Beszélgettem az előbb egyik kollégámmal, nevezzük Johnnynak, és kissé megnyugodtam az esküvőszervezés-parát illetően. Két hét múlva nősül a fiatalember, valahogy így:
isolde: - És, ruhád van már?
Johnny (meglepetten rám mered): - Nem kell elsietni. Bármikor lehet venni egy öltönyt.
- És hova mentek nászútra?
- Nem tudom. Talán a Mátrába?
- Milyen ajándékot vegyünk? Van listátok?
- Hát, még nem döntöttük el, hogy készítsünk-e nászajándék-listát vagy se. Dehát még van erre idő.

Én meg holnap megyek Zsuzsikához, a varrónőhöz, de azt mondta, még nem lesz örömöm benne, mert csak a fűző vázát fogjuk próbálni.

Szerintem tök érdekes, hogy amikor rosszabb kedvem van, olyankor sokkal kisebb a szókincsem és rosszabbul is fogalmazok, mint amúgy. Sose lennék olyan író, aki depressziósan tud írni; és utoljára Koh Phanghanon vertem meg a pasimat scrabble-ben. Pszeudodemencia a jelenség neve.

Titkos példaképünk, Orosz Peti a sesblogon. 

Kaptam új gépet, vagyis egy olyat, amit leselejtezett valaki, aki a munkahelyi rangsorban felettem helyezkedik el, ezen már a 98-as windows is fut, ami jelentős haladás az eddigi állapotokhoz képest. Útravalóul azt a jó tanácsot adta a rendszergazda, hogy explorert használjak, mert a firefox ezen lassú lenne, de hazudott.
Azon gondolkodom, hogy ne cseréljem-e le inkább az egész sablonomat egy másikra, úgy unom már ezt a zöldet. Egyszer ugyan volt fél óra hosszáig rózsaszín, de hamar visszakoztam. Micsoda problémáim vannak.
Főleg, hogy ügyelek és nagyon hideg van a munkahelyemen. Az előbb az egyik nővér a kezembe nyomott egy Avon katalógust, aminek az egyik oldalán karácsonyfafa alakú mécsestartóval és fenyőillatú illatgyertyákkal szembesültem, miközben a kinti homályban jeges eső szemerkélt, és akkor egy pillanatra megijedtem, hogy valójában november vége van. Mondjuk, csak álmodtam, hogy doktorandusz leszek, hogy novellám jelenik meg, hogy férjhez megyek és hogy június van; és most, hogy már kezd hatni az antipszichotikum, egyre kevésbé vagyok képes letagadni magam előtt, hogy valójában kudarcra ítélt magányos vagyok novemberben. Vagy ilyesmi. De aztán megnéztem a naptárat.

Most esett le, hogy június van.

