So many books, so little time

Tíz éves (tíz!) Lobo olvasónaplója, és ennek kapcsán vendégeskedem ott egy vendégposzt erejéig Buda Béla: Az elme gyógyítása című könyvéről. És most ezzel kivételesen nem magamat szeretném fényezni, hanem az olvasónaplót, ami a legrégebbi könyves blog hazánkban, valamint a Buda Béla-könyvet, ami meg hiánypótló és gondolatébresztő és érdekes.

Az egyik vitathatatlan előnye a terhességnek egyébként, hogy a munkahelyemen az eddigi nekem leggyakrabban feltett kérdés a harmadik helyre csúszott. Az elmúlt nagyjából négy évben naponta átlagosan ötször kérdezték meg tőlem nővérek, orvosok, betegek, hozzátartozók, titkárnők, asszisztensnők és egyebek, hogy "Szia, nem tudod, hol van a Filozófus?"- ugyanis neki van egy ilyen képessége, hogy nem tudod, hol van. Néha jobban tűrtem, néha ideKifejezetten szerettem, amikor szabin volt, mert az volt az egyetlen időszak, amikor tudtam érdemben válaszolni (ti. "Szabin.")

Most épp a "Fiú vagy lány?" és a "Meddig dolgozol?" fut holtversenyben. A nevét is meg szokták kérdezni, amit már elég régóta tudunk, de sajnos itt asszem nem árulhatom el, mert még a sajátomat sem árultam el, és akkor meg hogy nézne az ki.

Engem virággal dobáljanak, engem imádjanak

Szóval az történt, hogy kiderült, hogy megszűnik a jó kis alkalmanként otthonvégezhető mellékállásom és vissza kell adnom nekik a laptopot is, és másnap meg kaptam egy emailt, hogy valaki benevezett a Nők Lapja Café bloggerversenyébe, aminek az a fődíja, hogy adnak egy laptopot, meg ha akarod, akkor otthonvégezhető munkát is. Hát mi ez, ha nem az univerzum segítő keze. Long story short, szavazhattok rám itt ezen a linken.

Volt hó is

Pocakfotó

Hétvégén találkoztam a barátnőimmel. Az alábbi ábrán összesen négy magzatot rejtettünk el.

Szolgálati közlemény

Új jó ügy van oldalt a linkeknél, kattintsatok. A nők bántalmazása ellen táncolunk február 14-én világszerte mindenütt. Minden harmadik nőt megvernek vagy megerőszakolnak élete során, és szerintem ezzel kellene foglalkozniuk a feministáknak (és nem pedig azzal, hogy tárgyiasítja a nőket, ha az angol nyelvben "she"-ként utalnunk a hajókra*). A nők különben elég rosszul bírják valamiért a bántalmazást, nálunk a pszichiátrián a bentfekvők igen jelentős részét vagy jelenlegi kapcsolatában vernek, vagy fiatalkorában erőszakoltak meg, és ettől lett depressziós / szorongó / személyiségzavaros. Ez nem fog elmúlni attól, hogy a világ minden pontján táncolunk Valentin-napkor, meg én inkább amúgy is annak lennék a híve, hogy táncolás helyett inkább a bántalmazókat is jó alaposan verjük össze párszor, dehát tudjátok, war is not the answer, Wendy, only love can conquer hate.

Itt a nemzetközi honlap, ez a magyar facebook csoport.

*Update: erre kaptam két nagyon mérges reakciót is feministáktól, úgyhogy szeretném leszögezni, hogy elnézést, ha félreértően fogalmaztam, de alapvetően tökéletesen egyetértek a feminizmus klasszikus céljaival, ti. hogy a nemek egyenrangúak és egyenjogúak legyenek, és eszembe sem jutott a feminizmust szidni vagy ilyesmi. Ami bosszantani szokott, az az, amikor a valódi problémák helyett látszólag semmiségeken lovagolunk, mert az számomra ellentmond az eredeti céloknak. Tudom, hogy vannak elméletek, amik szerint nem mond ellent, és csak akkor lehetünk egyenrangúak, ha egyúttal egyformák is vagyunk, ezekkel sajnos valóban nem értek egyet.

Főleg játszótér

Lam szerint, és ő kellőképpen tapasztalt e téren, egyféleképpen kerülhetem majd el, hogy évekig vadidegen anyukák kisgyermekes és egyéb sztorijait kelljen hallgatnom a játszótéren: ha beszerzek egy álbajuszt, tréningruhát és Nemzeti Sportot, mivel definíció szerint az anyukák egymással csacsognak a játszótéren, míg az apukák olvasnak vagy telefonálnak. Kicsit aggaszt, hogy ez esetleg összezavarja majd a gyermek pszichoszexuális fejlődését, de majd max kitalálok egy fiktív rokont és utólag sokat mesélek neki a Géza bácsiról, aki annakidején milyen sokat vitte a játszótérre, mígnem az apeh és a hitelezői elől a család fekete bárányaként ismeretlen dél-amerikai országba disszidált.

