Most pedig elmegyek egy konferenciára a Gyanús Városba. De nem félek, van nálam bikini, kinyomtatott menetrend és robbanócukros csoki.

És még az volt, hogy a mozgáscsoporton (egész hétvégés mozgáscsoporton voltam és klassz volt) elmeséltem egy sztorit az életemből, amely manapság foglalkoztat, ám kevéssé publikus, és utána rendes visszajelzés vagy jótanács vagy értelmezés helyett azt kaptam, hogy: milyen jól adtam elő, élvezetes volt engem hallgatni, néhol vicces, máshol érzelmes-drámai, kissé bridget jones-os, de mindenképpen szórakoztató. Lehet, hogy át kéne nyergelnem a vizuális médiára.

Ha már a vásárlásnál tartunk, annyira jó bőrkabátot vettem az adóvisszatérítésemből, hogy hihetetlen. Világosbarna, hasítottbőr, 16 ezer volt és eszem ágában sem volt kabátot venni, cipőt nézni mentem be abba a boltba. És vettem még narancssárga és bordó lenvászon nadrágokat, valamint egy piros porszívót, aki a keresztségben a Lucita nevet kapta.
Igen, a háztartási kisgépeknek is van nevük.

Nem is a sznobizmusomról van itt szó különben, amúgy is az csak álca, titokban Vavyan Fable-t olvasok, csak rá szoktam tenni a Háború és béke borítóját, hogy intelligensnek látszódjak a metrón. Azért remélem, nem az én életemben fogunk eljutni oda, amikor a csökkenő kereslet és a szűk fogyasztói réteg miatt kivonják a forgalomból a regényeket, mint a robbanócukros ritter sportot. Az is baj, hogy az emberek nem olvasnak, hanem a mónika showt nézik a tévében, de engem a legkevésbé sem érdekel, mit csinálnak az emberek, amíg engem békén hagynak vele, tőlem lehetnek krisnások, vagy drogozhatnak, vagy nézhetnek tévét, vagy amit akarnak, amíg az én életemet nem befolyásolják (itt próbálom liberalizmusként eladni az egoizmusomat). De nem az emberi kultúra hanyatlása miatt rinyálok, hanem konkrétan az Alexandra kiadó és könyvesbolt miatt, pedig semmi közöm hozzá, nem dolgozom a könyvszakmában, hanem rendes állásom van. De még olvasóként is muszáj észrevenni, ahogy szép lassan felfalják a kisebb kiadókat (Európa) és könyvesboltokat, és ez nem azért szomorú, mert szegény kisebb kiadók, hanem mert így eltűnik a piacról a sokféleség. A vásárló pedig azt szereti, na jó, én azt szeretem, ha sokféle ruhabutik/könyvesbolt/élelmiszer/porszívómárka közül válogathat. Hogy van Filagóra Könyvesbolt, ahol a könyve 90 %-a pszichológia, és az eladó (mindig ugyanaz a szemüveges pasi van) 10 % kedvezményt ad pszichológusoknak, valamint nekem is, amióta beszéltem neki a társszakmák hátrányos megkülönböztetéséről. Meg volt Európa Könyvesház, ahol tökjó akciós könyveket lehetett kapni, volt törzsvásárlói kártyám, és a nénik szabályosan lebasztak, amikor nem közöltem velük, hogy elköltöztem, és visszajött a régi címemre küldött katalógus. Meg Írók Boltja, ami azért aranyos, mert a kellemesen sznob környezetben ugyanúgy lehet kapni filozófiát, mint szakácskönyvet meg lonely planetet. És szeretem még a Libri Könyvpalota emeletét a rengeteg idegennyelvű regény miatt, meg a Zuglói Antikváriumot, meg a Kálvin tér aluljárójában lévő kis könyvesboltot, és a Millenium Könyvesházat az Oktogonon. Attól függ, hova megyek, hogy milyen hangulathoz van kedvem, nézelődni megyek vagy céllal, és ha igen, mit keresek. És nem örülnék, ha szép fokozatosan mindegyik bezárna, és a helyén vagy mellette nyílna egy Alexandra. Az olyan lenne, mintha az összes élelmiszerbolt teszkóvá változna. Vagy az összes ruhabolt Terranovává. Vagy minden adón csak az rtl-klubot lehetne fogni. Horror.

Na, ettől teljesen kiborultam.

– Mi az, ami az Írók Boltjában ennyire zavarja?
– Olyan könyv nincs ott, amelyet ne lehetne megtalálni az Alexandrában. Ezt szögezzük le.

