A captain's goal was simple. Find a crew, find a job, keep flying.

2020.07.18. 22:07 - címkék: Címkék: munka erdő nyafogás Norvégia - komment

Most két hétig nem a saját munkahelyemen dolgozunk fizikailag, hanem az bezárt három hétre a nyár miatt, mi meg addig a szomszéd nagyvárosba járunk az ottani rendelőbe (most láttam az itteni időjárásjelentésben, hogy nagyváros, amúgy 23 ezren lakják, szóval kb. Dunaharaszti). Én előre utáltam az egészet, mert én már nem bírok több újdonságot elviselni, és akkor most megint meg kell tanulni ott is, hogy hol a szobám meg hol a meeting room meg a mosdó meg az ebédlő (amiben amúgy milliméter pontosan ugyanazok a helyben készült szendvicsek vannak, mint az eredeti helyünkön, úgy képzelem, hogy van a kórháznak egy nagyon szigorú és részletes protokollja arra, hogy a magos zsömlébe csak sonkát lehet tenni, és nem alá, hanem fölé megy a pontosan 2 cm-re kilógó salátalevél, és minden lépést külön jóvá kell hagynia a konyhafőnöknek és ezt iktatni a megfelelő szoftverben). És akkor még ott csomó új ember, meg a főnökünk szabin van, a helyettese a harmadik telephelyen dolgozik és csak telefonon elérhető és még sose láttam, és mindegyiknek megjegyezhetetlen norvég neve van és valamilyen dialektust beszél. 

Erre kiderült, hogy sokkal jobb ott dolgozni, egészen meg vagyok lepve. Semmilyen kézzel fogható okot nem tudok felmutatni, egyszerűen más az alaphangulat, és ebből jöttem rá, hogy az eddigi helyemen mennyire nem jó hangulat uralkodott. Mert eddig azt hittem, "csak" az a bajom, hogy nem tudok tökéletesen norvégul, nem ismerek még mindenkit, új és igen lassan épülő csapatban dolgozom nehéz betegekkel meg ilyenek. De itt is ugyanazt csináljuk, és a nemjófej rezidens is ugyanúgy velem dolgozik, mégis sokkal jobb. Amikor lemegyek ebédelni, a régi helyen nekem az egy para, hogy kikhez üljek oda, azt hittem, azért, mert félénk vagyok, ami igaz, de ezen a helyen egyáltalán semennyire sem para, simán leülök ismeretlenekhez vagy ismerősökhöz gond nélkül. 

A régi helyemen az ambulancián amúgy több éves probléma van a váltakozó vezetőséggel, és két régi csapat, a trauma és a személyiségzavar, akik nem igazán keverednek egymással. Ezek közé épültünk be harmadik csapatnak, vagyis ékelt be minket a vezetőség, ami bizonyos körökben nem túl népszerű. Most itt a szomszéd városban itt vannak azok is, akik alapból itt dolgoznak, az akut team, az addiktológusok meg az ADHD és szorongás-csapat, és ettől más a dinamika és tök jó. Ettől még éjt nappallá téve dolgozom és valamelyik nap végig csörgött mindkét telefonom, amíg pisilni voltam, de ellenálltam és nem vettem fel közben. Én nem tudom, ez hogy van, hogy az én naptáram mindig full tele van, a többieké meg nincs, de úgy döntöttem, amíg próbaidőn vagyok, nem kezdek el rinyálni emiatt. A túlórákat nem fizetik ki, de le lehet csúsztatni (előre eltervezetten, miután regisztráltad az erre kifejlesztett szoftverbe és a főnök jóváhagyta a túlórát, aztán regisztráltad a csúsztatáskérelmet és jóváhagyta azt is, szóval gondolom, jövő májusban), amivel tökéletesen elégedett vagyok. 

A nemjófej rezidenssel kapcsolatban az van, hogy a Facebook hirtelen úgy gondolta, hogy szükséges elolvasnom a Wall Street Journalnak azt a cikkét, amiben a túsztárgyaló ad tanácsokat ún. nehéz beszélgetésekhez, úgyhogy elolvastam, és úgy döntöttem, meghalsz kisköcsög challenge accepted. Azóta kivétel nélkül minden alkalommal, amikor beszélünk, a túsztárgyaló irányelveit követve járok el, ami nem könnyű, mert nem szabad pl. elküldeni az anyjába, se röhögni, és amikor a kéthónapos szakmai tapasztalatával elmagyarázza nekem, hogy a diagnóziskódoknál ne felejtsek el pontot tenni a számok közé, és közben filctollal fel is írja a szobámban lévő flipchartra, hogy nem F438, hanem F43.8, "látod, itt a pont, csak egy tipp", akkor a spontán reakcióm nem feltétlenül lenne, khm, előremutató. 

Szóval nem feltétlenül a legjobb munkahelyre kerültem a kórházunkon belül (4 különböző környékbeli kisvárosban vannak rendelőik vagy fekvőosztály), de lehetne rosszabb is, és egyébként ha nagyon akarom, lehet mozogni helyszínek között. 

De nem akarok, mert a mostani helyem így néz ki. A sárga ház ott a fák között. 

20200630_075839_2_moment.jpg

A hazafeleút meg így néz ki, meg így. Mondjuk az nagyon csodálatos, hogy gyalog járok dolgozni, 2,5 km, oda-vissza 5, de eléggé aggódom, hogy novemberben, sötétben és szakadó esőben majd mekkora élvezetet fog ez okozni.  110981126_335669674259375_8678953274351214063_n.jpg

110105450_278959593531139_2010247639650273349_n.jpg

Otthon meg, amikor kilépek az ajtón, ez van: 

110264476_3144869225589328_5477690784243769297_n.jpg

Távolabbi terveim: minden nehéz beteget profin meggyógyítok, közben egymilliárd pontot termelek a kórháznak (az itt fontos), lassan mindenki megtanulja, hogy szuper vagyok és cost-effective, a nemjófej rezidens közben sokszor elkésik és nagyon keveset dolgozik, de még az alól is kibújik, szeptember elején letelik a próbaidőm, és már beírattak egy képzésre, ami 2021 januárban kezdődik. A rezidenst nem íratták be. Mindez azt jelenti, hogy lassan, de biztosan meg fognak változni köztünk az erőviszonyok az én javamra --> világuralom. 

Rövid távú terveim: túlélem a következő 5 napot, megírom a megírandó dokumentumok mappában egyre csak gyűlő dokumentumokat készre, csütörtökön elmegyek az itteni háziorvosomhoz, akihez két hete kaptam időpontot fülfájásom és füldugulásom miatt (de elmondta a nagyon kedves recepcióscsaj a telefonban, hogy ha addig sürgőssé válnának a panaszaim, menjek bátran az ügyeletre), (majd elmesélem, mi lett), jövő szombatra pedig van repjegyünk haza, vagyis Bécsbe. Olyat jegyet vettem, amit át lehet tenni más dátumra, és nézegetjük a számokat meg a szabályokat addig. Fogalmam sincs, mi lenne a jobb, egyrészt semmi kedvem a hercehurcához pluszmínusz adott esetben karantén (Ausztria-Norvégia és Magyarország-Ausztria egymáshoz képest jelenleg karanténmentes, Magyarország-Norvégia pedig oda-vissza karanténos), meg parázok is, hogy közelebb megyünk a fertőzöttebb régióhoz, másrészt viszont nagyon vágyom rá, hogy ismert helyen legyek kicsit, ismert emberekkel, dehát hol van még a jövő szombat. 

天晓得

2020.07.10. 11:11 - címkék: Címkék: munka norvég nyafogás Norvégia - komment

Múlt héten meg azzal kezdődött a hétfőm, hogy jött hozzám egy ilyen kábítószerproblémákkal, súlyproblémákkal és érzelmileg labilis személyiségzavarral küzdő, ebből eredően impulzív leány kivizsgálásra. A háziorvosi szolgálat által biztosított "kontaktja" (akik általában pszichiátriában lenyűgözően képzett ápolónők) kíséretében jött. Azért kísérték, mert már többször volt időpontja hozzánk kivizsgálásra, amikre nem jött el, illetve múlt héten a pszichológuscsajtól 10 perc után kirohant, de közben meg elvileg motivált lenne a traumaterápiára. Mert történt vele egy traumatikus életesemény (nyilván rengeteg történt vele, nem magától lett ilyen, de a beutaló a legutóbbit emelte ki) és arra van nálunk pszichoterápia TB-re. Csak a pszichoterápiát megelőzi az úgynevezett halvdagsutredning, ami azt jelenti, hogy beszélsz minimum két órát egy pszichológussal és 45 percet egy orvossal, és akkor diagnosztizálunk a MINI diagnosztikus interjú és más kérdőívek segítségével. Akkor is, ha két hete jártál mondjuk az evészavar ambulancián, ahol már felvettek veled egy MINI-t és amúgy életedben már felvettek veled ötven MINI-t, mert a helyes diagnózis mindenek felett, mondjuk a pszichiátriai diagnózisokkal csak egy baj van, hogy igazából _nem léteznek_. Mármint úgy értem, hogy természetesen léteznek az általuk leírt problémák, emberek szenvednek attól, hogy traumatikus életeseményeket éltek át és ráadásul még a rosszabbik szerotonintranszporter génnel születtek és ezért nem bírnak szabadulni a traumatikus emléktől. De a valóságban az úgy van, hogy ettől aztán sokszor eszükbe jut az az emlék meg nem tudnak aludni, szomorúak és nem esznek rendesen, így aztán három betegségük is lesz hirtelen, a poszttraumás stressz zavar, a depresszió meg az evészavar, és máris küldözgethetjük őket a trauma-, a depresszió- meg az evészavarambulancia között körbe. De _igazából_ nincs három különböző betegségük. Szóval én kicsit értem, mi a bajuk a pácienseknek az itteni rendszerrel, az indokolatlan diagnosztikus precizitás olykor a valódi segítség rovására tud menni. 

Szóval bejön a csaj, leül, a másik székbe meg leül az ápolónő. Mondom nekik, hogy hello, isolde vagyok, én vagyok itt az orvos, és úgy fog kinézni a mai nap, hogy most lesz egy 45 perces beszélgetés velem, főleg az orvosi részről, testi tünetek, gyógyszerek, és utána egy hosszabb, kb. két órás beszélgetés a pszichológussal a pszichés tünetekről, amelyek alapján majd eldöntjük, milyen kezelést javasolunk számodra. 

Csaj azt mondja, "én ezt nem csinálom", feláll, fogja az energiaitalát meg a telefonját, kimegy és ránk bassza az ajtót. Nekem az ilyesmire mondjuk a szemem se rebben, kérdően az ápolónőre pillantok, hogy lemaradtam-e valamiről vagy mi van. 
Ápolónő: - Ó, hát szerintem az lehetett a baj, hogy nem vagy norvég, de gondolom, ezt rendszeresen megkapod. 
isolde: - Hát igen, nekem is fáj, hogy nem vagyok norvég. De legalább nem vagyok néger! 
isolde (udvariasan): - Jé, nahát, nem, ez volt az első eset. Mindenesetre akkor szerintem tegyük azt, hogy beszélsz a csajjal, és ha szeretné és motivált rá, akkor megcsinálja ma a pszichológusnál az időpontját és egy későbbi időpontban az orvosi beszélgetést. 
Mosolygás, viszlát. 

