Ma jött el az a nap, hogy elkezdett dagadni a lábam, épp csak egy kicsit, ami nagyon szerencsés, legtöbb terhesnek az utolsó hetekben már van ez a tünete, vagy végig, én meg a 39. hét + 2 napnál tartok (40 hét egy terhesség), és rettentő nagy hasam van és sehogy sem kényelmes. Ja, mert most olvastam valamelyik asszisztált reprodukciós blogon, hogy mekkora bunkóság azon rinyálni, hogy eleged van már a terhességből, úgyhogy rögvest kedvet kaptam ezen rinyálni. Augusztus óta terhes vagyok basszus, az nagyon sok idő! És igazán remek a terhességem mindvégig, jó, két hónapig hánytam, az része az élménynek, de amúgy semmi elviselhetetlen tünetem nem volt, nem kellett feküdnöm, nem kellett diétáznom, el tudtam járni a pilatesre, tudtam tornázni a Rubint Rékára, míg be nem lustultam, tudtam dolgozni hét hónapig, abbahagyhattam a munkát a hetedik hónap után, refluxom sincs, szóval komolyan én sose hittem volna, hogy ilyen szövődménymentes 39 hetem lesz, pedig öreg is vagyok meg minden. Hű, máris babonás lettem, hogy ezt elkiabáltam, és biztos majd holnap jön a szövődmény. Ja, és pszichésen is ép maradtam, nem lettem idegbeteg vagy túlérzékeny a hormonok miatt, vagy nem vettem észre, de szerintem én majd inkább a gyermekágyas szakaszban leszek idegkimerült, mert az éjszakázást alapból nagyon rosszul bírom.
De visszatérve a rinyálásra, még így is elég kényelmetlen, és nekem nagyon hiányzik már, hogy aktív és ügyes legyek, pedig nem vagyok amúgy hű, de nagyon aktív vagy ügyes, tesiből mindig hármas voltam. Nem férek el sehol, mindent leejtek, nem tudok sokáig ülni, nem tudok sokáig állni, húzódik a hasam, csak lassan tudok sétálni, mert különben rázkódik a hasam és az kellemetlen, és ha felmegyek három lépcsőfokot, már lihegek. És nem tudok háton feküdni, mert kellemetlen, hason feküdni ugye nem tudok, tiszta szerencse, hogy amúgy is oldalt szoktam aludni, de az egyik oldalamról a másikra átfordulás már nehezített, nagyjából olyan könnyedséggel fordulok, mint a teknősbéka vagy a víziló. És nem kapok levegőt az orromon, plusz most még a pollenszezon is. És nem tudok rendesen bevásárolni, egy csomó gyümölcsöt és sok doboz tejet szoktam egyszerre hazahurcolni az intersparból, most meg úgy kell pakolnom a bevásárlókosárba, hogy jaj, ez már túl nehéz lesz, dönteni kell, hogy olajat vegyek vagy öblítőt, mert mindkettőt nem bírom el. És nagyon aranyos, amikor kis lábak rugdalnak, és meg is ijedek mindig, ha egy darabig nem rugdalnak, de azért szoktam arra gondolni, hogy már csak pár nap vagy pár hét, és utána fogok tudni úgy enni, hogy elérem a kaját, és közben egyáltalán nem rugdalják a gyomromat, az biztos jó érzés lehet. És persze a férjem ugrál nekem, nem arról van szó, hogy éhen halok a kanapén, mert nem érem el a szekrény tetején lévő lekvárosüvegeket, de attól még hiányzik az az érzés, hogy magam is képes legyek felállni egy székre és levenni valamit a felső polcról. Arra vágyom, hogy ne legyek már ilyen korlátozott, és képes legyek levágni a lábkörmömet és megpucolni az ablakot és hanyattfekvésből egy mozdulattal felülni az ágyon. Aztán lehet, hogy visszasírom még ezeket a szép napokat, amikor a kis lábak még odabent kalimpáltak, és ugyan nem tudtam átaludni az éjszakát, de legalább csend volt és senki nem rágcsálta a mellbimbóimat kétóránként, és igen, akkor majd azon fogok rinyálni, ne legyenek illúzióink. Vagy azon fogok rinyálni, hogy még rinyálni sincs időm, nagyon meta lesz.