Persze indíthatnék egy külön blogot a gyerekről, végülis ez a szokás, de sajnos az ellenkezik az elveimmel. Amennyiben a blogom arról szól, ami velem történik és ami érdekel, és az most ez. Fura lenne leválasztani és száműzni a gyereknevelést egy másik helyre, ide meg hetente írni valamit az időjárásról, nem szeretném.
Azt gondoltam, hogy nekem majd az újszülött- és csecsemőkor lesz a legnehezebb időszak, mert be kell szűkülni (ez van, az elején be kell, nincs más választásod, az az adaptív, az már más kérdés, hogy hány hétig-hónapig jó fenntartani, mindenkinek más válik be), meg mert nem lehet aludni, és nem lehet a csecsemővel még beszélgetni meg játszani, csak eszik, sír, és ha mázlid van, alszik. Az értelmiségi nők állítólag sokkal nehezebben viselik a beszűkülést, mert vagy nem képesek rá egyáltalán, és akkor nem tudnak ráhangolódni a babára és kívülállóként szemlélve sose értik, mi van vele, miért sír, mit akar, vagy képesek rá, és akkor meg önértékelési válságba kerülnek attól, hogy úristen, mivé lettek. Úgyhogy meg is vagyok lepődve, hogy azért rá tudtam hangolódni a babára, sőt, észrevettem, amikor már sok lett a hangolódásból, és akkor ki is találtam, hogy főzök be rumos meggylekvárt (benne van a top 10 dologban az életben, csináljátok) meg válaszolok a reviewereknek, akik harmadszor küldik vissza a cikkemet hülyeségekkel, csak aztán közbejött ez a betegség. Azon is meg vagyok lepődve, hogy nem kerültem önértékelési válságba attól, hogy úristen, mivé lettem, hát majd meggyógyul a baba, nagyobb lesz, telik az idő, és szépen beáll az egyensúly a különféle szerepeim között, ez most egy ilyen időszak. Azoknak a barátaimnak, akiknek nincs gyerekük, majd hiányzom egy darabig, közös téma és rendelkezésre álló idő hiányában, legalábbis én így voltam a kisgyerekes barátaimmal, pár hónapig hiányoztak, aztán lassan visszatértek az életbe. Néha féltékenykedtem is, hogy sose hallgatnak engem végig már többé ebben az életben, mert folyton felsír a háttérben egy baba, vagy rángatja őket egy kisgyerek, hogy "anyu, anyu, nézd", dehát ezzel együtt kell élnem. Persze amit gondoltam, az alváshiány és a beszűkülés, az tényleg nehéz, és nagyon nehéz még a felelősség is, hogy ilyen picike és neked kell rá vigyázni és mindenfélében dönteni helyette. Kivéve a kötődő nevelésről, mert a Lány azt eldöntötte helyettem, hogy ő kötődően óhajt nevelkedni, legalábbis ami a hordozókendős részt illeti, és nem nagyon preferálja, hogy ez az anyuka legyek itt tűsarkúban.
Az viszont meglepett, hogy egyáltalán nem egy olyan semmilyen kis hasznavehetetlen lény a csecsemő, hanem már az első naptól kezdve lehetett vele kommunikálni, meg vicces volt, meg fejeket vágott, és aztán elég hamar, hathetesen emberré változott és még cukibb lett. Figyel a zenére, ha énekelek neki, ő is ad néha kis hangokat, ha valami nem tetszik neki, akkor már nem keservesen sír, hanem felháborodottan kiabál, és a haja nem is igazi haj, hanem olyan, mint a cicaszőr. Imádja az Anikó festményét, a szoba több pontjáról is képes egyszercsak észrevenni, és utána tízpercekig nézi, mintha egy film lenne: csodálkozik, aztán nevet, aztán töprengve szemléli, aztán izgalomba jön, elkomorul, töpreng. Nem tudom, mi lehet azon a képen, ami csak babák számára érthető, én egy színes foltokból összeálló tájképet látok, ő meg egy mozit. Szoptatás közben csomószor a szemembe néz, nagy, kék szeme van, de éjszaka, amikor nem három, hanem több óra telt el az utolsó etetés óta és nagyon éhes, akkor előtör belőle a vadmajomkölyök és jobbra-balra kinézeget ökölbe szorított kézzel, szerintem azért, hogy egyből oda tudjon csapni, ha valaki el akarja venni a kajáját. Ha valami újdonságot lát, mondjuk amikor esett az eső és rátettük a babakocsira az átlátszó esővédőt, amire tovább esett az eső, és egy védettebb helyen benéztem alá, mit csinál a baba, akkor tágra nyílt szemekkel, döbbenten bámult, és kb. az volt az arcára írva, hogy WTF is happening? De nem kell hozzá eső, amikor lekapcsolom a villanyt és hirtelen félhomály lesz, akkor is így néz, hogy mi az isten van. Amikor meg kendőben alszik, akkor leszólítanak az emberek az utcán, annyira aranyos. Szóval igen, monoton és fárasztó és már most több százszor végeztem el azt a lélekölő mozdulatsort, ami a pelenkacsere és még több ezerszer kell majd, és fáj a derekam is, ugyanakkor nem gondoltam volna, hogy maga a baba ilyen érdekes és szórakoztató lesz. Azt se gondoltam, hogy ennyire szeretni fogom minden ok nélkül. Nagyon érdekes.
És még. Mi van mostanában Sinead O'Connorral, létezik még?
Egyébként gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy racionálisan is van valamennyi okom aggódni, bár nem tudom, mi a túlaggódás definíciója. Mi az aggódás mértékegysége és normál szintje. De tessék, akkor tények. Két hónapos sincs a baba és vírusos hörghurutja van, aminek a terápiája sós vizes párásítás és a váladék leszívása. Esetleg más vélemények szerint allergiás eredetű a hörghurutja és tejfehérjementes diétát kellene tartanom, ez iszonyú bonyolult (amit tegnap ettem, azok közül semmiben nem volt tej és mindenben volt tejfehérje, a müzliszelettől a sonkás zsömlén át a paprikás krumpliig). Ezt nekem kell eldöntenem, mert a tejfehérjeallergia biztonsággal nem mutatható ki (van rá teszt, csak nem túl érzékeny). Még egyelőre várok vele. Nagyon rossz lesz, ha ilyet kell tartanom. Fagylalt!
Amennyiben a babámnak enyhe vírusos hörghurutja van, annak két szövődménye lehet. Az egyik az úgynevezett asztmatikus hörghurut, amikor a baba hörgőcskéi beszűkülnek és nehezebben kap levegőt. A körzeti orvos látta ennek a jeleit a babámon (hasizmait is használja a kilégzéshez, hosszabb a kilégzése), a kórházban pedig nem látták, se aznap, se másnap. Mivel nem vagyok gyerekorvos és nulla beteg csecsemőt láttam eddigi életemben, én a részemről elég bizonytalan vagyok a jellegzetes tünetek felismerésében, hiába tudom könyvből, mik azok. Mondjuk több orvos mondta azt, hogy nincs ilyenje, mint amennyi azt, hogy van (3:1, és mindegyikben megbízom), de nyilván attól is függ, mikor látja az ember a babát. Ha ilyenje van, akkor hörgőtágító gyógyszert adnak rá, amit a körzeti javasolt is, ki is váltottam, de a kórházban azt mondták, nem kell, ezért nem adtam neki még, hanem figyelem a tüneteket és reménykedem, hogy azért ha nagyon kifejezett lenne, akkor így gyakorlatlan szemmel is észrevenném. A baba légzésszámát lehet még számolgatni, az 60/perc felett rossz. A babák amúgy is összevissza lélegeznek, nagyot sóhajtanak, aztán picit lihegnek, nem szép egyenletesen, szóval lehet bizonytalankodni, hogy ez már a normál fura-e vagy már túl fura; valamint normálisan is behúzódik a szegycsontjuk légzéskor, mert porcból van, úgyhogy lehet bizonytalankodni, hogy ez a normál behúzódás vagy már túlzottan behúzódik. A másik lehetséges szövődménye a bakteriális tüdőgyulladás, mivel a baba nem tudja felköhögni a váladékot és abban elszaporodik baktérium. Ez nem gyakori, de ilyen pici korban elég veszélyes szövődmény. Úgy lehet megelőzni, ha szorgalmasan szívogatjuk, sok folyadékot kap a baba, lehetőleg anyatejet, valamint nem köhögnek rá beteg emberek, meg kezet mosunk. A tünetei láz vagy túl alacsony testhőmérséklet, illetve látszik a röntgenen és a laboreredményekben, ezt kizárták a kórházban.
A vírusos hörghurut tankönyvileg kb. tíz nap alatt múlik el, a Lánynak 8 napja tart és nagyjából ugyanolyan, mint volt, egyik nap többet köhög, másik nap kevesebbet, egyik nap mosolygósabb, ma éppen sírósabb. Talán annyi a változás, hogy az első napokban bágyadtabb volt, aztán többet aludt, most meg éberebb. De simán tarthat két hétig is. Úgyhogy én már örülnék, ha gyógyulna, de elvileg még időn belül van.
