Meg még azon gondolkodtam ma, hogy lassan tényleg kellene valami törvény a dohányosok védelmében is. A munkahelyemen ugyanis, ami egy kórház, mostantól nem lehet dohányozni sehol (kijelölt hely az udvar). Oké, és mi lesz a dohányos betegekkel? Ne mondjuk, hogy aki beteg, ne dohányozzon, mert a legtöbb skizofrén és depressziós dohányzik, hadd legyen valami örömük az életben. Kimehetnek az udvarra este hatig, mert addig nyitva van az ajtó. De este hattól reggel hatig nem dohányozhatnak sehol. És ha a depressziós vagy öngyilkos vagy szorongó vagy skizofrén beteg nem tud aludni, és este tízkor még elszívna egy cigit? Nem, és kész.
És a nővérek? Csomó nővér és ápoló dohányzik. A nővérek a legtöbb egészségügyi intézményben, így a miénkben sem hagyhatják el azt a kórházi osztályt, ami a munkahelyük. Ott kell lenniük, mert bármikor szükség lehet rájuk. Tizenkét óra hosszáig dolgoznak, konyha, öltöző, vécé van az osztályokon, tehát nem kell kimenniük. Dohányzóhely nincs. A kertbe nem mehetnek ki, mert azzal elhagynák a helyüket, szabálysértést követve el.
Én ebben diszkriminációt érzek. Dohányosok ne legyenek egészségügyi dolgozók; dohányosok ne betegedjenek meg pszichiátriai betegségben?
Teljesen egyetértek azzal, hogy a nemdohányosokat meg kell védeni a passzív dohányzástól, de egy egész kórházban nem igaz, hogy nincs egyetlen kis szoba, ahol ki lehetne jelölni egy dohányzóhelyet. Eddig létezett egyébként, csak legutóbb tűzveszélyesnek ítélték a tűzvédelmisek, ezért megszűnt.
Éppenséggel nemdohányos időszakomat élem, ami a bulikban néhány szálat jelenti, de ezt igazságtalanságnak tartom és idegesít.

Elmondom, miről szólt (a Dr. House tegnapi része). Van ez az elég köcsög stílusú, ám zseniális doki, bár az nem derült ki, hogy milyen orvos, meg a három beosztottja, a szépfiú, a néger meg a csaj. Érkezik egy szülőpár 16 éves fiukkal, akinek furcsa tünetei vannak: rémálmok, izomrángások, kettőslátás. Elkezdik vizsgálni - laborok, CT, MR, pont, mint az életben. Az MR-jén a capsula internája (a két agyféltekét összekötő híd) kissé fura alakú, ebből arra gondolnak, hogy megnőtt a koponyaűri nyomása, betesznek egy söntöt, és vesznek tőle likvort (agyvizet). A likvorban magas a monoklonális antitestek aránya, ebből arra gondolnak, hogy SM-je van (sclerosis multiplex nevű degeneratív idegrendszeri betegség), és adnak is neki némi interferont. Azonban a fiú zavart tudatállapotba kerül, ami az SM-re nem jellemző, ezért felmerül egy másik, a tünetek alapján passzoló betegség, a neuroszifilisz (a szifilisz késői stádiumban idegrendszeri tüneteket is okoz). El is kezdik nagy dózisú penicillinnel kezelni. Felmerül a kérdés, hogy miért nem nézik meg, hogy vannak-e szifilisz-ellenes antitestek a vérében, hiszen ezzel bebizonyíthatnák a diagnózist, de ezt is megmagyarázzák: már nem lehetne kimutatni az antitesteket, mert az SM elleni gyógyszer lenyomja az immunrendszert - korrekt. (Én a TV előtt lassúvírus-fertőzésre gondolok, ide a prionbetegségek (kergemarhakór) meg még egy pár másik tartozhat, de a priont ki is zárom, mert az látszott volna az EEG-n.) Dr. House közben poénból fogadásokat köt a néger beosztottjával, néhány másik kollégájávan és a főnökével arról, hogy a fiú apja az igazi apja-e. Ellopja a szülők használt kávéspoharát és DNS-t izolál róluk (feltételezem, nyálból, bár ez nem derül ki), és lám, egyik szülő sem az igazi, a fiút adoptálták. Dr. House letámadja a szülőket, hogy miért titkolták el, amelynek kapcsán kiderül, hogy a gyerek fél éves kora előtt elkaphatta a kanyarót - nem tudjuk, de lehet. Ha valaki pici korában kanyarós volt, azoknál pedig nagyon ritkán, de előfordulhat, hogy a vírus évtizedekig továbbél az agyban és ún. lassúvírus-fertőzést, rendes nevén SSPE-t (subacut sclerotizáló panencephalitis) okoz. Így aztán a fiúnak antivirális szert kell adni, még szerencse, hogy az elején betettek egy söntöt, mert így adhatják közvetlenül a likvorjába. Az epizód végén a fiú boldogan baseballozik.
Azt kivéve, hogy az SSPE-re tudomásom szerint még nem létezik olyan antivirális szer, ami meggyógyítja, minden adat teljesen korrekt a filmben. Néha kicsit túloznak, pl azt mondják a fiúnak, hogy az SM elviselhetetlen fájdalmakkal jár, ami így nem igaz, de drámai hatáskeltésnek megteszi; néha meg kicsit pongyola. Olyasvalakinek, mint én, aki infektológus akart lenni, majd áttért az idegrendszerre, remek film volt, minden percét imádtam, és mindvégig izgatottan törtem a fejem, hogy mi lehet a diagnózis, illetve milyen vizsgálatokat végeznék még. De meg vagyok győződve arról, hogy ebből egy laikus egy szót sem ért, vagy legalábbis nem ért annyit, hogy élvezhesse. Végig orvosi szakzsargonban beszélnek, capsula interna, sönt, SM, polisomnográfia, SSPE, és vajon rajtam kívül még hány embert villanyoz fel a subacut sclerotizáló panencephalitis? Nem ítélhetek egyetlen epizód alapján, de a tegnapi után az volt az érzésem, hogy ezt a sorozatot direkt nekem csinálták.
Nem beszélve arról, hogy ha beteg vagyok, a nyájas-kedveseknél sokkal jobban kedvelem a szigorú-távolságtartó stílusú orvosokat, mert sokkal jobban bízom az utóbbiak szakértelmében, és Dr. House pont az én típusom.

