Money can't buy me love

Tegnap meg vettetek nekem egy szoptatós hintaszéket, nagyon-nagyon köszönöm! Emlékeim szerint valamikor március tájékán tettem ki a Donate gombot, mert kipróbálom, mi bajom lehet, és azóta összesen öt ember küldött összesen nettó 35 ezer forintot (ennél többet, azért nettó, mert a Paypal levon valami díjakat magának). Előtte egyébként utánaolvastam a jelenségnek, és azt írta az internet, hogy nem nagyon működik az ilyesmi blogokon, mert ha szakmai, ismeretterjesztő a blog, akkor az emberek nem éreznek érzelmi indíttatást, hogy pénzt adjanak a szerzőnek, akit nem is ismernek, ha meg személyes a blog, akkor az olvasók úgy érzik, hogy nem médiatartalmat vásárolnak, hanem egy barátnőjük elmeséli, mi van vele, és a barátnődnek meg nem szoktál fizetni azért, hogy elmesélje, mi van vele. Szóval azok a ritka blogok, ahol van valami szakmai vagy tematikus tartalom, de mégis "személyesen" ismerhető a szerző és érzelmileg lehet hozzá viszonyulni, azok tudnak profitálni az ilyesmiből (én egy ilyet ismerek, aki belefér ebbe a kategóriába, a Csakazolvassa blog). Úgyhogy nem számítottam rá, hogy ebből fogok meggazdagodni. 

A szoptatáshoz pedig fél éve nincs kényelmes helyem. Eleinte ágyon ülve, szoptatós párnával, meg kanapén ülve, szoptatós párnával csináltam, kényelmetlen, hátfájós. A Lány pedig nem öt perc alatt cuppantja be az adagját, hanem minimum fél óra alatt, tehát nem árt egy kényelmes testhelyzet. Mindenhogyan próbálkoztam az ikeás Poang fotelünkkel is, de az minden lehetséges helyzetben iszonyú kényelmetlen volt, és ülni sem ültünk benne sose amúgy sem, és különben is utáltam, míg végül végképp kiutáltam és nekiajándékoztuk Noizéknak. Végülis legtöbbet fekve szoptattam az ágyunkban, de azért az se a legjobb, onnan mindig felkecmeregni, ráadásul az ágyunkkal párhuzamos a kiságy, úgyhogy leszállni az ágyról is kerülőút. Na mindegy, gondoltam, pár hónapot már kibírok, nem fogok ezért venni egy fotelt. És akkor szoptattam a Westendben a baba-mama szobában, ahol olyan hintaszék van, ami pont jó. Pont az én magasságomhoz, talpam a földön, a hátamat megtámasztja, a könyökön a karfán, a baba madonnapózban a mellemen, lágyan ringatózunk, béke, szeretet. Úgyhogy megőrültem, hogy nekem kell egy ilyen otthonra, dehát épp most járt le a TGYÁS, a GYED-emből pedig hát, maradjunk annyiban, hogy nem nagyon kávézgathatok a Costában. És már úgyis csak pár hónapig szoptatok. Na jó, ki tudja, meddig. Meg az a jó kis hintaszék szoptatás után is kényelmes lesz. Ígyhát addig nézegettem a fotókat a google-ben, amíg megtaláltam, milyen márkájú az adott fotel, aztán megnéztem, mennyibe kerül. Újonnan 70 ezerbe. A vaterán nincs ilyen használtan (találtam egy hasonlót, de az Veszprémben volt, és csak hasonló, lehet, hogy pont nem kényelmes, kipróbálás nélkül nem veszem meg). Aztán találtam a jofogas.hu-n egy olyat, amilyet kerestem, 31 ezer forintért, csak a tulajok lecserélték az eredeti krémszínű huzatot fodros rózsamintásra, ettől kissé biedermeyer benyomást kelt, még mindig nem tudtam eldönteni, hogy gyönyörű vagy ultragiccs (valójában giccses, de gyönyörű). A tulajok nagyon szimpatikus fiatal pár, viszonylag közel laknak hozzánk, és felajánlották, hogy ha elmegyek megnézni és tetszik, akkor utána ingyen leszállítják nekem a fotelt ide a hálószobánkba. És ez pont annyi, amennyi pénz a paypal számlámon van a blogból. Úgyhogy úgy döntöttem, megveszem abból. Szóval tegnap hozták el a Neonato Poltrone szoptatós hintaszékemet lábtámasszal, és imádom.

