Úúú, milyen filmek jönnek, Tajtékos napok*-film**, meg a Mielőtt felkel a nap-sorozat folytatása, Before midnight címmel, jaaaj. Mondjuk itthon, több részletben már most is meg tudnám nézni őket elvileg.
*A Tajtékos napokban, a könyvben Colin levágja a szempillái csücskét, hogy vidámabbnak látszódjon a tekintete, és amióta olvastam, azaz kb. 18 éve én is levágom néha.
**Amúgy nem vagyok oda Audrey Tautou-ért, de Chloé-t tényleg neki kell játszania.
Férj: - Kérsz egy kávét?
isolde: - Igen, kérek.
F: - Koffeinmenteset?
i: - Aha.
F: - Szójatejjel?
i: - Aha.
F: - Úristen, hová jutottunk.
Asszem nagyságrendekkel jobban bírnám a strapát, ha lehetne rendesen kávézni, de a koffein átjut az anyatejbe és míg a felnőttben 3-7 óra alatt bomlik le felére a bevitt koffein, addig a két hónapnál fiatalabb babákban ez 2,7-5,4 nap, vagyis ha sok kávét iszol, akkor felhalmozódik bennük, és keveset alszanak és nyűgösek lesznek. Természetesen sose lehet tudni, a babák éppen mitől nyűgösek, az időjárási frontok, az anya étrendje, a hasfájás, az idegrendszer éretlensége és az anya hangulata (ha te nyűgös vagy, átragad a babára) mind szóba jön. Szóval vagy iszom napi 3 kávét és akkor attól lesz nyűgös a baba, és attól aztán én is, vagy nem iszom kávét és nyűgös leszek és ez átragad a babára, ördögi kör, ott rontottam el, amikor 13 éves koromban megittam az első csészével, óvakodjatok.
Különben jól vagyunk, nagyon szeretem, amikor alszik, mint egy angyalka, meg amikor magában morfondírozik, mint aki világuralomra tör és épp ördögi tervét eszeli ki (a valóságban ilyenkor általában kakil), meg amikor fürdik és így néz ki, meg amikor éhes és úgy veti rá magát a kajára (rám), mint egy hónapok óta éhező kis vadállatkölyök, meg amikor észrevesz valamit és azt nézi megbabonázva percekig (utoljára ezt a tekintetet nevük elhallgatását kérő barátaimtól láttam Amszterdamban, miután elfogyasztották a hallucinogén gombákat és utána egymás ingének színes mintáit nézték ugyanígy. A babát a csíkos ágynemű, a falra vetülő lámpafény és a windows media player hátterek nyűgözik le leginkább). A nehéz rész az amikor sír és semmi se jó neki, ha felveszed, az a baj, leteszed, az a baj, az ilyen. A hasfájás az egy ilyen hitbéli dolog, vannak iskolák, amik szerint létezik, mások szerint nem, hát szégyen, komolyan, több tízezer éve nemzünk gyermekeket és jelenleg itt tart a tudomány, azt se tudjuk, fáj-e a hasuk vagy nem, vagy akkor mitől sírnak.
Szóval az utóbbi napokban a Lány halál nyűgös, és csak akkor nyugodt, ha utazhat, teljesen mindegy, hogy hová, azaz hogy a lakásban kézben hurcoljuk fel-alá, vagy kendőben vagy babakocsiban odakinn. Lehet, nem kellett volna már félcentis korában Kanadába vinni.
Szóval én nem értem ezt a hordozókendőt, mármint közlekedési eszköznek értem, sétálni oké, de már sokadszor hallom, hogy itthon is tegyem bele a babát a kendőbe, és akkor ő abban alszik, én meg máris csinálhatom a dolgomat. De mit? Én főleg aludni szeretnék, enni és zuhanyozni. Aludni nem lehet vele, bár egyesek szerint félig ülő helyzetben kiválóan lehet úgy aludni, hogy elöl rajtad van a baba, de én végtelenül önző, a nyugati kultúrában elkényelmesedett asszony vagyok, és én fekve szeretek aludni, konkrétan lehetőleg stabil oldalfekvésben. Enni mondjuk fél kézzel egy szendvicset talán, de forró levest nem szívesen kanalaznék kéthetes baba feje felett. Gondolom, az igazi kötődően nevelő anyák már kitaláltak valamit arra, hogyan tudsz gyermekkel a mellkasodon zuhanyozni, én nem tudok. Házimunkát persze lehetne végezni, de nekem azt mondták, az első hat hét a gyermekágy, akkor ne végezzek házimunkát, másrészt nem szívesen főznék úgy, hogy rajtam van a gyerek, simán leforrázom vagy ráfröccsen a forró olaj, és a vasalás sem tűnik épp biztonságosnak. Mondjuk talán porszívózni lehetne, bár ahhoz jó stabilan be kell kötni, mert előre kell hajolni. Szóval én egyetlen dologra látom alkalmasnak a baba itthoni viselését kendőben, így kiválóan lehet blogot írni, most is rajtam van. Hát abba most ne is menjünk bele, hogy kendőben kell tartani vagy az ágyába kell szoktatni, vagy a sok háton fekvés káros és hasfájást okoz, vagy a káposzta és a tehéntej okoz hasfájást, vagy a hasfájás csak egy mítosz és nincs is és a csecsemők csak dajkálgatásra vágynak és azért sírnak, esetleg a sírással levegőt nyelnek és attól fáj aztán a hasuk, a túl gyakori mellretételtől fáj a hasuk, mert ráesznek a gyomrukban lévő tejre, a túl ritka mellretétel miatt sírnak, mert éhesek és nincs biztonságérzetük. Nem, nem, ebbe inkább bele sem kezdek, komolyan, röhej. Mindenesetre, a csecsemők esti sírása kultúrafüggetlen, és még abban a híres törzsben, tudjátok, akik kötődően nevelnek és napi 30x szoptatnak és ki se veszik a kendőből a gyereket, még náluk is van ugyanúgy az esti sírás, csak valamivel rövidebb ideig tart, mint a szerencsétlen, kiságyban háton fektetett, háromóránként etetett nyugati babák esetén.
De nem erről akartam írni, hanem hogy kaptam Turchitól blogdíjat, köszönöm! Ezt kell csinálni:
1. Nevezd meg, kitől kaptál díjat, 2. Add tovább a díjat további 4 blogosnak, 3. Üzend meg nekik, hogy díjjal jutalmaztad őket, 4. Opcionális (feltett kérdésre válaszolni). Azt a kérdést kaptam, hogy mennyi időt töltök blogírással és olvasással és ezt minek a rovására teszem, illetve gyerek előtti időkben hogy volt ez, hát fogalmam sincs. Mármint, sose számoltam össze, mennyi időt töltök blogokkal. Gondolom, volt olyan nap, amikor egy órát, volt, amikor 15 percet, amikor az olvasónaplóm egy évi kimaradt bejegyzéseit pótoltam, akkor 2-3 órát is egy nap - nem tudom. A többi blogot readerben olvasom, az pár perc átfutni, nagyon gyorsan olvasok.
Hogy mi elől vette el az időt, most ebben a pillanatban mondjuk kivasalhatnám a baba ruháit, de mondom, úgy úgysem vasalnék, hogy kendőben rajtam a baba; vagy olvashatnám valamelyik félbehagyott regényt vagy babás könyvet. Egyébként pedig számomra értelmezhetetlen az a kérdés, hogy mi elől veszi el az időt, hát ez a hobbim, a hobbimra időt szánok, nem valami helyett csinálom. Nyilván takaríthattam volna helyette többet, vagy írhattam volna több tudományos cikket, vagy vállalhattam volna egy negyedik mellékállást is, vagy köthettem volna pulóvert vagy megtanulhattam volna oroszul vagy gitározni vagy vízisíelni. De igazából így is írtam valamennyi tudományos cikket, dolgoztam épp eleget, megtanultam egy csomó pszichoterápiás módszert, eljártam pilatesre, befőztem, találkozgattam a barátaimmal, olvastam könyveket és a férjemmel is töltöttem időt, szóval nem érzem úgy, hogy az életem valamely területe háttérbe szorult volna blogolás miatt. Most így babával nyilván sokkal kevesebb idő jut rá, ezért ritkábbak lesznek a bejegyzések és több lesz bennük az elgépelés, erre lehet számítani.
De én komolyan nem tudom ezt továbbadni, akiket olvasok, már mind megkapták. Komolyan. Jaj, bunkóság, hogy nálam szakad meg a kör, de nincs ötletem és arra most nincs időm, hogy mindenkit visszaolvassak, hogy biztos jól emlékszem, hogy megkapta-e... bocs.