Dr. House rajongó lettem. Az előbb.

Lehet kommentezni az olvasónaplómban.

Azt hiszem, most fog elbukni ígéretesen induló írói karrierem: az antológiába, ahol meg fog jelenni a novellám, önéletrajzot kell írnom, amit ugye köztudottan nem tudok. Azért küldtem nekik egy amerikai típusút, mert gondoltam, az alapján írnak a szerzőről két értelmes mondatot, "a csinos ifjú hölgy novellái eddig csupán vidéki magazinokban jelentek meg. jelenleg pszichiáterként tevékenykedik" vagy ilyesmit, erre visszaírtak, hogy azon nyomban írjak magamról egy A4-es oldalnyi irodalmibb önéletrajzot, olyanokkal, hogy mikor, hol, miért kezdtem írni, és milyen életet élek most, amibe hogyan illik bele az írás művészete. Most mit találjak ki? Miféle kérdések ezek? Honnan tudjam, hogy miért kezdtem írni? Negyvenkettő.

Újabb hiánypótló bloggal bővült a hazai tematikusblog-szcéna (már olyan régen írtam le ezt a szót), vagyis húgom kajakritikus-blogjával, aki egyébként hozzáértő, mert ezt tanulja. Éttermeket meg kávézókat fikáz, és most én is szerepelek benne. Itt van.

Az Anyakönyv egyébként tényleg érdekes. Képzeljünk el egy modern, de barátságos irodát - bükkszínű és szürke felületek, íróasztalok, legalább két monitor/nm, lapfüggöny, kávéfőző. Harminc és negyven közötti, kosztümös hölgy udvariasan elveszi tőlünk a sorszámot, majd elkéri hivatalos iratainkat. Kiderül, hogy egy születési anyakönyvi kivonattal kevesebbet hoztunk, de nem jön zavarba.
- Majd megnézzük a könyvben - mondja könnyedén, és megkerüli az íróasztalt. A szemben lévő bükk és szürke színű, a berendezésbe tökéletesen beleolvadó szekrényhez lép, határozott mozdulattal tárja ki az ajtókat. Odabent félhomály honol, néhány ijedt denevér röppen fel. Hatalmas, porlepte, szakadozott könyvek sorakoznak dülöngélve, több egymás mögötti sorban, mint amennyit a szekrény mérete megengedne - a felső polcokon egyik-másik ütött-kopott gerincen kibetűzhető a "szül." rövidítés, az alső polcon azonban a pókháló-fedte könyveken a baljós "hal." szócskát olvashatjuk. A hölgy előrángatja az egyik óriási könyvet, lefújkálja róla a port, és asztalára teszi, odébbtolva naptárat és billentyűzetet.
- Nézzük csak, benne van-e - mondja olyan hangon, mintha az életünk forogna kockán, és lassan kezdem valóban elhinni, hogy aki nincs benne a könyvben, az nem is létezik. Óvatos lassúsággal lapozza a rongyos oldalakat, odakint felhő takarja el a napot, a szobában észrevehetően hűvösebb lesz. Megborzongunk az örökkévalóság fagyos fuvallatától, vágni lehet a csendet. A varázslónő egyszerre csak felnéz a könyvből, és ítéletet hirdet.
- Megvan - mondja és egyenesen a szemembe néz. - Az ifjú, akihez hozzá akar menni, valóban létezik. Ez esetben a házasságkötésnek nincs akadálya.