Főleg evés

Ma meg itt volt Judit néni, babajáték helyett egy üveg bort hozott, és kérésemnek megfelelően példaértékűen és jóízűen falatozott a tejmentes sütiből, amíg megetettem a Lányt*. A Lány már két kávéskanál sütőtököt is megeszik, sőt, ma először adtam hozzá három molekula glutént (búzadara formájában) a tudomány jelen állásának megfelelően. Szoptatás előtt adtam, amely tudományosan túlhaladott, és aggaszt is, nehogy megálljon a ház előtt egy fekete autó és bekötött szemmel az LLL főhadiszállására hurcoljanak túl hamar elapadjon a tejem emiatt. De szoptatás után egyáltalán semennyit sem evett semmiből soha. Bonyolult az élet.

*Úgy jó hozzátáplálni, ha közben mások is esznek, hogy lássa a baba, hogy ez fun.

Különben is minek szül az ilyen

Jé, nem gondoltam, hogy felháborodást kelt majd az alábbi idézet. Azért elmondom, mit gondolok. Először is, kontextus: a regény az ötvenes években játszódik Amerikában. Mira egy okos lány, elvégzi a főiskolát és szívesen tovább menne egyetemre, de aztán férjhez megy Normhoz, aki orvostanhallgató. Megegyeznek, hogy Mira dolgozik titkárnőként, Norm meg egyetemre jár, aztán ha majd Norm végzett, akkor Mira is tanul, vagy gyereket vállalnak, majd meglátják. Fogamzásgátló még nem létezik, illetve van ugyan pesszárium, de Norm azt mondja, Mira ne vacakoljon vele, majd ő vigyáz. Aztán nem vigyáz eléggé, Mira terhes lesz. Ennek senki sem örül, Norm sem, mert tanulmányai veszélybe kerülnek, Mira meg még kevésbé, ugyanis ezzel nagyjából megpecsételődik a sorsa: nem fog egyetemre menni, és nem lesz saját jövedelme és így a férje által eltartott asszony lesz, ami sose akart lenni. 

Égbekiáltó különbségek vannak az akkori, ottani, és a mai, itteni viszonyok között, például ez, hogy Mirának nem lesz saját jövedelme, hanem otthon marad a gyerekkel és robotol. A robot egy jó része ma már nem releváns, ugyanis pelenkamosásból meg krumplihámozásból áll, és ma vehetsz eldobható pelenkát meg hámozott krumplit, ha akarsz. A másik része érdekes módon kiküszöbölhető lenne (kérlek, ne üssetek meg ezért :) szoptatással és hordozókendővel plusz banyatankkal: Mira éjjelente felkel, kimegy, begyújt a konyhába, vizet forral, tápszert mixel, etet, éveken át, többször; valamint harmadik emeleti lift nélküli lakásukba veszkődik fel és le babakocsival, babával (kásőbb kettővel), és a bevásárlással, több fordulóban, napjában többször. Mira ekkor huszonegynéhány éves, talán huszonöt lehet maximum.

A szülészetek is sokat fejlődtek azóta, legalábbis remélem. Én nem alternatív helyen szültem, hanem rendes egészségügyben, és (a csecsemősnővéreket leszámítva) mindenki emberségesen és normálisan bánt velem, egyágyasak a szülőszobák, nem ordított velem senki, hogy nyomjak már, mert a doktor úrnak más dolga is van. Nyilván ma is vannak olyan helyek, emberek, ahol fölényeskednek a nőkkel, és vannak olyanok, ahol nem. A regényben futószalag van és ha jajgatsz, leugatnak. 

Ami viszont ma is és itt is ugyanúgy releváns, mint az ötvenes években, az az a társadalmi elvárás, hogy örülj és élvezd. Hogy áldott állapot és pici babatalpak puszilgatása. Ez sem teljesen inkorrekt, mert tényleg: a hányós első három hónapot leszámítva, ami kurva szar volt, meg az orrdugulós utolsót leszámítva, ami kicsit bosszantó volt, én többnyire élveztem a terhességet, tornáztam, dolgoztam, jól voltam, a szülésem is jó élmény volt, és a pici Lány pedig annyira gyönyörű és annyira szeretem, amit nem is gondoltam volna soha, még éjjel is, amikor többedszer ébreszt fel és odabújik a kis selymes fejével a vállamhoz. Ugyanakkor nehéz is. Fizikailag is nehéz: kevés alvás, sok babahurcolgatás. Én is nehezítem, mert nem szívesen hagyom másra a Lányt, amíg tudom, hogy nem érti és sír utánam (de az idő nekem dolgozik). Összességében azt tudom mondani a dologról, hogy az anyaság: 1. sokkal nehezebb, mint gondoltam, 2. sokkal jobb, mint gondoltam. De ne tagadjuk le, hogy nehéz, és hagyjuk már ezt az álszent hülyeséget, hogy csak élvezni szabad és ha nem repdesel, akkor legyen igenis bűntudatod. Olyan nevetségesnek érzem, hogy ez egyáltalán létezik, hogy erre szót kell vesztegetni, hogy ismeretterjesztéssel kell beemelni a köztudatba a baby blues meg a szülés utáni depresszió fogalmát, hogy ezt külön el kell magyarázni, az isten szerelmére, emberek, hát hol éltünk eddig. 