Szögezzük le, hogy a fenti kijelentés még csak nagyon távolról sem közelíti az igazságot: az Írók Boltja az egyik legjobb kínálatú könyvesbolt szerintem, olyan könyvespolcok foglalják el a falakat, ahol megfér egymás mellett a Dosztojevszkij meg az Ulpius-féle scifisorozat, a képregények, a pszichológia, meg a szakács- és gyermekkönyv, ezzel szemben az Alexandrában néhány kötelező olvasmánytól eltekintve többnyire igénytelen szemetet árulnak. Az emberiség kultúrája az olyanok miatt rohan a siralmas végítélet felé, mint Dezső, és remélem, ő lesz az első, akit majd falhoz állít a forradalom.
Szóval búcsúzzak el a második kedvenc könyvesboltomtól is, mert ezeremeletes plázát nyit mellette az Alexandra, és jól tönkre fog menni. A végén tényleg az interneten fogok könyvet vásárolni.

Utálok szembesülni az anyagi világ mulandóságával, például tegnap gyanútlanul elmentem a kedvenc könyvesboltomba, és nem volt ott. Nyilván hiszti az egész a részemről, hiszen találtam a helyén egy másik könyvesboltot, és az eladók is - látva elkeseredésemet - megpróbáltak rábeszélni, hogy azért jöjjek csak be, nézzek körül, nekünk is vannak akcióink, nekünk is van törzsvásárlói kártyánk, de akkor is, én az Európa Könyvesházba szerettem járni, most meg Helikon Könyvesház van a helyén. Hiába van most több könyv meg kényelmesebb székek, és hiába, hogy az Európában viszonylag kicsi volt a választék, és se fotelok, se kávé, se halk zene, se padlószőnyeg, se internet, vagyis semmi olyasmi nem volt, amit az ember egy könyvesbolttól elvárna (?), attól még: bezárták a kedvenc könyvesboltomat és duzzogok. Annyira duzzogtam, hogy meg se vettem az új Vonnegut könyvet, pedig azért indultam, hanem inkább elmentem helyette ruhákat próbálni, forduljon fel a Gutenberg-galaxis.
Három menyasszonyi ruhát próbáltam fel, amelyekben gyönyörű voltam, a nénik pedig megpróbáltak rádumálni a drótozott alsószoknyára, még nem tudom, sikerült-e. De mielőtt döntök, még el kell mennem Budapest egyik legdrágább menyasszonyiruha-szalonjába, mert sose lehet tudni. És felpróbáltam hétköznapi ruhákat is, de az M-es kicsi volt, az L-es meg nagy, és a(z egyik) kedvenc ruhaboltomban (Dolna Il), ahol mindig segítőkész szokott lenni az eladó hölgy, most egyszerűen csak vállat vont a probléma hallatán, és tovább olvasta a könyvét, nyilván annyira izgalmas volt, hogy holmi ruhavásárlási krízis nem tudta kizökkenteni. Mondtam már, hogy az emberi kultúra hanyatlását a regények, illetve a fiktív történetek fogják okozni?
Különben meg rendesen tavaszi fáradtságom van, vettem is cinkkel dúsított C-vitamint, bár a gyógyszerész sem tudta megmondani, miért jó az, ha a C-vitamint cinkkel dúsítjuk, mindegy, jól hangzott, meg allergiás is vagyok, hálistennek lakókörnyezetünkben rengeteg a zöld, és majdnem mindegyik allergén, egymást érik a nyír-, éger- és mogyorófák. Persze, amíg belvárosban benzingőzben fuldokolnak az emberek, gondolom, valahogy meg kell oldani, hogy a külsőbb kerületekben, ahol a halálos dózis alatt marad a levegő szénmonoxid-telítettsége, szintén legyen mi miatt fuldokolni.

Tehát igazam volt.

