A long time ago we used to be friends but I haven't thought of you lately at all

Küldjetek pénzt Rob Thomasnak a Veronica Mars-filmre kickstarteren. Én eleinte szkeptikus voltam a film ötletével kapcsolatban (biztos rossz lesz), de aztán megnéztem a videót és awww. Már egy dollárt is lehet felajánlani. Mondjuk amíg megírtam ezt a hosszú blogbejegyzést, ötvenezer dollárral nőtt az eddig összegyűlt összeg, szóval nagy baj nem lehet.

Hungarian politics explained with cats

De addig is, hadd ajánljam figyelmetekbe ezt a hiánypótló tumblr-t.

Máma már nem pakol tovább

Szóval nagyon szép lett a szobánk, a mesterek kevesebb idő alatt végeztek, mint amennyire először becsülték, szépen dolgoztak, a kivitelezés közben saját ötleteik támadtak, amit egyeztettek velünk, a végösszeg 5000 Ft-tal lépte túl az előre tervezettet és ezt is közben egyeztették velünk, nagyjából ki is takarítottak utána, plusz komolyzenét hallgattak munka közben. Azóta is egyfolytában pakolunk, mert egy csomó dolognak még nincs helye (pl. babacuccok), csomó másiknak meg új helye van, ráadásul sokkal hamarabb elfáradok, mint nemterhesen, szóval nem tudom, mikor lesz ez teljesen kész, mármint úgy, hogy ne legyenek sehol nejlontáskában kipakolásra vagy helyre váró Tárgyak. Bárcsak rendmániás lettem volna az elmúlt évtizedekben, akkor most nem itt tartanánk.

It'll be fun, they said.

"A nyugati kultúrákban a csecsemők az első három hónapban átlagosan napi két órát sírnak, minden látható ok nélkül. A sírás mennyisége tipikusan hathetes korban tetőzik és gyakoribb az esti órákban. Az első három hónap után a sírásidő körülbelül napi egy óra az első életévben."

Napi két órát. Amikor nincs semmi bajuk. Hajaj.

A bölcs baba c. könyv szerint a babáknak szükségük, igényük van a sírásra feszültséglevezető céllal, és nem kell abbahagyatni velük, hanem tartod a karodban és engeded, hogy sírjon. A könyv szerint ez sok szülőnek nehezére esik. A könyv nem tér ki arra, hogy vajon mindez az alsó szomszédnak is nehezére esik-e.

Mother do you think they'll drop the bomb

"Az a kisbaba, akinek a sírásáról nem vesznek tudomást, arra a következtetésre juthat, hogy a világ kiszámíthatatlan, és hogy nem várhatja el, hogy mások kielégítsék az ő szükségleteit." (innen)

De miért, nem ez az igazság?

Jó, hát akkor itt fogunk élni

A mesterek, hárman, ezerrel bontják a másik szobánkat, és közben arról beszélgetnek, hogy az egyikük talált valami klassz, letölthető, nyelvtanuláshoz való anyagot a neten, van hozzá kiejtés is meg minden. Részemről optimista vagyok a végeredménnyel kapcsolatban (mármint ami a szobát illeti, a nyelvtanulásról nem tudok nyilatkozni). A hálószobánkról van szó, itt lesz a gyerek is, egyrészt nincs annyi szobánk, hogy külön szobája legyen, másrészt nem is érzem úgy, hogy külön szobába szeretném tenni háromnapos korában. Külön ágyban lesz, ami szorosan a mi ágyunk mellett lesz, tehát át tudok hozzá nyúlni, ez a terv.

Egy dolog miatt vagyok szomorú, de ezt nem tudom megoldani jelenleg, az pedig a fák hiánya, nincs a környékünkön gyalog elérhető közelségben normális park, még kevésbé erdő, és ez rossz lesz, itt fogok hisztizni hónapokig emiatt. Igen, tudom, hogy ez nem mindenkinek fontos, nekem fontos és hiányozni fog. Arról nem beszélve, hogy a panelban száraz a levegő, a nagyvárosi gyerekek gyakrabban krupposak meg egyéb légzőszervi betegek. (Nem, nem sokat segít az ultrahangos hidegpárásító, sok éve van olyanunk). Cserébe minden közel van, bevásárlóközpont, bölcsi, ovi, posta, bank, védőnő, gyerekorvos, gyógyszertár, a civilizáció összes vívmánya, szóval más szempontból meg sokkal kényelmesebb lesz így, mint valami elhagyatott erdőszélen. BKV-val elérhető közelségben van erdő meg park is, csak hát a "busszal meg villamossal elmegyünk sétálni, odaérünk, sétálunk, busszal meg villamossal hazajövünk", ezt még gyerek nélkül is szánalmasnak találtam.

