Szóval a szülés, az nagyon jó élmény volt, bár hosszú és tényleg elképesztően fájdalmas, ezt nem tagadhatjuk.
Úgy volt, hogy vasárnap reggel voltam kontrollon, és akkor még zárt méhszájam volt, vagyis semmi jele szülésnek, de aztán napközben már kezdtek fájásaim lenni. Mindenki azt szokta kérdezni, hogy honnan fogja tudni, hogy azok már azok, meg meg lehet-e különböztetni a jóslófájástól, hát, meg. Úgy délután 5-6 körül már rendszeres, öt percenként kb. 30 másodpercig tartóak voltak, és így is maradtak, úgyhogy még elmentünk sétálni, jól megáztunk, vacsiztunk, és fél kilenc körül felhívtuk a szülésznőt, hogy szerinte be kell-e már mennem, vagy még nem. Azt mondta, még úgy két órát figyeljem otthon, és ha erősödik, sűrűsödik, akkor menjünk be, így hétfő hajnali egykor bementünk a kórházba. A taxis az egy piros polármelegítős nő volt egy vadiúj nagyon szép autóval, aki hajnali egykor a két táskával beszálló vajúdó terhes nőnek (nekem) nem engedte meg, hogy a kishátizsákját az ölében tartsa a hátsó ülésen (azt nem szoktam betenni hátra, mert abban van a pénzem, telefonom, zsepim stb.), mert összekarcolja vele az autót. Hát kicsit vitatkoztunk, de ő győzött, mert nem akartam még annyit várni, amíg hívunk egy másik taxit.
A baba hétfő délután háromra született meg, szóval nem tudom, mitől kezdve kell számítani a vajúdás kezdetét, de úgy nagyságrendileg 20-22 óra hosszú volt, közben többször felmerült, hogy császározzanak-e, de szerencsére az orvosom mindig úgy döntött, hogy nem. Én nagyjából úgy emlékszem, hogy nem ment, nem tágultam, nem illeszkedett be a baba, nem haladtunk, és valaki mindig azt mondta, hogy egy fél óra múlva jön a doktor úr és eldönti, hogy császár-e, és aztán jött és mindig azt mondta, hogy hát, felmerül, de inkább még ne, és ez előfordult mondjuk százötvenszer, és a végén már követeltem, hogy én még egyszer nem akarom meghallani, hogy "mindjárt jön és eldönti", hanem jönnön most és csinálja meg. Aztán végül neki lett igaza és megszületett a gyerek, úgyhogy nagyon hálás vagyok így utólag, tök jól vagyok, fitt és fiatal, gátmetszésem se lett, és nem egy hasi műtétből lábadozom épp, plusz a sikerélmény. A könyveim közül egyébként az Útmutató szüléshez-ben leírtakhoz hasonlított a szülés, nem részleteiben, mert nem az erdőben vajúdtunk hippikörtánc közepette, hanem megkaptam a nyugati orvoslás összes praktikáját, borotválást, beöntést, burokrepesztést, oxitocint, fájdalomcsillapító injekciót, cukros infúziót, epidurált, stb, és rajtam volt a CTG, de maga a lényege, hogy ez egy nagyon erőteljes és nagyon intim élmény, az pontosan ugyanolyan volt. Nagyon nehéz volt, de jó élmény, és mindenkit nagyon szeretek, aki ott volt velem.
A baba nyakára kétszer rá volt tekeredve a köldökzsinór, és kis nyomi volt, úgyhogy elvitték megfigyelni, kapott kis oxigént, így nem lehetett velünk az első pár órában, ez a természetes szülés hívei szerint szörnyűség, de én nem éreztem annak és valahogy az az érzésem, hogy a baba sem érezhette annak, én úgy képzelem, hogy az ő oldaláról nézve az történt, hogy nagyon fáradt volt és nem kapott rendesen levegőt, de küzdenie kellett, hogy kijusson, és amikor kijutott, akkor valakik megragadták és leszedték róla azt, amitől nem kapott levegőt, és adtak neki oxigént, és pár perc múlva már sokkal jobban lett, szerintem örült, hogy segítséget kapott. Így csak másnap kaptam meg, előnye, hogy első éjszaka tudtam aludni, hátránya, hogy ennyivel később indult be a tejem, addig ő cumisüveget kapott, úgyhogy most a szoptatással szenvedünk, nem megy, ő elfárad, nem jön elég, éhes, sír, mi szenvedünk, hogy adjunk-e neki tápot vagy ne, ha adunk, rászokik a cumisüvegre és akkor már nem fog tudni szopni, ha nem adunk, éhen hal. A mellem az rohadtul fáj, a szoptatás maga még jobban fáj, amit mondott a védőnő meg a gyerekorvos, azt nem tudtuk betartani, és basszus, én mindig totál hülyének néztem azokat, akik gyermekágyas korukban a fejükbe veszik, hogy ők rossz anyák, mert nem tudnak szoptatni, én ilyen hülyeségeket nyilván nem fogok gondolni, hát most meg vagyok róla győződve. Mondjuk amit a gyerekorvos és a védőnő mondtak, azt részben azért nem tudjuk betartani, mert egymásnak ellentmondó dolgok, hogy lehetőleg ne kapjon tápszert, tegyem mellre akár kétóránként, és naponta minimum 400 ml folyadék (tej, táp vagy víz) jusson bele. Most ha nem kap tápszert, akkor naponta 100 ml folyadék jut bele, és sír az éhségtől. Ha kap, mindig csak pici adagot szoptatás után kiegészítésnek, akkor el tudjuk érni mondjuk a 350 ml-t. Két óránként nem tudom mellre tenni, mert három-négy órát alszik egyben. Utána felébred, éhes, szopik, nagyon éhes marad, sír, még szopik, még mindig éhes, egy ponton kiszámoljuk, mennyit evett ma, keveset, megsajnáljuk, adunk egy kis tápszert, alszik 3-4 órát. Van, hogy mi ébresztjük enni, a kórházban azt mondták, nappal három óránként fel kell ébreszteni enni, én mondjuk négyet simán hagyok, mert nincs szívem hozzá, de annál többet nem merek, mert aluszékony lesz, besárgul, tönkretessszük. Jaj, szörnyű. A baba amúgy egy csodálatosan cuki angyalka és imádom, csak akkor sír, ha baja van, nem lehetne jobb baba. Ma jön a szoptatási tanácsadó, hát remélem, mond valami okosat és követhetőt, különben nem tudom, mi lesz.