Burn the books, they've got too many names and psychosis

Egyébként remek érzékkel az év legdepressziósabb időszakára időzítettem, hogy elolvassam Bodor Ádám: Sinistra körzet c. könyvét. Ez egy lenyűgözően megírt könyv, ami borzalmas dolgokról szól. Nagyjából olyan érzés volt, mintha gyönyörű emberek zseniálisan koreografált mozdulatokkal agyonvertek volna. Csodálatos volt; ne csináljuk többször. Reménykedem, hogy Tarr Béla nem szeretne filmet rendezni a műből, senkinek nem kívánom azt a nyolc órát.

Kortárs magyar irodalmat olvasok ezen a héten, remélem, nem árt a babának.

I said chocolate, people! The good kind.

Mindannyiunk megnyugtatására szeretném közölni, hogy brit tudósok szerint ma van az év legdepressziósabb napja, innen már felfelé megyünk.

Hajók, nők

Valaki azzal a keresőkifejezéssel jött, hogy miért nőnemű a HMS Belfast, úgyhogy itt szeretném elmondani, hogy a brit nyelvben minden hajó nőnemű. Természetesen az angolban nincs a főneveknek neme, abból lehet tudni, hogy amikor névmással utalunk rá, a hajó mindig "she" meg "her". A jelenség pár száz évre visszanyúló tengerészeti tradíció, a pontos okáról vannak komolyabb és komolytalanabb fejtegetések is. Nyelvészetből első pillantásra nem könnyű levezetni, mert azokban a rokon nyelvekben, ahol a főneveknek tényleg van neme, a hajó semlegesnemű (das Schiff). Legvalószínűbben valahonnan onnan ered a dolog, hogy a tengerészek hosszan tartó, elkötelezett kapcsolatot ápoltak hajójukkal, több időt töltöttek vele, mint a feleségükkel, törődni kellett vele, szeretni, lesni a szeszélyeit, hűséges lenni hozzá, stb. A tengerészek tradicionálisan férfiak voltak az elmúlt pár száz évben, nem nagyon csajozhattak a tengeren, egyébként is a babona szerint balszerencsét hoz, ha nő lép a fedélzetre (mert a hajó féltékeny lesz). A hajók tehát nők. Az angolban néha egyébként a kocsik is nők, és most eszembe jutott, amikor Hollandiában voltam és az olasz csávó vett egy biciklit, és nagyon rajongott érte, és megkérdeztem tőle, hogy nevet is fog-e neki adni, így, hogy "so how are you going to call it... Or him? Or her...?" és teljesen kiakadt, hogy nyilván "her!!!". Konkrétan megsértődött.

2002-ben az index cikke szerint a Lloyd's list nevű brit lap bejelentette, hogy elég ebből a hülyeségből, mostantól a semleges "it" névmással fognak utalni a hajókra, mire a brit haditengerészet szóvivője totál kiborult ilyesfajta tiszteletlenségen. A kedvencem a témában mégis az alábbi wikipedia talk, amit nem olvastam teljesen végig, de arról megy a vita, hogy a hajók "her"-ként való emlegetése tiszteletlenség a nőkkel szemben és hogy legalább a Wikipedia szócikkekben nem lenne szabad ezt engedni, ugyanis ez a nők tárgyiasítása. WTF??? Rendben, én sosem voltam jó feminista, de az isten szerelmére, emberek, most ez komoly? A hajók csodálatos dolgok, és nekem, mint nőnek, mindig is nagyon tetszett, hogy a hajók nők, részemről támogatom, hogy azok is maradjanak.

A képen a Cutty Sark van, mellekkel.

Hosszú pszichiátriás bejegyzés

Akkor itt reagálnék a velvet cikkére, ami nem rossz, csak rém egyoldalú, és sajnos most meg kell világítanom a többi szempontot egy hosszú bejegyzésben, ahelyett, hogy vacsorát főznék.

A cikk tanulsága nagyjából az, hogy jó lenne, ha nem lenne ilyen szigorú a jogi szabályozás, meg lenne magas biztonságú pszichiátriai osztály, és így könnyebben be lehetne zárni az állampolgárt a pszichiátriára, ha a családja azt kéri. Azzal teljesen egyetértek, hogy nem lenne baj, ha lenne magas biztonságú pszichiátriai osztály, mégpedig az azért lenne jó, mert jelenleg a legtöbb pszichiátriai zárt osztályon együtt vannak az önmagukra veszélyes betegek (öngyilkosjelöltek, időskori elbutulásban szenvedők), a pszichotikus betegek (akik néha veszélyesek magukra, néha másra, néha senkire), és a környezetükre valóban veszélyeztető, agresszív betegek (többnyire pszichotikus vagy addiktológiai betegek ezek). Ebből adódóan az agresszív betegek néha székkel dobják ki az üvegajtót, durvább esetben megverik meg megölik a betegtársukat. Azok a(z elég ritka) agresszív betegek, akikkel a normál pszichiátriai zárt osztály normál személyzete nem tud mit kezdeni, mehetnének a magasbiztonságúba.