Én egyébként sose fogadtam meg olyasmit, hogy majd nem fogok egyfolytában a babáról meg szoptatásról meg pelenkákról beszélni, sőt, dühös voltam, amikor valaki meg akarta velem ígértetni, hát én arról beszélek, ami épp foglalkoztat, bocs. Majd nyilván lezajlik ez az időszak és akkor más dolgok is fognak érdekelni megint (Ender's game trailer!!!), addig meg úgyse lesz időm ide írni, ezt a bejegyzést is három napja írom.
Szóval jól vagyunk, követtük a szoptatási tanácsadó tanácsait (amelyek többnyire ellenkeztek az amúgy nagyon jószándékú védőnőével, de a tanácsadó nemzetközi tudományos lapokból küldött cikkeket nézetei alátámasztására, nem tudom, miből jött rá, hogy engem ilyesmivel lehet meggyőzni), és most már nem fogy a Lány, sőt, hízik, és tápszert se kapott már pár napja. Hát, reménykedjünk, hogy ez így is marad.
Viszont akartam írni az első hetemről, csak sose volt időm, de hátha most. Szóval úgy két nap után rájöttem, mert amúgy értelmes vagyok és nagyon jó vagyok énvédő mechanizmusokban is, hogy én nem vagyok rossz anya, hanem a jelen nyugati társadalom tökéletesen elcseszetten kezeli ezt a kérdést. Mármint a frissen szült nők és újszülöttjeik segítését. Elmagyarázom röviden meg hosszan is. Röviden. Képzeljük el, hogy túl vagy egy szülésen, ami azért elég kimerítő, vagy egy császáron, ami egy hasi műtét, de semmiképp sem a legfittebb formádban vagy. Ekkor odaadnak egy kis, magatehetetlen, nagyon aranyos lényt, akit valamiért nagyon szeretsz (akinek nincs gyereke vagy nem szereti, az képzeljen el cuki kismacskákat a youtube-ról), azzal, hogy viseld gondját. Ehhez szinte semmilyen gyakorlati segítséget nem kapsz, viszont kapsz egy csomó elméleti tanácsot, amik nagyjából olyanok, mint a térképek Maminti túlélőtúráin (nehezen megfejthetőek, ellentmondásosak és van rajtuk egy csomó direkt félrevezető információ is). Próbálsz ezek alapján valahogy túlélni. Ha valamit nem tudsz, lecsesznek, vagy legalábbis éreztetik veled, hogy ezt tudnod kéne. Ha valami csoda folytán a fentiektől rossz kedved lesz vagy kétségbeesel, akkor lehet tudni, hogy az csak "a hormonok" miatt van.
Hosszan. Jó, ez most hosszú, részletes, praxisblogra való rinyálás lesz, de igényem van rá, hogy leírjam, bírjuk ki vagy ugorjuk át, a végén visszatérek a tanulsággal.
Az volt a kórházban, hogy mivel a babára volt tekeredve a köldökzsinór, így elvitték az intenzívre megfigyelni azzal, hogy másnap reggel kapom meg nyolc-fél kilenc körül. Én ismerem az egészségügyet, gondoltam, hogy lesz az fél tíz is, így türelmesen vártam. Fél tízkor kimentem a csecsemős nővérekhez, tisztelettudóan megkérdeztem, hogy azért nem jött még le a baba az intenzívről, mert mégis valami baja van, vagy csak mittudomén, elhúzódik a vizit. Rám förmedtek, hogy amint leér a sima csecsemőosztályra, be fogják hozni nekem, menjek vissza a szobámba. Jó. Egy óra múlva felmentem inkább az intenzívre megkérdezni, hogy mi van, valami baja van-e vagy csak logisztika - mondták, hogy logisztika, jött egy nagyon rossz állapotú koraszülött ikerpár és mindenki velük foglalkozik, majd hozzák. Fél 12-kor kimentem ismét a sima csecsemőosztályra, hogy mi újság a babáról, mondták, hogy nyugodjak már meg, amint leér, behozzák. Fél egykor bejött egy gyerekorvos, mondta, hogy a baba jól van, mindjárt hozzák, jön Julika is és megmutatja a helyes mellretételt. Egykor behozták az ebédemet, rám förmedtek, hogy nagyon gyorsan egyem meg, mert mindjárt viszik el a tálcát, és ebéd után megkapom a babát. Gyorsan megettem. Megkérdeztem az arra járó (nem csecsemős, hanem sima) nővértől, tud-e valamit a babámról, azt mondta, már itt van lenn, csak azért nem hozták be nekem, mert más ügyekkel kell foglalkozniuk, valami kiskorú anya adminisztrációjával vagy ilyesmi. Így visszagondolva sokkal asszertívabbnak kelltt volna lennem persze, de egyrészt nem akartam mindjárt az első nap összeveszni velük, mert úgy gondoltam, még szükség lesz a segítségükre, másrészt nem voltam a full asszertív állapotomban így egy nappal szülés után. Nem tehetek róla, fürdőköpenyben nem vagyok annyira ijesztő, mint nadrágkosztümben, ez van. Úgy fél kettő körül azért már fogalmazgattam magamban, hogy kimegyek és mit mondok nekik, de aztán kettőkor behozák végre a babát.
Bejött Julika, megmutatta a helyes mellre tételt. Most az tényleg nem egyszerű, ha az ember még nem csinálta, és ha rosszul rakod rá, akkor nem tud jól szopni és kisebesedik a mellbimbó is. Van mondjuk három alap pozíció, ahogy kicsi (fejét még nem tartó) babát szokás szoptatni. Julika megmutatott egyet (fekve) úgy, hogy a baba pólyában volt. Mondjuk ez nem túl életszerű, otthon nyilván nem lesz abban, mindegy. Egyszer tisztába is tette előttem, azt abból ellestem. Azt mondta, minél gyakrabban tegyem mellre, adott egy üveg vizet, hogy minden szoptatás után kínáljam meg abból, ha szomjas, megissza. Így tettem. A baba nagyon sokat aludt, így nem tudtam túl gyakran mellre tenni, de amikor rátettem, akkor picit szopott, aztán pihent rajta. A vizet kiköpte, de amúgy is ügyetlenül itattam a kórházi furcsa cumisüvegből, amiből kb. ömlött a szájába a víz. Este megkértem az éjszakás nővért, hátha az normálisabb, hogy mutassa meg, hogyan kell abból itatni. Lecseszett, hogy miért, a nappalosok nem mutatták meg? Mondom, nem. Hitte is, nem is. Nagy mérgesen megmutatta. A baba továbbra sem ivott és nagyon meleg volt és tejem még nem volt, úgyhogy egy ponton adtak egy üvegben cukros vizet, azzal, hogy kínáljam, ha szomjas, megissza. Kínálgattam. Aludt, néha amikor már úgy éreztem, nagyon sokat alszik, felébresztettem szoptatni. Az embernek attól lesz teje, ha gyorsan és gyakran szoptatni kezd, én egy nappal szülés után kezdtem és nem túl gyakran, mivel nem akartam nagyon gyakran sem ébresztgetni. Most olvastam amúgy, hogy ilyen esetben egyesek javasolják, hogy hat órával a szülés után kezdj el fejni, nekünk azt mondta a védőnő, hogy ne, és ne is vigyünk a kórházba fejőt.
Másnap május 1. volt, úgyhogy a kutya sem nézett ránk, illetve de, hozzám bejött az orvosom, megvizsgált, a felnőtt nővérek is bejöttek, meg ügyeletes orvos is jött engem levizitelni, a babára nem nézett senki. A babát este elvitték fürdetni, ekkor meglátta a nővér az éjjeliszekrényen a félig teli cukrosvizes üveget és lecseszett, hogy egy üvegnek egy nap alatt el kell fogynia, különben kiszárad a baba (kb másfél decis egy üveg). Jó, itattam. Este már nagyon sírt, tejem még nem volt, adtak tápszert, evett egy kis tápszert. Megkérdeztem, megnézhetem-e a fürdetést, mert nem tudom, hogy kell, mondták, hogy nem, mert itt csap alatt fürdetik őket, és otthon úgyse így fogom és oda különben sem jöhetek be! Oké. Másnap reggel úgy volt, hogy hazaengednek, bejött egy csecsemős nővér, közölte, hogy gyorsan vetkőztessem le a gyereket, egy perc múlva jön a doktornő és megvizsgálja. Levetkőztettem. Eltelt negyven perc. Jött egy doktornő, lecseszett, hogy a gyereknek be van süppedve a kutacsa, ami annak a jele, hogy ki van száradva. Hány kg, mennyit szopott? Mondom, nem tudom. Kiderült, hogy a folyosón van egy mérleg, azon kellett volna méregetnem szoptatás előtt/után. És ezt honnan kellett volna tudnom? Valamint, hogy napi 400 ml folyadékot kellett volna meginnia. És ezt honnan kellett volna tudnom? Felírt receptre tápszert, azt mondta, otthon tegyem minél gyakrabban mellre, lehetőleg ne kelljen neki táp, ha mégis adunk, ne cumisüvegből, mert rászokik (abból könnyebben jön a cucc, mint a mellből, nem kell szívni, belustulnak tőle a babák), hanem kiskanállal, és napi 4-500 ml legyen az össz bevitele. Minden egyes alkalommal megkérdezték a tudatlanságom láttán, hogy "első gyerek?". Sajnos én hajlamos vagyok cikinek érezni, és szégyellni magam, ha tudatlan vagyok, úgyhogy ezzel a gyenge pontomra találtak.