Csajszink nem kívánja a pszichológussal sem a beszélgetést, mint kiderült, eleve az volt a baja, hogy az két óra és ez így együtt túl sok idő, meg amúgy nem annyira nagyon akart hozzánk járni már eleve sem, múlt héten hagyta ott az ekte szőke norvég pszichológust is, szóval a páciens egyáltalán nem rasszista, csak borderline. De én amúgy ezeknél már nem tudom, most beszólt nekem ez az ápolónő vagy sem? Tök együttérzően mondta. Ugyanakkor már maga a gondolatmenet is, hogy nyilván az a baj, hogy nem vagyok norvég. Még csak félre sem értettük egymást a beteggel, nem volt rá idő. Mióta merül fel, hogy ajtócsapkodva kirohansz az orvostól, mert az külföldi? Én amúgy tök rasszista és előítéletes tudok lenni, észreveszem magamon és küzdök is ellene, de például esküszöm, nem merült fel bennem problémaként, amikor otthon ránézésre és a neve alapján arab volt a gyermekradiológus (amúgy a város talán legjobb gyermekradiológusa és kiváló ember). Nem jutott eszembe, hogy az baj. 

És akkor közben van néhány állandó páciensem, az egyiket pont azért vállaltam el, mert kiakadtam, amikor elolvastam, hogy 10 hónapja bolyong a rendszerben különféle diagnózisokkal érdemi segítség nélkül, és megkérdeztem a csoportvezetőnket, hogy mit gondol, aki azt mondta, hogy vállaljam el bátran és ne parázzak azon, hogy töröm a norvégot, a pszichoterápia jelentős része a nonverbális térben zajlik. Úgyhogy csináljuk a csajjal most asszem 8. hete a sématerápiát önegyüttérzéssel, belső kritikussal, és a Scott Kelloggtól tanult székes módszerrel, én töröm a norvégot, rosszul ragozok és néha nem jut eszembe egy szó, ő meg szépen gyógyul. 

Amúgy tiszta ideg vagyok már attól, hogy idegen nyelvi környezetben vagyok és ez a kettősség, hogy jó vagyok valamiben, de mégsem vagyok jó. Nem lehet rendesen pszichoterápiát csinálni középfokú nyelvtudással, én akarom használni a szavak árnyalatait is. Én egyáltalán nem sejtettem, hogy itt majd két hónap után pszichoterápiákat fogok csinálni, azt hittem, most tíz évig húzgálom tovább a Xanaxokat a lázlapon, aztán majd talán egyszer pszichoterápiázok. És az is megdöbbentő, hogy nem csinálok rossz pszichoterápiát a kb. középfokú nyelvtudásommal, mert azt azért le tudom mérni a betegeken, hogy használ-e nekik vagy sem, amit művelünk. Igazából sokkal nehezebbnek érzem, amikor a rendszerben kell eligazodni, most volt pl. egy meeting, ahol az akut osztály, a krónikus osztály, meg mi, az ambulancia személyzete vitatott meg egy pácienst, az akut osztályosok ráadásul skype-on csatlakoztak, rettenetesen frusztráló volt, a felét értettem. Meg van egy másik, összetett testi és lelki bajokkal megáldott betegem, akivel kapcsolatban telefonálgatnom kell általam ismeretlen osztályok általam ismeretlen orvosainak norvégul, ez is nagyon para. 

Bár a múltkor felhívott egy háziorvos, hogy itt van nála egy hozzánk járó beteg és szerinte beállítana neki mirtazapint, mit szólok és egyáltalán hogy kell, elmagyaráztam neki, közben nem jutott eszembe egy szó és mondtam, hogy bocs, nem beszélem tökéletesen a norvégot, mire röhögött és mondta, hogy ne aggódjak, ő sem. 

And I think calling him that is an insult to the psychotic low-life community

2020.06.26. 19:29 - címkék: - komment

Éppen gondoltam, hogy most már írok jó dolgokról is meg körbefotózom, milyen szép helyen vagyok, hogy ne csak rinyáljak, erre kiderül, hogy a rezidensgyerek fúr engem. Én komolyan teljesen le vagyok ettől akadva, én kérem nem ehhez a fajta mérgező munkakörnyezethez vagyok szokva. Egy pillanatig nem szeretném állítani, hogy világéletemben egészséges munkakörnyezetben dolgoztam volna, mert, hát, nem. Rengetegszer lecsesztek indokolatlanul, bíztak rám szimultán három melót egyidőben és elégedetlenkedtek, ha nem végeztem el, bíztak rám agyrém vagy csak simán nehéz feladatokat és hagytak vele egyedül, végeztem olyan munkát, amiért más aratta le a babért, pletykáltak rólam, amiért nincs gyerekem, összeboronáltak a Rezidensemmel, akivel sose kavartam, kihasználták, hogy nem vagyok jó nemetmondásban és még több munkát bíztak rám, és csótány volt az ügyeletes szobában. És egyszer az egyik nővér azt mondta nekem, hogy "ugyanolyan vagy te is, mint a Filozófus", amin annyira megsértődtem, hogy két hétig nem szóltam hozzájuk, de mondjuk akkor épp terhes voltam és érzékeny. Lehet, hogy egyebeket is pletykáltak rólam, amiket nem tudok, másokról olyanok szoktak menni, hogy hebefrén, drogozik, meleg és/vagy megcsináltatta a melleit. Többnyire azért szerettek, aki nem szeretett, az legalább félt tőlem, meg volt olyan, aki nem kedvelt, de ő senkit sem kedvelt, úgyhogy az nem ér. 

Én ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy engem utálnak. Erre ez utál, és ír a főnökömnek a hátam mögött, hogy hülye vagyok és rosszul dolgozom. Szerencsére a főnököm tudja, hogy jól dolgozom és nem vagyok hülye, de ő csak az átmeneti főnököm, amíg az igazi beteg, és annak még nem bizonyítottam, mert ő még nem látott dolgozni, szeptembertől meg jön egy új csoportvezető, aki szintén nem látott még dolgozni, és eddig azért itt többször is előfordult már, hogy keleteurópai származásom miatt nem valami sokat néztek ki belőlem. Előbb-utóbb azért kiderülnek a jó tulajdonságaim, de azért ez nehéz. És ha a főnökömnek ír, akkor ugye jól gondolom, hogy már fűnek-fának elmagyarázta ugyanezt és az egész szakrendelő (leszámítva azt a pár embert, akivel együtt dolgozom) azt hiszi, hogy hülye vagyok? Szóval mindenképp megnehezíti a dolgomat. 

És vajon mi a baja velem? Én ugyan nem bántottam. Nem emlékszem, hogy köcsög lettem volna vele. Előfordult, hogy valamit jobban tudtam nála, de olyan is, hogy ő mutatta meg nekem, hogyan kell labort rendelni meg ilyenek. Mondjuk ő az, aki az első talákozásunkkor közölte, hogy külföldön nem lehet megtanulni norvégul, aztán később kioktatott, hogy ha otthon nem norvégul beszélünk, akkor sose fogunk megtanulni norvégul, aztán egy párszor elmagyarázta, milyen zseniálisan oldott meg eseteket, amit nem vontam kétségbe, és egyedül csak akkor szálltam vele vitába, amikor kioktatott a ruhavásárlásról. Mert mondtam, hogy hiányoznak az otthon hagyott ruháim, mire elmagyarázta, hogy Magyarországon vásárolt ruhákat úgysem lehet Norvégiában viselni, mert tök más az időjárás és példának okáért itt egy csomóan hordanak gyapjút, Magyarországon meg nem hordhatsz gyapjút, és akkor rmondtam neki, hogy szerintem Magyarországon is lehet hordani gyapjút, de mondta, hogy nem lehet, és akkor mondtam, hogy nézd, itt van rajtam ez a gyönyörű Burberry gyapjúkardigán, eredetileg brit, de Magyarországon vettem és most itt ülök benne Norvégiában. Lehet, ez volt a baj. De mondjuk jó, oktasson ki nyelvtanulásról, ő három országban élt eddig és kamaszkorában jött Norvégiába, lehet róla tapasztalata, de a ruhavásárlásról engem aztán ne oktasson ki lekezelő stílusban egy szőröshátú strandpapucsos suhanc senki. 

Pedig én ezidáig tök jól kijöttem a kioktató, nárcisztikus pasikkal a munkahelyeken. Hát, lehet, hogy öregkoromra már nem fogok jól kijönni velük. Kicsit a rend kedvéért igyekszem a saját felelősségemet is megtalálni a történetben, de bevallom, hogy valójában egy percig sem gondolom magam hibásnak. 

Amikor így valaki utál, akkor néha meg tudom csinálni azt, hogy észrevétlenül direkt megszerettetem magam, hogy aztán a végén neki lesz bűntudata, amiért geci volt velem (a Hétfejű tündér-manővernek hívom*), de így, hogy norvégul kell helytállnom, júniusban nem kaptam fizetést, koronavírus miatt nem tudunk hazautazgatni a szeretteinkkel meg a barátainkkal találkozni, se a kedves tárgyainkért, a Fertő-parti nádházak leégtek és a strandot letérkövezik, rengeteget szívunk és frusztrálódunk a bürokráciával, meghalt a Benedek Tibor meg a Bálint gazda, néhány nappal ezelőtt veszélybe került a férjem munkahelye (mármint nem az állása, hanem az egész), fáj a fülem, a Fiú pár napja beverte a száját egy padba és ma elkezdte mondani, hogy fáj a foga, és a Sportsdirect-ről rendelt olcsó szandáljaimról kiderült, hogy vámot kell rájuk fizetni, így most egyszerűen nincs sem motivációm, sem időm, sem maradék energiám arra, hogy megszerettessem magam egy ilyen görénnyel, szóval marad a háború. 

Első lépésként ma megbeszéltem vele, hogy a múltkori közös esetünk szerintem nem volt ideális együttműködés, és mit tegyünk, hogy a következők jobban menjenek. Hisztizve elmondta, hogy mik voltak a bajai, ebből az egyikbe beleegyeztem, hogy legközelebb úgy fogjuk csinálni, míg másba nem (hogy ne tegyem fel ugyanazokat a kérdéseket a betegnek, amit ő már feltett, ezt sajnos nem tudom megígérni, mert ő is és én is a pszichés panaszairól beszélgetünk a beteggel és így szinte biztosan lesz átfedés, egyébként pedig az én dolgom és felelősségem eldönteni, hogyan kérdezem ki a beteget, amikor én kérdezem ki). Amúgy ez mit képzel magáról, amikor én 18 éve dolgozom pszichiátrián, ő meg két hónapja, hogy így megmondja nekem, mit kérdezhetek és mit nem? Nagyon ügyesen nem húztam fel magam, hanem Niké örökérvényű tanácsát követtem, miszerint beszélgetés közben elképzeltem, ahogy fejberúgom, hogy pontosan idézzem: "imagináld, ahogy törik a csontja", így aztán higgadtan és udvariasan elmondtam neki, miben tudunk továbblépni és miben nem.