Úgy érzem, meg kell védenem szegény huszonéves Mirát is: ő végül nagyon szereti a gyerekeit. Tessék. "Mira most is úgy érzett még, mint amikor a kórházban először adták a kezébe Normie-t: hogy a gyermek és az iránta való érzelmei valamiképp az abszolutumok világába tartoznak, igazabbak, s egyúttal végérvényesebbek is bármi egyéb élménynél, amit ez ideig az élete felkínált számára. Úgy érezte, az élet eltéphetetlen, mély és néma gyökeréhez érkezett." Ezt például pontosan ugyanígy szoktam érezni én is. Sokkal igazibb, mint bármi más, különbözik minden eddigi élménytől, mélyebb, megkérdőjelezhetetlenebb. Érdekesebb, viccesebb, vidámabb. Nehezebb, fontosabb. 

The women's room

"Ettől a különös érzéstől, hogy az ember immár nem önmaga, ettől szoktak a várandós anyák sokszor olyan üres tekintettel meredni a világba. Nem engedhetik meg maguknak, hogy tudatosan végiggondolják, akkor ugyanis elviselhetetlen lenne, holott el kell viselniük, mert nincsen más választásuk. Még utólag meggondolva is rettenetesen nyomasztó gondolat. Végtére is a terhesség még csupáncsak a kezdet. A szülés után kezdődik csak az igazi szenvedés: attól fogva ott van a gyerek, aki a miénk és aki magának fog kisajátítani élete végéig. Az élete végéig: párnák között felpolcolt óriási hasára tekintve az ember maga előtt látja az egész életét. Ebből a szemszögből nézve élete cumisüveg, pelenka, sírás és etetés végtelen folyamának tetszik. Önmagától megfosztva, merő várakozássá lefokozva, jövőtlen, ám csupa fájdalom élet, melyben nincs reménység, csak unalmas robot. Nincs a terhességnél jobb fegyelmező eszköz az emberi életben. Hozzá képest a katonaság szerény próbálkozás csupán az egyén megtörésére, hogy személytelenül betagozódjék a sorba és attól fogva gépezetként működjön. A katona néha elmehet szabadságra, visszabújhat az identitásába; ha van hozzá bátorsága, akár vissza is feleselhet a felettesének, sőt, meg is szökhet végső soron. Esténként, az ágyában fekve pókert játszhat a bajtársaival, levelet írhat, emlékezhet vagy álmodozhat arról a napról, amikor majd le fog szerelni."

Hehe, nem mondhatjuk, hogy Marilyn French sokat szépítené az anyaságot könyvében. Durva. 

"Mirának csak most kezdett derengeni, hogy alkalmasint a szülés közben tanúsított magatartása miatt elmebajosnak nézték és attól féltek, hogy esetleg kárt tehet a gyerekben. Később az egyik ápolónő megerősítette, hogy valóban vannak ilyen esetek. Néha öngyilkosok lesznek szülés után, vagy legalábbis öngyilkossági kísérletet követnek el. Neve is van a dolognak: depressio post-partum. Mira keserűen elmosolyodott. Elmebaj - hát persze, mi más is lehetne? A normális nőnek ugyanis gyönyörűség a terhesség, imádnak vajúdni és mindent elkövetnek, amennyire csak gyönge erejükből telik, hogy segítség a jó doktor bácsit. Mert a normális nők mind jó kislányok, és igenis mindig nagyon boldogok, amikor megszületik a picike! Ölelgetik, csókolgatják a kis drágaságot és turbékolnak a fülecskéjébe. Hát persze. aki pedig nem így viselkedik, az nyilván bolond." 