Hazajöttünk, próbálkoztunk, kiskanállal kiköpdöste és sírt, hogy éhes, adtunk neki tápszert cumisüvegből. Megfürdettük úgy, hogy a Kispapák kézikönyve c. képes könyvből néztük az ábrákat, hogyan kell fürdetni. Másnap kijött a védőnő, azt mondta, 2x15 percig szoptassam minél gyakrabban, de annál tovább ne, utána adjak neki vizet, és szoptatás után fejjek, de csak az egyik mellből, mert mindkettőből nem szabad. Adjak neki tápszert, de ne túl sokat, mert attól bealszik, nem lesz éhes és nem szopik. Lecseszett, hogy miért nem használok bimbóvédőt. Mondtam, hogy a baba nem fogadja el, kiköpi a bimbóvédőt. Kioktatott, hogy így ki fog sebesedni a mellbimbóm, és ugye nem akarom, hogy véres tejet igyon a baba. Azt mondta, a besüppedt kutacs nem a kiszáradás jele, az egy tévhit. Sajnálkozott, hogy miért adtuk cumisüvegből a tápot. Mondtam, hogy kiskanállal kiköpdösi. Mondta, hogy próbáljuk meg fecskendővel. Vettünk fecskendőt. Közben lett valamennyi tejem, de az egyik mellem bekeményedett és fájt és abból nem jött. Tudtam, hogy ez rossz jel, mert túltelítődik és akkor begyullad, kicsit masszíroztam. Ja, fejni nem tudtam, mert senki nem mutatta meg, és fájt is. Másnap jöttek a nagymamák, akik hoztak kaját, takarítottak, de arra már nem emlékeztek, hogyan kell fejni, meg az ő idejükben minden máshogy volt, és az is nagyon régen volt már. Megkerestem a neten a legközelebbi szoptatási tanácsadót és másnap ki is tudott jönni. Elmondta, hogy három óránként ébresszem fel a babát, ha elalszik mellen, nyúzzam, addig vegyem le, vetkőztessem, és a 15-20 perc szoptatás az úgy 15-20 perc, amikor aktívan szopik a baba, és amikor pihen, az nem számít bele. Így lehet bruttó egy óra is egy etetés a pihenőkkel együtt. Megmutogatta a pozíciókat, hogy kell fogni a baba fejét közben, megmutatta, hogyan kell masszírozni a túltelítődött mellet (én túl erősen csináltam, ami direkt káros), hogy kell fejni, milyen időközönként, mivel borogassam stb. Egyszer sem éreztette velem, hogy ezt már mind tudnom kéne.
Én amúgy elég fáradt voltam és biztos a hormonok is, de nagyon rosszul bírtam ezt az egészet, hogy mindig kiderült valamiről, hogy rosszul csináljuk vagy hogy tudnom kellett volna, miközben ellentétes tanácsokat kaptam, könyvből kellett néznünk, hogy kell fürdetni*, és riogattak, hogy ha elrontom, a baba kiszárad vagy tápszeres lesz**. Most ennek halál komolyan így kell mennie? Én már egyáltalán nem csodálkozom, hogy majdnem az összes ismerősöm nagyon szarul viselte az első heteket és sokuk jött azzal a hülyeséggel, hogy ők rossz anyák, mert nem tudják, hogyan kell csinálni. Most szerintetek ez így rendben van és ez így normális, hogy az első gyerekes frissen szült nőkkel így bánunk? Hogy totál ellentétes tanácsokkal traktáljuk, riogatjuk, majd magára hagyjuk a felelősséggel? Én nem voltam magamra hagyva, mert a férjem itt volt és mindenben segített és tartotta bennem a lelket, meg a baba is jó fej volt, de van, akinek hülye a férje. Szóval megvan a véleményem arról, ahogy modern világunk kezeli a gyermekágyas időszakot, ez így nagyon gáz, ez biztos, hogy működhetne jobban is.
On the other hand, csomó segítőkész ember jelentkezett segíteni, olyanok is, akikre amúgy is számítok, meg olyanok is, akikre nem is gondoltam, és ez mind nagyon klassz. És én is lehettem volna sokkal ügyesebb és erőszakosabb a csecsemős nővérekkel, meg megkérhettem volna valamelyik kisgyerekes barátnőmet, hogy jöjjön át az első fürdetéshez, hogy ne kelljen könyvből néznünk, szóval biztos kiharcolhattam volna több segítséget is. Arra nem tudom a megoldást, hogy semmire sincs egységes álláspont, lehetne azt mondani, hogy kövesse az ember az anyai ösztönét, de az én anyai ösztönöm csak odáig terjed, hogy szeretem és vigyázni akarok rá, azt nem súgja meg, milyen gyakran, mennyi ideig szoptassam és hány ml tápszert kapjon egy nap. Szóval igazán nem a fizikai terhelés volt a rossz az első hétben, hanem a folyamatos kételkedés, hogy jól csinálom-e vagy rosszul, és mindig annak a megerősítése, hogy valahogy pont rosszul. És dühös vagyok ezért, hogy ilyen kételyeket ébresztettek bennem és ilyen inkompetensnek kellett éreznem magam. Amikor az első hét végén begyulladt a baba szeme (gyakori kis babáknál), akkor addig telefonálgattam, amíg valaki meg nem mondta, hogy milyen szemcseppet kell neki adni. Nehogy már azt is nekem kelljen kikeresni az interneten. Amúgy Tobrexet.
*Nyilván könyv nélkül is megfürdettük volna valahogy (és abba se hal bele, ha koszos marad), csak amíg nem esik le a köldökcsonk, addig igényel némi ügyességet és technikát a művelet.
**A tápszer sem az ördög műve, nekem egy fenntartásom van vele, hogy a tápszeres babáknak gyakran gyengébb az immunrendszerük, és kiskorukban gyakrabban betegek, és az sem neki, sem nekem nem lenne jó, szóval ameddig megy, addig jobb szoptatni.
Na jó, valljuk be, nincs időm netezni, meg jelen pillanatban kizárólag olyan dolgokról tudnék írni amúgy is, hogy hány ml-t evett a baba, abból mennyi táp és mennyi anyatej, és melyik bimbóvédő krém válik be jobban. Jelentkezem, ha már visszanyerte a születési súlyát és csökken kicsit a szoptatás-para. Menjetek friss levegőre.
Szóval a szülés, az nagyon jó élmény volt, bár hosszú és tényleg elképesztően fájdalmas, ezt nem tagadhatjuk.
Úgy volt, hogy vasárnap reggel voltam kontrollon, és akkor még zárt méhszájam volt, vagyis semmi jele szülésnek, de aztán napközben már kezdtek fájásaim lenni. Mindenki azt szokta kérdezni, hogy honnan fogja tudni, hogy azok már azok, meg meg lehet-e különböztetni a jóslófájástól, hát, meg. Úgy délután 5-6 körül már rendszeres, öt percenként kb. 30 másodpercig tartóak voltak, és így is maradtak, úgyhogy még elmentünk sétálni, jól megáztunk, vacsiztunk, és fél kilenc körül felhívtuk a szülésznőt, hogy szerinte be kell-e már mennem, vagy még nem. Azt mondta, még úgy két órát figyeljem otthon, és ha erősödik, sűrűsödik, akkor menjünk be, így hétfő hajnali egykor bementünk a kórházba. A taxis az egy piros polármelegítős nő volt egy vadiúj nagyon szép autóval, aki hajnali egykor a két táskával beszálló vajúdó terhes nőnek (nekem) nem engedte meg, hogy a kishátizsákját az ölében tartsa a hátsó ülésen (azt nem szoktam betenni hátra, mert abban van a pénzem, telefonom, zsepim stb.), mert összekarcolja vele az autót. Hát kicsit vitatkoztunk, de ő győzött, mert nem akartam még annyit várni, amíg hívunk egy másik taxit.