Azonban.

A cikk másik felvetése, hogy milyen kár, hogy a hozzátartozók ilyen nehezen tudják elrendeltetni őrült családtagjuk kötelező kezelését és pszichiátriára juttatni azt. Ugye, érezzük, hogy ez miért kétélű fegyver (ha érezzük, nem is kell tovább olvasni, csak ezt fogom részletezni). Egyrészt jogos: mi is rendszeresen találkozunk olyan hozzátartozókkal, akiknek az életét tönkreteszi családtagjuk pszichiátriai betegsége, felnőtt gyermekük, nevezzük Istvánnak, hangokat hall, téveszméi vannak, nem hajlandó gyógyszert szedni vagy orvoshoz menni emiatt, az összes pénzt elköltötte alufóliasisakra, ha vitatkozol vele, kiabál, és csak telnek az évek és egyre rosszabbul van, de a mentő nem viszi be, mert amikor kijön a mentő, akkor udvariasan viselkedik és nem áll fenn a beszállítást indokló közvetlen veszélyeztető állapot. A szegény, idős házaspár magára marad a problémával, mert a társadalom, a jogrend, az egészségügy magára hagyja vele, a pszichózis gyógyszer nélkül nem múlik el, gyógykezeléshez a gyerek nem jut, bezárult a kör. Lehet, hogy István tíz év kezeletlen pszichózis után jobban lesz, vagy ugyanúgy csendben elvan a hangokkal, de lehet, hogy a téveszméi hatására egyszer csak bántani akarja a szüleit.

A cikk szerint a törvényi rendelkezés hiánya miatt megoldatlan a közveszélyes betegek ellátása, ez baromság. Magyarországon az alábbi törvény vonatkozik ide (egészségügyi törvény 199. és 200. §): "amikor a pszichiátriai beteg közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít, és a saját vagy mások életére vagy egészségére, az orvos kérelmére helyezhető el a pszichiátriai kórházba. A bíróságot a beteg felvételét követő 24 órán belül értesíteni kell, és a bíróságnak az értesítés kézhezvételétől számított 72 órán belül meg kell vizsgálnia, hogy az orvos határozata indokolt volt-e." Vagyis a beteg beszállítását és felvételét követően a bíróság kijön adott pszichiátriai kórházba, körülnéz, határozatot hoz, ha kell, elrendeli a kötelező gyógykezelést. Ez (a bíróság) általában egy háromfős bizottság. Extrém ritkán fordul elő, hogy valakit a pszichiáterek be szeretnének zárni és a bíróság máshogy határoz. Akkor lehet valakit akarata ellenére kezelni, ha az közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít, nem pedig akkor, ha most tulajdonképpen nyugodt, de olyan betegségben szenved, ami alapján lehet, hogy jövő héten veszélyeztető lesz. Azok a páciensek, akik nem közvetlen veszélyeztetőek, jogosultak arra, hogy eldöntsék, akarnak-e pszichiátrián kezelődni vagy sem (önrendelkezési jog). Azok, akiknek olyan a betegségük, hogy néha veszélyeztetőek, néha meg nem, elég nehéz kérdés elé állítják az embert, mert most épp nem veszélyeztető, de ha hazaengedem, lehet, hogy abbahagyja a gyógyszerét és két hét múlva az lesz. De lehet, hogy most szedni fogja a gyógyszerét és nem lesz az, akkor meg milyen jogon tartanám akarata ellenére egy zárt osztályon. És meddig.

A pszichiátria történetével egyidős az a probléma, hogy családok idegesítő családtagjukat pszichiátriára vitetik. Mert mondjuk szabados életet él, elkártyázza a családi vagyont, vagy más módon hoz szégyent a famíliára. A leghíresebb ilyen figura de Sade márki. A Guardianban jelent meg egy cikk a kilencvenes évek végén arról a néhány néniről, aki megboldogult lánykorában házasságon kívül teherbe esett, sajnos ezt Írországban tette a harmincas években, a család nyomására pszichiátriára kerültek és ott is felejtődtek, ott éltek néniként a pszichiátriai intézetben a cikk idején. Egy másik ismert eset Genevieve "Gennie" Pilarski, akit szülei vitettek elmegyógyintézetbe 25 éves korában, 1944-ben, mert nem értettek egyet azzal kapcsolatban, hol lakjon (mármint a lány máshol akart élni, mint azt szülei elképzelték). A lány főiskolára járt és a dokumentáció szerint állítólag bipoláris zavarban szenvedett, bár amikor felvették a kórházba, udvarias, tiszta és teljesen együttműködő volt (nem épp a közvetlen veszélyeztető állapot tünetei). Nyolcvan éves korában a pszichiátrián halt meg, sok, brutális "gyógymódot" követően. Nagyon szomorú történet.