Valamennyire ide kapcsolódik egyébként, hogy ez a kontinuumelv is mindig elszomorít. A kontinnuumelv az egy nevelési elv, és azt jelenti nagyjából, hogy a csecsemő az első perctől kezdve része legyen a társadalomnak, azaz az anyja (vagy valaki) kösse magára, és végezze normál mindennapi teendőit. Nem kell három évre félrevonulni és bezárkózni a gyerekkel. Így az anya sem esik ki a teendőkből, a baba pedig megfigyeli, megtanulja a világot. Klassz. A kontinuumelvet egy antropológus dolgozta ki, miután hosszan megfigyelte amazonasi indián törzsek működését. Az indián anyák magukra kötik a csecsemőt és így teszik a dolgukat, és ha kell, igény szerint lekapják a hátukról és megszoptatják. Nekem ez nagyon szimpatikus. Ami a végtelenül elszomorító, az az, hogy az én jelenlegi (terhesség előtti) életmódomnak nagyjából semelyik részébe nem illeszthető be jó szívvel egy csecsemő. Abba be lehet illeszteni egy csecsemőt, ha indián asszony vagyok, termést takarítok be, takarókat szövök, megfejem a lámát, megsütöm a kukoricalepényt. Abba nem lehet beilleszteni egy csecsemőt, ha pszichiáter és pszichoterapeuta vagyok, egy nagyvárosi tébolydában dolgozom, ahol néha ügyeletes vagyok, akkor mentőkkel érkező akut pszichotikusokat vagy alkoholistákat látok el, máskor pszichoterápiákat tartok, ahol definíció szerint a páciens szomorú történetére koncentrálok (és csak rá), esetleg oktatok, kutatok, előadásokat tartok vagy értekezleteken veszek részt, meg BKV-zom Budapesten a hajléktalanok, alkoholisták, kosz és kipufogógáz közepette. Persze, ki tudja, mit mond erre az evolúciós pszichológia, lehet, hogy evolúciósan az az előnyös, ha minél hamarabb megismeri a baba a Nyugati aluljárót.

A kontinuumelv szerinti nevelésben eredetileg az a jó, hogy a baba mindent megkap, amit szeretne, egyfolytában testi kontaktusban van, igény szerint szoptatják, nincs egyedül hagyva, nincsenek szigorú szabályok ÉS az anyának mégsem akkora plusz teher, mert nem kell sokat változtatnia korábbi életmódján. Ezt az utóbbi kitételt részemről lehetetlennek látom az eddigi életmódom fényében, és ez valahol szomorú, mert akkor vagy "csak" kötődően nevelek és nekem meg a korábbi életmódomnak lőttek, vagy Spock szerint nevelek és azt csinálja a baba, amit én akarok, akkor eszik és akkor alszik, amikor én mondom, nyilván ezt is túl lehet élni, és akkor nem leszek mártír szolgaanya örök életemre. De az nem megy, hogy csinálom a korábbi életmódomat a csecsemővel a hátamon. Meg az se megy, hogy erdő mellett is lakjunk meg a pláza is közel legyen. Szomorú.

Hát ezt gondolom így nulla tapasztalattal, aztán majd kérdezzetek meg fél év múlva, kíváncsi leszek, akkor mit mondok.

Szülésznő, könyvek

Találkoztunk végre a szülésznővel, aki nagyon szimpatikus és kedves és normális, hála istennek. Elmondta, hogy, hű, mekkora már a hasam (mostanában mindenki ezzel jön), megdicsért, milyen szép nevet választottunk a Lánynak*, meg hogy mi fog történni, miket kell vinni, és megnéztük a szülőszobát, ami meglepően kulturált és szép, holott nem is bababarát kórház (nem kapta meg ezt a minősítést, mert nincs benne bordásfal, de azt talán tudom majd valahogy nélkülözni). Azt mondta, hogy mostantól bármi van, hívjam fel bármikor, hajnali kettőkor is, majd pedig ügyesen hárította azt a kérdést, hogy ezt hogyan szokás meghálálni. Kár, mert én a konkrétumokat szeretem, és valamit meg úgyis fogunk neki adni, nincs az az isten, hogy én valakit ingyen hívogassak hajnali kettőkor, csak így majd nekünk kell kitalálni az ajándék értékét és mibenlétét. Lehet vajúdni szabadon választott pózban, minden résznél ott lehet az apuka, császárnál is, és hősies apuka egyelőre ott is akar lenni minden résznél, hát majd max kiküldöm, ha idegesít. Különben nem vagyok nagyon oda a szüléstörténetekért, úgy, hogy még nem szült az ember, mindegyik oversharingnek tűnik, de ezen egy csomót röhögtem:

"F. mindent megtett, nyugtatott például, hogy ki fogom bírni, és mindjárt vége, és hogy igyekszik a kislányunk, merthogy felírtunk neki pár frázist előre, nehogy hülyeséget beszéljen majd, és felbőszítsen. Persze egyből felbőszültem, hogy jön a betanult szövegével, amikor itt fogok megdögleni." (innen)

Amúgy meg holnap jönnek a festők, úgyhogy pakolunk egyik szobából a másikba, kb. napok óta, én nem tudom, emberek hogyan képesek például költözni. Meg hogy mégis mi az úristennek kell nekünk ennyi könyv.

*Úgy érzem, ezt nem fogom itt elárulni, mert ha a saját nevemet se árulom el, akkor hogy nézne az ki.

You know how I feel

Majd pedig a tél utolsó napján, egyben a tíz év után egy ideig utolsó munkanapomon kiírtam a szabimat, összepakoltam a maradék könyveimet, pokrócomat, kispárnámat, benti cipőimet, dobozkáimat, ügyeletes ruháimat és egyebeimet hátizsákba és táskákba, hívtam egy taxit és hazajöttem.

Two body interactions: a longitudinal study

Úristen, ez mennyire aranyos: fizikus fickó a szintén fizikus barátnője kezét tudományos publikációnak álcázva kérte meg, nagyon jó a tanulmánynak a szövege, itt olvasható el. Kommentelők persze már követelik a peer review-t meg a hivatkozásokat. (via)

Time for some thrilling heroics

Nagy a kísértés, hogy kommentelni kezdjek és beszálljak a női hobbikról és azok létjogosultságáról szóló vitába, ugyanakkor kommentelni haszontalanság, megyek inkább sütit sütni napfényes konyhámba. Azonban ne engedjük, hogy ez megtévesszen minket, az islersütés jelen esetben csak első pillantásra tűnik a tipikus női szerepbe való behódolásnak, hiszen a szellemileg magasan kvalifikált munkahelyemre sütöm a magasan kvalifikált kollégáknak búcsúzóul és a férjemnek nem is, vagy csak nagyon keveset adok belőle. Egyébként itt van a tuti klasszikus islerrecept, ha valakit érdekel.