Valamelyik nap meg írtam egy hosszú bejegyzést és eltűnt a fenébe, de erről a helyi infrastruktúra (is) tehet. Meg is környékeztem az előbb véletlenül erre tévedő rendszergazdát, és megígérte, hogy hamarosan elvisszük a gépemet a MÉH-be, én meg kapok helyette egy kategriával jobbat. Nem tudom, ez mit jelenthet, a mostanin csak 20. sz-i windowsok hajlandóak futni, floppyn kívül nem lehet beletenni mást, úgy kell kikapcsolni, hogy kihúzzuk a konnektort a falból, és állandóan leesik az eleje.
Na mindegy, az elveszett bejegyzésben az X-men 3-ról volt szó, meg amiatt rinyáltam, hogy rengeteg dolog történik, jó meg nyomasztó meg idegesítő egyaránt, és gyakorlatilag semmit sem írhatok már bele a túlságosan publikussá vált blogomba. Rettenetesen unom már a sok semmitmondást, én magam unom visszaolvasni a régebbi bejegyzéseimet, pedig engem aztán mindig minden érdekel, ami velem történik és imádom, ahogy írok. Mivel nem hiszek az internet anonimitásában (nem egy ember blogját találtam már meg véletlenül és ismertem rá), ezért a nempublikus dolgokat valamilyen kockás füzetbe kellene írnom, csakhogy túlságosan öreg és túlságosan blogger lettem már a kézzelíráshoz.
Ez megoldhatatlan helyzet, úgyhogy ne is ragozzuk tovább.
Mesélek arról, hogy megjelenik a novellám egy antológiában (ez még ugyanaz, ami már hónapok óta készül), és valamelyik nap meg felhívott a nő, hogy akkor a könyvbemutató ekkor meg ekkor lesz, mondjam meg, hogy hány embert hívok, mert annyi meghívót adnak, és akkora termet bérelnek ki; valamint, hogy óhajtok-e saját szájúlag felolvasni a Műből, vagy inkább kérjenek meg egy arra alkalmas személyt. Mondtam, hogy inkább az alkalmas személy legyen, mert utálok sok ember előtt beszélni, ráadásul nem tudom kiejteni az "s" betűt, és a stresszhelyzetek különösen súlyosbítják a beszédhibámat. A blogger-identitástudattal szemben mindennemű író-identitástudat hiányzik belőlem amúgy is.
És jelentkeztem a Doktori Iskolába, előrelendítendő a tudományt, valamint saját karrieremet, két hét múlva felvételizem, úgyhogy könyörgöm, árulja el valaki, hol lehet manapság értelmes áron normális nadrágkosztümhöz jutni. Az általam ismert üzletekben csak idióta rövid, lekerekített aljú zakókat árulnak, értem én, hogy az a trendi, de nekem nem igazán kutatónő-, hanem inkább slampos dagadt ügyintéző-imidzset kölcsönöz.
És tényleg, hol van ezen az izén a "megnézem az oldalamat"-gomb?

Mit is mondjak... Megérkeztünk a XXI. századba?

Azt olvastam az előbb a Wellness magazinban, hogy "Magyarországon évente 5000 lábat vágnak le." Nem egy kicsit durva szlogen?* Vajon hol vannak azok a lábak...?

*(Ennek fele, azaz 2500 db valaha cukorbetegeké volt, a szlogen pedig a cukorbetegség elleni harcra vagy effélére buzdít.)

Hű, tényleg. Kultúrablog az indexen, hát kíváncsi leszek. Bár a "kultúrablog" kifejezés már önmagában kicsit... talán aggasztóan hangzik.
"Könyvet olvasni fárasztó, zenét hallgatni idegesítő."

És még ezt a blogot találtam, ami tetszik: kereshetsz helyszínek szerint ott játszódó könyveket - itt van pl A szél árnyéka meg Az időutazó felesége is. Chicagoba akarok menni. (Barcelonába is, de ott már voltam.)

Nem olyan régen olvastam egy rövid jellemzést erről a blogról egy újságban, ahol a "sorozatfüggő" szót egyértelműen pozitív jelzőként alkalmazták, ez azért elgondolkodtató. Hogy bizonyos szubkultúrákban a tévénézés alapvetően lenézett időtöltésnek számít, ellentétben a netről letöltött/dvd-n megszerzett sorozatokkal, ami menő. Én is tisztelem az olyanokat, akik egy nap alatt néznek meg egy 24 seasont (bár engem halálosan idegesített az a film), nekünk a Firefly-hoz is egy egész hétvége kellett. És a neves dark-fantasy író (darkfantasy-író? ez túl nehéz szó) is nagyot nőtt a szememben, amikor kiderült róla, hogy ismeri a Veronica Marsot (nem beszélve arról, amikor ideadta a 2. évadot). Szóval hogy is jutottunk pár év alatt az Esmeraldán szipogó negyvenes háztartásbeliktől a trendi sorozatfüggőségig?
De nem erről akartam beszélni, hanem a reklámokról. A másik különös jelenségre széleskörű médiaszociológiai felméréseim során figyeltem fel: a normális, tévénéző ember többnyire utálja a reklámokat, a tévét nem néző pedig kifejezetten szereti - legalább két ilyen embert ismerek, és abból csak az egyik vagyok én. Úgyhogy amikor (gyakran) kiderül, hogy fogalmam sincs a megasztárról, mire megvetően közlöm, hogy "én nem nézek tévét", akkor az pontosan azt jelenti, hogy "én nem nézek tévét, de azért rengeteg sorozatot nézek, meg reklámokat, na jó és néha vh1-t." A British TV 2006-os legjobb reklámjai pedig itt nézhetők meg, külön felhívnám a figyelmet az aranyérmes Guiness-reklámra.