Szcientológusok, antipszichiáterek szeretik a pszichiátereket hibáztatni a hasonló esetek miatt, de azért ne felejtsük el, hogy rajtuk kívül még két hibáztatható „szereplő” is van a történetben: az adott állam jogrendszere, ami lehetővé teszi, hogy egy személyt a családtagjai kérésére elmegyógyintézetbe zárjanak; valamint a társadalmi tolerancia vagy annak hiánya, ami miatt szeretjük a bolondokat elzárva tudni. A társadalmi tolerancia minden korban véges volt: a középkorban a hajósoknak adtak pénzt, hogy vigyék el a városból a bolondnak tartott egyént és jó messzire tegyék ki, ma meg nekem adnak pénzt. Mindegy, csak ne itthon pszichotikuskodjon a lakókörnyezetünkben. A társadalmi toleranciát lehet növelni, rengeteg antistigma program létezik. A pszichiátriai betegséggel élőkről azt sugallni, hogy azok mind késsel rohangáló agresszívak, nos, nem tartozik ezek közé. Én nem szeretem, ha ezt sugallják, mert nem igaz.

Ha az adott állam jogrendszere lehetővé teszi, hogy a család „szavára” a nem közvetlen veszélyeztető állapotú beteget zárjuk el, akkor az rengeteg visszaélésre ad lehetőséget. Még a jelen rendszer is lehetőséget adna visszaélésre, csak egy pszichiátert és egy háromtagú bizottságot kellene lefizetni, és idegesítő családtag máris kötelező gyógykezelés alatt áll. Én még nem hallottam ilyenről, remélem, nincs. A CPT (A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés megelőzésére létrehozott európai bizottság) jelentésében megállapította, hogy a kényszergyógykezelés céljából pszichiátriai intézetbe való elhelyezésre vonatkozó garanciák Magyarországon megnyugtatónak tűnnek, habár néhány hiányosságot észlelt ezeknek a garanciáknak a gyakorlati alkalmazását illetően. Bővebben itt olvasható a jelentés, az 55. oldaltól kezdődik az idevonatkozó rész.

Nehéz megnyugtatóan állást foglalni a kérdésben, mert ha bárkit könnyen akarata ellenére pszichiátriai kórházba zárhatunk, akkor visszamentünk a középkorba. Természetesen az sem jó, hogy olyan betegek, akik potenciálisan veszélyesek lehetnek önmagukra meg másokra, kezelés nélkül maradnak. Csak úgy mondom, hogy valamit azért lendítene az ügyön, ha nem csak a kötelező zárt osztály és a kezeletlenül szabadon rohangálás között lehetne választani, hanem léteznének úgynevezett átmeneti intézmények meg közösségi pszichiátria. Mondjuk a példában említett idős szülők szólnának a háziorvosnak vagy a pszichiátriai gondozónak és akkor azok kiküldenének egy teamet, akik megvizsgálnák a beteget, és aztán mondjuk havonta kijönnének ellenőrizni, ha épp veszélyeztető, beutalnák, ha szükséges, beadnák neki a havonta adható hosszú hatású antipszichotikumot. Esetleg megtanulnák, hogyan kell jól kommunikálni betegségbelátással nem rendelkező páciensekkel, oktatnák a beteget a tüneteiről, a családot pedig arról, hogyan bánjanak a beteg tüneteivel, milyen esetben mit tegyenek. Adhatnának a néninek egy segélyvonalat, krízis esetén hívható számot, ahonnan rögtön kijön valaki, ha nagy gáz van. Egy jól működő ilyesfajta ellátással talán könnyebben megelőzhetőek lennének ezek az újságokban szereplő esetek, amikor István tíz év kezeletlen pszichózist követően egyszercsak elvágja a szülei torkát. Ami azért, ismétlem, nem túl gyakori, az úgynevezett normálisok jóval több bűncselekményt követnek el, mint a pszichiátriai betegek.

Tanulni kell. A téli fákat.

Végül kimentem kicsit a szabadba is, nyugi. Sajnos mindenhova odahallatszott az autózaj (Pilis), sok km-es sétára meg nem készültem fel húszcentis szűz hóban terhesen, de azért szép. Reménykedjünk, hogy jövő hétvégén még sok és szép hó lesz Sopronban, kényelmesen letaposott kirándulóösvényekkel és szikrázó napsütéssel.

Let the sunshine in

Megmérettem a D-vitamin szintemet még november elején, akkor 31 ng/ml volt, aztán szedtem úgy naponta-kétnaponta 3000 NE-et, és most megmérettem megint, most 30 ng/ml. Ez azért van, mármint azért nem nőtt, mert a D-vitamin napfény hatására keletkezik a bőrünkben, és erre november óta nem sok esélye volt szegénynek.

A normál D-vitamin bevitel és a normál vérszint is tudományos vita tárgya jelenleg, és ahány helyen megnézi az ember, annyiféle adatot talál. A mi laborunkban 20-60 ng/ml normálérték van feltüntetve, ami semelyik ajánláshoz nem passzol.