És már megint ügyeletes vagyok. Szombaton például egész nap nem történt semmi, ami azért rossz, mert éjszaka aztán rengeteg minden történt, és még hajnalban is hozott a mentő egy aranyos eltévedt bácsit. Napközben viszont unatkoztam, ezért régi dolgokon dühösködtem, amit (egyéb negatív érzelmekhez hasonlóan) többnyire vásárlásba szoktam fojtani, ám az ügyeletes orvosnak tilos kimenni a plázába, ezért az interneten rendeltem kajákat meg Firefly képregényt. De már nincs több pénz azon a bankszámlámon, amivel rendelhetek messziről is, meg elmúlt rólam az ideg is. (A "rajtam van az ideg" népi kifejezést pszichiátriai osztályos munkánk során gyűjtöttük.)
Hirtelen felindulásból meg felhívtam a gazdaságis néniket, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mennyi szabim van még idén, és kiderült, hogy több, mint amennyire számítottam. Nyáron nem lehet csak úgy szabira menni, azt már hónapokkal ezelőtt le kellett adni, úgyhogy kénytelen leszek kivenni májusban, és lesz egy hét, amikor csak aerobicozom, napozok, reszelgetem a körmömet, illetve alkalomadtán novellát írok a Neurolingvisztika-könyv olvasása közben megfogalmazódott nyomasztó sejtésemből. Az a baj, hogy rendes neurotikához illően nekem is megvan az a diszfunkcionális attitűdöm, hogy "régebben talán tehetséges voltam, de már minden képességem elveszett", és hogy "sosem tudtam írni, az a két alkalom csak véletlen volt". Ezért hatalmas mázli, hogy rendes állásom van, ahol nincs szükség kreativitásra, sem ihletre, és amerikai típusú önéletrajznál bonyolultabbat nem kell írni sosem.

Ja, és zseniális emberismeretemmel magamtól rájöttem, hogy kit rejt ez a blog.

Eddig 1200 mg C-vitamint szedtem be a nap folyamán, de még van egy fél levél. Az úgy volt, hogy elmentünk Nógrádsipekre, ahol idilli volt minden (kaja, pia, társaság) az időjárást kivéve, úgyhogy vasárnap még csak nagyon álmos voltam az ügyelet miatt, hétfőn már nagyon álmos és a fejem is fájt (az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt), ma meg álmos vagyok, a fejem is fáj, a torkom is, és taknyos is (a hideg miatt). És egyébként pedig hol van ilyenkor a globális felmelegedés, amikor szükség lenne rá? Nem beszélve arról, hogy reggel olyan köd volt Óbudán, mint Silent Hillben, a munkahelyemen pedig kiégett az izzó a női mosdóban, úgyhogy a telefonom kékes fényénél kell pisilnem, amiről szintén eszembe jutnak a filmbeli ronda szörnyek.
Ja, és az intersparban "rettegés"-nek olvastam a réteges gyümölcsjoghurtot.

És még: Beszélgetések húgommal.

isolde: - Holnap megyek bejelentkezni a templomba.
h: - Ja, ott van egy tök jó fej pap. Bár amikor a múltkor gyóntam, közben végig mobilozott.
i: - Mi?
h: - Jó, nem végig. Amikor a feloldozásnál tartott, akkor letette.

húg: - És képzeld, kivel jött össze Noémi! (neveket megváltoztattuk)
i: - Ki az a Noémi?
h: - Hát a Zsuzsi (vidéki unokatestvérünk és egyben húgom barátnője) barátnője. A múltkor Zsuzsi mutatott egy képet Noémi pasijáról a wiwen, hát mondom ez valahonnan ismerős! A Boardos Fiú.

Szerintem a világ egy hatalmas Melrose Place, valamint mindenképpen szükség lenne a wiw "ki kivel dugott" - verziójára. Vajon akkor is eljuthatok hat lépésben az amerikai elnökhöz meg a pápához? Bele sem akarok gondolni... olyan emberek vannak meg 2-3 lépésből, hogy az egészen ijesztő.

Elfelejtettem magammal hozni a pluszmunkámat, úgyhogy most nem tudom csinálni, milyen kár. Ehelyett nosztalgiázom itt a régi időkön. Múlt héten például összefutottam Emesével a körúton, aki a fodrászom volt, de azóta már óvónőként dolgozik, és akinek ezt a felismerést is köszönhetjük. Megkérdezte, hogy vagyok, mire elmeséltem, hogy jól, csak azóta nincs fodrászom, legutóbb is egy thai transzvesztita vágta le a hajamat (Koh Phanghanon a Sexy Scissors nevű helyen, kb 500 forintért, 8 perc alatt). A pszichoterápiában is így van egyébként: csak akkor fogja "meghallani" a páciens a remek észrevételeidet, ha éppen valahol ott tart ő maga is - esetünkben én a Pöffeszkedő Családossá válás hajnalán. Egyébként tényleg meglepő, milyen sokan állítják, hogy ők hoztak össze minket, nem tudom, ez miért jó. (Ha valakit érdekel, amikor netán az idegeimre megy a pasim, én susie-t szoktam szidni magamban, esetleg basszust, aki leitatott minket 2004. április 23-án a Szódában, bár erre ő sem emlékszik.)