Mindenki azt kérdezi, hogy dehát mit fogok csinálni, ha majd már nem dolgozom, hát nem is tudom, szerintem onnantól kiüresedik az életem és unatkozni fogok majd és nem találom a helyemet. A Csermely Gyula könyvében olvastam még régen valami kismamáról, aki azon drukkolt, hogy jaj, még nehogy szüljön, mert még nem mentek el a festők, na ez velem, úgy tűnik, jövő héten fog történni. Mondjuk eleve nem szeretnék 32. héten szülni, de úgy meg pláne nem, hogy még nem mentek el a festők! Csak egy szobát festetünk ki és a falból is csak egy igen kicsi darabot bontanak, dehát nyilván így is rettenetes káosz lesz és utána mire kiszellőzik, meg takarítás, meg visszapakolás, ó, irgalom atyja, ne hagyj el.

I don't wanna talk about things we've gone through

Nem lettem 2013 bloggerinája, hanem Limara lett, akinek gratulálunk, végülis nem rossz választás, mert az egy jó gasztroblog, én is többször sütöttem már onnan, szóval ha gasztroblognak kellett nyernie, akkor tényleg ő. De azért vérig sértődöm, hogy hiába a szórakoztató stílus és az őszinte vallomás, mini habcsókos rózsákkal nem versenyezhetünk <szipog>. Amúgy meg már pár héttel ezelőtt vettem egy kiváló használt laptopot, úgyhogy tudjátok mit, nem is kell.

Igazából nagyon klassz volt nagyjából 15.-nek lenni a nemtudomhány közül, szóval köszönöm mindenkinek a szavazást.

When I look too hard, it goes away

Kivételesen idén az történt, hogy majdnem az összes Oscar-jelölt filmet láttam (holnap osztják), úgyhogy elmondom, melyik tetszett.

A legjobb filmet gondolom, a Lincoln fogja majd megnyerni, ez arról szól, hogy az amerikai polgárháború utolsó hónapjai zajlanak, és Lincoln (Daniel Day-Lewis) meg akarja szavaztatni azt az alkotmánykiegészítést, hogy ne lehessen rabszolgaság többé. Ehhez ugye okos, hozzáértő politikusnak kell lenni, remek, szuggesztív beszédeket mondani, valamint trükközni, és embereket megvesztegetni. Lincolnnak van családja is, egy érzelmileg labilis felesége meg két fia, ezek egészen feleslegesek voltak a filmbe. Lobognak az amerikai zászlók meg minden, én általában eléggé unatkoztam, különösen úgy, hogy mivel igaz történet, az ember azt is tudja, mi a vége. Daniel Day-Lewis viszont tényleg jó, szuggesztív ahogy kell, jelölték is legjobb színésznek.

A legjobb film szerintem az összes közül a Messzi Dél vadjai, amit először nem is akartam megnézni, mert biztos nyomasztó, de nem. New Orleans-tól délre, valami mocsárvidéken kalyibákban élő népségről szól, főleg négerek, a főszereplő egy Hushpuppy nevű hatéves furcsa vadóc kislány, ő meséli a történetet. Apukája talán beteg, aztán van egy nagy vihar is, egyesek szerint ez a Katrina hurrikán, bár a történet szempontjából mindegy, hogy az-e vagy másik. Néhány, nem sok jelenetben látjuk a kislány képzeletében létező nagy, szőrös ősállatokat, a mágikus realizmusból ez a mágikus rész, a realista rész meg nyers és nagyon valódi és gyakran kegyetlen. A kislánynak ez az első filmje, a másik főhős, az apuka pedig a produkciós irodával szemközti kávézó tulajdonosa, innen castingolták (itt elmeséli), nem tudom, hogy ettől vagy mástól nagyon hiteles és őszinte az alakításuk. Semmi rosszat nem tudok mondani a filmről, vannak szomorú és felemelő pillanatai, tetszett a forgatókönyv, a fényképezés, meg hát nekem az ilyen filmek tetszenek, amik fikción keresztül mutatnak be valami nagyon valódit, sokkal valódibban, mint holmi igaz történetek. When it all goes quiet behind my eyes, I see everything that made me lying around in invisible pieces. When I look too hard, it goes away. Itt egy kép is.

A Pí élete végülis nem idegesített annyira, mint vártam, tudjátok, ez az, amiben az indiai srác hajótörést szenved és hónapokig hánykolódik egy csónakban a Richard Parker nevű bengáli tigrissel, aki általában meg akarja enni. Arról szól a film, hogy hiszel-e a csodákban meg elfogadod-e a megmagyarázhatatlan dolgokat, tizenhét éves koromban vélhetően tetszett volna ez a tanulság, bár a 3D foszforeszkáló delfinek asszem akkor is kicsapták volna a biztosítékot. Végig a giccs határán egyensúlyoz a film, óhatatlan, hogy időnként átessen a túloldalra. Spiritualitás, szurikáták, naplemente, napfelkelte.

A Django elszabadul miatt elmentünk a MOM parkba, csak, hogy eredeti nyelven nézhessük, az egy szokásos Tarantino-film, szórakoztató, ugyan kicsit kiszámítható, hogy tudod, hogy na, még fél óra van hátra a filmből, akkor lassan kezdődnie kell a nagy vérfürdőnek. Badass párbeszédek, fegyverropogás, poénok. Ja, arról szól, hogy egy volt néger rabszolga meg egy fogorvosnak álcázott fejvadász, ööö, közös kalandba fog, mindezt Amerikában, még a Lincoln előtt, a rabszolgaság idején, és egy ponton eszükbe jut, hogy szabadítsák ki a feka csávó feleségét, aki még rabszolgaságban sínylődik.