Egyébként azt kell mondjam, kiváló mestereim voltak, és máig emlékszem, amikor a volt intézetvezetőnk azt mondta egy másik intézetvezetőnek nagyon udvariasan és kulturáltan, hogy "ezek szerint ebben a kérdésben különböző marad a véleményünk", és semmilyen nonverbális módon sem fejezte ki, hogy ez igazából ezt jelenti, hogy "feldughatod a seggedbe az ostobaságaidat", mégis valahogy érződött, hogy igazából ezt jelenti. Ezeket amúgy ilyen vezetőképző tréningeken tanítják vagy hol? Ugyanakkor jövő héten is lesz közös esetünk, akkor fog megjönni a menzeszem és van az a két nap, amikor fixen emberevő szörnyeteggé változom, szóval ki tudja még, milyen fordulatot vesz a cselekmény. 

*Ez egy idő- és energiaigényes dolog, szóval át kell gondolni, megéri-e. Nem szabad smúzolni vagy hazudni, mert azt észreveszik meg nem is tudok jól, jobban hasonlít a viselkedésterápiában ismert shaping módszerére. Alaposan meg kell figyelni az alany viselkedését, hallgatni a mondandóját, és ha faszságot mond, vagy olyat, amivel nem értünk egyet, akkor nem kell reagálni semmit, ha pedig olyat mond, amivel egyetértünk vagy ami közös bennünk, akkor arra reagálni kell, ki kell emelni, és beszélni róla. A közös pontok plusz hangsúlyt kapnak, a nemközösek nulla hangsúlyt. Egy idő után az illetőnek le fog esni, hogy rengeteg közös van bennünk ---> profit. Könnyűnek hangzik, de igazából szerintem nehéz, mert figyelni kell, hosszú távú feladat, és ha sok a nem-egyezés, akkor úgyse bírom ki szó nélkül, szóval kellő motiváció nélkül nem megy, most pedig nulla motivációm van hozzá. 

We gotta go to the crappy town where I’m a hero.

2020.06.23. 06:47 - címkék: - komment

Ha már így benne vagyok, akkor elmesélem, hogy ugye én kognitív viselkedésterapeuta és pszichodinamikus mozgás- és táncterapeuta vagyok, valamint félbehagytam a sématerapeuta nemzetközi akkreditációt gyermekszüléshez kapcsolódó időhiány miatt. Amikor ideköltöztünk, írtam a norvég kognitív viselkedésterápiás egyesületnek, hogy hello, isolde vagyok, kognitív viselkedésterapeuta EU-akkreditált bizonyítvánnyal, most költöztem ide, szeretnék belépni. Visszaírtak, hogy akkor küldjem el angol nyelven, részletesen miből állt a képzésem milyen óraszámban és majd ők megítélik, megfelelő vagyok-e. Anyátok, gondoltam, majd írtam a magyar egyesületnek, hogy légyszi küldjenek egy ilyet, azóta írtam nekik még 2 emailt és beszéltem velük 2 alkalommal telefonon, megígérték, hogy majd küldik, azóta sem küldik. De különben ezen fel vagyok háborodva, mert amúgy a norvégoknak kötelező elfogadniuk az EU-ban elfogadott szakmai végzettséget igazoló papírokat, szóval beperelhetem őket Brüsszelben kirekesztésért. 

Írtam a norvég mozgás- és táncterápiás egyesületnek, hogy sziasztok, jöhetek-e az európai táncterápiás egyesület által elfogadott képzésemmel, visszaírtak, hogy igen, máris küldenek egy csekket az éves díjra és szeretettel várnak, de arra ne számítsak, hogy segítenek állást keresni (?), mert nagyon kevés a táncterapeuta állás. Visszaírtam, hogy nyugi, nem keresek állást, van állásom, csak szeretném a táncterapeuta identitásomat fenntartani és eljárni a továbbképzéseikre meg ilyesmi, nem akarok tőlük semmit. Nem küldtek semmit. Kb két hónappal később írtam, hogy most jut eszembe, nem küldtetek csekket, akkor hogyan tudok belépni. Soha többé nem válaszoltak. A norvég táncterápiás egyesülettel kapcsolatban egyébként a honlap alapján az a benyomásom, hogy ez összesen két csaj, az egyik az elnök, a másik a pénztáros, szóval lehet, hogy azért nem válaszolt az egyesület, mert épp beteg / nyaral. Még kicsit üldözöm őket, mert ősszel, ha nem lesz zombiapokalipszis, akkor  jön hozzájuk workshopot tartani a Helen Payne és az érdekel. 

Írtam a nemzetközi sématerápiás egyesületnek, hogy félbemaradt a nemzetközi akkreditációm, még valahány óra szupervízió hiányzik hozzá, légyszi írják meg, mennyi, és tudom-e teljesíteni most. Válaszolt a nő, hogy már nem ő az oktatási munkacsoport vezetője, hanem egy csávó, neki írjak, bár sokára válaszol emailre. Írtam a csávónak áprilisban, azóta sem válaszolt, de mondjuk ő orosz, van ott egyáltalán internet? 

Rá kéne állnom, hogy heti két udvarias emailt írok mindezeknek, mint a Remény rabjaiban a csávó, mert egyébként az a tuti módszer, de a norvég kognitív viselkedésterápiás egyesületre megsértődtem, úgyhogy lehet, hogy oda be se akarok lépni, semmilyen hátrány nem ér attól, hogy nem vagyok tagja, jó, nem vehetek részt a továbbképzéseiken, de biztos amúgy is ostobák és én sokkal többet tudok már a módszerről, mint ők valaha is tudtak, és nem érdemelnek meg engem. 

Aztán gondoltam, itt az ideje, hogy többet tudjak az új pszichoterápiás módszerünk elméleti alapjairól, egy kötődéselméleti modell szerint osztályozzuk benne a pácienseket és ez tök érdekes és én nem ismertem eddig (DMM modell), úgyhogy kinéztem róla egy jó könyvet és gondoltam, megkérdezem a csoportvezetőnket, nincs-e valami keret itt a jóléti társadalomban a továbbképződésünkre, amiből rendelhetek a csoportunknak egy-két-harminc könyvet, azért alap egy saját könyvtár egy munkacsoportnak, hát nem? Csodálkozott az ötleten, mondta, hogy nem tudja, de kinyomozza a vezetőségnél, aztán nagyon mentegetőzve visszaírt, hogy bocs, bocs, de nem, ha akarok könyvet, magamnak kell megvenni. Egyáltalán nem haragudtam, mivel világéletemben magam vásároltam a könyveket, egyetlen alkalmat kivéve, amikor Johnny kutatócsoportjában voltam és megengedte, hogy valami pályázatos pénzből rendeljek egy szuper, 100 dolláros neuropszichológia könyvet az amazonról (nem magamnak, a kutatócsoportnak). Úgyhogy megrendeltem a Patricia Crittenden-könyvet a bookdepository-tól kb. két hónapja, azóta se jött meg. Akkor már megrendeltem a Scott Kellogg könyvét is, aki sématerapeuta, de egzisztencialista alapokon és pszichodrámás technikákkal, és szerintem klassz, ez megjött és már a felénél tartok és klassz. 

Igen, tudom, hogy manapság az ember már nem könyvekből tanul, és főként nem vásárol papírkönyvet, és meg is próbáltam letorrentezni ezeket, de nem találtam, és ha már fizetnem kell érte, akkor szívesebben fizetek papírkönyvért, mint e-bookért, mert jobban szeretem és kész, de értsétek meg, én a hetvenes években születtem, nekem nincs kedvem infografikákból tanulni meg youtube-videókból. Különben elolvastam a DMM-et a neten, úgyhogy tudom már, mi az, de valahogy nem érzem, hogy tudom, amíg nem láttam könyvben. Pedig valószínűleg tudom, mert már elmagyaráztam a pszichológuscsajnak is, mégis meggyőződésem, hogy nem tudom, mert nincs róla könyvem. Jó, és ki mondta, hogy az ember racionális lény, én biztos nem. 

You can't take the sky from me

2020.06.21. 18:20 - címkék: - komment

Én még ennyi elutasítással életemben nem találkoztam, basszus. Másfél hete végre eljött az ünnepi pillanat, időpontunk volt a végre kinyitott adóhivatalba (a népességnyilvántartás is az ő feladatuk), hogy bejelentsük a gyerekeim és a férjem ideköltözését és végre legyen személyi számuk, amivel jogot nyernek például az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz, meg ahhoz, hogy norvég mobilelőfizetésük legyen, meg hogy a férjem társkártyát kaphasson a bankszámlámhoz. Szerintem az, hogy négy hónapja orvosként dolgozom itt és a gyerekeimnek nincs TB-je, az egy nonszensz. Az adóhivatalba személyesen mentünk, a szomszéd városban van, előtte telefonon is és emailben is egyeztettük, milyen papírt kell vinni, vittünk mindent. Mígnem a kedves ügyintéző közölte, hogy az albérletszerződésünk 3 hónapnál régebbi (februárban írtuk alá), és nem hoztunk plusz igazolást arról, hogy még mindig érvényes. 
Hát igen, ezt nem mondták a telefonban, meg nem írták az emailben, meg nem jutott eszünkbe magunktól, meg amúgy ti voltatok 3 hónapig zárva, és én be vagyok már jelentve ide lakcímre és itt állok személyesen és tudom igazolni, hogy a gyerekeim velem laknak. A gyerekeim amúgy nem szerepelnek az albérleti szerződésen, mert velem kötötte a néni. Én meg már hivatalosan ott lakom. Ezek meg velem laknak. 
Nem, a szabály az szabály, küldjük el utólag emailben a főbérlő által aláírt megerősítő nyilatkozatot. Jó, előszedtük a főbérlőt, kedves volt, írt ilyet, elküldem emailben, semmi válasz. Két nap múlva újra elküldtem, semmi válasz. Két nap múlva írtam egy emailt, hogy megkapták-e az emailt, nincs válasz. Felhívtam, de csak a központi számot lehet, ahol felveszi egy home office-ban dolgozó ügyintéző, aki mit sem tud az ügyünkről, elmagyaráztam neki, azt mondta, jó, kapcsolatba lép az ügyintézőmmel és megkéri, hogy jelezzen vissza nekem emailben. Fél óra múlva visszahívott, hogy az ügyintézőm azt mondta, nem jelez vissza, várjak türelemmel, a személyi szám ügyintézése több hét. De én nem ezt kérdeztem! Most intézik vajon az ügyet, vagy félretették, mint hiányos akta és jövő novemberig nem foguk hallani róla? Addig mellesleg nem engedem ki a gyerekeket és a férjemet az országból, mert egyáltalán nem biztos, hogy vissza tudnak jönni (folyamatosan változik, hogy ki léphet be külföldről Norvégia területére, májusban itt dolgozóként én bejöhettem volna, a családom nem). 