Back to work, persze, amit véget ért a szabim, negyven fok lett. Nem baj, nekem is jó volt. Úgy tűnik, beszerveztem Anikó exét az esküvőnkre fotózni, ami klassz, mert remek fotós. Egyébként pedig Az időutazó feleségét olvasom újra, csak ezúttal angolul. Kíváncsi voltam, hogy most is fogok-e bőgni a végén, de ezúttal már az elején elkezdtem. Mit csináljunk, bőgős könyv. Ja, és most informálódtam az internetről, hogy esetleg film is készül a gyönyörű szerelmi történetből, ha minden igaz. Az látszik talán akadálynak, hogy Brad Pitt és Jennifer Aniston vették meg a jogokat, akik időközben elváltak. Vajon ilyenkor ezt is el kell osztani, mint bármely közös vagyont? Brad lehet az első negyven perc producere, Jennifer a másodiké? Na jó, valójában egyáltalán nem akarom látni a filmet, túlságosan elképzeltem magamnak a szereplőket, és el sem tudom képzelni, hogy sikerül eltalálni őket. Egyáltalán el sem tudom képzelni, hogyan lehetne ebből jó filmet csinálni.

Ehhez képest Mrs. Nerd egy laza csuklómozdulattal megrendelte menyasszonyi ruháját az ebayen.

Közben odaát az évszázad blogvitája zajlik, szerintem érdekes. De most inkább alszom.

Először húgommal elmegyünk a daalarnába, mert a daalarna ruhák gyönyörűek. Kicsit zavarban vagyok, mert vidéki prolilány lévén még sosem voltam méregdrága ruhaszalonban, és még sosem volt rajtam olyan felső, aminek az árából használt autót lehetne venni. Egy húszévesnek kinéző lányka fogad farmerdzsekiben, végig nagyon kedves és laza, rám ad mindent, amit akarok, befűz, kifűz, kikérdez az esküvő felől, majd biztosít róla, hogy ha nem döntöttem, visszajöhetek próbálni akárhányszor akárkivel, volt vendégük, aki az ötödik próba után döntött. Aztán megmondja a ruha árát (két Budapest-Bangkok repülőjegy oda-vissza), kölcsönözni nem lehet, csak megvenni, szemem se rebben, ad egy kis kártyát telefonszámmal, árral, elköszönünk.
Másnap elmegyünk a Laura szalonba, mert a Demetrios és Eddy K. ruhák is gyönyörűek (eléggé képben vagyok menyasszonyiruha-márkákból). Be kell vallani, a helyszínnek van hangulata: ősrégi, körgangos bérház a körúton, a bejárati ajtó kilincsét is alig érem fel, a lépcsőházban nincs villany, az eső irgalmatlanul zuhog, valahol a közelben pedig sziréna üvölt hangosan. A lakásban mobiltelefonáló nő fogad, leveteti velünk a cipőnket, elnézést kér amiatt, hogy nincs áram, majd hosszú időre otthagy. Később visszajön, flegmán a kezünkbe nyom két katalógust, majd otthagy. Még később visszajön, a kiválasztott két ruhára közli, hogy ilyen nincs, végül előhoz egy harmadikat, amit ledob a földre, közli, hogy vetkőzzek, majd amikor már bugyiban szobrozom a szoba közepén, ismét telefonálni kezd. Azért néha, füléhez szorított telefonnal, fél kézzel segíteni akar felvenni a ruhát, de inkább csak hátráltat, mindenesetre a ruha gyönyörű, én gyönyörű vagyok, lehet kölcsönözni is, ami még mindig drága (egy Budapest-Bangkok repülőjegy oda-vissza). Elköszönünk, a nő végig úgy beszél velünk, mintha két nyolcadik kerületi középiskolás lennénk, aki heccből bejött menyasszonyi ruhákat próbálgatni.
A titkos terv úgyis az, hogy megvarratom a nekem tetsző ruhát, de közben a három talonban lévő varrónő közül egyről kiderül, hogy nem vállalja, a másiknak mégsem tudjuk az elérhetőségét, a harmadik megvan, de ő nem olyan szépeket varr. Semmi gond, pontosan tudom, hogy ilyenkor mi a teendő, regisztrálok a nők lapja fórumba, és az esküvő topicban varrónő felől érdeklődöm. Két nap múlva öt levelet kapok, néhányan Zsuzsikát ajánlják, aki régen a daalarnának dolgozott, mások pedig a Broadway szalont, azonban kiderül, hogy a kettő ugyanaz. Elmegyünk a helyre, szintén bérház, maga Zsuzsika nyit ajtót, aki rendkívül szőke, valahol harmincöt és negyven között, és az alapszínnél sokkal sötétebb kontúrceruzával húzta körbe a száját. A rend kedvéért azért rám próbál egy fűzőt, megmondom neki, hogy az esküvőig még fogyni fogok, nevetve közli, hogy "mind ezt mondják". Megegyezünk árban és időpontban, az árról azonban nem nyilatkozhatok, mert a vőlegényem is olvas, de kevesebbe kerül, mint az első két verzió. Deal, két hét múlva megyek próbálni.