Kiderült, hogy azon a napon kirakodóvásár van a Fő téren, másik napon nincs hely, lefoglaltuk július 8-ra, amiről kiderült, hogy apukám külföldön lesz, mellesleg pedig a vb döntő napja, úgyhogy akkor gondoltuk, hogy lehetne július vége, de akkor a pasim öccse lesz Szardínián, vagy szeptember 2, de akkor anyóspajtás utazik Velencébe összes húgaival, vagy akkor legyen pénteki napon, de akkor csak bemenni lehet aláírni, a bevonulás orgonaszóra csak a szombatiaknak jár. Ezenfelül meg kellett küzdenünk egy mániás (a depressziós ellentéte) rendezvényszervező hölggyel is, aki minimum egy órán keresztül beszélt hozzánk szinte tökéletesen összefüggéstelenül, a Tanácsháza dísztermét pedig időközben átalakították szörnyen hivatalos ülésteremmé leszedhetetlen kijelzőkkel és elmozdíthatatlan padokkal, pont úgy néz ki, mint egy bírósági tárgyaló.

Mission: completed, lefoglaltuk arra a napra, amire eredetileg akartuk. Persze, vacsihely még nincs.

Úgyhogy megyünk is és holnap lefoglaljuk a Városházát házasságkötés céljára. Sopronban. A vőlegényem nem találja a születési anyakönyvi kivonatát, így kénytelenek vagyunk abban a városban esküdni, ahol nem muszáj bemutatni, mert benne van a neve az anyakönyvben.

Milyen szép szó már ez. Anya. Könyv.

És még azt is elmesélem, hogy valamelyik este a pasim egyedül volt itthon, talán ügyeltem vagy valami, és sorozatot akart nézni vacsi közben, mert mi már csak így vagyunk képesek enni. És ahelyett, hogy megnézte volna a rendelkezésünkre álló Gilmore Girls-részek közül a soronkövetkezőt, inkább kivette a lejátszóból és helyette régi Waczak Szállókat nézett. Mert nem akart Gilmore Girlst nézni nélkülem. Nem tudok elképzelni ennél romantikusabbat.

Jé, fantareklám van a wiwen.Tényleg béna.

Hullafáradt vagyok, mert egész nap papírmunkát végeztem, semmi mást. Egyáltalán nem értem, hogyan bírják ezt egyes emberek életvitelszerűen csinálni. Én asszem mégis emberekkel szeretek dolgozni, a papírok+számítógép mellett végzett munka mindenesetre különös hatással van rám, körülbelül az ötödik órában kötekedő fúriává változom, és mindenkit elküldök a jó édes anyjába, függetlenül attól, hogy jelen van-e, illetve tárgy, élő vagy kitalált személy-e az illető. Ha tovább dolgozom, ez az állapot lassan lecseng, végül lassan átmegyek zombiba, élettelenül meredek magam elé, és halkan utasításokat osztogatok magamnak, hogy képes legyek a helyes működésre. ("Oké, most bezárom az ajtót és elteszem a kulcsot a táskámba" - mormogta a fiatal orvosnő.) De azért a blogolvasgatás mindig felvidít. Bár még mindig kissé gondterhelt vagyok, mert egész éjjel a "geekkultúra" ("geek-kultúra"?) kifejezés helyesírásán töprengtem. Az egybeírásra szavazok, de nem biztos, és ez aggasztó.

Most pedig hazamegyek a munkahelyemről.

