Úgy érzem, idén lesz az, amikor ludditaként elbukom, bár a családba került új, szuper tabletet még utálom és a telefonom is buta, de érzem az idők nyomását. Úgyhogy csináltam facebook-oldalt a blogomnak, úgy nézem, manapság ez a szokás. Ott van oldalt. Így kell? Ha nem jó vagy nem működik, írjatok levelet postán!
Ma megint belefutottam a tumblr-en a Literary Starbucksba és továbbra is hiányolom a magyar bloggerverziót, úgyhogy tessék. Remélem, nem sértődik meg senki.
Sötét, viharos éjszaka van. Hatalmas villám cikázik át az égen, amint hosszú, esőáztatta, fekete ballonkabátban Brainoiz lép be a törzshelyéül szolgáló Starbucksba. - Hello! A szokásosat? Hogy halad az új regé...- kezdi kedélyesen a baristalány, de Noiz pillantása beléfagyasztja a szót. Ami azt illeti, a nap hátralévő részében nem tud megszólalni, és három napig rémálmai vannak, amelyekben hatalmas, elfeledett, gótikus városok ködös sikátoraiban menekül.
A szlávos arcú lány feltűnés nélkül besétál a Starbucksba. Szótlanul egy bonyolult, titkos kézjelet mutat, mire a barista idegesen körbepillant. Mivel senki sem figyeli őket, előveszi a pult alól a vodkát és két espresso-s pohárba tölti, majd fejével egy félhomályos sarokasztalnál könyökölő, felületes szemlélő számra átlagosnak tűnő férfi felé int. - Már várják - mondja.
Alie kissé vizesen, félig biciklis-félig office szerelésben lép be a Starbucksba. Egy teát kér. - Máris készítem - feleli a barista. - Te, nem találkoztunk mi már? Tudod, 92-ben azon az esküvőn, Mucsajpuszta Alsón? - De, de, rémlik, ahol az az Edda-tributezenekar játszott, disznótoros vacsora volt és a lagzi felénél kiderült, hogy a menyasszony be-LSD-zve leszopta az örömapát, és utána mindannyian elmentünk egy traktorral éjszakai fürdőzni a helyi vízimalomhoz, ahol koreai hittérítőkkel ismerkedtünk meg és az ő bambuszpálinkájukat ittuk hajnalig? - Tovább is idéznék a kilencvenes éveket, de nem akarják feltartani a sort.
IKL nem lép be a Starbucksba, mert nem él élvezeti szerekkel, Közép-Kelet-Európában amúgy sem lehet értékelhető kávét kapni és különben is koncertjegye van.
Csakazolvassa Éva zaklatottan belép a Starbucksba, Illy kávét kér kókuszzsírral és szalonnával. Némi szóváltást követően végül beéri egy sima presszókávéval és egy BLT-szendviccsel a zsömle nélkül. Leül a laptopjával, kirúzsozza magát, elégedetten átfutja Paypal-egyenlegét, majd intenzív hangvételű posztfeminista blogbejegyzést ír a patriarchális elnyomásról és arról, hogy elfogyott otthon a kávé.
Sulemia belép a Starbucksba és egy lattét rendel. Igazából csokimorzsás-tejszínhabos frappuccinot szeretett volna, csak az túl feltűnő meg drága és hizlal is, és lehet, hogy nem is olyan finom.
Vaslédi belép a Starbucksba gyapjú-kasmír Calvin Klein kabátban, színátmenetes nyersselyem Karen Millen-sálban és hat örökbefogadott kutyával. Dühösen egy zöld teát kér és vizet a kutyáknak. Nem tudni pontosan, kire haragszik.
Maminti 67 óra kórházi ügyeletből hazafelé belép a Starbucksba. Elviteles kávét kér, mert máris késésben van a másodállásából, a családterápiás önismeretből, a svédtanfolyamról és egy kutatói megbeszélésről. Egyébként is haragszik magára, mert az éjjel csak három nemzetközi szakcikket írt meg impakt faktoros lapokba, pedig egész nyugis volt az ügyelet.
Agnus belép a Starbucksba. A szokásos zene hirtelen elhallgat és rekviem csendül fel. A barista nem emlékszik, hogy mit kért és egyáltalán mi is történt: egyszer csak arra eszmél, hogy ismét Enya szól és hogy egy kortárs magyar romantikus költeményt írt az egyik számla hátuljára.