(De szóljatok, ha orvosilag hülyeségeket írok.)
További nehezítés, hogy a körzeti gyerekorvosunk, akivel csak kétszer találkoztam, amikor még egészséges volt a baba, de amúgy szimpi volt, szabin van, a helyettese pedig, aki szintén szimpi volt és múlt héten vizsgálta és kórházba küldött, szintén elment szabira, úgyhogy most más a helyettes. Így utoljára pénteken vizsgálta meg a Lányt gyerekorvos. Természetesen ha nagy változás van az állapotában, azt én is észre fogom venni, ugyanakkor félretéve a tényt, hogy nem vagyok épp objektív szemlélő, én egy felnőttpszichiáter vagyok, és felnőttek fizikális vizsgálatában sincs akkora gyakorlatom, mint mondjuk egy belgyógyásznak, csecsemőkében meg semennyi. Így szerintem normális, hogy bizonytalan vagyok a Lány tüneteinek a megítélésében. A szomszéd csecsemő nehézlégzését meg tüdőhallgatózási leletét se biztos, hogy helyesen tudnám értékelni, ígyhát megijedek attól, ha nekem kell értékelni és szeretem a hozzáértőkre bízni ezt. Igen, ha nem lennék orvos, akkor lehet, hogy kevesebbet aggódnék, mert nem tudnék ezekről a dolgokról, ugyanakkor tutifix, hogy rég utánanéztem volna az interneten és lehet, hogy csak még jobban aggódnék.
Még azt is gondolom, hogy ja, persze, kismamahormonok, ugyanakkor hasonlóan reagálok, ha a férjem beteg* vagy ha a húgom, ugyanúgy aggódom, minél betegebbek, annál jobban (a húgomnál még az is nehezíti a helyzetet, hogy olyan, mint én, nem látszik rajta az se, ha nagyon szarul van, viszont apróságok miatt is rinyálunk, így nagyon nehéz eldönteni nálunk, hogy mikor van valódi ok az aggodalomra). Csakhogy ők felnőttek, valamennyire rájuk lehet bízni a helyzetértékelést, a babának viszont jelenleg én vagyok az agya, én döntöm el helyette, hogy mennyire van rosszul, ez a felelősség pedig számomra nagyon új még és tényleg ijesztő. Szóval nem tudom, ez hormonok-e vagy csak szeretet.
Ja, a szeretet az szerintem egy szörnyű dolog, csak a baj van vele, csupa félelem és szenvedés, és minél több embert szeretünk minél jobban, annál rosszabb, annál több az esélye, hogy az beteg lesz vagy boldogtalan és nem tudunk segíteni rajta, és aztán meg előbb hal meg nálunk és az rettenetes, vagy pedig mi halunk meg előbb abban a tudatban, hogy magára hagyjuk és sírni fog utánunk és az is rettenetes. Ezt most csak azért mondom, mert közben a kedvenc nagymamám halálos beteg, és nem fog sokáig élni, és őt is nagyon sajnálom, meg magunkat, amiért már nem lesz nagymamánk, de legjobban a nagypapámat, akivel nem tudom, mi lesz nagymama nélkül. Ki fogja kikészíteni neki az ingét, és ki mondja el neki hangosabban a beszélgetés fontosabb részeit, amikor épp nagyot hall? Az igazi jó házasság, amikor a felek szeretik és segítik egymást, rettenetes, mert így ér véget. Én a részemről eléggé irigylem azokat, akik ezt (az élet szomorú oldalát, a veszteségek lehetőségét) ignorálni képesek, úgy biztos könnyebb élni. Én sem ezen gondolkodom nap mint nap, ne értsünk félre, nem vagyok teljesen neurotikus, de: tudomásom van róla, hogy az emberek csak kölcsönben vannak nálunk, hogy esendőek és hogy az életnek része a betegség és a boldogtalanság is. Egyébként nyilván a nagymamám betegsége is hozzátesz ahhoz, hogy most jobban aggódom a Lány miatt, mert ha magamtól nem jutott volna eszembe, akkor épp emlékeztet rá a sors, hogy milyen kis szerencsétlen, kiszolgáltatott lények vagyunk.
Igen, tudom, hogy ennek ellenére megéri szeretni, nehogy bekommenteljétek.
*Vagy ha tengerentúli repülőutakra utazik és nem ír smst, amikor földet ér. Egyszer volt olyan, hogy nem írt és pár óra után felhívtam, de nem vette fel órákig, akkor kinyomoztam a kollégája számát, akivel volt, de ő se vette fel, meg megnéztem a légitársaság honlapját, hogy szerencsésen leszálltak, aztán még pár óra múlva megpróbáltam megtudni tőlük, hogy egyáltalán rajta voltak-e a gépen, és aztán kiderült, hogy mivel több órájuk volt az átszállásra, mindketten a tranzitreptéren aludtak padokon, lenémított telefonnal, és írt sms-t, amit megkaptam egy héttel később.
Jól van, tudom, szerezzem vissza a józan ítélőképességemet, hát én igyekszem, tényleg.
Na, most már a férjem is beteg, ugyanazok a tünetei, mint a Lánynak, köhög, szipog, úgyhogy most nem tudom, hogy a babától kapta-e el, vagy pedig valami egész mást kapott el és utóbbi esetben inkább próbáljam izolálni őket egymástól, nehogy a Lány elkapja tőle azt is. Vagy úgysem tudom őket izolálni, miután egy lakásban laknak és egy szobában alszanak?
Jaj, sokat köhögött meg szörcsögött ma éjjel, nem is tudott visszaaludni, úgyhogy még jól kivertük a szeméből az álmot az orrszívással és akkor már azért nem tudott. Most visszaaludt, de most meg én nem tudok aludni, mert aggódom. Olyan nehéz eldönteni, mekkora a baj, és félek, hogy nem jól döntöm el, például visszavihettem volna a kórházba hétfő reggel (logisztikailag, az eredeti osztályra, ahol hétfőig maradtunk volna elvileg), de nem vittem, mert jobbnak tűnt, de lehet, hogy vissza kellett volna vinnem? Ugyanúgy nézett ki, mint szombaton, amikor hazaküldtek, úgyhogy nem láttam értelmét kórházba taxiztatni a beteg babát csak azért, hogy magamat megnyugtassam. Kicsit rossz volt ez, hogy a hétvégi osztálybezárás miatt nem végig egy orvosa volt, és aki felvett meg aki hazaküldött, különböző dolgokat mondott*, és zárójelentést se kapok még, csak majd valamikor, bár mindent elmondtak, ami rajta lesz**.
Szóval úgy általánosságban bizonytalan vagyok, és mindig attól félek, hogy rosszul döntök, kórházba viszem, amikor nem kéne, nem viszem, amikor kéne***, megnyugtatom magam, hogy minden rendben van, amikor nincs is, engedem a férjemnek, hogy babázzon, mert én már nagyon fáradt vagyok, és emiatt elkap tőle még valamit a baba, és ilyenek.
*Na jó, ez így azért túlzás, csak abban nem egyeztek, hogy vírusos vagy allergiás eredetű-e a baja, abban mindenki egyezett, hogy nincs tüdőgyulladása és otthon kell kezelni.
**Ez most így visszaolvasva úgy hangzik, mintha elégedetlen lennék az ellátással, pedig erről szó sincs, mindent megvizsgáltak rajta, mindenki kedves volt, még a nővérek is, és klassz szobát kaptunk, ez a hétvége inkább ilyen logisztikai nehézség volt.
***Ha úgy jobban belegondolok, akkor szerintem jól tettem, hogy elvittem, megnézték rajta, amit kellett, annyi ideig voltunk ott, amennyit kellett, és egyáltalán nem volt okom visszavinni.
Nagyjából ugyanúgy van a Lány, kicsit köhög, szörcsög, párásítjuk, szívogatjuk az orrát. Ma kaptunk rendes párásítót is, úgyhogy ezentúl azzal (eddig a szobaiba tettünk Salvus-vizet plusz Sterimar orrspray). Nagyon aggódom érte még mindig, hiába értem, hogy nincs nagy baja és ennél sokkal súlyosabb betegségek vannak, és szépen eszik, alszik és mosolyog is. Nehogy felülfertőződjön, nehogy asztmás legyen. Jaj, ma többet alszik a megszokottnál, jaj, miért.