Megnéztük a Silent Hillt, ami képi világát tekintve bizarr, szürreális, horrorisztikus és hátborzongató, vagyis minden elvárásnak megfelel, a sztori viszont kissé zagyva, meg néhány logikai buktatón sem sikerült túltennem magam, hogy pl. most akkor a kislány Alessa lánya-e vagy sem, és ha igen, akkor hogyan, vagy én értettem félre valamit, és mi történt ebből nemrég és mi harminc évvel ezelőtt, és egyáltalán mikor lett Silent Hillből szellemváros. A párbeszédek meg annyira gázosak, hogy ahelyett, hogy a szörnyektől komolyan borzongtam volna, azokon röhögtem. Nem sokat javított a helyzeten a mellettem ülő pasim sem, aki pl. amikor kiabál a tömeg, hogy "égessük meg", beszólt az East Park rajzfilmek modorában, hogy "tüntetés!"; meg a feliratok se, amikor pl. azt mondja a vagány rendőrnő, hogy "come on!", akkor azt úgy feliratozták, hogy "gyerünk, vazze!". Kár, hogy nem írtak neki normálisabb forgatókönyvet, de így is érdemes volt megnézni, feltéve, ha valaki szereti a groteszk, szem nélküli, csúnyán hörgő lényeket.

Vettünk pszichológusunknak szülinapjára pokrócot, merthogy betöltötte a harmincat, meg terhes is, és valamiért azt gondoltuk, hogy a terhes nőknek szükségük van pokrócra. Tegnap adtuk oda, valamint meghívtuk egymást egymás esküvőjére J-val... ő az a kollégám, akit Újkolléga néven emlegettem, amikor egy osztályon kezdtünk dolgozni, de azóta már nem annyira új, másrészt azóta már nem dolgozunk egy helyen, úgyhogy gondban vagyok a nómenklatúrát illetően, na mindegy, lényeg, hogy öregszünk, szülünk, házasodunk, meg ilyesmik történnek. Mindenféle dolog történt a héten is, amitől dühöng foglalkoztat, például Főnökünk kétórás rendezvény keretében ismételten részletesen és érthetően előadta, mennyire hülyék vagyunk és tájékozatlanok, és el is kezdtem félni, hogy ha az önéletrajzos átka fogott rajtam a múltkor, akkor majd ez is fog, és akkor képtelen leszek uptodate-en és evidence based-en gyógyszerelni és a szakcikkek olvasás előtt szétporladnak az ujjaim között. Vagy kigyulladnak vagy felrobbannak, amennyiben elektronikus formátumról lenne szó. Meg még a két nőismerősömmel kapcsolatos sztori is düh sokat jár az eszemben, de azok nempublikusak.
Az elmúlt két napban meg annyi neuropszichológiai tesztet vettem fel, amennyi egy neuropszichológusnak is dicséretére válna, az meg nem vagyok. És olyan érdekes például a betűfluencia feladat, amikor 's' betűvel kezdődő szavakat kell sorolnia a betegnek, és azt mérjük, hogy adott idő alatt hányat tud mondani (a Dr. House-ban is volt ilyen), és a skizofrének pl. rendre olyanokat mondanak, hogy "segítség, sajnálom, sikoly, siralomház, sír, sokk". Most viszont hazamegyek, úgyis jövök holnap is.

Meg még az volt, hogy amikor már a sokadik emailt írták a szerkesztőségtől, hogy azonnal küldjem el nekik az önéletrajzot, meg hogy mit jelent számomra az írás, és akkor eszembe jutott, amit a pszichológusom mondott*, és addig hisztiztem, amíg a pasim gyakorlatilag megírta helyettem. Talán különösnek tűnik, hogy valaki, akinek nemcsakhogy megjelenik a novellája puccos kötetben, valamint 3 éve blogol, képtelen egy nyamvadt önéletrajzot megírni, szerintem az lehetett, hogy amikor Főnökünk azt mondta, kérdezzem meg valakitől, hogyan kell önéletrajzot írni, abban a pillanatban fogott rajtam az átok, és most már mindörökre képtelen leszek rá. És fotó is lesz rólam a kötetben, amelyen művésznősen kilóg a melltartópántom.

* Hogy az a baj velem, hogy nem tudok jól támaszkodni a más emberekre, hanem egyedül akarom vinni a terheket.