Az Argo-akció a másik, ami nagyon tetszett és lekötött, ez igaz történeten alapul: a hetvenes években úgy csempésztek ki 6 amerikai követségi dolgozót az éppen amerikaellenes Iránból, hogy úgy tettek, mintha kanadai filmesek lennének, és ehhez megcsinálták a hátteret is a filmhez, plakátokat, sajtótájékoztatót, forgatókönyvet stb. A valóságban a fake film egy egzotikus környezetben játszódó sci-fi volt, Zelazny: A fény ura c. regényének megfilmesítése. A film a valódi CIA-ügynök, Tony Mendez szerint elég jól követi a valódi eseményeket, leszámítva a végén lévő üldözést, ami nem pont úgy volt, és egyébként nekem nem is tetszett ez a rész, mert hatásvadász és hiteltelen. Amúgy klassz forgatókönyv, jó rendezés, izgalmas, szórakoztató, mondjuk szerintem nem ezekért kellene Oscarokat osztani, hanem ilyennek kellene lennie egy átlagos filmnek alapból, ha elmegy az ember a moziba.

A Silver Lining Playbook (Napos oldal) olyan, amit egyszer meg lehet nézni, műfaját tekintve romantikus komédia és dráma keveréke, bipoláris csávó kijön a pszichiátriáról, megismerkedik borderline leánnyal, gondolhatjuk, mi következik. Nézhető film, engem rettenetesen bosszantott a tanulsága, hogy tudniillik a tánc (vagy más értelmes hobbi) és egy új szerelem máris elég ahhoz, hogy az ember kigyógyuljon pszichiátriai betegségéből, plusz a csávó zakkant apja elvesztette a munkahelyét és abból él, hogy meccsekre fogad, meg egyfolytában üvöltöznek egymással, dehát a lényeg, hogy szeretik egymást, és az mindennél fontosabb. Robert de Niro nem rossz a zakkant apa szerepében, a többi jelölést nem nagyon értem. A főhősről persze kiderül, hogy bár bipoláris, ugyanakkor jó barát, sok könyvet olvas és véletlenül kitűnően táncol, merthát sose nyomd a full kretént. A bipoláris zavar amúgy nem éppen ilyen a valóságban, de ebbe inkább bele sem kezdek.

A Zero Dark Thirty-ben az amerikaiak felderítik Oszana Bin Laden elérhetőségét, aztán megölik, ez sok évbe telik és sok titkosszolgálati és egyéb ügyetlenkedésbe. Kicsit emlékeztetett a Homelandre, amennyiben egy furcsa, karakteres, fiatal nő a fő CIA-ügynök. Az amerikaiak néha töketlenek, néha ügyesek, nem egy dicső propagandafilm, de nem is nyomasztó dokumentum. Azt hittem, több erőszak lesz benne, ehelyett pár fogoly lightos kínzását leszámítva inkább nyomoznak, ami gyakran izgalmas, még izgalmasabb lenne, ha nem tudnánk pontosan, hogy mi a vége (surprise: megölik OBL-t). Jó film, remekül elmeséli a történetet, még ha éppenséggel engem nem is annyira érdekelt ez a történet.

A nyomorultakat itthon néztük és másfél óra múlva inkább kimentem mosogatni, mert mindennek van határa, és a konyhában legalább én választok zenét. Hát, hogy a kiváló Abe Lincoln-t idézzem, "akik szeretik az ilyesmit, azok rá fognak jönni, hogy ez olyasmi, amit szeretnek", engem idegesített. Hugh Jackmant is jelölték, mint legjobb férfi főszereplő, na ne vicceljünk már.

A szerelem c. filmet elvből nem nézem meg, mert az egy idős párról szól, akik szeretik egymást, aztán a néni stroke-ot kap, pelenkázni kell, és nyomorultul szenvednek, én pedig az eszképizmus híve vagyok, szerintem egy film az minimum mutassa be nekem a valóságot új szemszögből, de inkább kapcsoljon ki belőle. A való élet fájdalmas nyomorúságán szomorkodni ráérek majd a való életben is, amikor idős férjemet kell ápolnom meg amikor kiszolgáltatott öregasszony leszek egy kórházi osztályon és kiégett ápolók pelenkáznak. Úgyis nyomorultul, magányosan halunk meg a végén mindannyian, nem szeretnék önként másfél órát ezzel tölteni.

Ezek voltak a "legjobb film"-jelölések, sajnos nem hiszem, hogy a Messzi Dél vadjai kapná, túl szokatlan, nem eléggé közönségfilm, és ott van mellette három, az amerikai történelem dicső (Lincoln), izgalmas és győzedelmes (Zero Dark Thirty) vagy szellemes (Argo) pillanatait bemutató film is, nem beszélve a foszforeszkáló delfinekről.

Megnéztük még a Master-t, mert a férfi főszereplő (Joaquin Phoenix) és mellékszereplő (Philip Seymour Hoffmann) is jelölést kapott, én oda is adnám nekik egyből. A film a II. világháború után játszódik, főszereplője egy leszerelt katona, aki szegény sodródik az életben, de nem nagyon tudod sajnálni, mert egy ellenszenves pszichopata , és nem is a háború tette ilyenné, hanem nyilván mindig is az volt. Véletlenül megismerkedik egy szekta vezérével, amely szekta furcsa pszichológiai módszereivel gyanúsan emlékeztet a szcientológusokéra, bár ezt a készítők inkább tagadják. A szektavezér is érdekes karakter, néha komplett csalónak gondolja az ember, máskor meg egészen hiteles és elhivatott és kedves ember. Maga a történet annyira nem izgi, el se tudnám mesélni, mert leginkább a fenti két pasas különös kapcsolatáról szól, sok minden nem történik. A film nem különösebben tetszett, a főszereplők ellenszenvesek, de meg kell hagyni, hogy jó karakterek, Joaquin Phoenix elképesztően hiteles ellenszenves pszichopata, pedig ez biztos nehéz szerep volt.