És náthás is vagyok, mert március 15-én felmentünk a visegrádi Fellegvárba (gyalog), és hideg volt és nyakig érő sár. De nem mentünk be, mert 850 Ft volt a belépő, és azt inkább hotdogra, forralt borra és nyilvános wc-re költöttük. Szerintem botrányos, hogy ennyi belépőt szednek. Persze, ott az a csomó kiállítás is a várban, de helyesebb lenne azokért külön szedni a pénzt, mert a kínzóeszközös cuccot pl elég volt egyszer látni (nem rossz amúgy), viszont lenézni a várból a Dunakanyarra akár évente többször is szeretne az ember, és az mért kerül ennyibe.
A Gulyás Csárda csülkös bablevese persze mindenért kárpótol, és a rév is vicces. 

Egyébként azt gondolom, hogy a "laikusok" valami rémisztő módon nem bírják tolerálni, ha kiderül az orvosról, hogy nem egy zseniális, támadhatatlan és tévedhetetlen, végletekig önzetlen, szent aszkéta, hanem csak olyan, vagy hasonló, mint a többi. És ezt egyáltalán nem szeretem. A szereppel járó elvárásokat, amiért furcsán néznek már a kapucnis zöld pulcsimra is, és amikor egyszer bejöttem a piros pufidzsekimben, három betegem nem köszönt, mert nem ismertek fel. Az orvosnak kötelessége visszafogottan öltözködni, szabadidejében komolyzenét hallgatni, és akármilyen kevés pénzért vérét és életét áldozni szakmájáért, hiszen erre esküdött fel. Nem nevethet a vicces történeteken, hiszen ő az orvos. Nem ijedhet meg, hiszen ő az orvos. Nem fogadhat el pénzt, hiszen hogy néz az ki. (Nem arra gondolok, amikor egyes műtétek meg szülések árát előre megkérik, az szerintem is nagyon gáz. Hanem arra, amikor a nagymamám adott egy borítékban 5000 Ft-ot a kedvenc belgyógyászának, majd utána hónapokig mesélte megvetően fűnek-fának, hogy az a ribanc elfogadta!!!) Iszonyúan meg bírnak vetni a betegek akkor is, ha pl szabira megyünk. Hogy képzeli az orvos, hogy szabira megy, amikor arra esküdött, hogy életét és vérét?
Egyáltalán nem gondolom, hogy az orvos a szakmájában megengedheti magának, hogy link legyen. Tény, hogy ez nem olyan szakma, mint a takarítónő, aki ha elront valamit, maximum koszos marad a konyha. Kár, hogy mégsem övezi sokkal nagyobb erkölcsi/anyagi megbecsülés annál. Kár, és nyomasztó, hogy maga a szerep is irreális elvárásokkal terhes. Emlékszünk Kende Péter könyvére, a "Mik vagytok ti, Istenek?"-re? Nem, nem vagyunk istenek. Nem, oké? Nem, és légyszi ne is kelljen annak lenni. De nagyon sok ember annak szeretne látni, és ha nem felelünk meg az elvárásnak, akkor neheztelnek meg megvetnek. Jó lenne megtanulni, hogy az egészségügy manapság emberekből áll, és ez így is lesz, amíg nem találnak ki valami jobbat. Addig viszont meg kellene tanulni együtt élni a tudattal, hogy az orvosunk fáradt, amikor csak 2 órát aludt ügyeletben, vagy nem mosolyog ránk, amikor odahaza haldoklik az anyja, vagy nevet a vicces történeteken, vagy hazamegy, és Fireflyt néz.
Szeretném hangsúlyozni, hogy nem az orvosi etikával van bajom, és vannak bizonyos szabályok, amit be kell tartani. Csak az irreális szerepelvárásokkal. És nem is konkrétan a szegedi esetre gondolok, csak a cikkben volt az a mondat, hogy "egészségügyi dolgozóhoz méltatlan hozzáállás", és ezt gondoltam tovább.

Cikk a szegedidoktor-blogról. Remélem, sosem sértettem meg az adatvédelmi törvényt. (Egyébként tudom, hogy nem.) Engem maximum azzal vádolhatnak, hogy sorozatfüggőségemmel, sznobizmusommal, fitness-rajongásommal, vásárlási addikciómmal vagy mással rombolom az orvosokról kialakult, amúgy is megkopott imidzset.