Suematra belép a Starbucksba. Nagyon hosszú a sor, mégis gyorsan megy az idő, mert a sorban állókkal remekül elbeszélget reumáról, macskabetegségekről, kravmagáról és buddhizmusról. A barista végül egy ajándék áfonyás muffint is ad a kávé mellé, mert egyrészt hálás, amiért ma ilyen sokat tanult a világról, másrészt aggódik, hogy inkognitós étteremkritikussal vagy ÁNTSZ-ellenőrrel van dolga.
Update: kaptam egy emailt, hogy tegyem be a linkeket, úgyhogy betettem.
Elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy ezek az emberek (lejjebb görgetve magyarul is van) milyen szavakat használnak ahelyett, hogy implicit kapcsolati tudás, maladaptív szülői módok, interszubjektív tér és szelfszabályozó affektusmag. Másodsorban arra, hogy kognitív nyelvészek felfedezték és kutatják-e már őket megfelelőképpen.
És még azt akartam mondani, hogy a kis kampányomnak köszönhetően tudjátok, hányan adták az adójuk 1 %-át a Bányászati Múzeumnak? Összesen. Nem a blogolvasóim közül, vagy azon olvasóim közül, akiknek emailben tanácsot adtam, hanem összesen.
Tizennyolcan.
Namost ebből kb. tíz fő az ott dolgozók, én, a férjem, meg az a barátnőm, akiről tudom, hogy nekik adta. A több száz (?) blogolvasó közül becslésem szerint mintegy öt fő adta az 1%-át. A férjem szerint ez azért van, mert szeretetet és érdeklődést lehet kapni az emberektől, de a pénzüket nem adják. Csakhogy én nem kértem pénzt, az adó 1%-a az nem kiadás az illető részére. Ezt ugye mindenki érti? Fel lehet ajánlani civil szervezetnek, vagy megy a stadionokra. Jó, nem gondoltam, hogy túl sok ember fogja egy fura múzeumnak utalni az 1%-át csak azért, mert én azt mondtam, de az 5 főnél azért bevallom, többre számítottam.
Azok, akik küldtek, és különösen az, aki külföldön dolgozik és ezért 1% helyett igazi pénzt küldött nekik, nagyon jó fejek és tekintsék semmisnek a fentieket. Azok, akik most szégyellték el magukat és nyomban szeretnének egy kis pénzt küldeni: itt a blogjukon van Paypal adománygomb.
Őszintén szólva én is kíváncsi vagyok az IKL közvéleménykutatásának eredményére, habár vannak fenntartásaim (= nyilván mindenki azt fogja beikszelni, hogy hordozzon a tenyerén az orvosom ingyen éjjel-nappal). Szóval töltsétek ki, érdekes.
Nemrég egy kommentelő írt valamit arról, hogy mennyire rosszak a gyermekvállalást kifejezetten negatív színben feltüntető és a gyermektelen életmód mellett kiálló feminista cikkek, és akkor felháborodtam, mert szerintem meg igenis mindenkinek joga van tudni, hogy gyereket vállalni nehéz, nem szabad hagyni, hogy lenyomják a torkunkon a rózsaszín maszlagot bájosan szuszogó csecsemőkről, és igenis kell beszélni arról, hogy a terhesség kényelmetlen, a szülés fáj, a szoptatás macera, és mind a tested, mind a lelked, mind az anyagi helyzeted, mind a karriered, mind a párkapcsolatod bizony megsínyli a dolgot. Emellett nagy támogatója vagyok az úgynevezett childfree by choice mozgalomnak, ami azt jelenti, hogy aki nem akar gyereket, az ne szüljön. Mondjuk szerintem kurvajó dolog a gyerek, és aki nem szül, az nem tudja, mit hagy ki, dehát Koh Phanghanon nyaralni is kurvajó, és akit "nem vonz Ázsia", az nem tudja, mit hagy ki, és azok is totál hülyék, akik nem hajlandóak megkóstolni a nyers halat vagy akik nem olvasnak könyveket, és folytathatnám. De lássátok, milyen bölcs és liberális vagyok, felfogtam, hogy vannak emberek, akik nem szeretik a szusit, nem akarnak Koh Phanghanon nyaralni, nő létükre nőkkel akarnak smárolni, magas sarkú cipőben járnak, órákig sminkelnek, nem érdekli őket a bányászat, nem akarnak a lakásokhoz kertet, de még teraszt sem, szeretik a szalontüdőt, tetszik nekik a Maria Morevna, full katolikus hívő keresztények, nevetségesen fanatikus ateisták, menőnek tartják a bajszos férfiakat, neadjisten maguk is azok. A saját barátaim között nyüzsögnek mindezek, és már megszoktam, hogy rájuk hagyom. Hasonlóképpen vagyok a gyerekvállalással is, szerintem kár kihagyni, de ha valaki úgy dönt, hogy kihagyja, akkor ez szíve joga neki.