A baba hétfő délután háromra született meg, szóval nem tudom, mitől kezdve kell számítani a vajúdás kezdetét, de úgy nagyságrendileg 20-22 óra hosszú volt, közben többször felmerült, hogy császározzanak-e, de szerencsére az orvosom mindig úgy döntött, hogy nem. Én nagyjából úgy emlékszem, hogy nem ment, nem tágultam, nem illeszkedett be a baba, nem haladtunk, és valaki mindig azt mondta, hogy egy fél óra múlva jön a doktor úr és eldönti, hogy császár-e, és aztán jött és mindig azt mondta, hogy hát, felmerül, de inkább még ne, és ez előfordult mondjuk százötvenszer, és a végén már követeltem, hogy én még egyszer nem akarom meghallani, hogy "mindjárt jön és eldönti", hanem jönnön most és csinálja meg. Aztán végül neki lett igaza és megszületett a gyerek, úgyhogy nagyon hálás vagyok így utólag, tök jól vagyok, fitt és fiatal, gátmetszésem se lett, és nem egy hasi műtétből lábadozom épp, plusz a sikerélmény. A könyveim közül egyébként az Útmutató szüléshez-ben leírtakhoz hasonlított a szülés, nem részleteiben, mert nem az erdőben vajúdtunk hippikörtánc közepette, hanem megkaptam a nyugati orvoslás összes praktikáját, borotválást, beöntést, burokrepesztést, oxitocint, fájdalomcsillapító injekciót, cukros infúziót, epidurált, stb, és rajtam volt a CTG, de maga a lényege, hogy ez egy nagyon erőteljes és nagyon intim élmény, az pontosan ugyanolyan volt. Nagyon nehéz volt, de jó élmény, és mindenkit nagyon szeretek, aki ott volt velem.
A baba nyakára kétszer rá volt tekeredve a köldökzsinór, és kis nyomi volt, úgyhogy elvitték megfigyelni, kapott kis oxigént, így nem lehetett velünk az első pár órában, ez a természetes szülés hívei szerint szörnyűség, de én nem éreztem annak és valahogy az az érzésem, hogy a baba sem érezhette annak, én úgy képzelem, hogy az ő oldaláról nézve az történt, hogy nagyon fáradt volt és nem kapott rendesen levegőt, de küzdenie kellett, hogy kijusson, és amikor kijutott, akkor valakik megragadták és leszedték róla azt, amitől nem kapott levegőt, és adtak neki oxigént, és pár perc múlva már sokkal jobban lett, szerintem örült, hogy segítséget kapott. Így csak másnap kaptam meg, előnye, hogy első éjszaka tudtam aludni, hátránya, hogy ennyivel később indult be a tejem, addig ő cumisüveget kapott, úgyhogy most a szoptatással szenvedünk, nem megy, ő elfárad, nem jön elég, éhes, sír, mi szenvedünk, hogy adjunk-e neki tápot vagy ne, ha adunk, rászokik a cumisüvegre és akkor már nem fog tudni szopni, ha nem adunk, éhen hal. A mellem az rohadtul fáj, a szoptatás maga még jobban fáj, amit mondott a védőnő meg a gyerekorvos, azt nem tudtuk betartani, és basszus, én mindig totál hülyének néztem azokat, akik gyermekágyas korukban a fejükbe veszik, hogy ők rossz anyák, mert nem tudnak szoptatni, én ilyen hülyeségeket nyilván nem fogok gondolni, hát most meg vagyok róla győződve. Mondjuk amit a gyerekorvos és a védőnő mondtak, azt részben azért nem tudjuk betartani, mert egymásnak ellentmondó dolgok, hogy lehetőleg ne kapjon tápszert, tegyem mellre akár kétóránként, és naponta minimum 400 ml folyadék (tej, táp vagy víz) jusson bele. Most ha nem kap tápszert, akkor naponta 100 ml folyadék jut bele, és sír az éhségtől. Ha kap, mindig csak pici adagot szoptatás után kiegészítésnek, akkor el tudjuk érni mondjuk a 350 ml-t. Két óránként nem tudom mellre tenni, mert három-négy órát alszik egyben. Utána felébred, éhes, szopik, nagyon éhes marad, sír, még szopik, még mindig éhes, egy ponton kiszámoljuk, mennyit evett ma, keveset, megsajnáljuk, adunk egy kis tápszert, alszik 3-4 órát. Van, hogy mi ébresztjük enni, a kórházban azt mondták, nappal három óránként fel kell ébreszteni enni, én mondjuk négyet simán hagyok, mert nincs szívem hozzá, de annál többet nem merek, mert aluszékony lesz, besárgul, tönkretessszük. Jaj, szörnyű. A baba amúgy egy csodálatosan cuki angyalka és imádom, csak akkor sír, ha baja van, nem lehetne jobb baba. Ma jön a szoptatási tanácsadó, hát remélem, mond valami okosat és követhetőt, különben nem tudom, mi lesz.
Concentrate on the important things and everything will be all right.
Inkább azt mondjátok meg, mit kell csinálni a panelban, hogy ne legyen száraz a levegő. Mert persze vettem szobahőmérőt, ami páratartalmat is mér, és 30% a levegőnk páratartalma. Ez nem lepett meg, magamtól is érzem, hogy száraz a levegő, bele sem merek gondolni, mennyi lehetett a fűtési szezonban. Ultrahangos hidegpárásítónk már régóta van, azzal és némi mosás-teregetéssel átmenetileg felment egészen 35%-ra. Az optimális páratartalom 40-60%, gyereknek inkább 60% körül van. Semmit sem tehetek, igaz? Rettenetes. Költözzünk tengerpartra?
Azért azt nem gondoltam volna, hogy április 27-én még reviewereknek fogok válaszokat írogatni. Napfényes szombat délután. Próbálom úgy beállítani magamnak, hogy ilyen mértékű szakmai elhivatottság igazából nagyon cool. Anyu, és te mit csináltál a születésem előtti napokban? Szörpöt főztem, CTG-re jártam, meg a tudományos cikkemet dolgoztam át, kicsikém.
Ja, amúgy én értem, hogy biztos jót akarnak meg aggódnak az embertársaim, de rémségesen idegesít és bosszant, hogy mindenki türelmetlenkedik velem és naponta hárman felhívnak, hogy na, megszültem-e már, mikor szülök már, egyben vagyok-e még. Még csak fél nappal vagyok a kiírt időpont után, az isten szerelmére.
Update: igen, tényleg, az is szörnyen bosszantó, hogy naponta írnom kell ide, különben jaj, biztos szültem, meg hogy szülés után egyből meg kell írnom a blogomba vagy megíratnom a férjemmel, hát még mit nem. Mi ez a nyomás? Akkor írok, amikor akarok, ez nem valóságshow. Biztos örülnöm kéne, hogy ez a sok ember így izgul értem, de sajnos csak a türelmetlenkedés jön át.
Szóval a terhesség, az nyilvánvalóan közügy, ebbe kénytelen voltam belenyugodni, mindenki hozzászólhat. Az egy dolog, hogy bámulnak az emberek az utcán, mintha még nem láttak volna ilyet, szerencsére általában örömmel nézegetnek, nők esetleg irigykedve. Minden alkalommal, amikor valahol kávét kérek, megkérdezi a pultos, hogy koffeinmenteset adjon-e (napi 2 kávét engedélyez a WHO, én nagyjából egyet iszom, néha másfelet). Majdnem minden boltban megkérdezi az eladó vagy a pénztáros, hogy fiú-e vagy lány és mikorra várom. Valamelyik nap udvariasan megkérdezte egy hajléktalan a buszmegállóban, hogy "Hölgyem, maga terhes?". Ma a meki vécésnénije kérdezte, hogy mikorra vagyok kiírva, mondtam, hogy elvileg holnapra, azt mondta, holnapra biztos nem lesz meg, mert ahhoz még túl fent van a hasam, szerinte jövő hét. Egyébként az orvosom is inkább jövő hétre tippelt, az anyukám valamelyik ezoterikus módszerével április 30 jött ki, a férjem szerint pedig május elsején kellene szülnöm, mert az Labour Day.
Hagyok időt, hogy felocsúdjunk a szóviccből.
Meg még az is volt a mekiben, hogy pont amikor bementem a mosdóba, három huszonévesforma leány tárgyalta a teendőket, ugyanis az egyiknek néhány perccel azelőtt pozitív lett a terhességi tesztje. Nagyon okosan és higgadtan megbeszélték, hogy hcg nem termelődik máskor, csak terhességkor, úgyhogy vagy terhes, vagy felmerül még a méhen kívüli terhesség, biztos, ami biztos, az a legjobb, ha elmegy nőgyógyászhoz. Területi illetékesség alapján valahova nagyon máshova tartozik a csaj, oda nem tud elmenni, viszont a barátnőjének az orvosa az egyik egyetemi klinikán van, ahol nem veszik olyan szigorúan a területi illetékességet, ezért majd oda elkíséri. Azért kissé meghökkentek, amikor eközben begurult egy kilenchónapos terhes nő.