Különben nagyon érdekes, hogy már épp ott tartottam, hogy másra bízom a babát és elmegyek mondjuk futni a szomszéd edzőterembe vagy a nőgyógyászhoz a hathetes kontrollra (így a nyolcadik héten) vagy a pedikűröshöz, aztán beteg lett, és ettől bekapcsolt az agyamban valami evolúciós program és megőrültem, de komolyan erőt kellett vennem magamon, hogy átmenjek az öt percre lévő postára, amíg a férjem van a Lánnyal. Csomószor voltam már boltban, gyógyszertárban, sőt mi több, okmányirodában* úgy, hogy ő volt vele. A férjemben maximálisan megbízom és tudom, hogy ügyes, vigyáz rá, figyel rá, és a Lány is szereti, nem arról van szó, hogy féltem volna, hogy baja esik vagy hogy sír (velem is csomószor sír, kiszámíthatatlan, hogy melyikünk tudja megvigasztalni), hanem: beteg a kölyköm, ott kell lennem, ahol ő. Érzem magamon, hogy ez nem ilyen szokásos emberi érzelem, hanem valami kényszerítő erő átvette felettem a hatalmat. Nagyon érdekes.
Vajon minden babát ennyire szeretnek, mint mi ezt a kis majombabát? Szegény babák, akiket nem szeretnek ennyire.
*Lejárt a személyim, az útlevelem és a jogosítványom is egyszerre, és semmilyen papírom nem volt, amivel igazolhatnám magam, úgyhogy muszáj volt.
Itthon vagyunk már, tegnap hazaküldtek, a baba szörcsög, meg picit köhécsel, de eszik, alszik, nem lázas. Sápadtabb és valamivel többet alszik, mint szokott. Porszívós orrszívóval szívogatjuk az orrát, ami rettenetes, mert egy csomó idő rendesen leszívni (mármint hosszú percek) és a Lány iszonyúan sír tőle és tiszta erőből küzd, mint aki azt hiszi, életveszélyben van, nagyon sajnálom.
Másnapra már jobb lett a granulocytaszáma, viszont emelkedett a fehérvérsejt száma, ami általában fertőzésre utal, szóval minden valószínűség szerint vírusfertőzése van. Ugyan a hazaküldő orvos szerint tehéntej allergia és ezáltal okozott hörghurut is szóba jön, és ha gondolom, próbáljam ki, hogy egy hónapig tejmentes diétán vagyok, de én inkább a vírusos eredetben hiszek. Nem azért, mert nincs kedvem diétázni, hanem mert az tűnik számomra hihetőbbnek. Jaj, remélem, hamar meggyógyul, olyan aranyos, olyan picike még.
Szóval addig aggodalmaskodtam, míg végül tényleg kórházba kerültünk a babával. Az volt, hogy csütörtökön elkezdett köhögni - előtte is köhécselt párat, de az simán belefér egészséges babánál is, csütörtökön viszont csúnya, hurutos köhögése lett és szörcsögött, és nem akartam tovább otthon szorongani, ezért délután levittem a tőlünk öt percre lévő gyerekorvosunkhoz (illetve a helyetteséhez, mert a miénk szabin van). A doktornő megvizsgálta, megvizsgáltatta a szomszédban lévő fül-orr-gégésszel is, majd közölte, hogy nehezített a légzése és az egyik oldalon zörejt hall a tüdeje felett, úgyhogy be kell mennünk kórházba, vérvétel és röntgen céljából, hátha bakteriális tüdőgyulladás, és szerinte jó eséllyel be is fekszünk. Bejöttünk a kórházba csütörtök este (halálra rémülve természetesen), ahol két ügyeletes orvos is megvizsgálta, közölték, hogy jó általános állapotú baba, ők semmiféle zörejt nem hallanak, láza nincs, menjünk haza és reggel jöjjünk vissza vérvételre meg röntgenre. Hazamentünk, Lány szépen sírt, ahogy szokott, evett, aludt, alvás közben köhögött és szörcsögött.
Reggel visszajöttünk, meghallgatta a tüdejét egy negyedik doktornő, aki szintén nem hallott zörejt, csináltak röntgent, amin nincs tüdőgyulladása, meg labort, amin szintén nincs tüdőgyulladása (alacsony a CRP-je, ami akkor magas lenne), viszont alacsony a granulocitaszáma. Az egy fehérvérsejt, ami vírusos fertőzések esetén előfordul, hogy babáknál alacsony, viszont ez hajlamosít arra, hogy pluszban bacikat kapjon el, és ha alacsony fehérvérsejtszámú baba belázasodik, akkor azonnal intravénás antibiotikumot kell kapnia, úgyhogy maradjunk bent a hétvégére, hétfőn csinálnak megint vérképet, és annak függvényében eldől, hogy hazamehetünk-e. Addig meg párásítunk, meg kap infúziót, nehogy kiszáradjon. De az az osztály, ahol vagyunk, bezár hétvégére, úgyhogy egy másikra tesznek át.
A másik osztályon megnézett minket egy újabb doktornő, aki szerint teljesen feleslegesen vagyunk itt, nincs tüdőgyulladása, nem lázas, eszik rendesen, egyáltalán akkor minek az infúzió, nulla a CRP-je, jó a röntgene, vírusos hörghurutban ez a fehérvérsejtszám egyáltalán nem drámai. Mindegy, holnap úgyis ő a főügyeletes, majd megnézi és eldöntjük, maradunk-e egész hétvégére vagy ha nem, akkor meddig. Úgyhogy most itt vagyunk, a Lány néha szörcsög, akkor leszívják az orrát meg párásítjuk, néha köhög, viselkedését tekintve pedig bágyadtabb és többet alszik a szokásosnál, de amúgy rendesen eszik, mosolyog is. Nagyon aranyos kis elveszett gyámoltalan lény, egy branüllel a fejében, mert csak oda tudták szúrni.
Gondolkodtam, hogy a túlzott aggodalmaskodásom miatt vagyunk-e feleslegesen kórházban, de arra jutottam, hogy nem, mert köhögés miatt az ember elviszi a babáját a körzeti orvoshoz, szerintem az normális reakció, a többi meg már nem az én döntésem volt, csináltam, amit mondanak. Nem én hisztiztem ki, hogy vegyék fel. De tény és való, hogy nyugodtabb vagyok így, hogy készült neki mindenféle vizsgálat és látta egy csomó orvos és nem csak az aggódásom van, hanem vannak tények, röntgenlelet, laborlelet, amik segítenek reálisan eldönteni, mi a baj. És jó helyen vagyunk, egyágyas babamama szobában, és nagyon kedves velünk a személyzet.
Én nem emlékszem, hogy valaha bármi rosszabb érzés lett volna az életben, mint amikor az ember első gyereke először beteg. Mostanra már éppen észhez tértem és felfogtam a tényeket, de volt egy rész, amikor egyáltalán nem is tudtam, hogy léteznek enyhe meg súlyosabb betegségek, illetve azokra gyógymódok, hanem csak annyit értettem, hogy vagy nem beteg, és akkor minden rendben, vagy beteg, és akkor világvége. Szóval most reménykedem, hogy nagyon gyorsan meggyógyul ebből, mondjuk fél órán belül, és semmi szövődmény nem lesz és soha többé nem lesz beteg, vagy fáradt, vagy ijedt, vagy boldogtalan, mert azt én tuti nem bírom ki.
Elmondom, mivel idegesített még szegény jólelkű anyósom, azt csinálta, hogy amikor szoptattam, pár percig megállt az ajtóban és nagy-nagy szeretettel nézte a meghitt jelenetet, majd minden alkalommal elmondta, hogy igen, hát ez a legjobb dolog a világon. Nem mondtam meg neki, de itt bevallom, hogy én utálok szoptatni, egy jó dolog van benne, hogy a Lány nagyon szereti, örül neki és megnyugtatja. Valószínűleg cumisüvegeket mosni meg sterilizálni is macera lenne, de így meg fáj a mellbimbóm - igen, jól teszem rá, és nincs semmi betegségünk, és nem fáj annyira, mint az elején, csak kellemetlen - , fáj a hátam minden pózban, fekvő pózból meg nehéz felkászálódni meg állandóan a hülye párnákat kell ide-oda rakosgatni, bizonyos pózokban túl gyorsan ömlik a szájába a tej és akkor bukik meg köhög meg sír, és éjjel, ha a csodálatos baba épp olyan éjszakát tart, hogy öt-hat órát alszik egyben, akkor én felébredek hajnali négykor, mert kidurran és fáj és csomós a mellem, szenvedek, hogy most lefejjem vagy úgyis öt perc múlva fel fog ébredni enni, és minden alkalommal eszembe jut Bébibogyó anyukájának rémes mellgyulladása, amit nem kellett volna elolvasnom vagy max nyugdíjas koromban. Nem beszélve arról, hogy akárhova elmegyek amíg a férjem van a babával (az intersparra kell max gondolni), nézni kell az órát, hogy jaj, mindjárt szoptatásidő, ha babával megyünk valahova, akkor az a para, hogy előtte egyen, vagy ott a valahol fogok-e tudni szoptatni (például a Fül-Orr-Gége Klinikán vagy az ortopédiai szűrésen (igen, nem)), és a múltkor is a központi okmányiroda mozgássérült vécéjében kellett fejnem, miután megkértem a biztonsági őrt, hogy kopogjon rám, ha neadjisten hívnák a sorszámomat. Az összes szoptatós melltartóm fehér és az összes pántos trikóm fekete, és kilátszik a hülye fehér pánt, mondjuk ma vettem egy feketét a bababoltban egy vagyonért, persze, ennek is túl vastag a pántja, de más nem volt. És nem beszélve arról, amikor meglátszik az ember pólóján a tejfolt, ehhez meg árulnak ilyen vacakokat, kis párna, amit beletehetsz a melltartódba, csak akkor nem mell formájú lesz a melled, hanem mell+furcsa alakú kis párna formájú, vagy én nem tudom jól beletenni, mindenesetre mindenhogyan idiótán néz ki.