Én három, részben vagy alig bizonyított hatása miatt szoktam szedni télen, az egyik, hogy javítja az immunrendszer ellenállását a felső légúti fertőzésekkel szemben (pl. influenza), a másik, hogy téli depresszióban nem biztos, hogy teljesen hatástalan, a harmadik pedig, hogy egyes elméletek szerint a terhesség alatti alacsony D-vitamin szint növeli a koraszülés, valamint a szkizofrénia kockázatát a magzatban.

A D-vitamin egyébként nagyon divatos, ezt onnan lehet tudni, hogy könyvet is írt róla a Szendi Gábor, azt nem olvastam, de két kérdésben szeretek vele egyetérteni, az egyik, hogy a napfény egészséges, a másik pedig, hogy a kávé egészséges. Ez azért van, mert nagyon szeretem a napfényt és a kávét is. A korrekt tájékoztatás jegyében azért el kell mondanom, hogy mindkét terület olyan, hogy nincs elegendő evidencián alapuló információ, vagyis kevés tanulmány készült és azok gyakran ellentmondóak.

Ha valakit a tények érdekelnek bővebben: itt egy cikk a Magyar Tudományban a D-vitamin újabb hatásairól például az immunrendszerre, itt egy magyar összefoglaló a téli depresszióról és a D-vitamin vitatott szerepéről (természetesen a leghatásosabb gyógymód még mindig a napfényes országba történő utazás), itt egy angol nyelvű cikk, amelyben szó esik a terhesség alatti D-vitamin szint és a szkizofrénia lehetséges kapcsolatáról. Terhesség alatt csomó dologra U-alakú összefüggést találtak, magyarul a túl alacsony és a túl magas D-vitamin szint is káros, ezért méregetem.

Igen, az történt, hogy kinéztem az ablakon és észrevettem, hogy süt a nap, és ahelyett, hogy kimentem volna, írtam egy blogbejegyzést a D-vitaminról.

Dolgok

Tessék, erre ma elmaradt a pilatesem, mert csak akkor van óra, ha legalább 3 ember összegyűlik és csak ketten jeleztük, hogy mennénk. Mi ez a hirtelen lustaság? Máskor 8-10 ember is van ezen az órán. Gondoltam, hogy akkor esetleg elmegyek Sopronba, mert egy hete azt hallgatom, hogy egyméteres hó van, és azt látnom kell, és biztos elképesztően gyönyörű az erdő, aztán kiszámoltam, hány órát kell vonatozni hány óra sétáláshoz, és arra jutottam, hogy az hülyeség.

Egyébként 78 kg vagyok a 26. héten, ami az ilyen kalkulátorok szerint kb. az alsó határ, 72-73-ról indultunk, de azért ez nem pontosan azt jelenti, hogy 5 kg-t híztam, hanem először fogytam hármat, aztán híztam nyolcat. Kicsit idegesítő, hogy a Rubint Réka minden nap elmondja, hogy ő a 28. héten 3 kg-nál tart, azért az elég kevés, nem kéne a nézőket feleslegesen frusztrálni ezzel. Amúgy 10-15 kg-t szokás hízni egy terhesség alatt, Pink 25-öt hízott, a túl soknak az a veszélye az esztétikai szemponton túl, hogy terhességi cukorbetegségre és koraszülésre hajlamosít. Na jó, tudom, hogy ez senkit nem érdekel rajtam kívül, csak fel akartam jegyezni.

És tegnap megkaptam eddigi legmenőbb terhességi kiegészítőmet, amiről csak azért nem tudtam, hogy a leghőbb vágyam és muszáj ilyet szereznem, mert nem tudtam a létezéséről, amíg Lobo nekem nem adta. Moleskin babanapló. És voltunk ultrahangon is, ahol a férjem is ultrahangozhatott, valamint kaptunk egy 3D-képet, amelyen a magzat pontosan ezt a mozdulatot mutatja be. Mit is mondhatnék.

Különben meg iszonyú fárasztó hetem volt és nagyon elegem van már a munkából, és nagyjából kétnaponta újraszámolom, hogyan is kellene a normál szabadságommal és a betegállománnyal és a szülési szabadsággal úgy sakkozni, hogy ne kelljen dolgoznom, de azért adjanak valami pénzt. Ráadásul az egyik mellékállásom, ami tök jó otthon végezhető munka volt, megszűnt (mert megszűnt a cég), ráadásul az általuk a rendelkezésemre bocsátott céges laptopot használom itthon, és azt így vissza kell adni. Kár, mert nincs "kedvem" egy jó laptopot venni, és ez a munka legalább érdekes volt, ahol szellemileg kihívást is jelentő részek váltakoztak agyatlan rabszolgasággal és grafikonok színezgetésével és hosszú távú terveim között szerepelt, hogy ezt fogom csinálni, amíg a gyerek alszik vagy más vigyáz rá.