Na, aztán nemrég elolvastam egy olyan cikket, amire az említett kommentelő gondolhatott, és ezúton kérek elnézést tőle. A cikk, amit elolvastam, régi, és véletlenül bukkantam rá, és aztán egy csomót gondolkodtam rajta, mielőtt eldöntöttem, hogy mit is gondolok, de sajnos hosszú és higgadt mérlegelést követően is arra jutottam, hogy rémisztő ostobaságok hatásvadász és kényszerítő köntösbe csomagolva. Arról van benne szó ugyanis, hogy gyereket csak agymosott zombik vállalnak, akik aztán ettől agymosott mártírrá válnak, és bár nyilvánvalóan szenvednek, ezt utólag megideologizálják. A gyermekvállaló nők ugyanis mindannyian Stockholm-szindrómások (ez az, amikor megtanulod szeretni a bántalmazódat, mert különben összeomlana a világképed). Nem merik bevallani maguknak, hogy a gyermekvállalással hibát követtek el, ezért utána már egész életükben hazudnak maguknak és másokat is igyekeznek rávenni erre a hülyeségre, hogy ha már ők szívnak, akkor szívjon más is.
Még a Feldmárnál szokott lenni ez a fajta érvelés egyébként: hogy valami olyasmi mellett érvel, amiben alapvetően egyetértek (például az egyén szabadsága vagy egyes antipszichiátriai nézetek), az érvei faszságok, de beleszövi, hogy akik nem értenek vele egyet, azok gyáva, konformista, agymosott zombik. Az ilyesmivel nehéz szembenállni, hiszen akkor máris bevallom, hogy kifejezetten ellenzem az ember szabadságát, mindenkit telenyomnék Haloperidollal és egy gyáva konformista vagyok. Vagy jelen esetben az elnyomó patriarchális rendszert szolgáló, agymosott, Stockholm-szindrómás anyamártír. Most ki akar ennek látszani? Én semmiképp, én haladó, öntudatos, intelligens nőnek akarok látszani, de semmiképp nem agymosott mártírnak. Ez esetben kénytelen leszek bevállalni mégis.
Ez a fajta érvelés ugyanolyan kényszerítő erejű és szándékú, mint az ellenoldal. Csak azért nem olyan feltűnő, mert a többség kényszerítő ereje mindig sokkal feltűnőbb, nyilvánvalóbb és nehezebb is neki ellenállni. De ne engedjétek, hogy bárki bármilyen eszmét, véleményt vagy elgondolást lenyomjon a torkotokon csupán azért, mert nonkonformista haladó forradalmár. Azt is ugyanúgy át kell gondolni, amit ők mondanak, lehet igazuk és tévedhetnek is. Lehet, hogy néha igazuk van, néha tévednek. Onnantól, hogy valaki szent igazságként hirdeti a véleményét, szerintem eleve érdemes gyanakodni, akkor is, ha kormánypárti politikus az illető, akkor is, ha ősz halántékú tanítómester és akkor is, ha feminista bloggercsaj.
Ami a témánkat illeti, én azt az álláspontot érzem magamhoz közel állónak, hogy mindenki csináljon, amit akar. Ha akar, szüljön, ha akar, ne szüljön. Mindkettőt lehet, hogy megbánja később, és az is lehet, hogy nem. Abban is egyetértek, hogy van egy hatalmas társadalmi nyomás az előbbi irányba (hogy szüljön), miközben nevezett társadalom aztán nem bánik igazán kesztyűs kézzel az anyákkal (sem). De fogok még bővebben is írni a témáról (a gyermekvállalásról, és tágabban a nyugati társadalmak szenvedéshez való hülye viszonyáról), de vonaton vagyok és most mindjárt beérünk az állomásra és úgyse szeretik az emberek a hosszú bejegyzéseket.