Update: ja, és hogy nem ehetek kritikátlanul csípős ételeket és nem ihatok mértéktelen mennyiségű kávét. Az alkohol létezéséről meg már teljesen meg is feledkeztem.
Szóval jó, ezekkel azért meg lehet birkózni, cserébe a baba imádja, aranyosan néz és örül, meg az immunrendszere meg az egészsége meg minden, így ki szoktam számolni, hogy ha hat hónapos koráig csak szoptatom, akkor az még négy és fél hónap, jó, belefér, de ne kelljen már azt gondolnom, hogy ez a legjobb dolog a világon, meg hogy milyen egyszerű, nem kell üvegeket elmosni, az ember csak előkapja a mellét. Igen, ha nem tudnék szoptatni, az sokkal rémesebb lenne és akkor azért rinyálnék, ezzel tisztában vagyok.
Voltam a háziorvosomnál, mert lejárt a jogsim és kellett a papír tőle, és nagyon komolyan elbeszélgetett velem a szülés utáni depresszióról, meg elmondta, hogy mire figyeljek, mivel szerinte az orvosnők körében jóval gyakoribb a szülés utáni depresszió, mint a laikusoknál. Azt mondta, azért, mert az orvosnők gyakran perfekcionisták, valamint velük nem törődnek annyira az orvosok, védőnők, merthát orvos, úgyis tudja magától, felismeri magán, ha valami baja van és tudja a teendőt. De ez nem így van, úgyhogy nyomatékosan felhívja a figyelmemet, hogy szóljak időben, ha bármi gond van, még mielőtt gyógyszerhez kellene fordulni. Megkérdeztem, miért, mégis mi jön a gyógyszer előtt, mire azt mondta, hát beszél a férjemmel meg a családtagjaimmal és megbeszélik, hogyan kell tehermentesíteni, hogy ne őrüljek meg. Nagyon jól esett, mármint szerintem egyelőre nem kell beszélnie a férjemmel, egész ügyesen tehermentesít, de akkor is jól esett, hogy adott esetben megtenné.
Még azt is mondta, hogy hét hetes a baba, akkor lassan menjünk el valahova a férjemmel kettesben úgy, hogy a babát valaki másra hagyjuk, és elmegyünk mondjuk moziba, hát persze erre csak néztem, hogy ez megőrült? Hogyan hagyhatnánk másra a babát? Jézusom.
És még azt írta egy olvasóm kiváló éleslátással, hogy az a bajom, hogy régen egy csomó mindennel foglalkoztam, és jelenleg a teljes agykapacitásomat, amit korábban megosztottam a pszichiátria, a gyógyítás, oktatás, kutatás, pszichoterápia, táncterápia, regényolvasás, sorozatok és emberi kapcsolataim között, azt most teljes egészében a Lány feletti aggódásra fordítom, és ez aztán látjuk, hova vezet. És hogy gondolkodjak néha máson is. Na, hát ez pontosan így van. Amúgy a szülés utáni depresszió egyik tünete, hogy a babázás örömét felvátlja a baba miatti aggodalmaskodás, és egyfolytában azzal foglalkozik az ember, hogy mi baja lehet.
Egyébként vasárnap Lilla mentett ki a hisztériából, nála voltunk délelőtt és megvizsgálta a Lányt (mert orvos), aki nem volt beteg, és aztán angyalkaként aludt a cseresznyefa alatt a gyerekzsivajban. Persze másnap már kezdte újra a nyűgösködést és napközbeni nem alvást, úgyhogy arra jutottam, az a baja, hogy kertes házban akar lakni. Nagyon remélem, hogy hűvös nyarunk lesz, mert ez így gáz, hogy napközben hetekig ki sem lehet lépni a lakásból, reggel meg este lehet max sétálni, a Lány pedig továbbra sem hajlandó babakocsiban sétálni - rendszeresen próbálkozom, az esetek nagy részében egyből sír benne, más esetben negyed órát kibír és csak utána kezdi el. Úgy meg azért nem annyira vicces sétálni, hogy a baba kétségbeesetten üvölt. Tegnap is feljöttünk úgy tíz perc után, átraktam a kendőbe, lementünk kendővel, amiben egy fél órát szépen elvolt, csakhát folyt rólunk a víz (este fél nyolckor, nem délben). Jaj, nem szeretem ezt a bezártságot. A Lány se szereti, öt-tíz perceket alszik csak napközben, a fennmaradó időben meg azt nyomja, hogy sír, nyűglődik, nyugtalankodik, nem éhes, nem szomjas, nem kézben akar lenni, semmi se jó. Szerencsére éjjel van egy hosszabb alvása, 5-6 óra, ami csodálatos, és reggelre mindig mindketten regenerálódunk.
Júliusban megyünk elvileg Sopronba, ahol kertes ház van, csak most még nem lehet vonattal eljutni oda, mert Komáromnál megsüllyedt a sín az árvíz miatt és pótlóbuszra kell átszállni és több óra az út, autónk meg nincs, de ha lenne sem hiszem, hogy kibírna a Lány két és fél órát az ülésben, nem az a típus, aki autóban szépen elalszik, legalábbis ezidáig már nem egy taxis hallgatta a kétségbeesett sírását.
Remélem, kinövi ezeket és szeretni fog babakocsizni és autózni és megtanul végre cumizni is vagy legalább az ujját szopni, és jobb idő lesz, amikor legalább kendőben elmászkálhatok vele. Aztán meg nagyobb lesz és bátrabban rá merem hagyni majd másokra*. Izguljunk, hogy ne legyen szülés utáni depresszióm addig. El is kezdtem omega-3 zsírsavat szedni, az preventív.
*Én azt értem, hogy most is ráhagyhatnám, az amerikai anyák a bébi hathetes korában visszamennek dolgozni, és én is el fogok jutni arra a pontra, amikor majd elmegyek legalább pilatesre, bízzunk a józan eszemben. Csak hát nem fix időpontokban eszik még, és a két szoptatás közötti időablakot nehéz belőni. Persze, ehetne cumisüvegből is lefejt tejet néha, ha még nem felejtett el cumisüvegből enni.
Na, mostanra ment el teljesen a józan eszem, és aggódom minden percben, jaj, miért sír, jaj, hasmenése van, jaj, kiszárad, jaj, fura arcot vág, jaj, tüsszög, jaj, beteg lesz. Jaaaj, szörnyű. Ugye a második gyereknél már normálisabb leszek? Remélem. Amúgy itt a nyugágyában pihen jelenleg, már vagy öt perce, iszonyú aranyos.
De ha már úgyis átmentünk babablogba, mondjátok el, mit adnátok a hét hetes babára ilyen időben:
- ha babakocsiban sétál
- ha kendőben sétál
- ha kendőben sétál, de bemegy a légkondicionált boltba is
- éjszakára, ha egy könnyű pléddel van betakarva.
Jó, mondjuk nem megyünk ki délben, de még délután is elég nagy meleg van. Egy rejtély számomra ez a babaöltöztetés, ráadásul a barátnőm szerint túlöltöztetem, az anyósom szerint meg alul, ó, jaj, ó, jaj. Túlhevül, melegkiütése lesz, megfázik, tüdőgyulladást kap, vízbe fullad, elgázolják, erőszakot követnek el rajta, szájába nyomják az első marihuánás cigarettát. De nehogy azt írjátok, hogy ami rajtam van plusz egy réteg, mert rajtam húsz foktól negyven fokig pántos trikó van, nem hiszem, hogy a babára húsz foktól negyven fokig pántos trikó plusz egy réteget kell adni.
"A Trónok harca egy storyline-katasztrófa. A sok-sok ezer oldalon át formálódó cselekmény egész egyszerűen nincs kitalálva, az író nem gondolkodott előre, éppenséggel az érdemi munkát spórolta ki az alkotói folyamatból. Az olvasó dezorientációja annak a következménye, hogy maga George R. R. Martin sem tudja, merre van az előre, ezért a közönség érdeklődését a tudatos cselekményépítés helyett másféle dramaturgiai eszközökkel igyekszik életben tartani."
Ugye? Ugye? Ugye? Én ezt már milyen régóta mondogatom. Kellett volna legalább valami vázlatot írni, mielőtt nekilát a sorozatnak. Persze, én ne dumáljak, csak az első kötetet olvastam 2005-ben, mert fiatal voltam és tapasztalatlan és már azon teljesen kiborultam, hogy három kötetesre tervezi a szerző. Végül azért nem olvastam el a másodikat sem, mert belelapoztam és láttam, hogy az elbeszélő szereplők és történetszálak száma nő, ahelyett, hogy csökkenne, és ez számomra gyanakvásra adott okot, igen helyesen.