Aztán be akartam utalni egy beteget kórházba, én szakrendelőben dolgozom, és úgy ítéltem meg, hogy neki bentfekvésre van szüksége. Itt máshol van a határ, otthon már kb az összes betegem kórházban feküdne, itt sokkal nehezebben fektetnek be, de ennek, úgy gondoltam, kéne. Írtam a rendszeren belül üzenetet az osztályvezetőnek, visszaírt, hogy nem, ezt nem kell befektetni. De én láttam a beteget, ő meg csak elolvasta a papírját. Mindegy, szóltam a főnökömnek, ő azt mondta, felveti a témát a vezetőségi meetingen, hívjam fel a beutalós telefonszámot. Felhívtam, felvette egy orvos, aki mit sem tudott az esetemről, de azt mondta, írjak neki a rendszeren belüli üzenetet és elolvassa, mi ez. Írtam csütörtökön, nem válaszolt. Ráírtam pénteken, hogy megkapta-e az üzenetemet, nem válaszolt. Ráírtam a főnökömre, hogy itt tart az ügy, adjon tanácsot. Most itt tartunk, sztem még levelezgetünk egy darabig.

Amúgy nevetségesnek találom, hogy itt a csillivilli egészségügyük, csak épp annyira nehéz bejutni, mint a Fehér Ház alatti elnöki bunkerbe (vagy az csak a filmekben létezik?). Ha már haldokolsz, akkor lehet, hogy a háziorvos beutal szakorvoshoz szakrendelőbe, de az úgy megy, hogy elküldi a beutalót, a szekrendelő megítéli, hogy indokolt-e a beutalás, ha igen, behívnak, ha nem, visszaírnak, hogy bocs, nem. Fellebbezhetsz. Szerintem ez nagyon hatékony módja a spórolásnak, ugyanakkor rettenetesen gáznak érzem, hogy nem tiszteljük egymás véleményét. A háziorvos látta a beteget, és ezért vagy azért, úgy érzi, szakorvosi segítségre van szüksége. A szakrendelőben a beutalót olvasó nem látta a beteget és nem látja át a helyzetet annyira, mégsem fogadja el a háziorvos véleményét. Persze, Magyarországon is beutal a háziorvos, mi meg (szakorvosok) szidjuk a háziorvost, hogy ezt meg minek küldi ide, de azért ellátjuk. Így aztán egy pszichiáter itt nem napi 50, hanem napi 5 beteget lát el és nem hal meg ötvenévesen rákban meg infarktusban. 

Most épp fáj a fülem, meg a torkom egyik oldala egy ponton. Nem koronavírus, volt már ilyenem, csak akkor elmúlt magától. Ha nem múlik el, a következő fog történni. Felhívom a közvetlen főnökömet, ő megítéli, hogy kell-e koronatesztelni. Ha úgy dönt, akkor home office, ő értesíti a mikrobiológiát, akik felhívnak, hogy hova menjek tesztre. Fogalmam sincs, hogy megyek oda, mert a szomszéd városban van, nincs autónk és torokfájással nem szállhatsz tömegközlekedésre. Letesztelnek, pár nap, negatív lesz a tesztem. Ezután felhívhatom a háziorvost és kérhetek tőle időpontot. Csak munkaidőben dolgoznak, szóval ad időpontot jövő hétre, arra el kell kéredzkednem a munkából. Elmegyek a háziorvoshoz. Az megvizsgál, mond valamit, kipróbálom, nem használ, visszamegyek még százszor. Százegyedszerre úgy dönt, beutal fül-orr-gégészhez. Elküldi a beutalót. A fül-orr-gégészeten a bejövő beutalókat értékelő team a beérkezés sorrendjében értékeli a beutalókat. Ha úgy döntenek, hogy a beutalás indokolt, levélben (!) értesítenek, szerencsére már van elektronikus userem, úgyhogy talán digitális levélben is, amelyben szerepel az időpont, amikor odamehetek (természetesen munkaidőben, és érzésem szerint jövő szeptemberben). Ott a tökéletesen felszerelt rendelőben megvizsgál egy fül-orr-gégész, aki napi 5 beteget lát és tudja, hogy délután 4-kor leléphet a vitorláshajójára, ezért udvarias, nyugodt és kellemes modorú. Remélhetőleg hatékony gyógymódot javasol, hacsak meg nem gyógyultam magamtól az elmúlt 3 hónapban, amíg vártam a beutalásra. 

Magyarországon ez így lenne: fáj a fülem és a torkom oldala. Átsétálok a Vörösvári út túloldalára a szakrendelőbe. Ülök három és fél órát leharcolt nyugdíjasok, visító gyerekek és gégerákos dohányosok között. Behív a fül-orr-gégész, aki napi 50 beteget lát, másik 50-et meg a másik munkahelyén, ezért totál lestrapált és a várható élettartama már tegnap lejárt, ugyanakkor vegyük észre azt is, hogy lényegesen több szakmai tapasztalata van, mint az ugyanannyi idős norvég fül-orr-gégésznek, mivel sokkal több esetet látott. Morog rám, köcsög velem, levegőnek néz, majd öt perc alatt megvizsgál és remélhetőleg hatékony gyógymódot javasol. (Itt szeretném megjegyezni, hogy egyszer voltam a Vörösvári úti szakrendelőben fül-orr-gégésznél jómagam, egyszer pedig a gyerekkel, mindannyiszor sokat kellett várni, de mindannyiszor tök kedvesek és normálisak és alaposak voltak, a mogorva modort csak példáként hoztam). 

Amúgy Magyarországon nem ezt csinálnám, hanem fognék húszezer forintot és elmennék egy magánrendelésre. Itt a magánegészségügy kétféle, van, amibe ugyanúgy kell háziorvosi beutaló, mert az állam ugyanúgy fizeti egy részét, és van a magánmagán, ahova beutaló nélkül is mehetsz, de az csak Osloban van, közelebb nincs. Ja, és nagyon nagyon tilos a szakmai és a magánéletet keverni, tehát nincs olyan, hogy átcsörgök a saját kórházam fül-orr-gégészetére, hogy csá, isolde vagyok a szomszédból, légyszimár nézzetek bele a fülembe. Amíg Magyarországon kórházban dolgoztam, ott ezt csináltam ugyanis. 

Ne értsetek félre, egy pillanatig sem gondolom, hogy a magyar rendszer jobb. Csak máshogy rossz. Valami miatt a norvégok mégis tovább élnek, mint a magyarok és jobban az eü mutatóik, szóval valahogy mégis működik az itteni egészségügy. Vagy eleve nem betegszenek meg. 

És rendeltem szandált a norvég Sportsdirecttől, kifizettem a honlapjukon a magyar Visa kártyámmal, levonták, küldtek megerősítő emailt, majd másnap írtak, hogy nem tudták levonni a számlámról az összeget, így nem küldik. Írtam, hogy ööö de a bankszámlaegyenlegemen nézzétek, itt van a levont összeg. Visszaírtak, hogy 1-3 munkanapon belül válaszolnak. Nem válaszoltak egy hétig. Írtam még 3 emailt. Visszaírtak, hogy csak zárolták az összeget a számlámon, de magyar számláról nem tudnak levonni, így már visszavonták a zárolást, ne hisztizzek. Mondjuk ha ezt tudtam volna, vagy bárhol kiírták volna a process során, vagy felajánlották volna később, akkor fizettem volna Paypallel és már rég lenne szandálom, de mindegy. 

Amúgy van már norvég bankszámlám, csak nincs rajta pénz, mert májusban még nem arra kaptam fizetést, júniusban meg, mint kiderült, nem kap az ember fizetést. Ezt onnan tudtam meg, hogy meglátogatott egy másik városból egy srác, aki a norvégtanfolyamon volt csoporttársam, csak bolgár és tüdőgyógyász, és ő mondta, és utána rákérdeztem a munkahelyemen. Azt tudtam, hogy első évben nincs fizetett szabadság, csak fizetés nélküli, de úgy számoltam, hogy ha júliusban kiveszek egy hetet és augusztusban kettőt, az belefér. Csak épp azt nem tudtam, hogy júniusban a fizetés helyett a "szabipénzt" utalják, szóval jóliusban meg augusztusban majd teljes fizut fogok kapni, júniusban meg cserébe semmit. Valamiért senki nem gondolt arra a munkahelyemen, hogy erről esetleg tájékoztatni kéne engem, mivel Norvégiában ez közismert. 

Benne vagyok ebben a kutatásban, küldik kétóránként a kérdőívet, szóval pontosan tudom, hogy az utóbbi időben 7-fokozatú skálán mennyire vagyok nyugtalan, gyanakvó/bizalmatlan, ingerült és aggodalmas. Annyira izgi!!! Kb. két hete töltöttem már és ikszeltem nullát a "tartózkodtam attól, hogy kifejezzen az érzelmeimet" kérdésre, mígnem egy ponton rájöttem, hogy oh, wait. Hiszen ha kifejezném az érzelmeimet, akkor sírva ordítoznék az adóhivatallal. Hiszen egész életemben tartózkodom attól, hogy kifejezzem az érzelmeimet, csak annyira ilyen vagyok, hogy észre sem vettem, mivel nem fordítok erre külön energiát. Amúgy több magyar bevándorló szerint is a hatékony ügyintézés kulcsa, ha sírva ordítozol az adóhivatallal, mert attól megijednek és rögtön intézkedni kezdenek, szóval lehet, rá kéne vennem magam valahogy. 

Az idő fennmaradó részében csodálatos erdőben sétálok, meg a homokos tengerparton hömbölgök bikiniben a csodálatos gyerekeimmel, meg krémsajtos epertortát sütök, mert itt most van eperszezon és a norvég eper elég jó (tényleg), szóval néha vidámat is ikszelek a kérdőívben azért. 

You ought to see to your girl. She made you a dress looks like you bought it in a store

2020.06.07. 15:50 - címkék: Címkék: vásárlás ruhák nyafogás Norvégia - komment

Ruhákról lesz szó. Belefutottam egy kapszularuhatár-kihívásba, úgyhogy kíváncsi lettem és megszámoltam a rendelkezésemre álló ruháimat és úgy érzem, máris teljesítettem. Persze, vannak még ruháim Budapesten és Sopronban is, de azokhoz éppenséggel nincs hozzáférésem, gondolom, akkor nem számítanak? A kihívás az, hogy 33 ruhadarabot hord a csaj egy szezonban, 3 hónapig, nyáron. Nekem 40 db ruhám van és azokat hordom március 6 óta, ami kb. három hónapja volt, de ezalatt itt Norvégiában volt tél (konkrétan hóembert építettünk márciusban), tavasz, és a múlt héten nyár is, amikor rövidujjúban már megdöglesz, kenni kell az 50 faktort és a bátrabbak fürödtek a tengerben. (Mármint a bátrabb norvégok. Mivel 15 fokos.) És napoztam bikiniben a teraszon. Tehát hóemberépítéstől bikinibennapozásig nem beszélhetünk szerintem egy szezonról. 

A ruháim felsorolása nyilván a világon senki számára nem érdekes vagy tanulságos rajtam kívül, de én kedvet kaptam hozzá, úgyhogy ez következik. Valamelyest rendszerben, de nem teljesen. Pár darabot már itt vettem vagy kaptam, többi otthonról jött, ezeket is jelzem.  