Persze, lehet, hogy sose fog aludni és amíg más vigyáz rá, addig én fogok aludni és akkor nem merül fel ez a probléma.

A pszichés tünetekről

Tőlem ugye eleve nem vártunk megindító vallomásokat a várandósságról*, meg ilyesmit? Kicsit kezdem magam furcsának érezni, amiért tök normálisan viselkedem és semmilyen pszichés tünet nem tört ki rajtam még eddig (hacsak nem akarjuk a kezdeti hányingert meg a nyáladzást pszichopatologizálni, de szerintem inkább ne akarjuk.) Az összes ismerősömnél érzelmi hullámvasutak váltották egymást, és mindenen sírtak vagy kiborultak, amit esetleg néhány eufóriás epizód szakított meg. Persze, lehet, hogy ez majd a harmadik trimeszterben következik.

Jó, a hányós rész tényleg nagyon rossz volt. Az is kicsit aggasztó, hogy most ugyan jól néz ki, hogy megnőtt a hasam meg a melleim, de majd amikor kikerül belőlük a tej meg a gyerek, akkor ráncos, üres zacskók lesznek a helyükön, bár ezen majd ráérek akkor aggódni. És különben is, már tökmindegy, nincs visszaút. A további tüneteim: nincs kedvem eljárni otthonról, utálok reggel felkelni a sötétben és bejönni a munkahelyemre a tömegközlekedéssel, a munkahelyemen rendszeresen bosszankodom hülyeségeken (ez gyakran a kollégáim hülyeségét jelenti, máskor a rendszer vagy a technológia hagy cserben), délután és este csokoládét vagy más szénhidrátot kívánok, sokat alszom és kevéssé vagyok szociális, azonban meggyőződésem, hogy a fentieknek semmi köze a terhességhez, sokkal inkább betudhatóak a téli depressziónak és/vagy a magyar egészségügynek. Az orrdugulás az lehet terhességi tünet is.

Úgy különben tudom, hogy mindez nem az én érdemem, hanem nagyon szerencsés vagyok, hogy nincs semmi bajom, mert tanultam szülészetet és tudom, hogy mindenféle szörnyű betegségek és kellemetlen tünetek leselkednek az emberre, én kb annyit tehetek, hogy nem hízom el meg nem bungee jumpingolok meg beszedem a vitamint.

Azért elmondom, mi a jó a terhességben, ha valaki esetleg még nem próbálta és nem tudná: hogy olyan élmény, ami minden mástól különbözik. Van, akinek különösen jó, van, akinek különösen rossz, de mindenféleképpen különös. Sajnáltam volna kihagyni. A többi élmény is mind érdekes, ami ér minket az életünk során, hogy mindenféle szeretteink meg barátaink vannak, sokféle emberrel lehet sokféle kapcsolatba kerülni, beszélgetős vagy testi kapcsolatba, meg ugye lehet mindenféle helyekre elutazni, ha az ember unja a jó helyeket, akkor fölmehet a Himalájára, de az is csak egy másik hely; és vannak még a nagyon klassz vagy különleges ételek, meg a zenék, filmek, könyvek, egyéb művészet, meg ki lehet teljesedni az embernek a szakmájában, sikereket elérni, esetleg tenni valamit az emberiségért, meg be lehet rúgni, meg vannak drogok (- foglalta össze az Életet frappánsan). Az az élménytípus, hogy egy kis élőlény van a hasadban, egyik kategóriába sem tartozik, mert egy külön kategória. Ne értsünk félre, nem azt akarom mondani ezzel, hogy ha már unjuk az életünket, akkor essünk teherbe, mert az kaland, ugyanakkor tényleg kaland. Egy kis élőlény van a hasadban, aki félig te vagy, félig a férjed (maradjunk a legegyszerűbb esetnél), és ott bent mozgolódik meg a kis lábacskáival rugdos. Vicces, bizarr, és lenyűgöző is egyszerre.

Azt hiszem, különben pont azért olyan nehéz elmagyarázni, én sose értettem, miket beszélnek a terhesek, mert nem volt olyan tapasztalatom, amihez tudtam volna hasonlítani. Mégis hogyan kellene ezt elmagyarázni. Klassz, a hasamban egy Lány ugrabugrál, most mit lehet ezen nem érteni.

*Van az az iskola, hogy jaj, nem szabad "terhesség"-nek nevezni, mert ez nem teher, de szerintem meg ilyet mondani álszentség, mert fizikailag, a szó szoros értelmében is teher (tudjátok, a kis súlyzó), meg lelkileg is lehet teher, és akkor arról még nem is beszéltem, mennyibe kerül egy rendes babakocsi.

"Na jó, hát ha akkora hó volt, akkor már eleve gyalog mentünk"

Most viccen kívül az volt a nap legjobb része, amikor reggel 4 km-t gyalogoltam a hóesésben, mert nem járt a BKV. Tök jó volt.

Idézet nagypapámtól innen.