És megnéztük meg a Holdfény-királyságot is, ezt Wes Anderson rendezte, aki még olyanokat rendezett korábban, mint a Tenenbaum, a háziátok, és a Holdfény-királyság sem kevésbé fura. Két tizenkétéves együtt elszökik otthonról, mert szerelmesek egymásba, mindez egy Coen-filmbe illő szánalmas figurákkal benépesített New England-i szigeten. Mesterkélt és bizarr az egész, sokan szeretni fogják, én utáltam, még az sem mentette meg, hogy klassz szereplőgárdát vonultat fel (Bruce Willis, Edward Norton, Bill Murray, Frances McDormand, Tilda Swinton, és egy nagyon aranyos kismacska). A legjobb eredeti forgatókönyvre jelölték, hát, nem tudom.

Itt vannak egy rendezőnek, a szavazóbizottság egy tagjának a kommentárjai, elég vicces, láthatjuk, hogy milyen alapos, megfontolt szakmai elvek és hosszas mérlegelés állnak a szavazataik hátterében (nem).

Bónuszként elmondom, hogy megnéztük a Die Hard 5-öt is, ami egy rettenetesen rossz film és én remekül szórakoztam rajta. Nagyjából az az érzése az embernek, hogy nem írtak forgatókönyvet, vagy otthonfelejtették, és akkor úgy gondolták, jó, mindegy, akkor robbantsunk fel még több járművet, hátha úgy nem veszik észre. Arról szól, hogy a nyugdíjas John McLane és fia összetörnek kritikátlan mennyiségű személyautót, kamiont, helikoptert és épületet, elhasználják egy kisebb ország éves lőszer- és robbanóanyag-készletét, amihez külön élményt nyújtanak a budapesti helyszínek, autós üldözés a rakparton, körgangos pesti bérházak, az meg ott az 5-ös HÉV.

Mindkét mellékállásomat lemondtam vagy megszűnt, és nem ügyelek, és ettől ennyi időm lett filmeket nézni, ez milyen durva.

Soon oh soon the light pass within

Amúgy az normális, hogy pár hete átlag napi kétszer megnézem az időkép 30 napos előrejelzését, csak azért, hogy láthassam a március elejéhez rajzolt napocskákat, és kedvtelve elgyönyörködjek a 12 C-okban? Valamelyik nap még 14 C-ot is láttam, de mostanra sajnos eltűnt az ábráról. És időben kitavaszodik-e ahhoz, hogy még rám jöjjön a piros ballonkabátom? Elég necces, most próbáltam fel, épphogy be lehet gombolni.

Amúgy azt mondta ma az orvosom, hogy egy-másfél héttel előbbre tart méreteiben a magzat, azaz lehet, hogy nagy lesz, vagy az is lehet, hogy előbb születik. Úgyhogy máris megijedtem 1. a szüléstől, mert én egy 3 kg-s magzat hüvelyi úton történő megszülésére gondoltam, nem egy ötkilóséra, 2. ha előbb jön, akkor ááááá!!! Még semmi nincs kész!!! Mindegy, már csak pár napot dolgozom, aztán semmi mást nem fogok csinálni, mint gondozom a várandósságomat*, vásárolok, rendezgetek, begyűjtöm a kölcsöncuccokat és elolvasom a vonatkozó szakirodalmat. Ja, meg kimosom a rugdalózókat hetente, úgy hallottam, ez a szokás.

A magzat méretét egyébként főleg az anyai elhízás vagy cukorbetegség emeli, nekem egyikem sincs; valamint a genetika, azaz ha nagy méretűek a szülők, akkor nagyobb eséllyel lesz nagyobb méretű a gyermekük is, olyanom van, mármint egy nagyméretű férjem; és még a magzatvédő multivitaminok, de abból egy dobozzal szedtem be összesen a terhességem alatt, mert nem tudtam eldönteni, attól van-e hányingerem vagy nem. Jó, most 1800 g szegény, szóval azért nem kellene egyből óriásbébinek neveznem.

*A babavárás határtalan lehetőségeket nyújt a modorosságra, ezt is nemrég tanultam.

Relationships can be...

És még valami, az nlcafés verseny kapcsán. Beleolvasgattam ott néhány női blogba és azokból eljutottam más blogokba (tudom, túlságosan ráérek), és van ez a dolog, amitől nekem rossz érzésem van és szerintem ez rossz irány. A férfiak hibáztatásáról beszélek, ami nagyon sok helyen és mindenféle kontextusban felbukkan. Most komolyan az van, hogy a női létet ennyire átszövi az, hogy a férfiakat hibáztatjuk? És ezt feltétlenül muszáj? A "női hang", az ez, hogy a férfiakkal szembe kell helyezkedni? Én nem akarok szembehelyezkedni, én bírom őket. Vannak idióták, azokkal igen, de úgy összességében a férfinem létezése szerintem igazán remek dolog.