Hű, most ment haza az anyósom. Hát én mondjuk nem vagyok egy különösebb házitündér, egyedül főzni meg befőzni szeretek és tudok, jó, meg mosni, a takarítás viszont egyáltalán nem érdekel és mint ilyen, nem is vagyok benne jó. Úgyhogy nem lep meg, ha valaki ügyesebben vagy szebben takarít nálam. Ugyanakkor anyósom személyében egy világbajnok profival találkoztam, aki egy szovjet vallatótiszt kíméletlen alaposságával és Erőss Zsolt fanatizmusával* vágott neki a konyhámnak. Az egy dolog, hogy este fél kilenckor még takarított, bár már hatszor rászóltam egyre kevésbé kedvesen, hogy hagyja már abba, mert vacsora, babafektetés, az esti hurcolgatás közben pedig a konyhában szeretek vele sétálni, mire azt mondta, ő maximalista, és még nincs kész az a rész. Olyan tisztítószerkombinációkat és törlőrongy-típusokat ismer, amiről még sosem hallottam, de ez mind semmi, másnap megpucolta az ablakokat a reggeli kávéja előtt. Szóval ezen a szinten már eszembe sem jutott magamat hozzá mérni, nagyjából olyan érzés, hogy persze, én is tudok bukfencezni, ha nagyon muszáj, csak nem szeretek, és akkor beállít a lakásomba a Cirque Du Soleil és bemutatnak pár könnyedebb figurát a csilláron. Oké. Úgyhogy nem nagyon neteztem, egyrészt, mert nagyon sírós volt napközben a Lány, nem nagyon lehetett letenni (most is kendőben van, csak így meg melegünk van), másrészt meg mert hogy néz az ki, hogy én itt elblogolgatok, amíg ő a tűzhely mögött súrol.
Sajnos emellett aggodalmaskodott is, amit én igen nehezen bírok, főleg azért, mert én egyedül is halálra tudom aggodalmaskodni magamat, de komolyan, nekem mindig minden lehetséges katasztrófa eszembe jut, csak már 35 év alatt megtanultam, hogy ezeken ne rugózzak, hanem félretegyem őket. A Lány esetében ez nem könnyű, mert mindig aggódom, hogy jaj, nincs-e valami baja, de próbálom józan ésszel legyőzni az aggodalmat, és emlékezetembe idézni, hogy hiszen jól fejlődik, jó, sokat sír, de eszik, alszik, tegnapelőtt volt a gyerekorvosnál, aki szerint nincs semmi baja, és tegnap volt itt Rotigotin is, aki szintén nem látott rajta kórjelzőt, szóval valószínűleg jól van. Azon is aggódom, hogy én vajon mit csinálok rosszul, de ezt is próbálom józan keretek között tartani. Ezért aztán nehezen viselem, amikor valaki még pluszban kitalál olyan aggódnivalókat, amin én már vagy túltettem magam, vagy basszus, eddig nem is jutott eszembe. Ebben nagymamám a világbajnok**, aki eddig 1 db fotón látta a Lányt, amin az az egyik kezét a mellkasára teszi, mire kitalálta, hogy nem használja azt a kezét, esetleg azt az oldalát, úgyhogy ezután egy hétig nézegettem, hogy basszus, mintha tényleg kevesebbet mozgatná azt az oldalát, vagy nem? Vagy mégis? Vagy mégsem? Mígnem a gyerekorvos elnéző mosollyal biztosított róla, hogy semmiféle oldalkülönbséget nem észlel.
Anyósom meg hát szintén aggódós, hogy jaj, megint kakilt, biztos hasmenése van, jaj, nem kakilt, jaj, biztos éhes, jaj, mitől fáj a hasa, jaj, vigyázz, beüti a kis kezét a mérlegbe, jaj, vigyázz, lehorzsolja a kis lábát a pihenőszék huzata, jaj, adjak rá még valamit, megfázik (28 fok, napozó+kiszokni, és még abban is melege volt), jaj, pattanás van rajta***, jaj, csuklik****, jaj, még mindig csuklik. Szóval igen hasznos volt, kiváló projekciós felület, mert este, amikor a Lány csak nem akarta abbahagyni a cirkuszt (hajszárító csak átmeneti megoldásnak bizonyult), akkor nem a babára haragudtam, hanem az anyósomra. Mondtam neki, hogy légyszi ne csinálja, de azt mondta, ő sajnos ilyen aggódós, nem tud mit csinálni, és nagyon nem akartam vele összeveszni, mert hát amúgy meg tök rendes, engem is nagyon szeret és a babát is. Reméljük, ha majd a Lánynak gyereke lesz, eszembe fog jutni mindez és nem fogom ugyanezt művelni (mert amúgy, mondom, megvan rá a képességem).
On the plus side, nagyon finomakat főzött, és ha pont akkor sírt a Lány, amikor én ettem, akkor babusgatta, és hozott pénzt is, részben olyan rokonoktól, akikkel egyszer találkoztam nagyjából, úgyhogy vettünk a Lánynak nyugágyat (pihenőszék a szakterminus). Már egy kis időt el tud benne tölteni, és ha majd nagyobb lesz és még többet tud, akkor végre főzhetek meg mindenfélét csinálhatok, amíg ő benne van és nézeget*****. Elképesztő egyébként, mennyien várták és szeretik a Lányt, rengeteg mindent kapott a barátainktól, rokonoktól, blogolvasóktól, de komolyan, már bankszámlája is van, nyugodtan hátradőlhet a nyugágyában kissé pszichedelikus játékai****** körében és számolgathatja a pénzét és kétóránként átöltözhet.
*Too soon?
**Egyszer felhívott a terhességem alatt és ezt mondta:
isolde: - Halló.
Nagymama (síri hangon, mert biztos, hogy nagy baj van): - Szervusz, kicsikém, nincs semmi bajod, nem kaptad el azt az influenzát, nem kaptad el azt a hasmenős vírust, nem csúsztál el a jégen, nem botlottál meg a lépcsőn, nem löktek meg az utcán, nem nyomtak neki valaminek a villamoson?
***Az normális, az anyai hormonok miatt van.
****Normális.
*****Fejlődésneurológusok szerint a pihenőszék ADHD-t okoz, mert túl sok inger éri a babát túl fiatalon, de én nem hiszek a normalitásban.
******Barátaink és családtagjaink kreatív, különleges emberek.
Szóval ez azért komolyan nonszensz, hogy az egész életemet egy macska méretű lény uralja, és ő dönti el, mikor alszom, mikor eszem, mikor zuhanyozom, mikor szoptatom őt és egyáltalán, minden egyes tevékenységemet. Durva.
Mert a férjem szombaton elutazott tíz napra*, az anyukám meg nem tudott hétfőn feljönni az árvíz miatt (vagyis csak öt átszállással tudott volna Sopronból elvergődni idáig, arról meg lebeszéltem), az anyósom jött volna ma, de ő is inkább holnap jön, mert akkor könnyebben feljut, úgyhogy egyedül vagyok a babával. Nem totál egyedül, mert 2-3 naponta azért jön egyik vagy másik barátnőm és akkor segít is babát nyugtatni meg ilyenek.
Hétfő reggel meg el kellett mennünk a Fül-Orr-Gége Klinikára hallásvizsgálatra, ami a város másik végén van, árvíz, senki ne üljön autóba, úgyhogy gondolkodtam, hogy ne menjek-e BKV-val és hordozókendővel, de aztán mégis a taxi mellett döntöttem, szerencsére, mert pont akkor gázolás miatt nem járt a 3-as metró, én pedig nem vagyok arra a borzalomra lelkileg felkészülve, hogy babával pótlóbuszra szálljak. Oda is értünk százezer óra alatt, a Lány csak kicsit sírt a taxiban és visszafelé is csak az utolsó öt percben üvöltött torkaszakadtából, amit azonnal abbahagyott, amint kivettem az autósülésből. Különben jól hall. Azért kellett elvinni, mert a születésekor az egyik fülére nem hallott, ez legtöbbször azért van, mert még magzatvíz van benne, és akkor meg kell ismételni később.