Ezek vannak

Jaj, akartam írni arról is, hogy voltunk pszichiáterekkel (= Niké, Kolléga és Johnny) és családjaikkal a Millenáris parkban, csomó kisgyerekünk van összesen, az enyém a legkisebb (és a legcukibb, nyilván), és megbeszéltük, milyen a munkahelyünkön a morál és a hangulat (nem, nem kaptam kedvet, hogy bölcsibe adva a gyermeket, rohanjak vissza), meg voltam a Westendben is kétszer (babával, mindenhova úgy megyek), ahol remek baba-mama szoba van és a Costában lehet mandula- vagy rizstejjel kérni a lattét. És sütöttem aszalt paradicsomos kenyeret meg répás kenyeret meg fügés kenyeret meg aszalt sárgabarackos kenyeret, és főztem be vaníliás-citromos birslekvárt (anyukám segítségével)(sajnos nem elég sűrű, de hátha idővel még sűrűsödik kicsit), és vettem fenyőmézet meg hársmézet meg krémmézet a piacon, mert mézsznob vagyok és mert meg vagyok fázva és mert kárpótolni kell magam valamivel amiatt, hogy nem ehetek csokit meg sütit meg tejszínhabot. Meg sétáltunk mindenfelé, és hiányoznak a reggeli soproni erdei séták. És vezettem autót november elsején, és parkoltam parkolóházban, és útközben kikapcsolt kétszer a GPS, most visszavigyem a boltba vajon? És fáj a torkom és köhögök, csak nehogy elkapja a Lány, nem szeretem, ha ő beteg. És hiányzik a férjem, mert először Sopronban voltunk egy hétig nélküle, aztán két napig találkoztunk, de akkor beteg volt és járványügyileg izoláltam a másik szobában, aztán meg elutazott. És jaj, nagyon félek, mi lesz télen, mert most csomót vagyunk kint és minden nyűgösségre az a megoldás, hogy lemegyünk sétálni, csomószor megpróbálok más dolgokat, de a vége az, hogy lemegyünk sétálni, és szélben meg esőben én utálni fogok sétálni, egyébként a szelet a Lány sem szereti, sír, és akárki akármit mond, egyáltalán nem könnyebb télen hordozni, mint babakocsizni, a kocsiban csak becipzároznám a kis kezeslábasába, magamra meg egy kabát, így meg rá is kell pulcsi meg rám is, aztán a hordozó, aztán a kabát, de így is kinn van a nyakunk, és ha ki akar jönni, ami előfordul, akkor már nem vehetem ki, mert megfázik, és különben is téli depresszióm van már előre. Pedig vettem egy használt hordozóskabátot a vaterán, és amikor elmentem érte átvenni, akkor leszólított egy met tai-t és kisfiút viselő csaj, hogy ha errefelé lakom, akkor járjak a hordozósklubjukba, lám, biztos jó fejnek látszom szűk farmerban, Martensban és cuki Lánnyal, de sajnos messze van tőlünk a klubjuk, viszont azt is mondta, hogy akkor járjak a hordozós spinningre, ami nincs tőlünk messze. Hát, majd meglátjuk. Az a fő probléma, hogy én utálom a kényelmetlenséget, és akkor odautazni, babát levenni, feltenni, átöltözni, izzadni, babát átöltöztetni, edzés után nem tudok elmenni zuhanyozni, mert addig mit csinál a baba, meg egyáltalán, egyedül szeretnék inkább sportolni, de azért lehet, hogy egyszer megnézem, mert jó fejnek tűnt a csaj, és azt mondta, jó a hangulat. Jaaaj, tél. November közepétől lesz igazán ótvar idő az internet szerint, és onnantól centit fogok vágni, mint a katonaságnál, naponta levágok belőle 1 cm-t és száz nap múlva remélhetőleg már majdnem tavasz lesz. 

Hogy mik vannak

Tegnap (nov 1) az ügyeletes gyógyszertárban az előttem álló hölgy babavizet vásárolt, és elmagyarázta az eladónak, hogy holnap majd vesz vízforralót, és akkor forralt és lehűtött vizet kap a baba, de ma még ugye nincsenek nyitva a boltok. Velem is szóba elegyedett, megkérdezte, mikor vittem ki először a babámat a szabadba, mert a lányáé három napos, és olyan semmilyen ez az időjárás. Megmondtam, hogy én viszonylag hamar, de az nem releváns, mert nyár volt, valamint csodálatra méltó önmérsékletről téve tanúságot nem kérdeztem meg, hogy miért nem forralnak vizet lábosban???

Ez a nap más, mint a többi

Fél éves lett a gyönyörű, pici Lány! 

Je ne regrette rien

Az amúgy miért van, hogy az anyaság elengedhetetlen velejárója a bűntudat? Nem mondom, hogy mindenkinél, mert ismerek olyan anyákat, akiknek vagy nincs bűntudatuk minden hülyeség miatt, vagy ha van is, nem hangoztatják. Én úgy döntöttem, a mindennapi életben inkább elhessegetem, és megtartom a komolyabb helyzetekre, ha esetleg tényleg valamit elcseszek és attól valami baja lesz a Lánynak (remélhetőleg soha). 