Most éppen ennek kapcsán akadtam ki (de már nem emlékszem ám, honnan jutottam erre a blogra), hogy "a férfiak egy része (nagy?) már a 40-42-es méretet is kövérnek tartja és undorítónak" és szeretném elmondani, hogy úgy nagyjából 15 éve negyvenes a méretem, és vagy egyetlen férfi sem tartott ronda kövérnek, vagy ha igen, azt annyira diszkréten tette, hogy én nem vettem észre, azt pedig egyáltalán nem is tudom elképzelni, hogy valaki undorítónak tartson. Nem vagyok elképesztően gyönyörű, nagy orrom van, a hajam semmilyen, a mellem kicsi, a derekam vastag, valószínűleg tényleg jobban állnának rajtam a ruhák, ha azok 38-asak lennének, de férfiak sose bántottak ezzel. Lehet, hogy csak jó dolgom van és kivételesen sok normális férfival találkoztam az életem során és viszonylag kis számú idiótával. Vagy az is lehet, hogy eddig nem volt gyerekem és még fiatal vagyok (35) és az úgy könnyű és majd ezután következnek el a nehéz idők, amikor majd derekamra kötve üvölt a gyerek, tíz kilót híztam, vacsora semmi, de balhé, az van, hiszti, az van, és soha többé nem jutok el pilatesre és akkor a férjem már nem fog elvinni közös programokra, mert szégyellni fog a többiek előtt a kocsmában a negyvennégyes méretem miatt (és kénytelen leszek otthon, egyedül, szomorúan a konyhapultra könyökölve üvegből nyakalni a kevertet a kihízott negyvenkettes melegítőmben). Aha, valószínű.

Szóval szerintem az például szimplán nem igaz, hogy a valóságban "a férfiak" kövérnek, pláne undorítónak tartják a normál testalkatú nőket. Az sem igaz, hogy a nőnek 36-os méretűnek kell lennie, debezzeg a férfi az lehet mackós meg nagydarab, pláne, ha pénze is van. Én valamiért egy csomó olyan férfival találkoztam, aki túl vékony és ez zavarja és szégyelli és utálja a nyarat, mert akkor még jobban látszik, illetve túl kövér és szégyelli és utálja a nyarat, de mondjuk én pszichoterapeuta vagyok és sokat beszélgetek az emberekkel, lehet, hogy laikusként nem merülne fel ilyen téma férfiakkal való beszélgetés során, nem olyan feltűnően rinyálnak a külsejük miatt, valahogy az nem szokás, hogy férfiak beülnek a kocsmába és elmesélik egymásnak, mi bajuk van a külsejükkel. De attól még lehet, hogy van bajuk. És ne vicceljünk itt a belső értékekkel, a nőknek ugyanúgy fontos, hogy hogy néz ki egy férfi, pláne ismerkedéskor.

De ez csak egy apróság, most pont ebbe futottam bele, hozhattam volna más példát is. És nem is akarok itt a Férfiak védelmében kiállni meg őket dicsérni, egyrészt azt már egyszer megírtam, másrészt jó, van egy csomó klassz férfi meg van egy csomó hülye is, ugyanúgy, ahogy nőkből is van mindenféle, inkább... hogy is fogalmazzak. Inkább a nők érdekében gondolom úgy, hogy ez így helytelen és elszomorító. Szerintem nagyon szar lehet úgy nőnek lenni, hogy közben hadban állsz az ellenkező nemmel. Szerintem az rossz irány, az boldogtalansághoz vezet, az nem hasznos szemlélet, hogy a férfiakat szidjuk vagy hibáztatjuk, attól magányosak leszünk és megkeseredettek és megbántottak és annak nincs semmi értelme. Annak van értelme, hogy a férfiak a társaink. Annak nincs semmi értelme, hogy őket basztatjuk nagyjából minden miatt, amivel elégedetlenek vagyunk az életben. Komolyan úgy gondolom, hogy nincs.

Igen, tudom, és elmondom még egyszer is, hogy vannak hülye férfiak, vannak hülye nők és vannak össze nem illő párok is, és vannak menthetetlen kapcsolatok, és vannak olyan menthetetlen kapcsolatok, amikből kilépni se tudnak a felek valami miatt, és ezek nehéz dolgok és érdemes is rajtuk dühösnek lenni és szomorkodni. De hogy az legyen az alapállás, hogy "a férfiak" azok ilyenek meg olyanok, azt én nem tudom elfogadni, mert az elrontja az egészet.

Cím innen:

Rusty Ryan: - Relationships can be...
Danny Ocean: - Sure.
Rusty Ryan: - But they're also...
Danny Ocean: - That's right.

Ah, the pitter-patter of tiny feet in huge combat boots

Néhány ruhát kaptunk, például Szöszitől a pulcsit, meg Húgomtól a cipőket, és néhány darabnak meg nem tudtam ellenállni és megvettem. Awwww!!! Ha mégis tévedtek minden ultrahangon és fiú lesz, akkor egy pár Converse cipővel kell beérnie, vagy rózsaszínben járatjuk és majd felnőttként feldolgozza pszichoanalízisben.

Amúgy kitört rajtam a harmadik trimeszter, pedig még csak a 30. héten tartok (és 80 kg-nál, azaz +7 kg). Az első trimeszterben ugye hányni illik, azt szépen teljesítettem, a másodikban az ember megint aktív és energikus, az is megvolt a lehetőségekhez képest, mármint amennyire energikus lehet az ember januárban, a harmadikban meg jön a nyűglődés. Nyűglődöm is, nem férek el, kényelmetlen lehajolni, állandóan pisilnem kell, egyfolytában bedugul az orrom, bedagad a lábam, fáj a derekam, és akkor még nem is panaszkodhatom, hiszen egyrészt egészségesek vagyunk, másrészt a rendelő honlapján még sokkal hosszabb lista található a lehetséges kényelmetlenségekről.