Jaj, még ezt a fotót meg akartam mutatni: brennbergi bányászok díszegyenruhában, 1904.
Különben azon gondolkodom már egy ideje, hogy már megint nem írok őszinte blogot, vagyis nem hazudok, csak tudjátok, hiányzik az önfeltárás. Mesélek az életemről, és az mind igaz, de lehet így is mesélni meg úgy is. Részben arról jutott eszembe, hogy Mona a múltkor azt mondta, hogy dehát nekem (isoldénak) tök normális a családom, egyik szülőm sem alkoholista vagy bántalmazó, nincsenek ilyen kirívó nehézségek, és tényleg, valóban nem jelennek meg a blogban az ilyenek. És valóban úgy gondolom, hogy az interneten írott naplók alkalmatlanok teljes önfeltárásra és nem is arra valók, hanem a napló és a történetmesélés között vannak valahol. Csak néha inkább erre, máskor meg arra csúsznak el ezen a skálán.
Az én esetemben több dolog is befolyásolja, hogy épp merre csúszom, részben az olvasottság - hát egy csomó kollégám olvas, meg az anyám is, és bár még egy betegemről sem derül tki, hogy olvasna, szerintem ez csak véletlen, és így aztán olyasmit mesélek el, amit alkalmasint elmesélnék anyámnak, a kollégáimnak, a betegeimnek vagy a boltosnak is. Ez kivédhetetlen, és a népszerűség átka <teátrális sóhaj, homlokra szorított tenyér>. A másik befolyásoló tényező nyilván az, hogy hogy vagyok, milyen életszakaszban, és mennyire érek rá blogot írni - ha épp rengeteg teendővel zsúfoltam tele az életem, a nyafogásomat meg meghallgatja a férjem vagy a barátaim élőben, akkor ide kevesebbet jövök. És a harmadik a kommentelés, és nem a trollokról beszélek, azok most épp nincsenek is, hanem úgy általánosságban az egészről: attól, hogy megvan a párbeszéd lehetősége, sokkal szembetűnőbb számomra, hogy "figyelnek", olvasnak, megítélnek, és ettől kevesebb kedvem van megindítóan vallani. Nem konkrétumokról, hanem úgy általánosságban. Én egy ilyen rejtőzködő exhibicionista vagyok, ez van. Szóval asszem meg fogom majd megint szüntetni egy kicsit a kommentelést, és meglátjuk, az merre visz. Aki akar, tud emailt írni, szoktam válaszolni is. Csak akkor meg az is elvész, amikor a kommentelők együttéreznek vagy biztatnak vagy érdemi gyakorlati tanácsot adnak. Előny, hátrány. Szóval ezen töröm a fejem manapság.
Már elnézést, hogy semmi önálló gondolatom nincs és átmentem linkajánlóba, de most halál komolyan az van a 8.-as biológia tankönyvben, hogy naponta többször, ricinusolajba mártott kefével kell a kamaszlánynak a szemöldökét fésülni? Mi a faszomnak kell a szemöldökömet fésülgeti? Meg a szempillámat? Fésülni? Meg a nyakamat felfelé masszírozzam, hogy ne legyen ráncos? Meg sminkeljek? Jó, én nem sminkelek, egyszer úgy is hívott egy mérges, borderline beteg a munkahelyemen, hogy az a "festetlen arcú görény", de kamaszkoromban még sminkeltem. Csak sajnos úgy érzem, hogy sminkben, de még profi sminkben sem vagyok sokkal szebb, vagyis nem annyival, mint amennyi hercehurcával jár a dolog, egyszerűen nem állta ki nálam az előny-hátrány elemzést ez a dolog. Én kérek elnézést. A szemöldökömet és a szempillámat néhány havonta be szoktam festetni kozmetikussal, ha ez valakit megnyugtat.
Egyébként nem gondolom, hogy a kamaszleányok a nyolcadikos biológia tankönyvből építik fel a világnézetüket, szóval szerintem túl nagy lelki zavart nem okoz az, ha oda faszságok vannak írva, de azért vicces. Meg persze, ami a nemek egyenjogúságát illeti, kíváncsi lennék, a fiú szépségápolás fejezet mit tartalmaz ugyanebben a könyvben, elég-e néha letusolniuk meg max egy hónaljstift.