Otthoni és pizsi

  1. szürke melegítőnadrág, h&m, Norvégia
  2. kék itthoni póló, h&m, Norvégia
  3. barackszínű itthoni póló, turi, Norvégia
  4. szürke hosszú ujjú nyúlott modál felső, turi, Bp. 
  5. szürke sopronos (1277) póló, Kultúrpresszó, Sopron
  6. fekete bélelt leggings, turi, Bp. 
  7. kockás pizsamanadrág, Womens Secret asszem, Bp. 
  8. kék 3/4-es fitnessnadrág, turi, Bp. 
  9. moominos pizsamanadrág, Mónitól kaptam itt, amikor sírtam, hogy nincs elég ruhám

Utcai, beleértve sportos, dolgozós, kirándulós, minden évszak

    10. fehér 3/4 ujjú pulcsi, Mónitól
    11. piros merinó kötött kardigán, turi, Bp. 
    12. hosszú szürke kötött kapucnis pulóver, 2 éve vettem Bergenben
    13. zöld pamut 3/4 ujjú felső, anyukám barátnője, Berni adta ingyen
     14. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     15. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     16. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     17. fekete rövidujjú kávébabból készült ökotudatos póló, Stormberg, Norvégia
     18. piros rövidujjú hosszú pulóver, turi, Bp. 
     19. zöld Paul & Joe merinó 3/4 ujjú felső, turi, Bp. 
     20. Serenity póló, Redbubble
     21. rövid fekete kasmír pulóver, turi, Bp. 
     22. hosszú, barna, nyulas kasmír pulóver, turi, Bp. 
     23. világoskék 3/4 ujjú kasmír felső, turi, Bp. 
     24. piros-szürke csíkos M&S hosszú pulóver, turi, Bp., annyit hordtam itt, hogy már rá sem bírok nézni
     25. piros futófelső, Stormberg, Norvégia, nem futok, de kiránduláshoz remek
     26. sötétzöld Burberry kardigán, turi, Bp. 
     27. téglapiros len blúz, H&M, Norvégia, tegnapelőtt vettem
     28. kék hosszú ujjú felső kávébabból, öko, Stormberg, Norvégia
     29. Nevertheless she persisted - feliratú póló, Redbubble
     30. fehér blúz, itt vettem a plázában leárazva, mert volt rajta egy folt, szerencsére kijött, Norvégia
     31. kék-fehér virágmintás pamut nyári felső, turi, Norvégia
     32. sötétkék V-nyakú pulóver, Mónitól
     33. fekete-rózsaszín virágmintás szoknya, turi, Bp. 
     34. Icebreaker merino leggings, húgomtól kaptam szülinapomra
     35. piros bársony nadrág, turi, Bp. 
     36. szürke rózsamintás legging, Mónitól kaptam
     37. klasszikus kék farmer, amit kb. 6 éve vettem leárazva Sopronban 1400 Ft-ért, legjobb befektetés volt ever

Úgynevezett melegruha

     38. türkizkék szélálló-vízálló technikai dzseki, turi (remixshop), Bp. 
     39. szürke kicipzározható bélésű télikabát, North Face, Bp. 
     40. nagyonmeleg cipzáros-kapucnis Geographical Norway pulóver, Bp-en vettem tavaly nyáron leárazva

Ruhák, amiket nem számoltam bele a 40-be, mert ugyan itt vannak, de nem hordtam őket az elmúlt 3 hónapban. Némelyikre még adódhat alkalom, másokat vissza-vagy továbbadok majd. 

  1. terrakottaszínű ún. "állásinterjús" egyberuha, ruhacserén kaptam, szeretem, de nem volt rá alkalom
  2. szürke-fehér virágmintás egyberuha, turi, Bp., nem volt hozzá kedvem
  3. fekete itthoni nadrág, Mónitól kaptam, nem kényelmes anyag
  4. barna gyapjú felső Mónitól kaptam, nem kényelmes anyag
  5. szürke itthoni felső Mónitól, mégis kicsi rám
  6. szürke Levis farmer, turi, Bp., sajnos kihíztam  
  7. fekete-kék téli szoknya, Bp., turi, első itt töltött napon elszakadt és nem volt kedvem megvarrni

Cipők, mert akkor már csináljuk rendesen: 

     1. fekete Ugg csizma, az utolsó téli napok egyikén elromlott a cipzárja, ajánljatok susztert Sandefjordban
     2. fekete North Face túracipő, minden nap az van rajtam
     3. fekete Josef Seibel szép bőrcipő, egyszer sem volt rajtam
     4. türkiz benti papucs, ezt se nagyon hordom

Fehérnemű, fürdőruha, sapka, sál, táska: 

- 3 db melltartó
- 3 db szürke harisnya, ebből egy kasmírblend, egy pedig a Viviree robotos harisnyám, amihez nem hoztam passzoló ruhát és megőrülök már, hogy nincs mivel felvennem
- kb. 5 db pántos alsótrikó
- remek fekete bikini, ruhacserén örököltem Zsuzsi húgától, miután neki megváltozott a mellmérete
- zoknik
- bugyik
- egy pár fekete kötött kesztyű
- szürke kötött sapka, H&M, Norvégia, mert eljöttem sapka nélkül
- merinó csősál, Mountex, Bp.
- kasmír kockás Burberry sál, Bp., Mónitól turiból
- piros vízálló Fjallraven hátizsák, de nem az a kocka alakú, ami mindenkinek van, hanem jobb

Dolgok, amiket biztosan fogok vásárolni pár héten belül:

- sötétszürke Stormberg egyberuha, mert durván le van árazva, tök jó anyagból van és végre felvehetném hozzá a robotos Viviree harisnyámat!!!
- valami semmi extra nyári nadrág, amiben lehet járni dolgozni melegben és lehetőleg nem kell vasalni, mivel vasalóm nincs
- szandál. Itt a Josef Seibel zárt orrú, de nyitott sarkú bőrcipő és a valamilyen sportmárkás túraszandál között ingadozom, mert előbbi szebb, de drága, és mivel gyalog járok dolgozni terepen (erdőben is), hamar elrongyolódna, és a túraszandál sok gyaloglásnál kényelmesebb is. És akkor vissza is jutottunk az eredeti problémához, mert van Budapesten egy ilyen Josef Seibel cipőm (kicsit mondjuk kopottas már), és egy remek secondhand Karrimor túraszandálom is a Csórából. Csak olyan hülyeségnek tűnik elküldetni egy vagyonért postán a 2000 Ft-ért vásárolt túraszandált 5x annyiért, úgy, hogy 4-6 hét alatt ér ide bármi Magyarországról, addigra vége is a nyárnak.   

További dilemmák

Érdekes lenne tudni, mennyi ruhám van a Magyarországon hagyottakkal együtt, mert egyébként úgy sincs sok, de számot nem tudnék mondani. Általában jó minőségű secondhandet vásárolok, és olyan ruháim vannak, amiket szeretek, személyesen ismerek és van történetük. ("Ez volt rajtam, amikor"). Amiket valamiért nem szeretek, azokat elcserélem ruhacserén, az ottani maradékokat meg Zsuzsi továbbadja a különféle rászorulóknak. A komplett nyári ruhatáram jelen pillanatban Bp-en dekkol, és sokat dilemmáztam azon, hogy postán utánam küldessem-e vagy se, de nem jutok dűlőre. Ott van például a cicás táskám, imádom, szuper nyári táska, a stílusom és elpusztíthatatlan, 1500 Ft-ért vettem secondhandben, szóval értéke csupán eszmei. Elküldessem 10 ezer Ft-ért azzal, hogy rengeteg idő, mire ideér, és mi van, ha elveszik a postán? Elküldessem 60 ezer Ft-ért DHL-lel, akkor nem veszik el és jövő héten itt lesz? Váljak képessé a cicás táskám nélkül élni? És persze, nem lehet tudni, hogy tudunk-e hazamenni a szabim alatt, július-augusztusban, vagy éppen hogy áll majd akkor az apokalipszis. 

A ruhavásárlással is bajom van itt, úgy is, mint: nem tetszik semmi. Vettem eddig asszem 3 db-ot H&M-ben, ebből kettő itthoni, meg 2 db-ot Stormbergben, azok jók, de az egy sportmárka. Most én ahhoz vagyok szokva, hogy selymet, kasmírt, Guccit és Burberry-t vásárolok a turkálóban (= Háda, Cream, ritkán Remixshop vagy Vatera) 1-2 ezer Ft-okért, nem pedig műszálas fast fashiont, szóval egyszerre vagyok sznob és spúr is. Otthon kb. tíz éve nem vettem semmit H&M-ben, itt rákényszerültem sajnos, mert arra volt pénzem és csak az volt nyitva a karantén alatt. Az én ruhavásárlási szokásaimnak a norvég piac nem igazán felel meg, mert itt van a fast fashion meg a sportcuccok, és az itteni second handben is fast fashion van meg sportcuccok. Persze, ökotudatosság és pénztárca szempontjából az is remek, ha az új H&M helyett használt H&M-et vásárolok, de annak nem az az eredménye, hogy kevés, jó minőségű ruhám lesz, amiket személyesen ismerek és szeretek. Tegyük hozzá, hogy egy kisvárosban lakom, lehet, hogy Osloban jobb turkálók vannak, sőt, elvileg még az is lehet, hogy a kisvárosunkban is van jó, mert kettő is van, amibe még sosem jutottam el, mivel csak munkaidőben vannak nyitva. De túl nagy reményeket nem fűznék hozzájuk. Mondjuk túraszandált biztos lehet találni. 

Nevertheless she persisted

2020.05.30. 23:27 - címkék: - komment

Munkahelyileg elég ellentmondásos heteken vagyok túl. Sok helyen olvastam, hogy a külföldre költözés az úgy néz ki, hogy az első pár hónapban minden tetszik és csodálatos és olyan, mint egy nyaralás, aztán 6-8 hónap után rájössz, hogy totál gáz és ezek mind idióták és minden rémes, majd fokozatosan beállsz egy normális szintre, ahol látod a hely előnyeit és hátrányait is. Most szerintem én egy zseni vagyok, mert én csak 3-4 hétig lelkesedtem, aztán egy hónap után máris rájöttem, hogy ez totál gáz és ezek mind idióták, most meg olyan vegyesen látom, előnyök, hátrányok. 

Leszámítva a fizikai helyszínt, mert azért teljes szívből lelkesedem szünet nélkül minden pillanatban és folyamatosan hálás vagyok a sorsnak, amiért ilyen helyen lakhatok. A dél-norvég nyárnál, a kisvárosunknál, a munkahelyem környezeténél és az utcánknál nincs szebb. Kérdezzetek meg újra novemberben. 

Ami a munkát illeti, az első két hetet otthoni karanténban töltöttem, majd 3 hetet dolgoztam egy fekvőbeteg osztályon, hat (6) ágyas krónikus pszichoterápiás osztály, a BET nevű módszerrel dolgoznak, ami egy norvég találmány, és 1. a kötődéselmélet, 2. az egzisztenciális analízis, 3. a klasszikus viselkedésterápia keveréke. Nem olyan rossz. A harmadik héten leült velem a főnökasszony, és elmondta, hogy a szomszéd épületben lévő ambulancián fog indulni egy ambuláns BET-csapat és kellene bele egy orvos és arra gondoltak, hogy olyan ügyes vagyok, biztosan meg tudom csinálni. Hát nem voltam nagyon boldog, basszus, épp kezdtem felfogni, mi történik körülöttem, megtanultam a nővérek nevét, megtanultam a legfontosabb dokumentumtípusok neveit, felfogtam a napirendet, erre kezdhetem elölről. 