For the record

Az első vakmerő személy, aki a megkérdezésem nélkül megsimogatta a hasamat, Kollégám volt, terhességem 25. hetében, az évértékelő értekezleten.

Sugar Rush

Voltam vércukorterheléses vizsgálaton, az rettenetes volt, mármint az a része, hogy éhgyomorra kell menni. Úgy néz ki a vizsgálat, hogy felkel az ember reggel, sötétben, és anélkül, hogy kávét vagy akármi mást ihatna, bemegy a vizsgálat helyére (nekem a munkahelyemen csináltuk, szóval oda), ott vesznek vért, utána meg kell inni a cukrosvizet, és utána megint vesznek vért, vagy egy és két óra múlva, vagy csak két óra múlva. De még abban a két órában sem szabad enni vagy kávét inni.

Mindenki azon sír, hogy mennyire undorító a lötty, amit meg kell inni, én ezt egyáltalán semennyire sem értem, dehát csak cukros víz. Víz, cukor. Szabad tenni bele egy kevés citromlevet is, ha hozol magaddal, akkor egy kissé túl édesre sikerült limonádé. Semmiféle nehézséget nem okozott meginni. Nekem a nehézséget az okozta, hogy nem ehettem és nem ihattam kávét reggel fél héttől fél 11-ig, és eközben még dolgoztam is, hát majdnem elájultam. Egyáltalán hogy bírnak az emberek éhgyomorra menni bárhova? Negyed tizenegykor már kikészítettem magamnak az asztalra a tejeskávét meg a vajas pirítóst, hogy az utolsó vérvétel után rögtön megehessem.

Ezt egyébként a terhességi cukorbetegség szűrésére csinálják, a 24. és 28. hét között, és ha az embernek nem jók az értékei, akkor általában alacsony szénhidráttartalmú diétára fogják (de úgy, hogy meg van adva, napi hány gramm szénhidrátot eszel és azt hány órakor, szörnyű), súlyosabb esetben pedig inzulint kell adni magadnak. Szerencsére nekem csodálatos kiváló szuper tankönyviek az értékeim, nem kell lemondanom a maradék szaloncukorról.

Ezenkívül voltam tegnap szülésfelkészítő tanfolyamon, ez egy 10 alkalomból álló tanfolyam, most egy idős gyógytornász hölgy magyarázta el, hogy mikor hogyan kell lélegezni, meg hogy ő nem szereti azt a kifejezést, hogy a "fájások", mert ez már eleve azt sugallja, hogy az fáj, és a kismamák ettől csak idegesebbek lesznek és még jobban fáj nekik, ugyanakkor feltétlenül kérjünk epidurális érzéstelenítést, mert különben rohadtul fáj. Valamint lecseszett mindenkit, hogy hol vannak a férjeink, mert ha nem járnak, akkor majd csak láb alatt lesznek meg idegeskednek a vajúdáskor, mert nem tudják, mi a feladatuk, de aztán mégsem mondta el, valójában mi a feladatuk az idegeskedésen kívül, úgyhogy erről nem tudok  többet. És azt a szót használta, amit már elfelejtettem azóta, de amikor ötödévben szülészetet tanultunk, akkor hetekig odavoltunk tőle, hogy ez milyen cuki, a magzathenger*. Este értetlenül néztek rám a lányok, hogy ez mért olyan cuki szó, dehát szerintem iszonyú aranyos**.

*A kitolási szakaszban a magzat, ahhoz, hogy a legjobb térkihasználással jusson át a szülőcsatornán, a fájások hatására felvesz egy tipikus testhelyzetet (zömül): a törzse kiegyenesedik, a mellén keresztezett karok, felcsapott alsó végtagok henger alakot vesznek fel, s ezzel a szülés során szinte "tömítik" a szülőcsatornát. Ezzel a méhösszehúzódások jobban segítik a magzat előrejutását. Képünkön.

**A másik kedvencem az ébrény, nyelvújítás korabeli szó az embrióra (ti. ébredő lény).

I'm not dead, let's have dinner

Hát ez egy fárasztó év volt.

Ebben az évben főleg az volt, hogy nem annyira szerettem már a munkahelyemre járni, meg hogy teherbe akartam esni, ami végül sikerült.

Arról nagyon hosszasan tudnék értekezni, hogy miért nem szerettem a munkahelyemre járni, mert nagyon sokat gondolkodtam rajta, az okokon is, és azon is, hogy mit és hogyan tudnék megváltoztatni, mitől tudnám újra szeretni, mi múlik rajtam és mi másokon, a mások alatt értve a közvetlen kollégáimat, a kormányt és a nagy magyar egészségügyes hangulatot is. Igazából annyira nem nagy kaland, hogy valaki kisebb lelkesedéssel jár munkába, nekem azért volt ez mégis téma, mert én régen nagyon szerettem odajárni, és nem a pénzért mentem be, hanem lelkesedésből. Bár nem éreztem, hogy készen állnék változtatásra, azért tájékozódtam arról, mi van kint a világban, ezalatt értve külföldönorvoslást és gyógyszercéges állásokat is. Aztán majdnem kaptam egy kihívást jelentő, klasszul hangzó új feladatot a munkahelyemen. Aztán terhes lettem.