Megnéztem a neten, mit kell még csinálni a szülés beindítása érdekében, úgyhogy ettem csípős ételt (érdekes módon a Kis Parázsban finomabb, autentikusabb, egyben csípősebb is a green curry, mint a sima parázsban), ittam tonikot, iszom málnalevél teát, bazsalikomot amúgy is mindig mindenbe teszek, buszoztam BKV-val, úgyhogy nem ezen fog múlni. Forró fürdőt nem fogok venni és ricinust sem iszom, ha nem baj, mert teljesen nem ment még el az eszem, a homeopátiában nem hiszek és nekem nem is szokott használni, egynél többféle gyógyteát úgyse iszom meg, ott meg még nem tartok, hogy nekiálljak a mellbimbómat mellszívóval stimulálni. Pohár bort mondjuk szívesen innék, de tudtommal az alkohol épp ellentétesen hat a méhizomzatra, régen koraszülést megelőzendő adtak alkohol infúziót, szóval azt nem értem, mit keres a listán, max oldja a terhes nő szorongását. A porszívózáson még gondolkodom.
Én már a kezdetektől kicsit ijesztőnek találom a google street view-t, de basszus, Brennbergbánya, bányásztemető? Az egy földút, a másik oldalán erdővel, már házak sincsenek, és még oda is elmentek. Tessék, itt van. Még Új-Hermészre is elmentek. Egészen abszurd. Nem is tudom, mit szóljak ehhez.
Nos, voltam ma az orvosnál, aki megvizsgált és közölte, hogy semmi jele annak, hogy szülni akarnék, zárt méhszáj, odabent vígan rugdalózó magzat, normál CTG. Talán jövő héten. Addig is sétáljak, porszívózzak és szexeljek sokat (ezek beindíthatják a szülést, bár a porszívózás élettani mechanizmusát nem pontosan értem). Nahát, pedig én meg voltam győződve róla, hogy április első felében fogok szülni, erre tessék. Valójában oké, kibírok még néhány hetet, ezen ne múljék. Amiatt kicsit aggódom, hogy minél tovább bent marad, annál nagyobbra nő és annál nehezebben fog kiférni, de igazából most pluszmínusz tíz deka már gondolom tökmindegy.
És voltunk a Szódában is, mert ott jöttünk össze a férjemmel kilenc évvel ezelőtt, csak akkor criticalmass volt és tömve volt a hely és ihattam unikumot. De nagyon hangulatos volt most is, alkoholmentes sört inni kilenchónapos terhesen a szinte teljesen üres kocsmában. Sose igyatok alkoholmentes Drehert, nagyon rossz.
Ma jött el az a nap, hogy elkezdett dagadni a lábam, épp csak egy kicsit, ami nagyon szerencsés, legtöbb terhesnek az utolsó hetekben már van ez a tünete, vagy végig, én meg a 39. hét + 2 napnál tartok (40 hét egy terhesség), és rettentő nagy hasam van és sehogy sem kényelmes. Ja, mert most olvastam valamelyik asszisztált reprodukciós blogon, hogy mekkora bunkóság azon rinyálni, hogy eleged van már a terhességből, úgyhogy rögvest kedvet kaptam ezen rinyálni. Augusztus óta terhes vagyok basszus, az nagyon sok idő! És igazán remek a terhességem mindvégig, jó, két hónapig hánytam, az része az élménynek, de amúgy semmi elviselhetetlen tünetem nem volt, nem kellett feküdnöm, nem kellett diétáznom, el tudtam járni a pilatesre, tudtam tornázni a Rubint Rékára, míg be nem lustultam, tudtam dolgozni hét hónapig, abbahagyhattam a munkát a hetedik hónap után, refluxom sincs, szóval komolyan én sose hittem volna, hogy ilyen szövődménymentes 39 hetem lesz, pedig öreg is vagyok meg minden. Hű, máris babonás lettem, hogy ezt elkiabáltam, és biztos majd holnap jön a szövődmény. Ja, és pszichésen is ép maradtam, nem lettem idegbeteg vagy túlérzékeny a hormonok miatt, vagy nem vettem észre, de szerintem én majd inkább a gyermekágyas szakaszban leszek idegkimerült, mert az éjszakázást alapból nagyon rosszul bírom.
De visszatérve a rinyálásra, még így is elég kényelmetlen, és nekem nagyon hiányzik már, hogy aktív és ügyes legyek, pedig nem vagyok amúgy hű, de nagyon aktív vagy ügyes, tesiből mindig hármas voltam. Nem férek el sehol, mindent leejtek, nem tudok sokáig ülni, nem tudok sokáig állni, húzódik a hasam, csak lassan tudok sétálni, mert különben rázkódik a hasam és az kellemetlen, és ha felmegyek három lépcsőfokot, már lihegek. És nem tudok háton feküdni, mert kellemetlen, hason feküdni ugye nem tudok, tiszta szerencse, hogy amúgy is oldalt szoktam aludni, de az egyik oldalamról a másikra átfordulás már nehezített, nagyjából olyan könnyedséggel fordulok, mint a teknősbéka vagy a víziló. És nem kapok levegőt az orromon, plusz most még a pollenszezon is. És nem tudok rendesen bevásárolni, egy csomó gyümölcsöt és sok doboz tejet szoktam egyszerre hazahurcolni az intersparból, most meg úgy kell pakolnom a bevásárlókosárba, hogy jaj, ez már túl nehéz lesz, dönteni kell, hogy olajat vegyek vagy öblítőt, mert mindkettőt nem bírom el. És nagyon aranyos, amikor kis lábak rugdalnak, és meg is ijedek mindig, ha egy darabig nem rugdalnak, de azért szoktam arra gondolni, hogy már csak pár nap vagy pár hét, és utána fogok tudni úgy enni, hogy elérem a kaját, és közben egyáltalán nem rugdalják a gyomromat, az biztos jó érzés lehet. És persze a férjem ugrál nekem, nem arról van szó, hogy éhen halok a kanapén, mert nem érem el a szekrény tetején lévő lekvárosüvegeket, de attól még hiányzik az az érzés, hogy magam is képes legyek felállni egy székre és levenni valamit a felső polcról. Arra vágyom, hogy ne legyek már ilyen korlátozott, és képes legyek levágni a lábkörmömet és megpucolni az ablakot és hanyattfekvésből egy mozdulattal felülni az ágyon. Aztán lehet, hogy visszasírom még ezeket a szép napokat, amikor a kis lábak még odabent kalimpáltak, és ugyan nem tudtam átaludni az éjszakát, de legalább csend volt és senki nem rágcsálta a mellbimbóimat kétóránként, és igen, akkor majd azon fogok rinyálni, ne legyenek illúzióink. Vagy azon fogok rinyálni, hogy még rinyálni sincs időm, nagyon meta lesz.