Képzeljétek, van az apapara blog, amit olvasok (egy apuka írja, aki pszichológus is egyben, és itt tör ki belőlem a rejtett férfisovoniszta, klasszisokkal értelmesebb, mint a sok anyablog) szóval ott kinn van most, hogy szavazz rá a Goldenblogon, hát mondom, jól van szavazok, odatévedek a Goldenblog honlapjára, és látom ám, hogy van Pszichológia kategória. Mondom, jé, és milyen blogok vannak itt? Jé, például az isolde. Valaki benevezett, képzeljétek. Mondjuk szerintem sok keresnivalóm nincs ott, meg egyébként is, de ha valaki szeretne, azért csak szavazzon, baj nem lehet belőle, hátha nyerek egy könyvutalványt vagy internetelőfizetést vagy mittudomén, manapság mit adnak.
A szentimentális okokból megtartott freeblogos emailem most épp nem elérhető*, szóval akik oda írnak, azok írjanak a rendesre, vagy van olyan is, hogy isoldekovacs kukac gmail.com.
*Már igen.
Tegnap meg vettetek nekem egy szoptatós hintaszéket, nagyon-nagyon köszönöm! Emlékeim szerint valamikor március tájékán tettem ki a Donate gombot, mert kipróbálom, mi bajom lehet, és azóta összesen öt ember küldött összesen nettó 35 ezer forintot (ennél többet, azért nettó, mert a Paypal levon valami díjakat magának). Előtte egyébként utánaolvastam a jelenségnek, és azt írta az internet, hogy nem nagyon működik az ilyesmi blogokon, mert ha szakmai, ismeretterjesztő a blog, akkor az emberek nem éreznek érzelmi indíttatást, hogy pénzt adjanak a szerzőnek, akit nem is ismernek, ha meg személyes a blog, akkor az olvasók úgy érzik, hogy nem médiatartalmat vásárolnak, hanem egy barátnőjük elmeséli, mi van vele, és a barátnődnek meg nem szoktál fizetni azért, hogy elmesélje, mi van vele. Szóval azok a ritka blogok, ahol van valami szakmai vagy tematikus tartalom, de mégis "személyesen" ismerhető a szerző és érzelmileg lehet hozzá viszonyulni, azok tudnak profitálni az ilyesmiből (én egy ilyet ismerek, aki belefér ebbe a kategóriába, a Csakazolvassa blog). Úgyhogy nem számítottam rá, hogy ebből fogok meggazdagodni.
A szoptatáshoz pedig fél éve nincs kényelmes helyem. Eleinte ágyon ülve, szoptatós párnával, meg kanapén ülve, szoptatós párnával csináltam, kényelmetlen, hátfájós. A Lány pedig nem öt perc alatt cuppantja be az adagját, hanem minimum fél óra alatt, tehát nem árt egy kényelmes testhelyzet. Mindenhogyan próbálkoztam az ikeás Poang fotelünkkel is, de az minden lehetséges helyzetben iszonyú kényelmetlen volt, és ülni sem ültünk benne sose amúgy sem, és különben is utáltam, míg végül végképp kiutáltam és nekiajándékoztuk Noizéknak. Végülis legtöbbet fekve szoptattam az ágyunkban, de azért az se a legjobb, onnan mindig felkecmeregni, ráadásul az ágyunkkal párhuzamos a kiságy, úgyhogy leszállni az ágyról is kerülőút. Na mindegy, gondoltam, pár hónapot már kibírok, nem fogok ezért venni egy fotelt. És akkor szoptattam a Westendben a baba-mama szobában, ahol olyan hintaszék van, ami pont jó. Pont az én magasságomhoz, talpam a földön, a hátamat megtámasztja, a könyökön a karfán, a baba madonnapózban a mellemen, lágyan ringatózunk, béke, szeretet. Úgyhogy megőrültem, hogy nekem kell egy ilyen otthonra, dehát épp most járt le a TGYÁS, a GYED-emből pedig hát, maradjunk annyiban, hogy nem nagyon kávézgathatok a Costában. És már úgyis csak pár hónapig szoptatok. Na jó, ki tudja, meddig. Meg az a jó kis hintaszék szoptatás után is kényelmes lesz. Ígyhát addig nézegettem a fotókat a google-ben, amíg megtaláltam, milyen márkájú az adott fotel, aztán megnéztem, mennyibe kerül. Újonnan 70 ezerbe. A vaterán nincs ilyen használtan (találtam egy hasonlót, de az Veszprémben volt, és csak hasonló, lehet, hogy pont nem kényelmes, kipróbálás nélkül