Sajnálom, hogy nem írhatok erről többet, mármint a pszichiátriáról, a magyar pszichiátriáról, a kiégésről, az egészségügyről, és a konkrét kórházi osztályom kis mikroklímájáról az internet nyilvánossága előtt. Ne értsetek félre, semmiféle titkos rossz dologról nem tudnám lerántani a leplet, csak a saját szubjektív érzéseimről van szó. Majd egyszer írok egy szép, összefoglaló bejegyzést a magyar pszichiátriában eltöltött első tíz évemről és hogy hogyan járult ez hozzá ahhoz, aki én vagyok, de nem ma. Mindenesetre, befejeztem a tanulmányaimat, megcsináltam a harmadik szakvizsgámat, aminél többet nem terveztem, befejeztem a mozgásterapeuta képzést, írtam tankönyvfejezetet, beküldtem cikket, és örülök, hogy sok más embertől eltérően semmiféle aktuálisan folyamatban lévő karriertervemet nem szakította félbe a terhesség. Abban a pillanatban, amikor visszautasítottam az érdekes, új feladatot, ami érdekelt volna engem és talán picit elodázta volna a komplett burnoutomat, akkor kicsit sajnáltam, hogy más fogja helyettem megcsinálni (mert én épp hánytam), de már elmúlt. A sajnálás meg a hányás is.

Volt szürkehályogműtétem, ahol kaptam műlencsét, meg egy nőgyógyászati diagnosztikus műtétem, aminek során egészségesnek nyilvánítottak. Elkezdtem írni a könyvemet, csomó klassz élményem volt ezzel kapcsolatban, aztán terhes lettem, és ezzel kissé bepunnyadt a projekt, nem tudom, mi lesz belőle a jövőben. Voltunk Kanadában, ami gyönyörű, bár jobb lett volna, ha nem pont az első trimeszterben történik mindez, de így legalább a múltkor, amikor a Continuum c. sorozat egyik része a Dr. Sun-Yat Sen Memorial Gardenben játszódott, akkor elmondhattam magamról, hogy ott is hánytam. Voltunk Koppenhágában is, még előtte, akkor még jól voltam.

Rájöttem, hogy "na jó, hát akkor itt fogunk élni", és megváltoztattam a lakcímkártyámon 35 éve szereplő soproni lakcímemet budapesti lakcímre. Ez is egy olyan dolog, amiről lehetne többet mesélni, de majd máskor.

A lényeg, hogy terhes lettem, ami klassz, az elején úgy kb. 3 hónapig rosszul voltam és az nagyon rossz volt, sose tudtam, hol fogok legközelebb hányni és álmos is voltam és gyenge és nyomi és szerencsétlen, aztán lassan elmúlt, utána jött az a rész, amikor belebonyolódtam a szubkultúrába és a "mit szabad és mit nem" c. témakörbe, aztán jobban lettem meg megszoktam, hogy egy élő Lány van a hasamban, úgyhogy most tornázom a Rubint Rékára (napi 20 perc), meg gondolkodom, meddig dolgozzak még. Ügyelnem már nem kell (terhesen elvileg tilos), a magánrendelést abbahagytam, a másik mellékállásom még megvan, de ott nincs olyan sok teendő. Nem lettem (még) érzelmileg labilis idegbeteg hisztérika a hormonoktól, ez nekem és a környezetemnek is jó hír, de mondjuk tökmindegy, a lényeg, hogy egészségesek legyünk, akármilyen közhelyesen is hangzik ez.

Idén Bebel Gilberto-t és Emikát szerettem, és a Rupa and the April Fishes is annyira megtetszett koncerten, hogy vásároltam magamnak egy műsoros CD-t tőlük a koncert után, akármilyen retró is ez, meg a Muckot és az onnan Brennberg felé vezető utat, a mindenféle helyekre beülést meg sétálást a mindenféle barátaimmal, a creme brulée-s haagen dazs jégkrémet, Murakamitól a Norwegian wood-ot (ez a "normális" könyve, amiben nincs semmi mágikus realizmus meg absztraktkodás, hanem csak egy sima regény), a Homelandet, a Cabin in the woods-ot, a pilatest, a fenyőszörpöt és a rumos-vaníliás meggylekváromat. Valamint Wendy Watsonnak öltöztem Halloweenre, és van rólam fotó is nem mondhatom meg, hol, pedig tök vicces.

What's in a name

Én komolyan azt hittem, hogy így az ötödik hónapra már hallottam a magzat minden lehetséges megnevezését alientől pocilakóig, és akkor a Rubint Réka azt mondta, hogy a második trimeszterben már másfajta gyakorlatokat fogunk csinálni, mint az elsőben, hiszen itt már ott van a kis súlyzó a hasunkban.