Meg az esti sírás is egyedül az enyém, eddig első este valamennyit sírdogált, de hurcolgatással el lehetett altatni, második este nulla sírással egyedül elaludt a saját ágyában, tegnap pedig semmi nem használt, de semmi, ráadásul a szomszéd meglepően hangosan tévézett, és ugye az ember nem kopoghat át ilyenkor megfelelő erkölcsi fölénnyel, hogy kérem, halkítsa le a tévét, zavar a torkaszakadtából üvöltő csecsemőm megnyugtatásában. Az alatta lakó, aki hangosan kurvaanyázni szokott, az is vagy három óra hosszat kurvaanyázott valakivel, gondolom, az élettársa. Biztos veri is, olyan típusnak hangzik, de női hangot vagy verekedést sose hallok. De ahhoz sem volt indíttatásom, hogy karomon újszülött csecsemőmmel becsengessek és megkérjem, hogy jó estét, kérem, erőszakmentesen és főleg halkan kommunikáljanak ezentúl. A Lány meg meg volt őrülve, ha felvettem, tejszagot érzett és cuppogott meg keresgélt, de szopni nem akart, éhes nem volt, ágyába letevés, hurcolgatás, éneklés, ringatás, cumi semmi, végül felvettem a férjem pólóját és Renáta néni tanácsát követve kendőben lementem vele sétálni az utcára, ahol egy perc alatt elaludt és hajnalig aludt egyfolytában (két perc múlva feljöttem és betettem az ágyába, nyugi, nem sétáltam vele hajnali ötig). Nagyon mérges voltam rá tegnap, biztos azért is volt nehéz megnyugtatni, mert egy ponton túl már én sem voltam nyugodt, pedig általában sikerül annak maradnom. Van az, amikor már annyira fáradt, hogy attól nyűgös és nem tud elaludni, hát ez volt szerintem. Ma meg szintén elég sokáig szenvedett, de most alszik. Azért régebben (múlt héten) este 8- fél 9-kor már aludt, most meg inkább 10-fél 11, nem túl jó tendencia, meg ez az egész cirkusz is minek.
Úgy különben jó itthon lenni napközben kettesben a babával, mert cuki, és fel lehet kelteni a figyelmét, és lehet neki beszélni, meg lehet rajta röhögni. Van az, amikor morfondírozva néz maga elé és tördeli a kezét, ezt csinálta a hallásvizsgálatkor is, mire az asszisztensnő megjegyezte, hogy lám, hogy tördeli a kezét, majd a babához fordult és teljesen komoly arccal, együttérzően megkérdezte tőle, hogy "gondjaid vannak?". Vicces volt.
Holnap meg jön anyóspajtás 2,5 napra, hát meglátjuk, milyen lesz, sajnos még nem ismeri a Lányt, mert csak egyszer látta, de például házimunkában segít, nem mintha különösebben végeznék házimunkát. A férjem meg anyukám takarított eddig, kaját rendelek innen, mondjuk már rettenetesen unom, de praktikus és nem drága, vagy eszem szendvicset meg salátát, amit megcsinálok előre, amikor a baba épp alszik. Mosni meg teregetni pár perc, a Lány cuccait viszont ki szoktam vasalni, de lehet, hogy lassan leszokom majd arról, megoszlanak a vélemények a dolog szükségességét illetően. Mármint, hogy fertőtlenítés céljából ki kell-e vasalni a baba ruháit, illetve ha igen, hány hónapos korig. De amúgy most ráébredtem, mi a válasz arra a kérdésre, hogy mi helyett, minek a rovására írok blogot, hát jelenleg nem kérdés, hogy a házimunka rovására. Bár ebben a pillanatban az alvás rovására, ami őrültség, abba is hagyom.
*Felmerülhet a kérdés, hogy miért engedtem el, ugyanis simán itthon maradt volna, ha kérem, még én beszéltem rá, hogy menjen nyugodtan, hát azért, mert nekem mindennél fontosabb az imidzsem, és én nem az vagyok, aki nem engedi el a férjét, hanem jó fej vagyok, talpraesett és önálló, és ezt a brendet kívánom építeni továbbra is.
Ó, és tíz éves a blogom, június 5-én, el is feledkeztem róla itt a nagy izgalomban. Kár, hogy már nem a freeblogon ünneplem.
Tíz éve írom ezt. Úristen, mennyi minden történt azóta.
Mindenki mondta, hogy a csecsemőknél ugrásszerűek a fejlődési szakaszok és így egyik pillanatról a másikra egyszercsak megváltoznak, és basszus, tényleg, ez de komoly. Egyik napról a másikra hirtelen éhenkórász kis vadmajomkölyökből emberré változott, nagyon durva. Klassz, mert visszamosolyog és figyel, és lehet vele interakcióba lépni, követ a tekintetével, és értelmesen néz. Máshogy is néz ki. Lenyűgöző. Jaj, elmúlt egy korszak, úristen, mindjárt érettségizik.
Dehát ez itt a szemem láttára lett embercsecsemővé, és majd a szemem láttára fog kislánnyá változni meg nagyobb Lánnyá, hát ez mennyire jó lesz már.
Szóval szeretnék venni valamit az orvosomnak, mert pénzt általában nem fogadnak el egymástól orvosok, ajándékot inkább igen, mindegy, nem erről akarok beszélni, hanem hogy nézelődöm a neten, és így kerültem erre az oldalra, ahol kenutúrákat vezetnek a Fertő-tavon (óvatosan, a honlap hangot ad), és ó, istenem, mennyire klassz volt a Fertő-tavon csónakázni. Ez úgy tizenöt évvel ezelőtt történt velem rendszeresen, az akkori fiúm a Fertő-Hanság Nemzeti Parknál dolgozott, és egyrészt kiválóan ismerte a Fertő-tó nádasait, másrészt bemehetett mindenhova, ahova a laikus nem mehetett. A Fertő-tó nádasai az egy labirintus, több négyzetkm végtelen nádas és közte kis csatornákon lehet közlekedni, de állítólag tényleg eltévedtek és odavesztek a vasfüggöny idején az itt határsérteni próbáló szerencsétlenek. Nem tudom, ez igaz-e vagy csak legenda, mindenesetre tényleg elég labirintusos volt emlékeim szerint. A nádasban mindenféle madár él, az akkori fiúm azokat szerette nézni, engem ezek tökéletesen hidegen hagytak, de ott csónakázni a nádasban, nyáron, fürödni a nád- és iszapszagú vízben, napozni a csónakban meg stégeken, sehol egy lélek, csak mi meg a védett madárfajok, az benne volt a top tíz legjobb dologban. Annyira jó dolgok vannak a világon, komolyan. A hattyúkat mondjuk szenvedélyesen utáltam mindig is, ronda, agresszív állat.
Én azt már elég régóta felismertem, és tudom, hogy furcsa, de attól még ez az igazság, hogy a fiúimban mindig valamennyire Sopront szerettem, de komolyan, nem jártam olyannal huzamosabb ideig, aki ne lett volna soproni vagy Sopron-rajongó, volt, aki a kultúrát szerette ott, volt, aki a természetet vagy csak a hangulatot, én meg azt szerettem bennük, hogy szeretik Sopront. Ez vajon igazságtalanság volt szegény fiúkkal szemben? Hogy nem kizárólag az intellektusukat, humorukat vagy formás feneküket szerettem bennük, hanem egy várost? Hogy a madaras fiúmban például azt szerettem, hogy lehetett vele csónakázni a Fertőn meg gyalogolni a soproni erdőben? A Göriben meg azt szerettem, hogy érdekelte a bányászat és többet tudott Brennbergbányáról, mint én? A férjem meg soproni. Végülis ezek is a tulajdonságaik.
És milyen jó lesz majd a Lánynak megmutatni Sopront, alig várom, eszembe is jutott erről ez a bejegyzés, amikor az apukája megmutatta a Napot Zsófinak. Ezt szeretném én is, megmutatni a Lánynak, hogy milyen szép ez vagy az. Milyen jó lesz majd először felmenni vele a Várhelyre, meg megtanítani neki, hogy az a fenyőfa, az a ciklámen, meg felmenni vele a Tűztoronyba, meg megmutatni neki az átjárókat a belváros házai között, meg gesztenyét szedni a Villa soron. Egyszer amikor még jártam pszichoterápiára, megkérdezte a terapeutám, milyennek képzelem el azt, hogy gyerekem van, és azt mondtam, kézenfogva megyek egy kislánnyal és mutogatom neki a Világot. A Világ többi részét is, nyugi, nem kell pánikba esni, megmutatom neki a Lánchidat is.
Csak be akartam linkelni ezt a verset, de nem találtam normális linkelhető formában az interneten, úgyhogy kénytelen leszek kompletten idemásolni. Én azt tudom, hogy rendkívül idejétmúlt dolog az embernek a szülőföldjét szeretnie és már Petőfitől sem volt menő, dehát semmit sem tehetek ez ellen.
Harsányi Lajos: Leya első levele Ivánnak
Emlékeztek, amikor azt írtam, hogy a baba kis hangjaiból meg testbeszédéből rá lehet jönni, hogy mit akar? (Az előző bejegyzésben). Hübrisz.