Mostanában azzal jönnek az emberek, hogy félek-e a szüléstől, és azt értik alatta, hogy a szüléssel járó fájdalomtól félek-e, én meg nem félek. (Vagy annyira félek, hogy teljesen elfojtottam és be se merem vallani magamnak, ezt nem tudhatjuk.) De nem félek attól, hogy fájni fog, mert tudom, hogy nagyon fájni fog, ami egy ideig tart, aztán vége lesz, és utána adnak egy csecsemőt. Persze, örülök, ha végül csodálatos élmény lesz a szülésem, de nem ragaszkodom hozzá, tőlem lehet kellemetlen is vagy nehéz. Az alternatív szülés hívei között vélek egyébként felfedezni egy ilyen nyomást, hogy márpedig jól kell érezned magadat szülés közben és csodálatosnak kell lennie, lehetőleg gátmetszés meg egészségügyi szövődmények nélkül, mert az a normális - ez nem nyomasztó kicsit, így nekiindulni? Engem nyomasztana.

Amitől viszont valóban tartok kissé, az az utána következő időszak. Mert majdcsak megszülünk valahogy, utána viszont hazajövünk és mi lesz, ha egyfolytában sírni fog, és sose alszik és évekig engem se hagy és lepereg róla a Suttogó meg a többi módszer, aztán beteg lesz és akkor azon kell aggódni, utána meg oviba megy és ott majd nem illeszkedik be a többiek közé meg bepisil meg logopédushoz kell vinni meg elkap minden fertőzést az oviban és én is elkapom tőle és mindketten nyűgösek leszünk és halálra idegesítjük egymást, vagy buta lesz és nem megy neki a matek vagy az olvasás, vagy nem lesznek barátai, vagy rossz társaságba keveredik, drogozni fog, beleszeret valami idiótába, rohadt idegesítő tinédzser lesz, visítva csapkodja az ajtót, amikor nem veszem meg neki az iPhone 15.0-t, vízbe fullad, elgázolják, erőszakot követnek el rajta, szájába nyomják az első marihuánás cigarettát és májgyulladást kap egy sterilizálatlan fecskendőtől, alkoholista lesz, bipoláris lesz, bármi más tetszőleges pszichiátriai baja lesz, amely családunkban halmozódik, hülye főnöke lesz, rosszul házasodik, nem tudja fizetni a devizahitelt, megbetegszik, nem szedi rendesen a gyógyszerét, hülye gyerekei lesznek, veszett hering ugrik ki a patakból és a lábikrájába mar. Szülés, ugyan már.

Főleg címszavakban

Jaj, jaj, akartam írni az attribúciós stílusról meg a bébiruhákról, meg még tegnap a bántalmazás kapcsán a poszttraumás stressz zavar epigenetikájáról, ehelyett vettem két leárazott táskát (egy pirosat és egy terepszínűt, a Stradivariusban, 1990 Ft volt darabja, ha valaki éppenséggel a részletekre kíváncsi), aztán Valentin-nap alkalmával sütöttem lazacot vajban (esendő az ember), ma meg dolgozom, de ami késik, nem múlik.

Ellenben már csak két napig lehet szavazni, csak úgy mondom.

Onebillionrising

Elég jól sikerült szerintem, háromnegyed háromkor csak lézengés volt, meg csomó sajtós, meg mindenki arról sustorgott körülöttem, hogy jaj, én nem is tudom olyan jól a koreográfiát és hadd ne álljak ilyen közel a kamerákhoz, de aztán sokan lettünk és táncoltunk és annak nagyon jó volt a hangulata. Itt a videó rólunk. Én se tudtam tökéletesen minden lépést és a második körben meg is rúgtam néha a Bombera Krisztinát, reméljük, nem haragszik érte. Tényleg, hol volt az LGT? Mégse jöttek vagy én értettem félre valamit?

Állítólag sokaknak nem tetszett, hogy egy plázában van, és ezért nem jöttek, mondjuk tényleg vicces a tömeg közepén az ékszerárus-sziget (ahol egy pasas közben lazán vett egy karórát, ügyet sem vetve a körülötte zajló eseményekre), de azért gyanítom, hogy a világ 190 országában ennél kevésbé komfortos helyeken is táncoltak nők, szóval nem kell rinyálni.

Eltáncoltuk egyszer, aztán a szervezők meg celebek mondtak pár rövid beszédet, aztán eltáncoltuk még egyszer, amitől kb. annyira elfáradtam, mint fénykoromban egy aerobikórán, dehát tudjátok, hogy van ez, kettő helyett táncolok. Este lesz ismétlés a Corvin-tetőn, azt idén kihagyjuk. Az ötletgazda Eve Ensler azt nyilatkozta valahol, hogy addig táncolunk, amíg létezik nők elleni erőszak, úgyhogy még egy pár évig meglesz szerintem a program.

Itt van a többi ország videója. Belinkelem még a San Francisco-it mondjuk, mert tök jól néz ki, jó volt az operatőrük is.

Walk, dance, rise

Akkor vegyük át még egyszer. Ez a dal. A dal szép, bár meglehetősen hatásvadász, különösen a szövege, dehát nyilván ez is a cél. Tena Clark írta, aki már Aretha Franklinnek is írt számokat, szóval egy profi.

Erre a számra fogunk táncolni holnap a Föld mintegy 160 országában (hát legalábbis legutóbb még 160-nál tartottunk, illetve valahol olvastam 200-at is, de annyi ország nem is létezik). Azért táncolunk, hogy felhívjuk a figyelmet arra a tényre, hogy minden negyedik nőt megerőszakolnak vagy vernek, és ez így nincs teljesen rendjén.

A rengeteg helyszín között van mindenféle, Ugandától az USÁig. Magyarországon Pécsről, Veszprémről és Gödöllőről tudok, de itt lehet megnézni, hol van a hozzád legközelebbi esemény. Egyes események flashmob-szerűek, mások jól szervezettek és celebek is fellépnek rajtuk, a Mammut 2-ben például X-faktoros Voice-os celebek lesznek meg LGT, és ők fogják előadni a számot, nem a szép hangú néger nő, sőt, állítólag lefordították magyarra is.