Különben más dolgokat is csinálok azon kívül, hogy terhes vagyok, például múlt héten voltam a Pszinapszison, igaz, csak egy napot, dehát 30 felett az ember már nem menőzik ottalvós hetijeggyel az efféle eseményeken. Először is elmentem az Integrált Kifejezés- és Táncterápiás (IKT) Műhelyre, mert az egy másik mozgás- és táncterápiás technika, mint amit én tanultam (mert én a Pszichodinamikus Irányzatban képződtem, az az akkreditált). És hát tudjátok, van a pszichoterápiás módszerek művelői között az a jelenség, hogy a miénk az Egy Üdvözítő Módszer, a többiek mind gonosz sarlatánok, esetleg jóindulatú dilettánsok, vagy a Júdea Népe Front (köpködők!), amit én igyekszem elkerülni és felülemelkedni rajta, mert annyira okos és széleslátókörű vagyok. Egyébként úgy vettem észre, a táncterapeuták valamivel kevésbé nyomják ezt, legalábbis egymás közt. Végülis a műhely klassz volt, a dinamikus irányzathoz képest sokkal kevesebb volt benne a testtudati munka, ellenben sokkal több az imagináció, plusz az IKT attól integrált, hogy van benne rajzolás meg ilyenek is. Épp emiatt a különbség miatt az IKT kevésbé lett volna alkalmas a számomra, ha ezzel kezdtem volna mondjuk 5 évvel ezelőtt, egyáltalán nem tudtam volna levetkőzi a racionalitásomat és az intellektualizálást és ezért nekem nem lett volna ideális módszer. Ahhoz, hogy ne fejben gondolkodjak közben, szükség volt a dinamikus irányzat nagydózisú testtudati részére. De most, hogy már jártam százezer óra dinamikusba, valamint elmélyedtem a kognitív idegtudományok test és lélek egységét alátámasztó kutatási eredményeiben is, ez nem okozott gondot, és aki nem olyan racionalizáló-intellektualizáló balagyféltekés szkeptikus, mint én, azt elsőre is simán küldeném IKT-ba. Meg persze összefutottam csomó ismerőssel, ja, és lemaradtam pont az egyik olyan előadásról, ami érdekelt volna, konkrétan erről, mert nem volt nálam elég készpénz és a rendezvénynek még a környékén sem volt automata és a büfében nem lehetett kártyával fizetni és így győzött a létfenntartás ösztöne a tudásszomjam felett és el kellett zarándokolnom a 15 percre lévő Duna Plázába kajáért. Felületes szemlélő számára talán érthetetlennek tűnhet, hogy mi keresnivalóm van egy laikusoknak szóló rendezvényen, különösen egy olyan téma előadásán, amihez a saját kutatási területem is valamelyest kapcsolódik és bármikor elolvashatnám a pasas idevágó cikkeit, én sem tudom pontosan, de valamiért megvan ennek a varázsa, úgy tenni, mintha a munkám tényleg a hobbim lenne. Mindig volt egy-egy olyan része, ami tényleg a hobbim volt, és azért olvastam, mert érdekelt vagy lenyűgözött, és ez persze tíz év rosszul fizetett robotolás után ki tud veszni az emberből, de tessék, egy hónapig nem dolgozom és máris a Pszinapszison ülök és lelkesen hallgatom a témát. Ööö, illetve nem, mert inkább elmentem kajáért, de azért ugye értjük a lényeget. Attól, hogy laikusnak tettethetem magam, egyből elfelejtődik a kötelesség-része és visszajön a lelkesedés.
Meg voltam a Könyvfesztiválon is, ott megint rájöttem, amire így néha rá szoktam ébredni, hogy nagyon büszke vagyok a barátaimra, basszus ezek írók meg fordítók meg kiadót vezetnek meg híres írókkal spanolnak. Véletlenül még tegnap megismerkedtem Jessicával (long story), aki az első regényes szerzők kerekasztala kedvéért jött, ő pedig egy skót csaj, aki olvasott valami bűnügyekkel foglalkozó könyvben a tiszazugi arzénes gyilkosságokról és inspirálta a történet és írt belőle egy regényt. Mármint regényt, fikciót, mert amúgy sose járt Tiszazugban. Angolul írta, és úgy volt, hogy a könyvfesztiválra megjelenik a magyar fordítás is, de nem lett kész sajnos. Nem tudom, milyen lehet, de elég érdekesnek hangzik, mármint el tudom képzelni, milyen regényt írna az esetből valamelyik kortárs magyar férfiíró, de hogy mit hoz ki ebből egy skót csaj? Kíváncsi leszek. Ma meg voltam a kerekasztal-beszélgetésen, ami végül igazából inkább egy interjú volt Hannu Rajaniemivel, és klassz volt, mert egyrészt végre nem egy sima könyvpromó volt (most jelent meg a Kvantumtolvaj folytatása, a Fraktálherceg), hanem mindenféle, igen változatos témákról beszélgettek a transzhumanizmustól és a szingularitástól kezdve EEG-hullámokon át a szerepjátékokig, másrészt a szerző egy igen okos és meglehetősen jóképű fiatalember. Mondhatni cuki. Hard scifihez képest szokatlanul sok fiatal lány állt sorba a dedikálásnál. (Lobotomia bővebben beszámol a beszélgetésről és a sok érdekes témáról.) Beültem a Karpowitz-zal történő beszélgetésre is, de azt untam, mert hiába vezette Lévai Balázs, attól még csak könyvreklám volt, még részleteket is felolvasott a műből a nemzeti színház színésze, és adtak szerencsesütit, mégis érdekes módon ahogy ott ültem, egyre kevésbé tetszett ez a könyv. Még nem olvastam, de addigra már pont megvettem, mert több, különböző jóízlésű ember dicsérte nekem és hát tudjátok, hogy van ez, a könyvfesztiválon olcsóbban lehet könyvet venni, esendő az ember, de a beszélgetés után lehet, hogy már nem vettem volna meg mégsem.
Amúgy mikor lett ez a Könyvfesztivál egy ilyen laza, fiatalos tömegrendezvény? Ahol az ember csak úgy elvegyül, vagy leül kávézni a napsütésben és egyből összefut mindenféle barátaival. Klassz. És ittam alkoholmentes sört is, és ettem nagyon finom gesztenyés mascarpone fagylaltot, és csak két könyvet vettem (a Marija Morevna a másik), míg Kislány akkor tartott nagyjából kilencnél, amikor eljöttem, és a barátainál sem egy nejlonszatyor volt fejenként, dehát ezek nagyon hardcore arcoknak tűntek, hozzájuk képest én sehol sem vagyok. Ez mondjuk legalábbis részben annak köszönhető, hogy nincs pénzem, és direkt kevés készpénzt vittem, mert a standoknál nem lehet kártyával fizetni, így impulzusvásárolni nehezebb, valamint a nálam lévő három könyv (két vásárolt, egy dedikálandó) is már nagyon nehéz volt és ilyen melegben terhesen nem volt kedvem több könyvet cipelni. Pedig már három Sztrugackijt kiadott a Galaktika, ami még nincs meg nekem, és itt a kedvenc scifi-szerzőimről beszélünk. Szingularitás, meg transzhumánok, persze, de ha nincs nálad készpénz, elvesztél.
És voltunk az Ikeában is, úgyhogy most már tényleg mindent megvettünk, ami a gyermek születéséhez elengedhetetlenül szükséges (konkrétan egy kihúzhatós fotelágyat vettünk, mivel a baba a hálószobánkban lesz, így kellett a nappaliba is valami fekhely, ahol alhat egy-egy látogatóban lévő nagymama, vagy a fiatal szülők közül az, aki jobban ki van készülve és szeretné átaludni az éjszakát). Persze, ezeket mindig lehet fokozni, ha a kilenc helyett tizenöt hónapig tartana a terhesség, akkor addigra meggyőzném magam, hogy feltétlenül szükségem van egy hőmérsékletet és páratartalmat is mérő hőmérőre a lakásba, aztán egy babahintára, mert különben a mozgásfejlődésének és a jobb-bal agyféltekéje közötti kapcsolatnak lőttek, aztán, nem tudom, mi lenne a következő, de biztos találnék. Egyébként, ha valaki épp a tényekre kíváncsi, a csecsemő tényleg úgy születik, hogy bizonyos, főleg a szociális kommunikációért felelős agyterületei még fejletlenek vagy nemlétezőek (az anterior cingulum és az orbitofrontális kéreg), és ezek a születését követő nagyjából egy évben fejlődnek ki a környezeti hatásoknak, szociális ingereknek megfelelően, magyarul a tudomány mai állása szerint sokat kell a csecsemőt ölelgetni és puszilgatni, különben nem fejlődik ki az agya. Amúgy szerintem az se akkora dráma, tök jó fel embereket ismerek, akiknek tuti, hogy egyik fenti agyterületük sincs a topon, másrészt feltétlenül hiszünk a neuroplaszticitásban, azaz később is behozhatod a lemaradást, ha akarod.
Sajnos úgy érzem, Sopronba azért talán már nem nagyon kellene elutaznom, pláne ott aludnom, ha nem akarok Sopronban (vagy valahol félúton. Például Győrben!!*) szülni, pedig mostanában virágzik a japáncseresznye, meg lehet erdőben sétálni, és lesz ez a jó kis rendezvény is Kis Könyves Éj címmel, amiben részt vesz kedvenc soproni könyvesboltunk és ott is klassz programok lesznek.
Így a blogolás elmúlt tíz évében különben elég komolyan elegem lett abból, hogy akárhányszor Sopron után rinyálok, valaki mindig bekommenteli, hogy Budapest is ugyanilyen klassz hely és itt is van erdő meg a Margitsziget meg a panelok közötti kis téren is van két fa, mit sír a szám (igen, de Sopronban más az éghajlat, így az ottani erdő főleg tölgy, bükk és fenyőből van, és sokkal kevesebb benne a nyír, éger, mogyoró, amikre allergiás vagyok, és most még az allergiagyógyszeremet se nagyon szedhetem terhességből, majd szoptatásból kifolyólag, bár erről megoszlanak a vélemények), és itt a fővárosban is kiváló programok lesznek a Kis Könyves Éj, sőt, a Könyvfesztivál keretében, ami mind igaz, de egyik sem tartalmaz rejtvényekkel ötvözött soproni sétát, amellyel könyvutalványt nyerhetsz, szóval ne is próbálkozzatok, nekem jogom van Sopront szeretni és oda visszavágyni és ezen rinyálni. Ja, és az is határtalanul bosszant, amikor azzal jönnek, hogy akkor miért nem költözöm oda, ugye hallottunk már arról a jelenségről, hogy az ember mérlegel és kompromisszumot köt, mondjuk itt van a munkája, amit szeret és ami több lehetőséget nyújt a fővárosban, plusz a férjének ugyanígy, hogy csak a legegyszerűbb okot említsem, de attól még szomorkodhat azon, amit a kompromisszum érdekében beáldozott? Szóval semmi ilyesmit nem akarok itt hallani többé, világos? Terhes nőket amúgy se akarjatok felbosszantani.