Nem lehet rájönni. Van a Suttogóban még egy táblázat is pedig, a testbeszédről, hogy könnyebben el tudd dönteni, most éhes-e a baba vagy fáradt vagy a hasa fáj, hát ez a baba folyton kevert jelzéseket ad és legtöbbször újabban fogalmam sincs, mi baja. Persze, lehet, hogy ez nem engem minősít és sokszor neki sincs fogalma. Mindenesetre tegnap például nem fájt a hasa szerintem, legalábbis nem nagyon (ahhoz van egy jellegzetes testbeszéd), mégis minden kaja után egyből nyűgösködni kezdett, esetleg picit aludt, aztán sírva felébredt, de amikor (2,5-3 óra elteltével) megetettem, akkor mégse tűnt igazán éhesnek, vagy elaludt közben, de amikor levettem, egyből felébredt és sírt tovább, és mégsem töltheti az egész napot mellbimbóval a szájában (én legalábbis nem ezt az iskolát követem), majd este sírt vagy három órát torkaszakadtából, de komolyan csodálkoztam, hogy egyik szomszéd sem kopogott át. Éjszaka meg aludt, mint a kisangyal. Nem látszott betegnek, remélem, nem is lesz az. Igen, eszembe jutott, hogy hívjam az ügyeletet, de aztán nem hívtam. Ezek a lehetséges okok, fogalmam sincs, melyik volt vele az utóbbi két napban, bármelyik, vagy csak az időjárás borította ki. Nem, éhes nem volt, mert este próbáltunk adni neki cumisüvegből tartalék tejet, de nem kérte.
Van az, amikor álmos, de nem tud elaludni, és akkor egyre nyűgösebb lesz, és a végén már sír, és akkor már azért nem tud elaludni, erre is mindenféléket javasolnak a könyvek és az ismerősök, amiket mind csinálok. Néha beválik a hasra teszem és simizem, néha nem. Néha beválik a babakocsis séta, néha nem. Néha beválik a kendő, néha nem. Néha beválik a vállon sétáltatás, néha nem. Néha beválik a bebugyolálás, néha nem. Csomószor semmi. A babánál kiszámíthatatlanabb Lányt én még nem láttam, komolyan.
Csomóan azzal biztatnak, hogy majd 2-3-4 hónapos korában könnyebb lesz, mert legalább a hasfájás elmúlik, meg könnyebb lesz értelmezni a jelzéseit, erre csak azt akarom mondani, hogy ha ez nem így van, akkor inkább most szóljatok, nekem hatalmas megrázkódtatás volt az egyetemen, amikor mindenki azzal traktált, hogy csak az első két év nehéz, ha az ember túl van a másodéves szigorlatokon, onnantól már lazaság, és nekem az első két év nem volt annyira nehéz, a harmadév viszont sokkolt azzal, hogy ott a patológia, kórélettan, mikrobiológia, meg még nem emlékszem, mik, és legalább olyan nehezek, mint a másodév, vagy nehezebbek, de komolyan egy évig nem hevertem ki azt a csalódást. Szóval ha nem lesz könnyebb, akkor inkább jobb, ha már most tudom.
Különben eléggé szégyellem is magam, mert nagyjából az összes ismerősömnek sokkal nehezebb szülése volt, vagy császár, és beteg volt vagy beteg lett a babája vagy ikrei születtek vagy egyszobás lakásban laknak és egész éjszaka nem alszik a gyerek vagy a segítségül kiszemelt anyukának pont eltört a lába, szóval elég gáz, hogy én egy jól felszerelt kétszobás lakásban, a nyugati világ összes vívmányait élvezne (mint például eldobható pelenka, meg lehet fűteni a légkondival), egy végtelenül türelmes férjjel, két szívesen segítő nagymamával, szerető barátokkal körülvéve, egy darab egészséges, éjszaka többnyire alvó leánycsecsemővel is ilyen nehezen tudok megbirkózni. És most nem arra gondolok, hogy maradandó kárt teszek benne a nem megfelelő nevelési módszeremmel vagy ilyesmi, hanem hogy szeretnék normálisan enni néha, nem pedig úgy, hogy mire megmelegszik a mikróban a rendelt kaja, addigra pont felébred az amúgy öt perce alvó baba és sír. Persze, sírhatna az ágyában, amíg megeszem, de az egyrészt nem nyugis evés, másrészt nem akarom félórákat az ágyában sírni hagyni, mert az sok szempontból előnytelen, meg úgyse bírom ki.
Meg még azt akartam mondani, hogy nagyon haragszom a Suttogóra*, mert elhitette velem, hogy a babák minden etetés után alszanak, meg hogy a kismama minden délután 3 órát alhat, meg hogy van olyan, hogy ha a kiságyában sír, akkor felveszed, megnyugtatod és visszateszed, és következetesen kell nevelni, ami nem is annyira nehéz, és ha te ötletszerűen nevelsz és néha a karodban alszik el, néha az ágyában, néha meg a kendőben, akkor összezavarod a babát és az hiba és az rossz neki, valamint, hogy ha eléggé odafigyelsz, akkor mindig ki lehet találni, miért sír, és nyilván ha nem tudod, akkor nem figyelsz eléggé és béna vagy; és nagyon haragszom a kötődőnevelős könyvekre is, mert elhitették velem, hogy mindenre gyógyír az igény szerint szoptatás, ágyadban altatás és kendőben hordozás, és hogy halandó emberek arra képesek, hogy évekig nem alszanak, mert vagy szoptatnak, vagy hordoznak, és ha te nem vagy képes, akkor béna vagy és az hiba és az rossz neki. Hát mindegy, nyilván arról írnak rengeteg könyvet, ami az életben nehezen megy, nincs rá igazi jó megoldás és mindenkinek magának kell megszenvednie, hogy megtalálja azt a módszert, ami neki beválik, és még a százezer könyv dacára sincs rá garancia, hogy megtalálod. De most komolyan, miből van a legtöbb egy könyvesboltban, babás-gyereknevelős könyvek, párkapcsolatról szóló pszichológia meg önsegítő könyvek, valamint diétás könyvek, ez a három terület, amivel nehezen bírunk, onnan lehet tudni, hogy mindegyikről van Csernus-könyv. Ha jól tudom, Szendi Gábor még tartozik egy csecsemős könyvvel, a Feldmár meg egy diétással, remélem, már dolgoznak rajta.
*Mindazonáltal nem utasítanám vissza, ha most pár napra ide akarna költözni Tracy Hoggs és csodával határos módon minden helyzetet megoldana, mint a könyvében.
Különben meg nagyon jó ám itthon lenni és babázni, nem hiányzik a munkám vagy ilyesmi. Ez tegnap jutott eszembe lefekvés után, amikor próbálok gyorsan elaludni, mert mindjárt fel kell kelni szoptatni, és közben bölcs dolgok jutnak eszembe, tegnapelőtt például ittam egy alkoholmentes sört este* és utána azon gondolkodtam, hogy van valami idézet, de hogy is van az és ki írta, hogy "józan vagyok, de mégis részeg", vagy "részeg vagyok, de mégis józanul", és hogy vajon a költő az alkoholmentes sör placebohatására célzott-e vagy másra**. Tegnap meg az jutott eszembe, hogy tényleg azért ez mennyire megmagyarázhatatlan, hogy egymillió dolgot teszünk a babáért, kezdjük mindjárt a szoptatással, amit egy csomó nő élvez, én mondjuk oké, elviselem, meg hogy két órákat lehet csak aludni egyben, meg sír, meg pelenkázni kell, meg nem lehet kávét és alkoholt inni, ja, meg egyáltalán, véget ért a régi életem, és hogy a baba cserébe annyit nyújt, hogy cuki, és ezzel tökéletesen egyensúlyban van a mérleg, és nem tűnik elfecséreltnek vagy igazságtalannak a sok meló. (Aztán lehet, hogy amikor már sok hónapja ezt csinálom, akkor majd mást mondok, ez nem tudjuk.) A baba cserébe hülye arcokat vág, mosolyog meg morfondíroz, meg ad ilyen kis babahangokat, még nem halandzsabeszéd, ahhoz kicsi, hanem kattog meg nyekeg meg sóhajtozik meg nyüszög, és akkor ebből a babanyelvből lehet találgatni, hogy most épp mire céloz. Egyébként viszonylag jól ki lehet találni, hát persze kivéve, amikor nem.
Csomó ember is meglátogatja a babát meg engem, és hoznak neki (meg nekem) babakönyvet meg szoptatós teát meg napozót meg cseresznyét meg plüssnyulat meg csokit meg szalonnát meg babatányért meg jelly beant meg kispólót, meg postán küldenek neki plüssállatot meg kiszoknit. Klassz, remélem, nagyobb korában is meglesznek még a barátaink, azt mindig is szerettem volna, ha a gyerekem úgy nő fel, hogy a szüleinek sok barátja van. Egyébként ha jön valaki, akkor a Lány tökéletes mintagyerekként viselkedik, nézeget, mosolyog, alszik és cuki, szóval nagyon rendes gyerek minden szempontból.
*A népi hagyomány szerint serkenti a tejtermelődést, meg azért ad némi illúziót, dobozból sört inni, mintha a kocsmában lennék.
**Nyugi, amikor felébredtem szoptatni, egyből rájöttem, hogy koldus-szegény királyi gazdagon / részeg vagyok és mindig szomjazom.