Délelőtt meg hevertem egy nyugágyfélében és nézegettem a berendezést: zöld, hullám formájú üveg térelválasztó, sárga fal, rajta fából faragott, hatalmas nap és buddhafejek, a téglavörös mennyezeten hatalmas mellekre emlékeztető, mindenféle színű lámpák, rózsaszíntől a királykékig, meg más színes lámpák a plafonba süllyesztve; a tetőn négyszög alakú résen tűz be fentről a napfény, ezüst porszemek táncikálnak az üvöltő drum and bass-re. Én meg lazulok a nyugágyban, kicsit szédülök, kezem-lábam zsibbad, és hipnotizáltan bámulom a táncoló porszemeket. Nem, nem egy coffeeshop Amszterdamban, hanem az edzőterem szaunája, bár abban biztos vagyok, hogy a lámpákat drog hatása alatt vásárolták.

Még az is volt, hogy rendeltem két könyvet az amazontól, egy százdolláros neuropszichológiát meg egy tízdolláros képregényt, és az előbbit sikerült elkeverni a magyar posta jóvoltából: nem mentem érte időben a postára, erre rögtön visszaküldték a címzettnek. A néni a postán azt mondta, hívjam fel a Nemzetközi Kicserélő Központot (igen, ez a neve), mert még biztosan ott van a csomagom, de az ottani néni elküldött az anyámba. Majd írtam egy emailt az amazonnak, hogy mi történt, mire ők azonnal visszautalták a pénz a számlámra, sajnálatukat fejezték ki, valamint a következő rendelésemből tíz dollárt elengednek.

Gratulálunk!! Hamarosan én leszek az egyetlen az ismeretségi körömben, aki nem terhes.

Elvállaltam egy fordítást is, szerencsére csak egy könyvfejezet, de az a pszichoterápia nyakatekert érthetetlen ködösítő virágos nyelvén, úgyhogy még nem mertem belenézni. Sajnos, a Közvetítő - Filozófus kollégám - éppen nem volt rendkívüli emberismeretének birtokában, amikor megkérdeztem tőle, mikorra kell, mert azt felelte: "hát amikorra kész leszel vele...", és hiába fogtam be reflexből a fülemet és dúdoltam már az elején, mégis meghallottam. Persze, mondtam neki, hogy nekem fix és megváltoztathatatlan határidőre van szükségem, év-hónap-nap mértékegységben, és akkor azt mondta, hogy "akkor jövő hétfő", de ezt már nem hittem el, azért akkor mégse annyira sürgős. Aztán megkérdeztem, hogy mikor akarnak fizetni, mire bevallotta, hogy a Megbízó tulajdonképpen Niké apja, professzor és alapítványtulajdonos. Lefordítva ez azt jelenti, egészen biztos, hogy fogunk érte pénzt kapni egyszer valamikor, különösen, ha naponta kétszer rákérdezünk, persze, lehet, hogy addigra már nem tudjuk elkölteni vérrel-verítékkel megszerzett forintjainkat, mert rég bevezették az eurót, beköszöntött a jégkorszak vagy a globális felmelegedés miatt kontinensünk víz alá került.