Az ambulancia, ahova átkerültem, eddig két teamből állt (trauma és személyiségzavar), a harmadik, a BET lett az új. A csapatban senki nem ért a módszerhez, és aki a legrégebben dolgozik itt, az van itt öt hónapja. A második legrégebbi 3 hónapja. A teamleaderünk jó fej és tapasztalt pszichológus, de csak félállásban foglalkozik a team beindításával és csak átmenetileg ő a teamleader, amíg nem lesz új. Az ambulancia vezetője az elmúlt években többször cserélődött, emiatt sok ember felmondott, most épp jött egy nagyon szimpatikus és tapasztalt új vezető az ország másik végéból, ezért még mindent meg kell tanulnia az itteni folyamatokról. A BET-et, mint módszert amúgy bentfekvő betegeknek találták ki, ambuláns team eddig még sehol sem alakult, ebből mi leszünk az elsők a világtörténelemben, így nincs kitaposott út. Plusz továbbra sem vagyok még perfekt norvég, nem mindig értem, mi van, és ezer óra megírni egy kórlapot, amit magyarul tíz perc.

Az ezer órából kilencszáz azzal telik, hogy bekódolom a diagnózist, a beavatkozást, a betegutat, és írok egy kórlap helyett 5 (öt) különböző dokumentumot, amiket különböző emberek kapnak meg (a fennmaradó időben az instámon számolom a like-okat). Már az osztályon is sok volt a dokumentáció, de az ambulancián elképesztően és abnormálisan sok és bonyolult, és nem (csak) azért, mert nekem sok, hanem azért is, mert ez szemlátomást csökkenti a betegellátás hatékonyságát. Rengeteg az erőforrás, nagyrészt fizeti a TB a pszichoterápiát, és közben a szerencsétlen csaj az elmúlt hat hónapban már járt máshol is meg nálunk is rengetegszer, született róla kétszáz dokumentum, közben közepesből súlyos depressziós lett, és senki nem írt fel neki még egy nyomorult antidepresszívumot se és a pszichoterápiára még várólistára se került. De ez jól van dokumentálva. És ez nem egy eset és szemlátomást nem a munkahelyem, hanem a rendszer jellemzője. Ha felhív a beteg, hogy nálam felejtette a fél pár kesztyűjét, arról írnom kell egy doksit. Remélem, a téves hívásról nem kell, mert arról nem szoktam. 

Közben nem és nem és nem sikerült beregisztrálni itt a családot a rendszerbe, így továbbra sincs itt TB-jük vagy bármilyen joguk, mert zárva volt a rendőrség a vírus miatt és a telefont se vették fel meg semmi (azóta a héten sikerült), és nyolc hétbe telt norvég bankszámlát nyitnom, ami részben annak köszönhető, hogy ezek ráérős, dologtalan, lusta népség nem nagyon stresszelnek azon, hogy mikorra készülnek el a dolgokkal, ezért két havi fizetésemet kaptam a magyar számlámra, ami azt jelenti, hogy 50%-ot adózom, plusz átváltjuk a pénzt forintra, amit aztán itt koronában költök el (így se halunk éhen, de azért mégis). Az egész rendszer nagyon barátságtalan és elutasító a külföldiekkel szemben. Egy csomó helyen csak skandináv bankkártyával lehet fizetni, nem tudok pl. az ikeából rendelni online (a jyskből tudok). Volt az, amikor elmentünk a tóhoz és csodával határos módon nyitva volt a büfé, és kértem egy elviteles lattét és a gyerekeknek jégkrémet, készpénzt a vírus miatt nem használunk, a terminál nem fogadta el a kártyámat, ami egy dombornyomású VISA kártya, amivel New Yorkban és Bangkokban tudtam fizetni. Mondta a nő, hogy ja, ez külföldi bankkártya, olyan terminálja nincs, mert az a fajta drágább, és szépen visszatette a hűtőbe a jégkrémet síró gyermekeim szeme láttára és a már elkészült és egészen szimpatikus kávémat is elvette előlem (belül én is sírtam). Szóval így ezen a ponton nem éreztem magam olyan nagyon szívesen fogadva ebben az országban. 

Különben is kezdett már az idegeimre menni, hogy néha kapok ilyen megjegyzéseket és akkor nekem mindig jó arcot kell vágnom hozzá. Az új módszerről volt egy 2x2 napos tanfolyam, az elején bemutatkoztunk, amire az oktató válasza az volt, hogy hát azért így nagyon nehéz lesz pszichoterápiát csinálnom, hogy idegen a nyelv. Jé, köszi, erre nem is gondoltam. Rengetegszer ledöbbentek, ha valamit véletlenül tudtam, ami néha vicces volt, néha idegesített, hogy így jé, rájöttem, mi a baja a betegnek, jé, tudom, mi a MINI, jézusom, fel tudok venni egy SCID-et, atyaúristen, hallottam már a dialektikus viselkedésterápiáról. És az értetlenkedés, hogy ha csak két hónapja lakom itt, akkor hol tanultam meg norvégul??? Magyarországon, jártam kurzusra. Dehát azt úgy nem lehet, benne kell élni a nyelvben, hogy értsd, hogy hogyan használják ma! Igen, ezért olvastam és néztem az nrk.no-t, ami a helyi állami tévécsatorna. Magyarországon olvastad az nrk.no-t?? Igen, online, tableten a gémeskút tövében, amíg a birkáim delelőjüket töltötték bazmeg. 

A nemzeti ünnep után is ilyen savanyú fejjel megjegyezte az egyik csaj, aki amúgy szokott így mosolyogni meg másokkal beszélgetni, de rajtam feszt kifejezéstelen arccal keresztülnéz, hogy "azért külföldiként látni egy ilyet az nagyon furcsa lehet". Úgyhogy el is határoztam, hogy ha még egyszer csúnyán néz, akkor rmegmondom neki, milyen szívmelengető számomra, hogy egy olyan módszert használnak itt a norvég kisvárosban, amit egy magyar talált fel (mert ő abban a csapatban van, akik mentalizáció-alapú terápiát csinálnak nagy elhivatottsággal), ráadásul egy olyan magyar (Peter Fonagy), aki kivándorolt Angliába egy idegen nyelvű környezetbe és ott elveszett és szomorú volt és elment pszichoterápiára és aztán továbbfejlesztette, hát nem csodálatos, és most emiatt tudsz te egyáltalán mit kezdeni a borderline páciensekkel itt fenn a vad északon. Csak az a baj, a fél ház azt hiszi, hogy Bulgáriából jöttem, mert egyszer valaki eltévesztette és nem tudom, ezek biztos valami projektalapon tanultak földrajzot az iskolában, vagy pont a túranapra estek a Közép-Európai országok, azóta is néha megkérdezik, milyen idő van Várnában ilyentájt. De nyugalom, a közvetlen kollégáimnak már megtanítottam Budapestet és Sopront is, meg van egy kedves, idős sématerapeuta néni, ő bír, mert én is sématerapeuta vagyok és az itt ritka, neki rokonsága van Burgenlandban, ezért jobban képben van. 

Ezután a két pszichológuscsaj közül az egyik átkérte magát másik csapatba, a másik sírva fakadt a meetingen, majd átkérte magát másik csapatba, mert nem bírták a csapatunkban uralkodó bizonytalanságot logisztikailag, szakmailag és emberileg. És hogy nincs a csapatunkban olyan, aki ért a módszerhez, és 4 nap tréning után hogyan is tudnánk használni, és ez így nem etikus. Ezen a ponton így sok hét bizonytalanság után rájöttem, hogy várjatok csak, de ez egy egziszenciális analízis-kötődéselmélet-viselkedésterápia, ebben a módszerben azért, lássuk be, nagyon sok új nincs, jó, maga a kombináció új, de mondjuk úgy, hogy a táncterápiás képzésben elég jó kiképzést kaptam a kötődéselméletből, meg kiolvastam a fél Yalom életművet, a viselkedésterápiát meg konkrétan egyetemen tanítom, azért szerintem nagy gáz nem lesz. Közben az átmeneti félállású teamleaderünkről kiderült, hogy jó fej, és ő is rájött, hogy értelmes vagyok. Így aztán egyszercsak valahogy átestem a holtponton és a szemem se rebbent, amikor kiderült, hogy a vadiúj ambulanciavezetőnk két hét ittdolgozás után máris elment betegállományba és csak egy hónap múlva jön vissza. 

Szóval számomra könnyebb lett volna, ha egy kialakult és úgy hozzávetőlegesen működő rendszerbe érkezem így kevés nyelvtudással és nulla helyismerettel, dehát mit volt mit tenni. 

R4520 Boldogtalanság*

2020.04.18. 10:12 - címkék: - komment

Mivel a pszichiátriai témájú szakmai híroldalak sem írnak semmi másról, csak a Covid-19-ről (de komolyan), már elolvastam pár cikket arról, hogy fogja a koronavírust egy világméretű pszichiátriai betegségpandémia követni. Ettől elég ideges vagyok. Mármint nekem nem baj, ha több lesz a szorongó meg a poszttraumás stressz zavaros, több kiváló terápiás technikát is ismerek ezekre, szuper, legalább lesz állásom. Csak ettől azért előjön belőlem az antipszichiáter, amikor ilyeneket olvasok: 

"Education about this, screening for those with symptoms, and availability of treatment are all important to mitigate the mental health consequences of COVID-19," (= Az ezzel, mmint a várható pszichés zavarokkal kapcsolatos ismeretterjesztés, a tünetekkel rendelkezők szűrése és a kezelések elérhetővé tétele mind fontos.)

A jó életbe már. Ez a hozzáállás a medikalizáció magasiskolája. Medikalizációnak hívjuk azt, amikor olyan jelenségekről, ami még nem betegség, kitaláljuk, hogy az betegség, lesz tünetlista, diagnosztikus kritériumok, valami kezelés, ami sokszor még hatásos is. Ha nagyon nem hatásos, akkor előfordul, hogy az adott jelenség azért még bennmarad a betegséglistában, hátha később rájövünk a gyógymódra (anorexia), de olyan is, hogy inkább kitesszük, bocs, ezekkel semmit se tudunk csinálni, inkább mégse betegség, hanem bűncselekmény legyen (pedofília), illetve bocs, ezekkel se tudunk semmit csinálni, gyógyítási kísérletek inkább ártanak nekik, úgyhogy inkább hagyjuk így őket és fogadjuk el, hogy ilyen is van (homoszexualitás). 

Az utóbbi kb száz évben a negatív érzések medikalizálása történik, vagy hogy Buda Bélát idézzem: "manapság már a szorongás is betegség". Félsz a kicsi, sötét, zárt helyeken? Félsz a túl magas helyeken, ahonnan le lehet esni? Betegség. Félsz attól, hogy a többi ember nem szeret vagy kinevet? Félsz és szomorú vagy, mert bedőlt a lakáshiteled? Mert ver a férjed? Mert gyerekkorodban molesztált a napközistanár? Szomorú vagy, mert egyedül vagy és nincs, aki megöleljen? Egész nap sírsz minimum három hétig, mert megdöglött az aranyhörcsögöd? Autóbaleseted volt és utána félsz autóba ülni? Meghalt a házastársad, gyereked, szülőd és sokáig szomorú vagy és értelmetlennek tűnik az élet? Vagy csak úgy simán értelmetlennek tűnik az élet? Semelyik ruha nem áll jól és rondának érzed magad? Jobban szeretsz egyedül lenni, mint emberek között? Jobban érted a számokat, mint az embereket? Bűntudatod van, mert túl sok sütit eszel? Jó, ez így hosszú lesz, ha az egész DSM-et felsorolom, úgyhogy itt megállunk. "A 2008-as Ike hurrikánt követő egy hónapban az érintett népesség 5%-ára voltak igazak a depresszió diagnosztikai kritériumai" = levertek és reménytelenek voltak, rosszul aludtak és nem bírtak enni, miután egy hete elvitte a hurrikán a házukat, a villanyvezetéket, a plázát meg az ovit. 