A Hajnalka meg azt írta az előző problémakörre, hogy "akinek van gyereke vagy látott közelről, az úgyis tudja, hogy néha nem lehet őket megvigasztalni, a többiekkel meg nem kell foglalkozni, mert úgyis te vagy a gyereked fizeti majd a nyugdíját." Fair enough.
Egyébként holnap lesz egy hónapos a Lány, és már 4 kg felett van (3 kg volt, amikor hazahoztuk), és két rugdalózót ki is nőtt, úgyhogy majd veszek neki szülinapjára egy új rugdalózót, ha eljutok a bababoltba. Az összes ismerősöm azt mondta, hogy elég egy babának 5-6 rugdalózó, neki mondjuk inkább 7-8 van, de így is kétnaponta mosni kell, mert lebüfizi, lepisili, ilyenek, szóval szeretném minden terhes vagy gyermeket tervező olvasómat bátorítani, nyugodtan vegyetek legalább 10 kisméretű rugdalózót, ha nem akarjátok pár hónap alatt teljesen kimeríteni a Föld vízkészleteit. És holnap megyünk ortopédia szűrésre, hát ilyen kalandjaink vannak mostanában.
Az a baj, hogy én viszonylag jó problémamegoldó képességekkel rendelkezem és megoldásorientáltan gondolkodom, vagyis problémahelyzetben ugyan gyakran hisztizek is vagy pánikba esem, de közben (jobb napjaimon helyette) egyfolytában a lehetséges megoldásokat keresem és ez sok helyzetben jól beválik.
A másik baj, hogy utálok inkompetens lenni, magát az érzést is utálom, de még ennél is sokkal jobban utálom, ha úgy inkompetenskedem, hogy ezt mások is látják. Akármiben. Akárhol. Akárkik.
Ezenkívül még a kiszámíthatatlanságot se nagyon szeretem, én szeretem tudni, hogy hova megyünk, meddig maradunk, ott kik lesznek, mit kell vinni, milyen idő lesz, lehet-e kávét kapni, mi mennyibe kerül, van-e internet.
És akkor van itt ez a sírás. Én azt ésszel tudom, hogy egészséges csecsemő napi két órát sír minden ok nélkül. Az egészséges csecsemő sajnos nem tudatja előre, hogy melyik két órában fog aznap sírni és hogy hol. A legtöbb csecsemő este sír, ez valamelyest kultúrafüggetlen, a hordozókendős népek csecsemői is sírnak este, csak kevesebbet, de erről már beszéltem. Persze az egyáltalán nem biztos, hogy este fog sírni, mert a Lány például némely napokon beiktat egy-egy reggeli, vagy kora délutáni sírós kört is. Este menetrendszerűen sír valamennyit, sírás, fürdetés, szoptatás, sírás, alvás, ez a program. Kivéve ma, eddig például kihagyta a fürdés utáni sírást. Miért? Fel fog-e ébredni mindjárt sírni? Be fogja-e pótolni éjfél körül? Lefeküdjek-e aludni gyorsan, vagy felesleges, mert tíz perc múlva úgyis felébred? Én nem bírom ezt a bizonytalanságot, jó, felőlem sírhat, de nekem szóljon előre, hogy ma ettől eddig fogok sírni ok nélkül.
És persze a sírást pedig lehetetlen megoldásorientáltan kezelni, mert nincs megoldás, nem létezik, vagy annyira random törvényszerűségek alapján működik, amilyen bonyolult képlettel én nem tudok fejben számolni.
Természetesen az ember végigveszi a triviális okokat, éhes, tisztába kell tenni, fázik, melege van, álmos, unatkozik, dédelgetésre vágyik, plusz a joker, a hasfájás. Megeteted, tisztába teszed, betakarod, ringatod, megkapja a hasfájás elleni cseppjeit, és még mindig sír, ugyanúgy, vagy jobban. Ilyenkor két dolog lehetséges: az ember felidézi, hogy egészséges csecsemő napi két órát sír és megpróbálja nyugodtan hallgatni. Ez nem könnyű, ha szereted a csecsemőt, és az épp elkeseredett és vigasztalhatatlan, és nem tudsz rajta segíteni. A másik dolog, amihez külön előny, ha az ember egészségügyi dolgozó, ha az embernek eszébe jut, hogy biztos azért sír, mert beteg. Csomó betegség tünetszegényen zajlik csecsemőknél, és csak onnan tudhatod, hogy valami baja van, hogy sír. Akkor még mindig segítségül hívhatjuk a józan eszünket, meghallgathatjuk a csecsemő bélhangjait, kizárva az akut hasi katasztrófát, stb, egyelőre még nem vittem be az ügyeletre egyszer sem csak azért, mert sírt, de nem ígérem, hogy ez mindig így lesz.
Van a Dr. Spock-féle iskola, ami szerint hagyjuk sírni, majd abbahagyja, ezt egyszer kipróbáltam, nagyjából két és fél percig voltam rá képes, szóval csinálja, aki tudja (mellesleg minden lehetséges tudományos eredmény szerint ez káros, és ha sírni hagyod, nem fejlődik ki az agya, csak úgy mondom). Aztán van a kötődően nevelő iskola, akik szerint fel kell venni, ha sír, és van a Suttogó, aki szerint csak meg kell simogatni az ágyában, beszélni hozzá és ezzel megnyugtatni. De arról hol van szó, hogy megsimogattad, felvetted, ringattad, hordozgattad, elénekelted a Kis Vukot tizenötször, és még mindig ugyanúgy sír? Beletetted a hordozókendőbe és táncoltál világzenére a konyhában és még mindig sír? Kivitted babakocsiban és cumit nyomtál a szájába és még akkor is sír? (Igen, a teljes ősanya-nyugatianya spektrumot tudom.) Mit kell csinálni akkor? Azon kívül, ami kulcsfontosságú, hogy az ember maradjon nyugodt, mert ha ideges leszel, az átragad rá, és akkor tuti nem nyugszik meg? Mondjuk ideges nem szoktam lenni, inkább bizonytalan vagy aggodalmas.
És akkor van még a külvilág. Minden nap sétálunk, babakocsival vagy kendővel, bár sajnos annyira szuper babakocsit vettünk, hogy én azt sokkal jobban szeretem, a kendővel meg fáj a derekam és attól nyűgös vagyok és az nem jó. Az elején szerette a Lány, most meg sír. Kiveszem a kocsiból, visszateszem, ringatom, stb. A járókelők néznek. Én ettől ideges vagyok. Lehet valamit tenni ez ellen? Egyáltalán nem lenne szabad, hogy zavarjon, amikor a lakótelepi kutyás öregasszonyok és a ház aljában lévő kocsma előtt dohányzó alkeszek néznek. Lehet, hogy nem is azt gondolják, hogy "ez a szerencsétlen nő még arra sem képes, hogy megvigasztalja azt a szegény gyereket". De még ha azt gondolják, akkor sincs semmi. Szerintem az nagyon rossz irány, ha azért nem járok majd el a babával, emberek közé, akárhova, mert jaj, mi lesz, ha sír, és nem tudom megvigasztalni és az emberek látni fogják, hogy nem tudom megvigasztalni. Kit érdekel? Van egy csodálatosan cuki, gyönyörű, egészséges kislányom, és erre azzal foglalkozom, hogy mit gondolnak rólam a járókelők, amikor sír? Normális vagyok szerintetek?
Jó, de az tényleg nagyon rossz érzés, amikor nem tudom megvigasztalni. Hátha majd ha nagyobb lesz, jobban lehet tudni, miért sír éppen, mondjuk fog tudni beszélni és megmondja, és akkor egy fokkal könnyebb lesz? Egészen a tinédzserkorig, amikor majd megint nem lehet tudni. Jaj, istenem.
Disclaimer: a Lány védelmében szeretném leszögezni, hogy szerintem amúgy nem sír nettó napi két órát ok nélkül még összeadva sem, és nem is azon az agresszív fülsértő hangon sír, mint sok csecsemő, hanem aranyosan és szomorúan, és éjszaka, amikor aludni szeretnénk, nagyon ritkán sír, szóval objektíven szemlélve elég könnyű és felhasználóbarát baba, egy szavam se lehetne, én kérek elnézést.
A Hanyba tegnap futott be a tavasz.
Vidám sípokkal fogadta a nádas.
Most minden dalol itt a Fertő mentén.
(Irdd meg: ragyog-e már az ég tenálad?)
A nádi rigók most rakják a fészket.
A hódak téli álmuk kialudták.
Egy nagy himnusz az egész Fertő tája.
(Irdd meg: zengők-e nálatok az utcák?)
Hűs kék tükrén a Fertő nagy vízének
Sirályok szállnak, mint szép izenet.
Fehér szárnyuk szikráz a kék tükörben.
(Irdd meg: ragyog-e nagy sötét szemed?)
Hétágú pán-sípot veszek kezembe
Ha jő az est s lesem titkát a nádnak.
A nagy városba izenek ma néked:
Iván, a nádak (s én) epedve várnak.