Mostanában meg sorra kapom az ismeretségi köröm nőtagjaival kapcsolatos sokkoló híreket. És az ide kapcsolódó szóvicc: "rossz keblen melengeti a kígyóját."

Megnéztük a V, mint vérbosszú c. filmet - egyszer meg lehet nézni végülis, csak végig az járt a fejemben, hogy basszus, pedig milyen jó kis filmet lehetett volna ebből csinálni. Ha mondjuk a készítők megnézték volna előtte a Dark City-t, a From Hellt, meg olvastak volna valamit a politikai diktatúrákról, legalább ezt a verset, biztos lefordították angolra. Mert az a baj a filmmel, hogy nem elég nyomasztó. Diktatúra van, az emberek félelemben élnek, meg kell őket menteni... de közben boldog angol családok összebújva nézik a nagyképernyős plazmatévét a kanapén, kislány kezében plüssmackó, odakint ragyogó napsütés, meg mosolygós, egészséges öregemberek az idősek otthonában. Idill. Oké, megértem, hogy vidám amerikaiak nem tudnak sokat a zsarnokságról, meg, hogy ez a film nem társadalomkritika akart lenni, de annyi nyomasztó film készült már, nem igaz, hogy nem lehetett volna egy kicsit lejjebb venni a cukormázból. És akkor nézzük csak, mi is történik: az álarcos (álarca alatt torz arcú), vörösrózsás, szeretni bizonyosan képtelen hős gondjaiba veszi a naiv, árva, ám annál bátrabb/tehetségesebb leánykát, tanítja, beleszeret, végül romantikus, ám rosszul végződő jelenet föld alatti labirintusban? Ezt a filmet láttuk már, sőt, színpadon is, zenével, csak akkor Az Operaház fantomja volt a címe.
Következő csalódásként aztán megnéztük a Mirror maskot. Biztos voltam benne, hogy tetszeni fog nekem, mint Neil Gaiman-rajongónak, és voltak is jó párbeszédek, amiken fel lehetett ismerni Gaiman humorát, és az jó volt, de a látvány olcsó, gagyi és idegesítő. Vagy legalábbis engem valamiért idegesít, ha valódi emberek botorkálnak szemmel láthatóan rajzolt vagy számítógéppel animált hátterek között. A főszereplő kislány ugyanis, mint ahogy azt egy Neil Gaiman-féle főszereplő kislánytól megszokhattuk, fantáziavilágba kerül, ahol kalandokba keveredik. A fantáziavilág az, ami mindvégig ordítóan mű, pedig nagyon szürreális akar lenni, és időnként hihetetlenül gagyi, de a szfinxektől egyenesen sírhatnékom támadt. Dalí végképp becsavarodik és újraforgatja a Végtelen történetet kevés pénzből, de hollywoodi producerekkel.
És egyiknek sem olvastam az eredetijét, de érezni lehet a filmekből, hogy valami klassz eredetit rontottak el. Ezentúl csak olvasni fogok, ígérem.

Mai értekezletünk kísértetiesen emlékeztetett egybizonyos tévévitára: egyik Főnökünk folyamatosan arról beszélt, mennyi munkával mennyi mindent hoztunk létre és milyen remek kis intézményünk anyagi helyzete, így tovább, húzzunk bele, míg a másik nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy a hanyatlás nyilvánvaló, a csőd szélén állunk, a helyzet ijesztő és rettenetes, és rosszabbul élünk, mint akárhány éve. A gazdaságisnéni közben higgadtan mutogatta a laptopjáról a felnőtt adatokat felnőtt embereknek, de ha most valaki megkérdezné, hogy vajon hogy áll a munkahelyem anyagilag, hát nem tudnám megmondani.
Vannak ezek az időszakaim, amikor állandóan dolgozom és nem írok semmi értelmeset, és ez most az. Ellenben a viszonylag késői időpont dacára most nekiállok red curryt főzni.

Kedves Index,
köszönöm, hogy most, amikor már csak három rész van hátra a sorozatból (24), elárultátok, hogy kik fognak benne meghalni.

Valami bajom van, az biztos, mostanában az égvilágon semennyi szennyirodalmat nem olvastam, se szépet, annál több tudományos cikket a schizophreniáról, és rendeltem egy százdolláros könyvet is az amazonról, ami neuropszichológia tesztekről szól. Szerintem a Főnök megelégelte, hogy nem az elvárt lelkesedéssel kutatok, és titkos különítménye mikrocsipet ültetett az agyamba valamelyik ügyeletben.