* I never go to Győr. I dare not.
Kicsit aggódtam, de délelőtt zökkenőmentesen beszerelte a klímát két vidám fiatalember, a megbeszélt időtartam alatt a megbeszélt áron, garanciával, és még porszívóztak is utána. A klíma az egy vitás kérdés, én különösebben nem szeretem, mert az egyfolytában nyitott ablakot szeretem, de egy panelház tizedik emeleti, déli fekvésű lakásában lakunk, ahol az elmúlt években mindig volt 38 fok a konyhában. Téglában lakó szerencsések kedvéért elmondom, hogy a panel azért érdekes, mert éjszaka hiába hűl le a kinti levegő, a fal addigra már forró, és éjszaka a forróság jön a falból. Valamennyire lehet persze redőnnyel, vizezett pokrócok felakasztgatásával meg ventillátorokkal szórakozni a placebohatásért. A klíma betegségeket is okoz, mert elszaporodik benne a legionella nevű baci meg az aspergillus nevű gomba, meg túl hidegre állítod és ízületi gyulladást kapsz, de talán ha elég gyakran tisztítják, azzal csökken a baciveszély és majd nem állítjuk túl hidegre. Úgyhogy még pár hónapja a szülésfelkészítő tanfolyamon alaposan kifaggattam a neonatológus - gyerekorvost a témában, szerinte a durva hőség rosszabb a csecsemőnek, mint a klíma, és ne a baba lakhelyéül szolgáló szobába tegyük a beltéri egységet és olyan készüléket vegyünk, ami képes nagyjából fix hőmérsékletet biztosítani, nem ki-be kapcsolgatjuk és egyszer hőség van, másszor hideget fúj, stb. Úgyhogy vettünk. Egy vagyonba került persze.
Meg elmentem a postára meg az elműbe, meg elintéztem még pár dolgot, meg napoztam a lakásban (nyitott ablakhoz kell ülni és úgy), meg kiolvastam a Konzulvárost, meg lemostam a cipősszekrényt, meg frissítem az olvasónaplómat, igen kíváncsi leszek, befejezem-e a szülésig (még 12 könyv van hátra, amiről nem írtam, asszem). Izgi. Ahelyett, hogy a Suttogó tanácsainak megfelelően a gyermekágy idejére finom, tápláló ételeket főznék, amiket lefagyasztok. Most már eléggé izgulok a szüléstől persze, egyrészt a komplikációktól, mert bár igyekeztem elfelejteni a nőgyógyászatból és szülészetből tanultakat, de sajnos nem sikerült teljesen mindent, másrészt meg az egésznek a kiszámíthatatlanságától, én azt szeretem, ha nekem megmondják előre, nagyjából mi fog történni és mikor. A "mi"-ről már a lehető legtöbbet tudok, a "mikor"-t viszont semennyire nem lehet tudni, de még azt sem, hogy melyik héten, vagy hogy éjjel vagy nappal, így hogyan készüljön fel az ember lelkileg és logisztikailag? Hát mindegy, jó lenne nem most szombat-vasárnap szülni, mert a szülésznőm akkor nem ér rá, és nincs rá garancia, hogy az ügyeletes szülésznő is szimpatikus lesz nekem, és nincs kedvem órákig vajúdni olyasvalaki mellett, aki az idegeimre megy, de persze, ez azért eléggé first world problem, szóval túlélem azt is, ha így alakul. Meg jó lenne még szülés előtt elmenni az ikeába, csak nincs kedvem.
Ez meg mennyire durva már, sportverseny céljához rakni a bombát, nem mintha merényletekhez lenne ideális hely, reálisan ugyanilyen rettenetes lenne ugyanez egy plázában, mégis most ez különösen szörnyű olvasni és rosszul esik, pedig nem is futok.
Most már biztos, hogy nem vagyok normális terhes nő, hónapok óta el kellene mennünk az Ikeába, és ma megint kikönyörögtem a férjemnél, hogy ne menjünk, mert nincs kedvem. Hol a fészekrakó ösztön, amikor szükség lenne rá?
Szóval jó, eddig is fura volt a terhesség, az elején azért, mert rosszul voltam és olyan ételeket szerettem, amit amúgy utálok, aztán meg mozgott a hasamban egy kis lény, de az még mind semmi a kilencedik hónaphoz képest. Egyrészt valahogy az odabent fejlődő kis lényt sokkal könnyebb felfogni, mint most azt, hogy egy ember van a hasamban. Ultrahangon is látszik, hogy egy ember, meg mindenfélére reagál, ha eszünk, akkor ugrál örömében, ha nagyon éhes vagyok, akkor elkezd rugdosni, gondolom, hogy együnk már, reggel felébreszt, ilyenek. De a legdurvább az az, amikor látszik a mozgása a hasfalon*, és még abból is volt az enyhébb verzió: ha nagyon figyeled és nézed, akkor mintha megmozdulna a hasam; de tegnap már felöltözve, egy pokróc alatt feküdtem a kanapén és mozgott a pokróc! Jó, én értem, hogy évmilliók óta így szaporodunk, de basszus, kifejlődött a hasamban egy ember, és most odabent ugrabugrál, úristen, ez de durva.
Voltam CTG-n, ami jó lett, persze az elején halálra rémültem, mert a szülésznőhallgató, amúgy nagyon kedves kiscsaj úgy 10 percig nem talált sehol semmiféle magzati szívhangot, aztán talált valamit, amire már akkor is nagyon reméltem, hogy nem az, mert kb max 100-as frekvenciájúnak hangzott, a normál magzaté meg 120-160, esetleg 110-160. Az enyém például simán 100-as volt addigra. De aztán meglett. Nagy mázli, hogy nem vásároltam magamnak magzati szívhang-hallgatót, már többször közel álltam hozzá, amikor mondjuk fél napig nem mozgott a magzat és szívesen meghallgattam volna, jól van-e, és 5 és 10 ezer Ft között van egy ilyen cucc, szóval ki lehet bírni, de az tuti, hogy nem találom meg vele elsőre és csak több hónapig tartó, napi rendszerességű rémüldözés lett volna a vége.
Aztán jött a saját szülésznőm is, aki azt mondta, hogy szerinte lejjebb szállt a hasam, és azóta én is úgy látom, hogy tényleg mintha lejjebb szállt volna. Ez a szülés előtt 1-4 héttel történik meg, van, akinél csak aznap, és van, akinél két hónappal a szülés előtt, szóval valódi diagnosztikai jelentősége kevés.
*Erre gondolok, csak az én hasam szebb. Csak erős idegzetűek kattintsanak.
Egyébként, ha valakit az érdekel, mivel töltöm a napjaimat, elmondom: alszom, emberekkel találkozom, és feladatokat találok ki magamnak, amikkel aztán nem haladok. Mondjuk nem alszom rendesen, mert ugye bedugul az orrom és felébredek, vagy arra ébredek fel, hogy pisilnem kell, vagy hogy kis lábak rugdalnak, de legalább reggel nem kell korán kelnem. Aztán találkozom mindenféle barátokkal és ismerősökkel, akiket régen láttam és/vagy babázáshoz szükséges dolgokat adnak kölcsön, és még mindig van egy csomó ember, akinek csak ígérgettem, hogy majd összefutunk és sose érek rá, amit biztos nem hisznek el és megsértődnek. Emellett ügyintézek, ma például azzal foglalkoztam, hogy szüneteltetem a vállalkozásomat, ezt már hónapokkal ezelőtt megbeszéltem a könyvelővel, aki először nem csinálta meg, másodszor pedig rosszul csinálta, de mindegy is, mert mint kiderült ez az egyik olyan dolog a világon, amihez muszáj, hogy legyen az embernek ügyfélkapu kódja, és nekem nem volt, long story short, ma be kellett mennem az okmányirodába. Előtte meg elmentem átvenni az Agavéhoz a megrendelt könyvemet, mert a személyes átvétel ingyen van, és végülis ráérek. Az Agave a Szabolcs utcában van, azon a végén, ahol anno néztem egy eladó lakást, elég jó kis lakás volt, amit végülis azért nem vettem meg, mert egyrészt maga a ház nem tűnt túl jó állapotúnak, másrészt a környék sem tűnt jó állapotúnak, ezért egy ideig a ház előtt lógtam és leszólítottam egy csomó arrajárót, hogy adjanak tanácsot, lakásvásárláson gondolkodom, ez milyen környék, és kivétel nélkül mindenki, beleértve öregasszonyt, kisgyerekes anyukát, öreg alkoholistát, tizenéves cigányokat és két hajléktalant, azt mondták, meneküljek, míg nem késő. Azóta ki van írva, hogy térfigyelő kamerával megfigyelt terület, de ebben nagyjából ki is merül minden változás.