A világ ezen pontjain (nagyjából) ugyanazt a koreográfiát fogjuk táncolni. Budapesten voltak próbák is, legutóbb tegnap este, gondoltam is, hogy megírom tegnap délelőtt, de nem tudtam, mert másfél napig nem ment a nyomi freeblog, amiért rettentően haragszom. Na mindegy, lehet jönni úgy is, ha az ember nem tudja a koreográfiát egyáltalán, csak oldalt áll és ugrabugrál, illetve nagyon érthetően és alaposan megtanítják ezen a videón, ha valaki még gyorsan szeretné gyakorolni (8:43-tól kezdődik a teljes). Lesznek profi táncosok is, és főleg a refrénnél számítanak az amatőrökre. Én se fogok nagyon ugrálni, mert terhes vagyok. Van póló, vagy lehet piros-feketében jönni, de másmilyenben is odaengednek. A budapesti eseményről további részletek az esemény facebook-oldalán.

Mindenki azt kérdezi, hogy oké, hogy nők és több országban és összegyűlnek és az erőszak ellen, de mért pont táncolnak? Ez mondjuk jó kérdés, de nem tudom, mi mást lehetne csinálni, ami látványos is és sokan részt tudnak venni benne és jól be lehet vonni a médiát. Gondolom, kevesebb embert vonzana, ha szónokolnánk vagy kerekasztal-beszélgetések lennének vagy kiállítás? Ugye. Táblákkal vonulni meg unalmas, mindenki azt csinálja. Mások meg azzal jönnek, hogy á, minek ez, meg úgyse oldja meg a problémát, meg úgyse váltja meg a világot, meg semmi értelme. Jaj, istenem, emberek. Tudom, semmi értelme semminek, igyunk inkább egy sört, hol a távirányító.

A mindenféle országból származó videókat meg a nemzetközi sajtómegjelenéseket nézegetve különben klassz lesz, kicsit izgulok, hogy Magyarországon is jól sikerüljön, és ne az legyen, hogy tíz szomorú ember lézeng a Mammutban és abból is négy az LGT.

Mostan színes koktélokról álmodom

Rájöttem pár hete, hogy rettenetesen hiányzik a piros kabátom, meg a színes ruháim úgy általában. Mert klassz, csodálatosan meleg sötétkék pufikabátom van, amiben nem tudom, kismamának vagy kövér nőnek látszom-e (a nők észreveszik és átadják a helyüket a metrón, a férfiak meg nem, szerintem nem veszik észre), és csodálatos szürke Ugg-om, amiben bármilyen hóban bármennyit lehet gyalogolni és nem ázik be és melegen és puhán és szeretettel simogatja a lábamat a puha szőr, imádom, és klassz fekete kismamafarmerem, és klassz szürke kismamapulcsim, és nagyon szép a behavazott táj is, de a színek. Legalább a többi ember felvehetne néha feketétől eltérő göncöket a BKV-n, de nem. Egy piros felsőt sikerült vennem, nem valami nagy a kínálat, a kismamaruha vagy szürke-fekete, vagy pasztellszínű, én meg a narancssárga, bordó, sötétpiros és zöld ruhákat szeretem, és egyébként sem költhetem az összes pénzemet ruhákra.

Úgyhogy először kifestettem a körmömet I'm Suzi & I'm a chocoholic árnyalatra, azzal egy darabig elvoltam, aztán kitaláltam, hogy vérnarancsszörpöt kell befőznöm. A sima narancsszörpöm random neten talált recept alapján nem sikerült valami jól, úgyhogy most Esztertől kértem tanácsot, kb. azt mondta, hogy narancs kifacsar, leszűr, cukorral megfőz, és itt is ugyanezt mondják. 8 dl narancsléhez 500 g cukrot tettem. Nagyon finom, gyönyörű színű, két kg vérnarancsból lett egy üveg, ami azért kissé drága mulatság. (Kép innen.)

A piros kabátom mellett ami még hiányzik így februárban, az az alkohol. Ilyet nyilván óvatosan illik csak mondani Magyarországon, ahol minden ötödik ember alkoholista, ugyanakkor én szeretek inni, jobbfajta vörösborral is kiegyezem, bár leginkább a jó minőségű töményeket szeretem, calvadost, gyümölcspálinkát, és a tavaly ilyenkor fogyasztott citromos Grey Goose-ra is jó szívvel gondolok. A terhességem alatt néhányszor (max 5 alkalommal) ittam egy-egy dl bort, meg párszor alkoholmentes sört, de az hülyeség, pláne télen, nem is esett jól, meg kipróbáltam alkoholmentes koktélokat, ami valójában többféle gyümölcslé egy pohárban koktélcseresznyével, jó, finomak, de azért reménykedem, hogy majd a szoptatás befejezése és a kistestvér fogantatása között lesz egy vagy két hét, amikor megkóstolhatom az új unicum-ízeket. Akik nem terhesek, azok beletehetik a vérnarancsszörpöt ebbe a gyönyörű koktélba is a tequila mellé.

What sort of a pub is this then

Voltunk a Szatyorban, ahol nagyon finom a karamelltorta, és az összes pincér úgy néz ki, mint egy Guy Ritchie-film mellékszereplői, és úgy is viselkednek. Egyébként újra és újra lenyűgöznek a budapesti vendéglátóhelyek elképesztően trendi nevei, "a Szatyorban nem volt hely és a Mappa is tömve volt, úgyhogy átmentünk a Dobozba", meg "most itt vagyunk a Mostban, de még lehet, hogy a Jelenben folytatjuk". Az én időmben Koccintónak hívták a kocsmát meg Poharazónak.