Bűntudatom van, amiért nem egyfolytában repdesek a várandósság alatt. Bűntudatom van, amiért terhesen megfáztam, köhögök és a köhögés zavarja a magzatot. Bűntudatom van, amiért császárral szültem. Bűntudatom van, amiért végül elfogadtam az epidurált. Bűntudatom van, amiért szülés után pár órára elvitték tőlem a babát megfigyelni. Bűntudatom van, amiért koraszülött lett a babám és még sokáig inkubátorban volt. Bűntudatom van, amiért nem tudok szoptatni, nem annyit tudok, amennyit szeretnék, tápszert is kell kapnia, csak tápszert kap, tudok szoptatni, de utálok. Bűntudatom van, amiért haragszom, amikor éjjel nem hagy aludni a baba. Bűntudatom van, amiért nem hordozok. Bűntudatom van, amiért hordozok ugyan, de titkon irigylem a babakocsis anyukákat. Bűntudatom van, amiért figyelmetlen voltam és véletlenül sajtot tartalmazó ételt ettem vélhetően tejallergiás baba szoptatása alatt. Bűntudatom van, amiért haragszom, hogy nem ehetek tejterméket. Bűntudatom van, amiért babot, csípős ételt, túl sok csokit ettem szoptatás alatt és talán ettől aludt rosszul a baba. Bűntudatom van, amiért egyéves gyerekemnek adtam egy kis csokitortát és utána rosszul aludt. Bűntudatom van, amiért sehova se megyünk a babával, csak itthon ülünk. Bűntudatom van, amiért egész nap programokat csinálok és viszem magammal a csecsemőt is. Bűntudatom van, amiért nem vettem észre időben, hogy tele a pelenkája. Bűntudatom van, amiért dackorszakba lépett, rohangál a múzeumben, pakol a boltban, hisztizik a játszótéren. Ilyenekre gondolok. Normál anyaviselkedés, normál gyerekviselkedés, apróságok miatti bűntudatra. 

Nagyon érdekes, hogy most, amikor végre nem kell a bányában dolgoznunk, miközben kenyeret sütünk és dagasztunk, vizet hordunk a kútról és eközben szülünk és nevelünk fel gyerekeket*, sőt, még csak pelenkát mosni sem kell, és van gőzsterilizáló meg százféle kenyeret kapni a boltban, de van kenyérsütő gép is, meg mosógép meg szárítógép meg Vanish Oxy Action Crystal White meg hiperszuper babakocsi meg hordozóskabát meg az Aventnek az a masinája, ami egy mozdulattal megpárolja és pürésíti is a zöldséget a babának, szóval minden adott lenne, hogy sokkal könnyebb legyen a babázós élet, és akkor ahelyett, hogy mi nők, örülnénk, hogy könnyebb, inkább megnehezítjük magunknak ilyen hülyeségekkel, irreális elvárásokkal, a szoptatásbajnoksággal, a kötődéssel kapcsolatos parázással, a komplett csecsemőkori pszichológiával, amiben ha valamit elcseszel, akkor máris egész életében terápiába fog járni a szerencsétlen. Miért? Evolúciósan belénk van kódolva, hogy a gyermekvállalás az szívás, és ha nem szívunk eléggé, akkor kitalálunk valamit, amivel megnehezíthetjük? Vagy nézzem feminista szemmel, arról van szó, hogy a nők túlságosan felszabadultak a rabszolgamunkából az eldobható pelenka meg az Avent-es párológép hatására, és gyorsan ki kellett találni nekik valami újabb nyomasztást, mielőtt még világuralomra törnének? És akkor a patriarchális pszichológia kitalálta, és mivel elég jól bevált, azóta is sulykolja, hogy az első két év létfontosságú és minden az anyán múlik és jó, oké, nem kell pelenkát mosnod, de akkor aztán kötődjön az a gyerek rendesen! Amiben van igazság, mármint valóban nem árt jól bánni a csecsemőkkel, ugyanakkor szerintem mondjuk nemet a bűntudatra, indokolatlan, káros, felesleges. 

A másik nagy témakör, hogy tudniillik nem csupán tökéletesen kell szeretned a kis lényt, de eközben még repdesned is kell, konstans jól kell érezni magadat, cukiskodni és sosem haragudhatsz meg rá vagy sírhatod vissza titkon a régi életedet, már terhesség alatt el kell kezdeni minden percét élvezni és utána is csak élvezni szabad, ebbe ugye bele sem kell kezdenem, mindenki magától látja, hogy egy hülyeség. 

*Az asszonyok többnyire a szénosztályozóban dolgoztak, ja, és csak egy kemence volt a faluban. Forrás.