További projektem a takarítás, ami engem nem érdekel és ezért nem csináltam rendesen soha, tudjátok, vannak azok a helyek, amiket a normális emberek gondolom rendszeresen kitakarítanak, én azt eléggé rendszertelenül végeztem eddig, olyasmire gondolok, hogy a konyhaszekrényből kiszedni mindent és lemosni a polcokat, meg elhúzni a mosógépet, gáztűzhelyt és amögött takarítani. Sajnos most sem a hírhedt fészekrakó ösztön tört ki rajtam, csak azért csinálom, mert egy csecsemőnek csak jobb egy viszonylag tiszta lakásban lenni, másrészt elkerülhetetlenül jönni fog hozzánk az anyósom és az biztosan mit gondol majd. A terhesség harmadik trimeszterével már rémes ügyetlenség és lassúság is jár, így a felső polcok elérése veszélyes, az alsó polcoké pedig fárasztó, szóval úgy fél méter per nap sebességgel haladok. Meg át kellene válogatni a ruhákat, mert már megint rendetlenség van a szekrényben, de most nem tudom eldönteni, melyikeket tegyem a könnyen elérhető polcokra, mert nem tudom, melyikeket fogom hordani, egyrészt meddig leszek még terhes, másrészt utána vajon mekkora leszek és mi fog rám jönni és mi fog jól állni és mi lesz kényelmes. Mondjuk nem híztam sokat, mert 12 kg-t, de van, aki szoptatás alatt hízik meg, és van, aki szoptatás alatt iszonyúan lefogy, szóval mittudomén, ez így lehetetlenség.
Ezenfelül értelmetlenül internezetek, meg pótolom a bejegyzéseket az olvasónaplómban, már tavaly nyárnál tartok, meg klímát és fotelágyakat nézegetek a neten, mert még ezeket terveztünk venni, meg olvasgatok a jövőbeli titkos projektemhez, ami majd a magánrendelésem helyett / keretében fog megvalósulni, ha elég nagy lesz a gyerek ahhoz, hogy pár órát kibírjon nélkülem és ha addigra még nem esem teherbe a következővel és ha nem disszidálunk vagy költözünk Sopronba vagy nyerünk a lottón. És néha elmegyek sétálni, múlt hétfőn is körbesétáltam a Margitszigetet, dehát az egy szánalom, gyerekek, komolyan, jó, húsvét hétfő volt és jó idő, de annyian voltak, mint a westendben ezüstvasárnap, mindenki ott sétált kutyával, gyerekkel, biciklivel, görkorival, meg tekernek azokkal a hülye kis kocsikkal, és egyméterenként van egy vattacukor-árus, egyszerűen kicsi ez a park egy nagyvárosnyi embernek, lássuk be. Tudom, van a Hajógyári is, csak az messzebb van. És néha tornázom a Rubint Rékára, a harmadik trimeszteres gyakorlatok tényleg alig megerőltetőek, sokkal jobban elfáradok abban, ha mondjuk fel kell vennem egy pár zoknit meg a bakancsomat. A pilatesre már nem járok, mert ellustultam.
És járok még hetente CTG-re, vagy az orvoshoz, vagy a szülésznőhöz, meg ijedezem, amikor már egy ideje nem mozog a magzat, meg bosszankodom, amikor agyonrugdal. Gondolkodtam, hogy kellene hallgattatnom vele mindig ugyanazt a zenét, mert ilyenkor már rég hallanak, és állítólag amit sokat hall, arra születése után megnyugszik. A baráti körömben Enya és a Buena Vista Social Club váltak be erre a célra, én eredetileg Bebel Gilberto-t terveztem, de nagyon hamar meguntam, jóval előbb, mint hogy megtanulhatta volna szegény magzat, és bossa novára nem igazán lehet takarítani, valljuk be. Valamelyik nap meghallgattam az új David Bowie lemezt, ami nem rossz egyébként, teljesen hallgatható, bár semmi extra, nekem azért hiányzott valami meglepetés vagy lendület, de lehet, hogy csak túl nagyok voltak az elvárásaim a hype miatt, vagy túl halkan hallgattam és jól felcsavarva talán több lenne benne a rock and roll.
Emellett még kell majd menni a héten a háziorvoshoz, mert ha a szülés előtt el akarod kezdeni a TGYÁS-t (terhességi és gyermekágyi segély), és én el akarom, mert a szabim lassan elfogy és betegállományba meg nem akarok menni, akkor kell a szülészorvostól egy papír, amit elviszel a háziorvoshoz, és az is ad egy papírt, amit beviszel a munkahelyedre, és akkor elvileg onnantól ők intézik és csak a szülés után kell még ötven másik papírt pótlólag beküldeni majd. Jaj, és újratelepítette a férjem a laptopomat, mert szükséges volt, úgyhogy most vannak az arról lementett file-ok, meg vannak külön adathordozókon a munkahelyi gépemről lementett file-ok, és azok között is rendet kellene rakni, de arra már végképp nem tudom rávenni magam és különben sem tudok annyi ideig ülni, mert kényelmetlen. És van egy cikkem is, tudományos, ami lassan 130 napja van "under review" státuszban a lapnál, ahová beküldtük, ez elég sok, úgyhogy az utóbbi időben 1-2 hetente írtam nekik egy emailt, hogy na mi van már. Ma először válaszoltak, hogy bocs, de az egyik reviewer még nem küldte vissza a véleményét, megpróbálnak valamit tenni. Úgyhogy most nem tudom, annak drukkoljak-e, hogy még szülés előtt ez megérkezzen és reviewereknek kelljen hülye válaszokat írnom két jóslófájás között, vagy hogy csak egy hónap múlva érkezzen, de gyanítom, hogy akkor még kevésbé lesz időm, kedvem és szellemi kapacitásom ilyesmihez.
És szeretnék egy szoknyát is, most hogy így kitavaszodott, rettenetesen unom az összes kismamaruhámat, ugyanakkor az még az én liberális fogyasztói mércéim szerint is túlzás lenne, ha vennék egy szoknyát, amit aztán két hétig hordok, vagy ha a vaterán veszem, akkor ide se ér addig. De nem is láttam jókat sehol. Na nem mintha lenne pénzem. Évi rendes szabimat töltöm, ami alatt nem jár minden pótlék, nem ügyelek, nem oktatok, nem magánrendelek és nem dolgozom egyéb mellékállásaimban sem, és így már most is érezhetően kevesebb a pénzem. Nyilván át kell állni arra, hogy a férjem fizetéséből éljünk, de nekem ez nagyon furcsa. Mármint azzal nincs problémám, hogy ő fizesse a rezsit, vagy adjon pénzt kaja és tisztítószerek bevásárlására, de azt a lépcsőt már nem tudom meglépni, hogy az ő pénzéből vegyek mondjuk szoknyát magamnak vagy könyveket vagy menjek manikűröshöz. Az nagyon fura lenne. Tudom, hogy a párkapcsolatok jelentős részében minden közös és kész, vagy az egyik fél leadja a másiknak a teljes fizetését, vagy közös bankszámlájuk van, de ez nekem nagyon fura. Meg fogjátok vajon magyarázni kommentben, hogy nem vagyok normális? El tudom képzelni. De én nem akarom, hogy nekem valaki leadja a fizetését és utána tőlem kelljen pénzt kérnie, ha venni akar egy új kütyüt, abból a pénzből, amit ő keresett. Szerintem az fura. Hát, majd kialakul.
Szóval ilyenek vannak, meg mindenki kérdezgeti, hogy összepakoltam-e már a Táskát, úgyhogy megnyugtatásul közölném, hogy február utolsó hetében összepakoltam a táskát, mert úgy a 29. hét tájékán rájöttem, hogy úristen, a Lucia ilyenkorra már rég megszült, és nekem még a táskám sincs összepakolva. Mostanra már fogalmam sincs, mi van benne, de lista alapján dolgoztam és mindent kipipáltam, nagy baj nem lehet.