A múltkor jött szóba ez a sztori, úgyhogy elmesélem. Van egy ismerősünk (nevezhetném barátnak is, de önhibánkon kívül nem beszéltem vele legalább 5 éve), akit a következőképpen szereztem:

Isolde 17 éves. Ez hosszú, barna hajat, hosszúszoknyát, szociális fóbiát, versírást és progresszív rock-rajongást takar. Hazafelé tart az iskolából a kettes busszal, amikor meglátja a világ legjóképűbb fiúját. Hősnőnk 17 éves korában ez 190 cm-t, hosszú, göndör, szőke hajat, és olyan mérhetetlenül zöld szemeket jelent, amelyekről isolde később verset is ír. Lopva bámulja hát a fiút, olyannyira, hogy nem száll le a szokásos megállóban, hanem eggyel tovább megy, csak, hogy nézhesse. Aztán persze semmi sem történik, isolde leszáll a buszról és hazagyalogol.
Hónapokkal később isolde hazafelé sétál... valahonnan. Nyári este, alig sötétedik. Egyszerre csak biciklivel elhúz mellette a kettes buszon látott fiatalember. Isolde persze túlságosan szociális fóbiás ahhoz, hogy a kerekek elé vesse magát, és a reflexei sem ilyen jók - úgy tűnik, ebből sem lesz megismerkedés. A fiú azonban hősnőnktől pár száz méterre megáll, bringáját a járdára tolja, és bütykölni kezd rajta valamit. Olyan hosszasan, hogy isolde beéri a fiút. Szíve a torkában dobog, ahogy elhalad mellette, és lám, a fiú felnéz, tavaszirétek-színű szemeit hősnőnkre emeli, és gyönyörű hangján így szól:
- Nincs egy csavarhúzód?
Persze nincs, így aztán isolde és a fiú együtt mennek tovább, miután a fiú már csak tolni tudja lerobbant biciklijét. Kiderül, hogy közel laknak egymáshoz, és hogy a buszos találkozás óta a fiú abban a megállóban száll le és fel, ahol - szerinte - isolde szokott, remélve, hogy összefut a gyönyörű, ismeretlen lánnyal - de az nem isolde megállója. Összeismerkednek, erdőkben kirándulnak és az élet nagy kérdéseiről beszélgetnek együtt, a fiú még mindig szép és bájosan hebehurgya. Olyannyira, hogy végül mégsem szövődik köztük párkapcsolat, mert isolde tudja, hogy ekkora mérvű hebehurgyaságot életvitelszerűen nem bírna elviselni, viszont jó barátokká lesznek, aminek később a földrajzi távolságok vetnek viszonylagos véget (Budapest - Brazília/Németország léptékekről van szó). A történet egy későbbi pontján kiderül, hogy az ominózus estén semmi baja sem volt a fiú biciklijének: csak egy trükk volt, hogy bevárhassa az ismeretlen lányt. A "nincs egy csavarhúzód?" később méltán vonult be a romantikatörténelem legkreatívabb leszólító mondatai közé.

Egyik kollégám megkérte a barátnője kezét. A lány szüleitől. Mennyire bájos már! Gratuláltam meg minden, és azt mondtam, hogy "az enyémet tőlem kérték meg", és csodálkozva megkérdezte, hogy "miért?".
Azt hittem, hogy a szülőktől való leánykérés a lovagkor letűntével kiveszett, de nagyon szépnek (bár cseppet sem nekem valónak) tartom. Én biztos úgy érezném, mintha eladnának száz juhért cserébe vagy ilyesmi.

Mi jövő héten megyünk a polgármesteri hivatalba és lefoglaljuk a termet. Ha lesz hely akkorra, amikorra szeretnénk, egy napon fogok férjhez menni az egyik barátnőmmel, bár két különböző városban. Majd megkérdezem, tudunk-e szervezni valami videokonferencia-féleséget. ("Elnézést, hogy félbeszakítom, Tisztelendő úr, de kapcsolnánk egy konferenciahívást.")

Főnököm: - ... akkor magától is kellene majd egy CV, isolde. Írt már ilyet valaha? Majd nézze meg valakiét. Ilyen amerikai típusúra gondolok, fordított sorrendben legyenek a dátumok.

Azt képzelte rólam, hogy sikerült 28 évig túlélnem a mai világban CV nélkül? Hogy elvégeztem egy egyetemet, és felvettek ide dolgozni, de nem tudok önéletrajzot írni?  Néha aggasztóan nincsenek itt tisztában az alkalmazottak szellemi képességeivel.