A medikalizáció nem kizárólag az ördög műve, vannak előnyei is. Azok az előnyei, hogy némely nehézségekre valóban sikerült kitalálni olyan módszereket, amitől az kevésbé lesz nehéz. Ezeknek a módszereknek egy része csak átmenetileg segít (gyógyszerek), de nagyon sokszor az is elég és segítenek átvészelni a nehéz időszakot. Más részük olyan, hogy megtanul az ember nemfélni a kicsi, zárt helyektől és utána be mer szállni a repülőgépbe és így jobb lesz neki; vagy sikerül megszelidítenie az agyában a traumatikus emléknyomot és nem fog tízpercenként akarata ellenére eszébe jutni a tíz évvel ezelőtti autóbalesete / megerőszakolása és így jobb lesz neki. A medikalizáció lehetőséget ad arra, hogy az emberi szenvedést enyhítő módszereket találjunk ki, beleértve gyógyszereket és pszichoterápiás módszereket egyaránt. És ez jó. 

A negatív érzések medikalizációjának a hátránya az, hogy a negatív érzések nem számítanak normálisnak többé, így rengeteg időt és energiát ölünk abba, hogy megszabaduljunk tőlük, és mivel ez gyakorlatilag lehetetlen, a végén még szarabbul leszünk, mint előtte. A negatív érzéseket elkezdjük veszélyesnek tekinteni, elkezdjük tünetnek tekinteni, megijedünk tőlük. A valóságban a negatív érzések nagyon kellemetlenek és fájdalmasak tudnak lenni és ne értsünk félre, tényleg szarok, de nem veszélyesek. Félelem, szomorúság, magány. Ez mind nagyon szar. Mind az emberi élet része. Ijesztő dolgokra, veszteségekre, hosszú egyedüllétre adott normális reakciók. 

A mostani járvány az egy ijesztő és szomorú dolog. Félelmetes, veszélyes, nehezen kontrollálható, nehezen átlátható, rengeteg veszteséggel jár (emberek meghalnak, mások elvesztik az állásukat, vagy épp a kormányba vetett hitüket, akármit), rengeteg egyedülléttel jár. A barátnőm unokái a garázsfelhajtón sírnak, amiért nem ölelhetik meg a nagyszüleiket. A másik barátnőm nem tud találkozni a szerelmével hónapokig. Van, akinek kirakják a kórházból ápolásra szoruló nagyszüleit. Ezek nagyon nehéz helyzetek. Ha ezek után az emberek majd sokáig félnek és szomorúak lesznek, az teljesen normális reakció. Némelyek egy darabig majd félnek és szomorúak lesznek, aztán már nem. Mások kicsit tovább lesznek azok. Mások meg nem tovább, de súlyosabban, mondjuk hetekig egyfolytában csak sírnak / kezetmosnak, és képtelenek dolgozni. 

Minden okuk megvan rá, hogy féljenek és szomorúak legyenek, hiszen a jól ismert, biztonságos kis világunkról épp most derült ki, hogy nem is annyira az. Pláne, ha még személyes veszteségek is érték. 

Van értelme annak is, hogy ezt cakumpakk betegségnek tekintsük, egy poszttraumás stressz zavar-pandémia közeleg, mindenki tárazzon be szelektív szerotonerg visszavétel gátlókból és kognitív viselkedésterápiás appokból. Lesznek, akik ezeknek a segítségével tudnak majd újra talpra állni. De azért, na. Hol húzzuk meg a határt, hogy meddig "normális" félni és szomorkodni és mikortól betegség? Két hétig sírhatsz, 15 nap már betegség? Ha csak értelmetlennek érzed az életet, az talán oké, de ha úgy gondolod, talán meghalni is jobb lenne, az már betegség? Ha napi fél órát töltesz a kilincsek fertőtlenítésével, az kifejezetten adaptív, ha másfelet, az kényszerbetegség? A DSM-ben (diagnosztikai kritériumrendszer) mindig szerepel az a kitétel, hogy akkor diagnózis valami, ha a tünetek szenvedést okoznak. Nade a félelem meg a szomorúság alapból szenvedést okoz, nem? Vagy valaki élvezi, hogy fél meg szomorú? Én tuti nem. 

Részemről mélységesen felháborítónak gondolom, hogy mások mondják meg, mennyire szenvedhetek és mennyire nem. Hogy összeül bazmeg az amerikai pszichiáterek szövetsége és leírja, hogy ha Isolde két hétig sír, az normális, de ha három hétig, az nem. Hogy a koronavírus járvány után, amikor majd egy csomó ember teljesen normális reakcióként félni fog még egy darabig és szomorú lesz egy darabig, elkezdjünk egy ismeretterjesztő kampányt arról, hogy ha félsz és szomorú vagy, az betegség. És szűrjünk a tünetekre. Nem adaptívabb lenne ismeretterjesztő kampányt indítani arról (ha már feltétlenül muszáj valamiről), hogy most tök normális, ha félsz, szomorú vagy, magányosnak érzed magad?

Tessék, indítok egyet: az életben van könnyebb időszak és nehezebb időszak. A járvány sokaknak most egy nehezebb időszak (de ha neked pont könnyebb, az is oké). A krízishelyzetekre különbözőképpen reagálunk, van, aki dühös, van, aki fél, szomorú, van, aki épp energiát nyer belőle és hősiesen cselekszik, van. aki elbújik, magát hibáztatja, másokat hibáztat, sír, nem tud aludni, túl sokat alszik, nem tud enni, túl sokat eszik, rosszakat álmodik, magányos, szomorú dolgokra gondol, fél a jövőtől. Ez mind normális. Egyik sem valami pszichés zavarnak a tünete, hanem a helyzetre adott normális reakció. Tudom, hogy ez fáj, de azt jelenti, hogy normális vagy. Mindemellett az elmúlt száz évben kitaláltak pár dolgot súlyos félelmek és kibírhatatlan szomorúság ellen. Ennek egy részétől hosszabb távon sajnos csak még betegebb leszel, például pálinka. Vannak olyanok is, amitől jobban fogod érezni magad és segíthet átvészelni a nehéz időszakot, antidepresszánsok, autogén tréning, mindfulness-tanfolyam. Ha szeretnéd ezeket használni, használd nyugodtan. Ez nem azt jelenti, hogy beteg vagy, hanem, hogy eszközök segítségével vészeled át a nehéz időszakot, és az eszközök egy részét az orvostudomány nyújtja. 

Ha nem az orvostudomány által nyújtott eszközökkel szeretnéd átvészelni a nehéz időszakot, az is rendben van. Vannak más eszközök, jóga, természet, csokis süti, meditáció, futsz minden nap 20 km-t, festesz, sudokuzol, mittudomén. Ha semmilyen eszközt nem szeretnél használni, csak szépen megvárod, amíg elmúlik, az is oké. Nem KELL valamelyiket csinálni. Sajnálom, hogy ilyen nehéz lett most az élet. Úgy birkózz meg vele, ahogy neked a legjobb. Ha ahhoz kell a pszichiátria, jó. Ha nem kell, az is jó. Egyik sem normális vagy nemnormális. 

*Ez egy hivatalosan létező BNO kód, igen, van egy Boldogtalanság nevű betegségkategória. Nem a pszichiátriai kódok között van, hanem az "egyéb"-ben. 

These are better than the Cambersons' berries

2020.04.12. 17:49 - címkék: Címkék: kaja nyafogás Norvégia - komment

Mostanra már kicsit megelégeltem, hogy semmi más nincs az interneten, csak a koronavírus, hol hányan haltak meg, viselj-e maszkot, mivel töltsd az időt a karanténban, kovász, gazdasági összeomlás jön, idegesítő álvidám lánclevelek. Úgy, hogy én tényleg szeretném követni a híreket, de két hírkövetés között jó lenne néha valami másról is olvasni. Régebben mi szokott történni a világban? Egyáltalán, én mivel töltöttem az időmet régebben? Különben Norvégiáról meg kajákról fogok írni ebben a bejegyzésben, ez csak egy kis kitérő. 

Szóval van egy csaj az osztályon, ahol dolgozom, aki félállásban pszichológus gyakornok, norvég, idevalósi, de azon a magyar egyetemen tanult, ahol én is tanítottam, és ezért szeret velem Budapestről meg az ottani kedvenc helyeiről beszélgetni. Ő lelkesedik (fürdők! Palatinus!), én finnyogok (annyian vannak, mint a hetes buszon, basszus). A múltkor kérdezte, milyen magyar kaja hiányzik nekem, mert neki hiányzott Budapesten pár norvég étel, pl. a "rendes" húsgolyó (marhahúsból, mint az ikeás), meg a kenyér (ezt nem részletezte). Mondtam, hogy nekem a kávé, mert én a presszókávét szeretem meleg tejjel, itt meg filterkávét isznak hosszú kávé formájában üresen. Igen, tehetnék bele tejet a munkahelyemen is a hűtőből, de az americano hideg tejjel még rosszabb, mint anélkül. Itthon, a lakásunkban is filteres kávéfőző van, úgyhogy azt iszunk. Azt mondta a Móni, hogy meg lehet szokni és megszeretni a filterkávét, különösen, ha jó fajta kávéból van, úgyhogy eleinte úgy gondoltam, erre játszom és megszokom majd. Végül is megszoktam a tejallergiás Lány szoptatása alatt a növényi tejeket is, és pár hónap után már hittel állítottam, hogy a rizstejes-mandulatejes latte valós alternatívája a rendesnek, és a vegán sajtok se rosszak meg a rizstejszín, mígnem két év után megkóstoltam valami tehéntej-terméket, és rádöbbentem, hogy az elmúlt két évemet hazugságban éltem le. 

Szóval lehet, hogy a kávét megszokom, de valószínűbb, hogy veszek egy rendes kávéfőzőt itthonra. El kellett volna hozni legalább a Szarvasit. 