Doo do doo, doo do doo, doo do doo

Akkor mi a probléma

Közben visszajöttünk Budapestre, két nappal később a tervezettnél, mert a férjem beteg lett és hátha a Lány így kisebb eséllyel kapja el, de azért úgy, hogy találkozzanak, mielőtt a férjem holnap külföldre utazik dolgozni a szusi és a földrengés hazájába. Valamint vettem egy (használt, öreg) autót, és ma már vezettem is a környékünkön halált megvető bátorsággal, de a Lányt még nem mertem beletenni (régen, és Sopronban vezettem sokat, aztán idén nyáron vettem pár gyakorlóórát szintén Sopronban, de Pesten azért más). A Lány pár napja elkezdett beszélgetni és egyfolytában magyaráz, hihetetlenül cuki, valamint egy ideje már teljesen izgalomba jön, ha valaki átlátszó pohárból vagy üvegből iszik előtte, ezért vettem neki egy csőröspoharat, most az a kedvenc játéka, elsőre tudta, hogy melyik végét kell a szájába venni és szívogatni, mert egy zseni. 

Meg még az jutott eszembe, hogy szokás arról megindítóan vallani, hogy az emberen hány kg maradt szülés után, de én 3 kg-val vagyok kevesebb a teherbeesés előtti évekhez képest, a titkom pedig hordozás, szoptatás és szigorú tejmentes diéta. Komolyan, a forradalmi új módszer: kössön magára egy 7,5 kg-s babát Ön, sétáljon vele napi kétszer 2-4 km-t, és száműzze étrendjéből a fagylaltot, csokoládét, süteményt, sajtot, tejszínhabot. Azért néha tornázom kicsit has meg hátizomra, úgy tíz percet, hogy ne fájjon a hátam a hordozástól. 

Ja, és elfogadták a cikkünket, amit kb. három hónapos terhesen küldtem be, majd a jóslófájások alatt válaszolgattam a reviewereknek, majd pedig két szoptatás között írtam át egy újabb review-körben, szóval a nemzetközi tudományos publikálás ilyen tempóban működik, egy cikk beküldése és elfogadása között szültem egy gyereket, aki már pohárból iszik. 

Megérzem, álmodón, harmatját lábomon

S hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen

Semmit sem gondolok s a számon némaság

I am a passenger

Egyébként meg igen kalandos úton jutottunk Sopronba, amennyiben Csornától vonatpótló autóbuszok járnak, de ezt tudtuk előre, mert rajta volt az interneten és ennek tudatában nekivágtam, majdcsak lesz valami. Már eleve az para, hogy mennyi idő kijutni a Keletibe, keresztül kell menni az egyes villamos felújítása miatt járhatatlanná vált Árpád-hídon és környékén, úgyhogy jó korán elindultunk, kinn is voltunk negyven perccel a vonat indulása előtt. Eddig mindig első osztályon utaztam a Lánnyal, azért, mert az első osztályú kocsiban mindig kevesen vannak és úgy könnyebb szoptatni, de most, gondolom, a vágányzár miatt első osztályú kocsit nem tartalmaz a vonat, úgyhogy másodosztállyal kell beérnünk. Szerencsére így sincsenek elviselhetetlenül sokan, egy hatalmas bőrönddel utazó nénit a férjem segít fel a vonatra, szemben sréhen ül egy másik néni, aki végig nem veszi le a sapkáját, a mellettünk lévő sorban egy vöröshajú csaj, és kicsit messzebb még két idősebb férfi. 

A kalauz alig valamivel indulás után, nagyjából az Aréna pláza magasságában végigjön, lekezeli a jegyeket és mindenkinek elmondja, hogy ugye tudjuk, hogy Csornától buszok vannak. Utastársaim számára ez új infó, egyből el is kezdenek morogni, a Bőröndös Néni ijed meg a legjobban, dehát neki a gyerekei direkt úgy vették meg a jegyet, hogy ne kelljen átszállni, most hogy fogja majd levenni a bőröndöt, amit feltett az a kedves fiatalember, meg is kér valakit Kelenföld környékén, hogy vegye le neki, az a biztos. Győrig bezárólag a MÁV-os kalauz még úgy nagyjából hatvanszor jön végig a vagonon, újra és újra tájékoztatva minket, hogy Csornától vonatpótló autóbuszok szállítják az utasokat. Az utasok a Keleti pályaudvartól Csornáig szinte egyfolytában erről beszélnek, azonnal kis közösségek kovácsolódtak, a két férfi elhatározza, hogy felháborodott levelet fog írni a MÁV-nak, a nénik rémüldöznek, hogyan fogjuk ott megtalálni azt a buszt, csak öt perc lesz az átszállásra, öt perc! és majd biztos késik is pár percet a vonat és a busz nem fogja bevárni, hanem elmegy nélkülünk, és egyébként sem fér fel ennyi ember egy buszra, fel sem fogunk férni, Csornán ragadunk. A narancssárga hordozókendős hippi (én) Győr magasságában megszoptatja a magával hozott cuki csecsemőt. A vöröshajú csaj kiterjedt telefonbeszélgetéseket folytat haverjaival és családtagjaival munkaügyi visszaélést (nem rúghatják ki az illetőt, amíg betegállományban van), valamint leárazott, osztrák kávéfőzőket illetően (csak ma jön le belőle 20%, így 62 euró, délig kellene visszaszólni Hans-nak, hogy vegyen-e). 