nem veszem meg). Aztán találtam a jofogas.hu-n egy olyat, amilyet kerestem, 31 ezer forintért, csak a tulajok lecserélték az eredeti krémszínű huzatot fodros rózsamintásra, ettől kissé biedermeyer benyomást kelt, még mindig nem tudtam eldönteni, hogy gyönyörű vagy ultragiccs (valójában giccses, de gyönyörű). A tulajok nagyon szimpatikus fiatal pár, viszonylag közel laknak hozzánk, és felajánlották, hogy ha elmegyek megnézni és tetszik, akkor utána ingyen leszállítják nekem a fotelt ide a hálószobánkba. És ez pont annyi, amennyi pénz a paypal számlámon van a blogból. Úgyhogy úgy döntöttem, megveszem abból. Szóval tegnap hozták el a Neonato Poltrone szoptatós hintaszékemet lábtámasszal, és imádom.
Nincs nagyon időm írni, vagy kedvem, vagy nem tudom, ellenben olvassátok luciát, mindennel pontosan egyetértek, akár én is írhattam volna ezt (ha ennyit olvasnék és írnék és lenne autóm).
Ezt olvastam most (Molly linkelte), és egyrészt szépen megírt, életszerű, olykor megrázó történet, másrészt nagyon érdekelne, vajon mennyi belőle a fikció? Mert az nyilvánvaló, hogy a szerzőnő látott már közelről bántalmazó férjet, bunkó szülészorvost és szellemi fogyatékos kisgyermeket, másrészt viszont olyan csiszoltan, olyan stílusban van megírva, ahogyan inkább fikciót szoktak. Valamint szerepel a fejlécben az, hogy "egy készülő könyvből". Gondolom, persze, sajátélményen alapuló történet (mint ahogy kb. minden történet az). Vagy?
Szóval én nem értem ezt a hordozókendőt, mármint közlekedési eszköznek értem, sétálni oké, de már sokadszor hallom, hogy itthon is tegyem bele a babát a kendőbe, és akkor ő abban alszik, én meg máris csinálhatom a dolgomat. De mit? Én főleg aludni szeretnék, enni és zuhanyozni. Aludni nem lehet vele, bár egyesek szerint félig ülő helyzetben kiválóan lehet úgy aludni, hogy elöl rajtad van a baba, de én végtelenül önző, a nyugati kultúrában elkényelmesedett asszony vagyok, és én fekve szeretek aludni, konkrétan lehetőleg stabil oldalfekvésben. Enni mondjuk fél kézzel egy szendvicset talán, de forró levest nem szívesen kanalaznék kéthetes baba feje felett. Gondolom, az igazi kötődően nevelő anyák már kitaláltak valamit arra, hogyan tudsz gyermekkel a mellkasodon zuhanyozni, én nem tudok. Házimunkát persze lehetne végezni, de nekem azt mondták, az első hat hét a gyermekágy, akkor ne végezzek házimunkát, másrészt nem szívesen főznék úgy, hogy rajtam van a gyerek, simán leforrázom vagy ráfröccsen a forró olaj, és a vasalás sem tűnik épp biztonságosnak. Mondjuk talán porszívózni lehetne, bár ahhoz jó stabilan be kell kötni, mert előre kell hajolni. Szóval én egyetlen dologra látom alkalmasnak a baba itthoni viselését kendőben, így kiválóan lehet blogot írni, most is rajtam van. Hát abba most ne is menjünk bele, hogy kendőben kell tartani vagy az ágyába kell szoktatni, vagy a sok háton fekvés káros és hasfájást okoz, vagy a káposzta és a tehéntej okoz hasfájást, vagy a hasfájás csak egy mítosz és nincs is és a csecsemők csak dajkálgatásra vágynak és azért sírnak, esetleg a sírással levegőt nyelnek és attól fáj aztán a hasuk, a túl gyakori mellretételtől fáj a hasuk, mert ráesznek a gyomrukban lévő tejre, a túl ritka mellretétel miatt sírnak, mert éhesek és nincs biztonságérzetük. Nem, nem, ebbe inkább bele sem kezdek, komolyan, röhej. Mindenesetre, a csecsemők esti sírása kultúrafüggetlen, és még abban a híres törzsben, tudjátok, akik kötődően nevelnek és napi 30x szoptatnak és ki se veszik a kendőből a gyereket, még náluk is van ugyanúgy az esti sírás, csak valamivel rövidebb ideig tart, mint a szerencsétlen, kiságyban háton fektetett, háromóránként etetett nyugati babák esetén.
