Persze indíthatnék egy külön blogot a gyerekről, végülis ez a szokás, de sajnos az ellenkezik az elveimmel. Amennyiben a blogom arról szól, ami velem történik és ami érdekel, és az most ez. Fura lenne leválasztani és száműzni a gyereknevelést egy másik helyre, ide meg hetente írni valamit az időjárásról, nem szeretném.
Azt gondoltam, hogy nekem majd az újszülött- és csecsemőkor lesz a legnehezebb időszak, mert be kell szűkülni (ez van, az elején be kell, nincs más választásod, az az adaptív, az már más kérdés, hogy hány hétig-hónapig jó fenntartani, mindenkinek más válik be), meg mert nem lehet aludni, és nem lehet a csecsemővel még beszélgetni meg játszani, csak eszik, sír, és ha mázlid van, alszik. Az értelmiségi nők állítólag sokkal nehezebben viselik a beszűkülést, mert vagy nem képesek rá egyáltalán, és akkor nem tudnak ráhangolódni a babára és kívülállóként szemlélve sose értik, mi van vele, miért sír, mit akar, vagy képesek rá, és akkor meg önértékelési válságba kerülnek attól, hogy úristen, mivé lettek. Úgyhogy meg is vagyok lepődve, hogy azért rá tudtam hangolódni a babára, sőt, észrevettem, amikor már sok lett a hangolódásból, és akkor ki is találtam, hogy főzök be rumos meggylekvárt (benne van a top 10 dologban az életben, csináljátok) meg válaszolok a reviewereknek, akik harmadszor küldik vissza a cikkemet hülyeségekkel, csak aztán közbejött ez a betegség. Azon is meg vagyok lepődve, hogy nem kerültem önértékelési válságba attól, hogy úristen, mivé lettem, hát majd meggyógyul a baba, nagyobb lesz, telik az idő, és szépen beáll az egyensúly a különféle szerepeim között, ez most egy ilyen időszak. Azoknak a barátaimnak, akiknek nincs gyerekük, majd hiányzom egy darabig, közös téma és rendelkezésre álló idő hiányában, legalábbis én így voltam a kisgyerekes barátaimmal, pár hónapig hiányoztak, aztán lassan visszatértek az életbe. Néha féltékenykedtem is, hogy sose hallgatnak engem végig már többé ebben az életben, mert folyton felsír a háttérben egy baba, vagy rángatja őket egy kisgyerek, hogy "anyu, anyu, nézd", dehát ezzel együtt kell élnem. Persze amit gondoltam, az alváshiány és a beszűkülés, az tényleg nehéz, és nagyon nehéz még a felelősség is, hogy ilyen picike és neked kell rá vigyázni és mindenfélében dönteni helyette. Kivéve a kötődő nevelésről, mert a Lány azt eldöntötte helyettem, hogy ő kötődően óhajt nevelkedni, legalábbis ami a hordozókendős részt illeti, és nem nagyon preferálja, hogy ez az anyuka legyek itt tűsarkúban.
Az viszont meglepett, hogy egyáltalán nem egy olyan semmilyen kis hasznavehetetlen lény a csecsemő, hanem már az első naptól kezdve lehetett vele kommunikálni, meg vicces volt, meg fejeket vágott, és aztán elég hamar, hathetesen emberré változott és még cukibb lett. Figyel a zenére, ha énekelek neki, ő is ad néha kis hangokat, ha valami nem tetszik neki, akkor már nem keservesen sír, hanem felháborodottan kiabál, és a haja nem is igazi haj, hanem olyan, mint a cicaszőr. Imádja az Anikó festményét, a szoba több pontjáról is képes egyszercsak észrevenni, és utána tízpercekig nézi, mintha egy film lenne: csodálkozik, aztán nevet, aztán töprengve szemléli, aztán izgalomba jön, elkomorul, töpreng. Nem tudom, mi lehet azon a képen, ami csak babák számára érthető, én egy színes foltokból összeálló tájképet látok, ő meg egy mozit. Szoptatás közben csomószor a szemembe néz, nagy, kék szeme van, de éjszaka, amikor nem három, hanem több óra telt el az utolsó etetés óta és nagyon éhes, akkor előtör belőle a vadmajomkölyök és jobbra-balra kinézeget ökölbe szorított kézzel, szerintem azért, hogy egyből oda tudjon csapni, ha valaki el akarja venni a kajáját. Ha valami újdonságot lát, mondjuk amikor esett az eső és rátettük a babakocsira az átlátszó esővédőt, amire tovább esett az eső, és egy védettebb helyen benéztem alá, mit csinál a baba, akkor tágra nyílt szemekkel, döbbenten bámult, és kb. az volt az arcára írva, hogy WTF is happening? De nem kell hozzá eső, amikor lekapcsolom a villanyt és hirtelen félhomály lesz, akkor is így néz, hogy mi az isten van. Amikor meg kendőben alszik, akkor leszólítanak az emberek az utcán, annyira aranyos. Szóval igen, monoton és fárasztó és már most több százszor végeztem el azt a lélekölő mozdulatsort, ami a pelenkacsere és még több ezerszer kell majd, és fáj a derekam is, ugyanakkor nem gondoltam volna, hogy maga a baba ilyen érdekes és szórakoztató lesz. Azt se gondoltam, hogy ennyire szeretni fogom minden ok nélkül. Nagyon érdekes.
És még. Mi van mostanában Sinead O'Connorral, létezik még?