Győr után jön két fess fiatalember az új, elegáns GYSEV-es egyenruhában, kezelik a jegyeket, mindenkinek egyenként elmagyarázzák, hogy Csornától buszok szállítanak, amelyek a csornai vasútállomás előtti térről fognak indulni, valamint kitartóan válaszolgatnak az utasok kérdéseire, október 22-ig tart a vágányzár, 11.18-ra fogunk Sopronba érkezni, az egyik busz megáll Kapuváron és Fertőszentmiklóson, a vissza irányban, Sopronból Budapest felé is ugyanúgy buszok járnak Csornáig, a buszokra a soproni vasútállomáson lehet felszállni, holnap délután ekkor és ekkor indulnak Sopronból, igen, Csornától Budapestig már vonat megy, ekkor és ekkor ér be a Keletibe, nem, a vonatpótló buszok nem a soproni buszpályaudvarra érkeznek, hanem a vasútállomáshoz, igen, megvárják a vonatot, lévén vonatpótló autóbuszok. A Sapkás Néniről kiderül, hogy Bánfalvára igyekszik, három unokája van, a legkisebb ugyanannyi idős, mint a Lány. A Bőröndös Néni a soproni szanatóriumba tart háromhetes rehabilitációs kezelésre. A Lány a magunkkal hozott autóshordozóban üldögélve nézelődik. A Sapkás Néni győzködi a Bőröndöst, hogy háromhetes tartózkodása idején látogasson ki Sopronbánfalvára is és nézze meg a Karmelita Kolostort, nagyon szép.  

Elvileg 10.57-re érünk Csornára, 52-kor házak között lassít a vonat, így mindenki felpattan és besorakozik az ülések közötti kis folyosóra. Én is beleteszem a Lányt a kendőbe és leszedem a cuccainkat. A nénik igen praktikusnak tartják a hordozókendőt. Kiderül, hogy ez még nem Csorna, csak Kóny. A vonat csigalassúsággal halad tovább, egy idő után leülök, még később kiveszem a Lányt a kendőből (melege van). A Telefonáló Csaj németül folytatja, felhívja Hans-ot, hogy akkor legyen szíves, vegye meg a kávéfőzőt ezüst színben és kapszulákat is vegyen hozzá. Lassan begördülünk Csornára, a Sapkás Néni ragaszkodik hozzá, hogy majd ő lehozza nekem a vonatról az autóshordozót, a Telefonáló Csaj pedig a gurulós kisbőröndömet. Leszállunk Csornán a második vágányon, anyukám idáig eljött elénk, így összeszedi utastársainktól a cuccainkat, a Telefonáló Csaj innentől a Bőröndös Néninek segít a lépcsőkön cipelni bőröndjét. A csornai vasútállomás mondjuk nem a Heathrow, viszonylag nehéz lenne eltévedni, plusz pár méterenként feliratok mutatják, merre van a pótlóbusz, ezenkívül a lépcső tetején csinos, fiatal hölgy áll az új, elegáns GYSEV-es egyenruhában és mosolyogva mindenkinek elmondja, hogy arra lesznek a buszok, az első busz megáll Kapuvárott és Fertőszentmiklóson, a második megállás nélkül halad Sopronba. Felszállunk, a Lány kicsit nyekereg, majd elalszik a kendőben. 

Sopronban persze esik az eső, a Lány addigra pont felébred, rajtam elöl baba, hátul kishátizsák, kezemben esernyő, anyukám hozza az autóshordozót és a kisbőröndöt. Kitalálom, hogy menjünk busszal az állomásról hazáig, mert akkor nem kell levennem és autósülésbe áttenni a Lányt, amely utóbbit utálja és általában sír benne. A buszmegálló helyén felbontott út, és egy tábla, miszerint a buszok az Állomás utca és a Bartók Béla utca kereszteződésénél állnak meg. Ezt tősgyökeres soproniként nem találjuk, egy ponton úgy döntök, hogy akkor menjünk taxival. A Sapkás Néni a bánfalvi buszra vár, a Bőröndös Néni pedig rossz helyen áll az ellenkező irányba tartó buszmegállóban, így felajánlom neki, hogy jöjjön velünk taxival, mivel a szanatórium ugyanarra van, amerre mi lakunk. Elmegyünk taxival majdnem hazáig, csak az utcába nem tudunk bekanyarodni, mivel egyik oldalról útfelbontás, másik irányból pedig nagy, ételszállító autó zárja el az utat. Kiszállunk a sarkon és elgyalogolunk a házig, a Bőröndös Néni továbbtaxizik a szanatórium felé, a Lány, aki az egész úton kb. tíz percet nyűgösködött, vidáman nézeget a kendőből. Bár állítólag a csecsemők nem annyira szeretik az ingerelárasztást és a folyton változó környezetet, most mégis hajlok rá, hogy Húgomnak adjak igazat, aki szerint a Lány azért nyűgös gyakran otthon, mert unatkozik és utazgatni akar. 