De nem erről akartam írni, hanem hogy kaptam Turchitól blogdíjat, köszönöm! Ezt kell csinálni:
1. Nevezd meg, kitől kaptál díjat, 2. Add tovább a díjat további 4 blogosnak, 3. Üzend meg nekik, hogy díjjal jutalmaztad őket, 4. Opcionális (feltett kérdésre válaszolni). Azt a kérdést kaptam, hogy mennyi időt töltök blogírással és olvasással és ezt minek a rovására teszem, illetve gyerek előtti időkben hogy volt ez, hát fogalmam sincs. Mármint, sose számoltam össze, mennyi időt töltök blogokkal. Gondolom, volt olyan nap, amikor egy órát, volt, amikor 15 percet, amikor az olvasónaplóm egy évi kimaradt bejegyzéseit pótoltam, akkor 2-3 órát is egy nap - nem tudom. A többi blogot readerben olvasom, az pár perc átfutni, nagyon gyorsan olvasok.
Hogy mi elől vette el az időt, most ebben a pillanatban mondjuk kivasalhatnám a baba ruháit, de mondom, úgy úgysem vasalnék, hogy kendőben rajtam a baba; vagy olvashatnám valamelyik félbehagyott regényt vagy babás könyvet. Egyébként pedig számomra értelmezhetetlen az a kérdés, hogy mi elől veszi el az időt, hát ez a hobbim, a hobbimra időt szánok, nem valami helyett csinálom. Nyilván takaríthattam volna helyette többet, vagy írhattam volna több tudományos cikket, vagy vállalhattam volna egy negyedik mellékállást is, vagy köthettem volna pulóvert vagy megtanulhattam volna oroszul vagy gitározni vagy vízisíelni. De igazából így is írtam valamennyi tudományos cikket, dolgoztam épp eleget, megtanultam egy csomó pszichoterápiás módszert, eljártam pilatesre, befőztem, találkozgattam a barátaimmal, olvastam könyveket és a férjemmel is töltöttem időt, szóval nem érzem úgy, hogy az életem valamely területe háttérbe szorult volna blogolás miatt. Most így babával nyilván sokkal kevesebb idő jut rá, ezért ritkábbak lesznek a bejegyzések és több lesz bennük az elgépelés, erre lehet számítani.
De én komolyan nem tudom ezt továbbadni, akiket olvasok, már mind megkapták. Komolyan. Jaj, bunkóság, hogy nálam szakad meg a kör, de nincs ötletem és arra most nincs időm, hogy mindenkit visszaolvassak, hogy biztos jól emlékszem, hogy megkapta-e... bocs.
Én már a kezdetektől kicsit ijesztőnek találom a google street view-t, de basszus, Brennbergbánya, bányásztemető? Az egy földút, a másik oldalán erdővel, már házak sincsenek, és még oda is elmentek. Tessék, itt van. Még Új-Hermészre is elmentek. Egészen abszurd. Nem is tudom, mit szóljak ehhez.
Egyébként olvassátok a falanszter-blogot, az egyik kedvenc tematikus blogom, furcsa helyekről szól, eredetileg építészeti szempontból, de igazából maguk a történetek legalább olyan izgalmasak, most is van egy klassz új bejegyzés egy argentin városról. De a két kedvenc helyem, illetve bejegyzésem a falanszterblogon, az a Maunsel-erődök, amik nem csak iszonyú jól néznek ki, de az egyiken államot alapított egy csávó; valamint a Hashima szigetváros. Sosem olvasnék ilyeneket, ha nem lenne internet.