Különben szabin vagyok ezen a héten, az előbb meg felhívott maga a Nagyfőnök a mobiltelefonomon, mire meghűlt bennem a vér és kis híján elájultam ijedtemben. Vagyis nem ő hívott fel persze, hanem a titkárnője, hogy Nagyfőnök szeretne velem beszélni, kapcsolja, úgyhogy a kapcsolás alatt volt is időm katasztrófa-fantáziákat gyártani, hogy pl. azonnal menjek be a cuccomért, ki vagyok rúgva. De persze nem.
Maximum fitnessblogot tudnék írni, mert hétfő óta fogyózom, valamint aerobicozni járok, de már megtanultam, hogy erre senki nem kíváncsi, legyen elég annyi, hogy soha, soha ne vegyetek szűztea ice tea-t, mert nagyon rossz ízű. Most pedig megyek, megeszem nyamvadt párolt zöldségekből álló ebédemet.

Szóval "sokáig voltam távol", ahogy a dalban is. Csütörtök délután indultunk Győrbe (fekete Toyota Celicával), persze, még Budapesten belül sikerült egy alkalommal eltévedni (Kolléga tudott egy rövidítést).
A magam részéről csodálkozom, hogy kiszolgáltak minket a kongresszusi vacsin, amikor kb. egy óra késéssel beestünk négyen fiatalok, farmerban, és azt állítottuk, hogy mi is a kongresszushoz tartozunk. Azután söröztünk (gasztronómiai élményeimről itt számolok be), kishíján összefutottam a Boardos Fiúval is - a "kishíján" azt jelenti, hogy amikor megtudta, hogy ott vagyok, inkább mégsem jött, de ettől nem vagyunk szomorúak, hanem megértjük és nem bánjuk; majd pedig táncoltunk bulizós helyen, és ettünk hotdogot is hajnali négykor lakókocsis árusnál. Másnap reggeli a hotelben (miért van az, hogy minél drágább egy hotel, annál kisebb poharakat adnak a reggeli juice-hoz?), azután némi betekintést nyertünk a kongresszusra (a "betekintés" itt többé-kevésbé szó szerint vehető...), majd szaunáztunk, ebédeltünk vízparton árnyas fák alatt, és hazaindultunk - vagyis én Harkányba egy következő kalandra.
Korábban azt állítottam Győrről, hogy 'feltűnően sok jó pasi fordul meg a szórakozóhelyeken, és ahol egy átlagos csütörtök estén nagyobb eséllyel kínálnak meg fűvel, mint Amszterdam erre a célra szolgáló negyedében', idén pedig rájöttem, hogy akárhonnan is nézem, Győr kb az egyetlen magyar város, ahova csak és kizárólag azért mentem eddig, hogy jól érezzem magam, tehát kb. pasizni, kikapcsolódni, bulizni, szaunázni, ilyenek. Igazi bulizós hely - Amszerdamra emlékeztet. (Abban mondjuk biztos vagyok, hogy az ott lakók nem így éreznek.)
Harkányban meg sikerült eltölteni a barátnőimmel két napot úgy, hogy egyetlen pohár villányi bort ittam csupán, a siklósi várat csak kívülről láttuk, a fürdőnek pedig még a közelébe sem mentünk, de jó volt azért.

Gyönyörű ingyenmacskák blogcelebrity anyától. Még gondolkodom, hogy vevőnek álcázva magamat jelentkezem macskát simogatni, dacolva akár a doktorral is.