Az élet, London, ez a júniusi pillanat

Van az a tipikus soproni időjárás, amikor különösen süt az őszi nap és persze fúj a szél, nagyon kontrasztosak az árnyékok, minden fénylik és minden mozog, lobognak a szélben a Deák téri vadgesztenyefák vörösesbarna levelei, a Nyugat-Magyarországi Egyetem épületére tűzött magyar meg eu-s zászlók, a Csirkéné butikja előtt kiakasztott színes szövetkabátok, a biciklit toló anyuka sálja és a mellette baktató spániel fülei, az árkádok alatt szelídgesztenyét áruló öregasszony sapka alól kilógó hosszú, ősz haja, meg a piroson átrohangáló tetőtől tűsarkú-talpig ciklámenszínűbe öltözött kiscsaj ciklámenszínű szoknyája, a nyírfalevelek ezüstösen csillogó fonákjai, a Dömötöri cukrászda előtt a lehúzott napernyők, és akkor elkezdenek harangozni sorban a belvárosi templomok meg a Tűztorony hangjátéka, hát ez azért elég jó. 

Solitude stands in the doorway

Nincs nagyon időm írni, vagy kedvem, vagy nem tudom, ellenben olvassátok luciát, mindennel pontosan egyetértek, akár én is írhattam volna ezt (ha ennyit olvasnék és írnék és lenne autóm). 

Gratulál

Soproniak, akikre büszkék vagyunk rovatunkban: Terezia Mora kapta idén a Német Könyvdíjat, A szörny című regényéért. Terezia ugyan Berlinben él és németül ír, de eredetileg Móra Teréziának Bögi Teréziának hívják és a soproni Széchenyi István Gimnáziumban végzett (aztán egyből lelépett egy német pasival, egyetemre már ott járt). Korábban már más díjakat is kapott, valamint Esterházy Péter német fordítója. A díjnyertes regénye még nem jelent meg magyarul, másik, Nap mint nap című regénye viszont igen, és ez egy Sopronhoz hasonlító városban játszódik, szóval egyből kíváncsi lettem rá. Olvasta valaki? Jó? 

Babablog

Tegnap meg már épp aggódtam, hogy úristen, nem fordul át a Lány, pedig már öt hónapos, mi lesz így, és akkor épp a szőnyegén fekvőtámaszozott, én meg a férjemmel beszélgettem, és amikor megint odanéztem, már a hátán feküdt. Adtam neki sütőtököt, amiből már szabad szemmel is látható mennyiséget (kb. egy negyed kávéskanál) nyelt le. Ezenkívül iszonyú cuki. 

Valamint habszifon segítségével készítettem tejszínhabot a bioboltban vásárolt kókusztejszínből, hát ha láttatok már sci-fi-horrort űrlények undorító váladékával. 

Steps taken forwards but sleepwalking back again

Hű, volt itt anyósom három napig, és miután elaludt a Lány, felvettem a szűk farmeromat és a csizmámat és átmentünk a férjemmel kettesben a tőlünk öt percnyire található étterembe és ettem egy mézes-kacsamelles-karamellizált-körtés salátát és ittam egy dl rozét, hát egészen csodálatos volt. Másnap pedig majdnem átmentünk a tőlünk öt percnyire található moziba, ám sajnos a Lány nem aludt el időben, így késve indultunk, majd félig felébredt és sírdogált, így visszafordultunk félútról, persze, mire visszaértünk, már édesdeden aludt, de azért még nem tettem le róla teljesen, hogy megnézem a Gravity-t moziban, csak másfél óra.

Update: a kommentekben spoilerek vannak, csak óvatosan. 

People always talk about the weather

Vannak napok, amikor a szokásosnál nyűgösebb a Lány*, sír egy nagyot délben minden látható ok nélkül, délután alig alszik, ezért este fáradt és azért sír, vagy csak nyugtalan, vagy én vagyok az, vagy fáj a fejem, ilyenkor elolvasom a met.hu-n a frontjelentést, és néha nagyon viccesen fogalmaznak. Ma például "akiknek a neuro-humorális rendszere nem működik olajozottan, azok hidegfront jellegű változásokat tapasztalhatnak". 

*A gyerekorvosunk egyszer igen találóan Borsószem királykisasszonynak nevezte.