Ezen a héten elkezdtek hiányozni további dolgok, mint például a torma, állítólag lehet itt kapni valami tubusost, de nem találtam meg, a rendes üveges, neadjisten friss reszelt torma azonban nincs. Van viszont medvehagyma, most van szezonja, csak nem volt kedvem 25 km-t gyalogolni a lelőhelyhez. Nincs tojásfesték, nem baj, befestettem sima dr. Oetker ételfestékkel a főtt tojást. Nincs levesgyöngy meg betűtészta meg semmilyen levestészta, sem zacskós grízgombócleves, ezeket mondjuk én nem hiányolom, de a gyerekek nagyon, úgyhogy grízgombócot készítek itthon. Betűtésztának inkább nem állok neki, ha nem gond. A férjemnek a "rendes" szárazkolbász és szalonna hiányzik. Nekem hiányzik a császárzsömle, és természetesen összességében hiányzik Józsi A Pék, kakaóscsigástól, túrósbatyustól, rozskenyerestől. Nem, még nem szeretnék kovászt nevelni, elolvastam a neten, hogy kell, és én még nem jutottam a tudatosság megfelelően magas szintjére ehhez. Hiányzik, hogy nem lehet darált diót-mandulát kapni és nincs darálóm, és az is, hogy nem lehet rendes süteményt kapni, csak, ha megsütöm magamnak. Mondjuk nem próbáltam még ki a városi cukrászdát, mert koronavírus, de eddig az a benyomásom alakult ki a norvégokról, hogy a gumicukor és a táblacsoki megy édességfronton. Mondjuk a Kvikklunsj-t kedvelem (egyik nemzeti csokijuk, olyan, mint a KitKat.) Hiányoznak továbbá a Silicomart sütőformáim, amik már nem fértek be, és a keksz- és pogácsaszaggatóink, tegnapelőtt egy széles szájú PET-palackkal szaggattam a pogácsát. 

Az is hiányzik, hogy itt mi főzünk itthon, az ebéd a kórházban szendvics (délben esznek szendvicset és este, otthon meleg ételt) (de azt sem cifrázzák túl sztem), és bár létezik étterem meg kajarendelés, de lényegesen kevesebb fajta és sokkal drágább. Nincs az, mint otthon, hogy sokféle étterem átlagember számára elérhető áron. Jó, mondjuk itt egy kisvárosban lakunk. Mindenki tanácsolja, hogy török vagy lengyel boltban vásároljak, de a net szerint az itt nincs, szerencsére Ázsia Bolt mondjuk van, és van benne ugyanaz a kimchi-s fagyasztott húsostáska, mint a Nagycsarnok melletti Ázsia Boltban, meg amúgy is kedvelem, mert nem jellemző rá a norvég élelmiszerboltokban tapasztalható rendezett ingerszegénység, hanem egymás hegyén-hátán hömbölögnek összevissza az egzotikus mindenfélék. 

Ami a norvég ételeket illeti, sajnos a pizzát eleve sem nagyon szeretem, a fagyasztott pizzát meg egyáltalán nem; a fiskekake-t, ami nagy haltartalmú halfasírt, szeretem, a lefsét (burgonyás tésztából készült palacsinta, készen lehet venni) nem szeretem és meglepetésemre a gyerekek sincsenek oda érte, a kardamomos meg fahéjas édes zsömlét szeretem, a gumicukrot utálom, a májkrémet szeretem, a barnasajtot kibírom. Az áfonya a boltban finom és arányaiban nem olyan drága, mint otthon. Amit nagyon szeretek még, hogy túrót kivéve van minden tejtermék (tejföl, kefir, joghurtok meg ezek), és az olcsó sajt sokkal finomabb, mint otthon az olcsó sajt, szóval hiányzik a kínálatból a sajt néven árult guminyesedék pálmazsírral. Valamelyik nap meg vettem dobozos fagyit, a puccosabbnak kinézőekből, és a pisztáciának annyira semmilyen íze nem volt, hogy egy pillanatra megijedtem, hogy elkaptam a koronavírust és elvesztettem az ízérzékelésemet, de nem. 

Szóval nem hiányzik "a magyar kaja", vagy különösebben valamelyik konkrét magyar kaja, de hiányzik a kínálat gazdagsága és az étkezéshez kötődő sok örömforrás és élvezkedés. Hiányzik a piac, a pékség, a luxuscukrászda, a kerti gyümölcs, a szusi házhozszállítás, a specialty kávézó. Eddig nem hiányzott a túrós rétes, de most, hogy eszembe jutott a Harrerban a túrós papucs, most elkezdett hiányozni. De szerencsére sütöttem répatortát, jobb, mint a semmi. 

What you gonna do in that rig? Flounce around the engine room?

2020.04.08. 21:14 - címkék: Címkék: vásárlás ruhák nyafogás Norvégia - komment

Amikor még Budapesten csomagoltunk (plusz orvoshoz hurcoltuk a lázas Lányt, próbáltuk lefoglalni a felpörgött Fiút, meg védjem még meg a szakdogámat is), az úgy ment, hogy 4 darab, 20 kg-os bőröndöt vittünk, és mindegyikbe tettünk ruhákat is és más dolgokat is. Az első bőröndbe kerültek a konyhaeszközök és a Lány ruhái, nagyjából az összes. A másodikba a fürdőszobai holmik és a Fiú ruhái, nagyjából az összes. A férjem a sajátjába bepakolt ilyen-olyan kütyüket meg a saját ruháit. Végül pedig jöttem én, beraktam a bőröndömbe, amit még szükségesnek ítéltem a háztartásból, gyógyszerek, valamelyik gyereknek az esőruhája, ami most került elő, megmégez, megmégaz, míg végül betettem két nadrágot, négy pulóvert meg három pólót és nagyjából be is telt a bőrönd és elértük a súlyhatárt. (És csak ezután találtuk ki, hogy hozzuk a szalonnát és a birssajtot is!)

Itt két lehetőség merült fel. Kipakoljuk és újrapakoljuk a már bepakolt bőröndöket. Ez logisztikailag lehetetlennek tűnt. A másik, hogy jó, akkor nem hozom magammal ikonikus rókás polármackónadrágomat, sem a cicástáskát, sem a Wellensteyn széldzsekit, hiszen ahhoz itt még úgyis hideg van, és májusban a férjem majd szépen hazaugrik érte. És Norvégiában is lehet venni ruhákat, majd ha valami nagyon kell, veszek itt. 

Normális körülmények között utcai ruhában dolgozunk a kórházban, de most a koronavírus miatt fehér kórházi nadrágot és felsőt kaptunk, ezekbe kell átöltözni reggelente. Így aztán simán tudok egy hónapja ugyanabban a Húgomtól kapott Icebreaker merinó leggingsben és ugyanabban a csíkos pulcsiban járni, alatta váltogatom a 3 db fekete rövid ujjú pólómat. Utóbbiak sajnos egyik sem merinó, úgyhogy mindig ki kell őket mosni. Kapszularuhatár level 1000. Ráadásul csak egy db pizsamanadrágot hoztam, és azt itt utálom, mert túl tág a szára és éjjel felcsúszik és pont fázik a lábszáram, és a dereka is nyúlott. Ezt a mai napon elégeltem meg és arra jutottam, hogy alapvető szükségletem egy normális pzsamanadrág, illetve az is, hogy ne kelljen az egyetlen meglévőt reggel mosni és a radiátoron szárogatni, hogy estére felvehessem, valamint nagyon szépen laposodik itt Norvégiában a Görbe, épp ma délután jelentette be a miniszterelnökasszony, hogy két hét múlva fokozatosan kezdik feloldani a korlátozásokat, és ezért bementem a H und M-be, ajtóban kézfertőtlenítés, szépen távolságot tartottam mindenkitől, nem tapiztam össze ezer dolgot, és gyorsan vettem egy pizsamanadrágot. (És egy felsőt.) 

Itt szeretném elmondani, hogy biztosan a fizikai valóságban történő emberi kontaktusok is nagyon fontosak, és egy ponton bizonyára nekem is hiányozni kezd majd, hogy nem borozunk már többet a gangon nem cseveghetek a többi játszótéri anyukával nem békávézhatok nincs szülői értekezlet nem beszélhetem meg a Luciával személyesen a kocsmában, hogy mit írunk majd a blogunkba, egyelőre azonban rettenetesen nagyon nagyon hiányzik, hogy ruhákat próbálgathassak fel, amiket aztán nem veszek meg. 

Jó, nem feltétlenül a H und M-ben, de csak az volt nyitva. 

Végtelen önfegyelemmel azonban érintésmentesen fizettem a kártyámmal és kifelé is kentem egy kis fertőtlenítő trutyit a kezemre. Ha ennek vége lesz, napokat fogok ruhapróbálgatással tölteni.

A másik problémám a növény. Eleve a kertészet 5 km-re van innen, bár jár busz, de ugye indokolatlanul nem tömegközlekedünk, és a szobanövény / terasznövény feltehetően nem létszükséglet. Csak az a baj, hogy akarok egy citromfát. És a kertészet 3500 nm, csak lehet tartani a 2 métert? Eleve külön idősávban mehetnek a rizikócsoportba tartozók. A növényeket pedig úgysem tapizzuk össze, nem? Ha veszek kesztyűt meg szájmaszkot? Dehát hogyan lakhatnék olyan lakásban, ahol nincsenek növények? Jó, kint van mindjárt a ház előtt egy szántóföld meg kétszázezer fa, és a teraszra is vettem kicsike nárciszt az élelmiszerboltban, amikor tejért voltam. De citromfa nem volt a kisboltban. Itt imádna a citromfa, és mutogathatnám a szociális médiában, hogy milyen szép citromfát nevelek Norvégiában. Gyalogolok-e napokon belül 10 km-t egy citromfáért, vagy kibírom még egy-két hétig? Meglátjuk. 

És hiányzik a robotporszívóm is. 

Visszatérve a ruhákra, a tumblr-n láttam egy videót (vagy gif volt?), amin Naomi Campbell végigmegy a kifutón egy hát nélküli fekete selyemruhában, szóval olyasmire gondolok. Jól mutatna a piros hátizsákommal és a fekete túracipőmmel. Most miért, lehet, hogy tényleg. 

You can't take the sky from me

2020.04.03. 16:06 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Mindenki, akivel beszélek, megdicsér, hogy milyen jól viselem ezt a nagyon nehéz helyzetet, hogy tudniillik az apokalipszis kellős közepén költöztem családostól egy idegen országba, és milyen jó, hogy ilyen optimista vagyok és tudom úgy látni, hogy félig tele a pohár. De igazából nem ez van, mármint nem kitartok a nehéz helyzetben is, hanem jól vagyok. Jobban vagyok, mint mondjuk tavaly novemberben Budapesten. 

Ennek szerintem legnagyobb részben az az oka, hogy a nappaliban a kanapéról egy hatalmas mezőt, plusz az eget látom látványos felhőkkel és naplementével, a munkahelyen a szobám ablaka egy erdőre néz, a nővérszoba ablaka egy tóra, valamint hogy amikor kinézek a meetingek soran az ablakon, cinkék ugralnak fenyőágakon.

Kb. 2 km-re lakunk a munkahelyemtől, gyalog jövök, mert tömegközlekedés nincs, autónk meg nincs, általában huvös, de szélcsendes és napsutéses idő van (mondjuk tegnap esett ilyen hódara tiz percig, szivbajt is kaptam, hogy ez meg mi), lejövök egy dombról, gyönyöruek a fények es 1 db kukásautót es 1 db kutyasétáltató nőt kivéve senki sem járkál az utcán, elmegyek a tenger (kikötő) mellett, majd felcaplatok egy másik, jó meredek és részben erdővel boritott dombra, ahol dolgozom. Amugy hogyan birtam elviselni évtizedekig a reggelente 45 perc BKV-t? Ki tudja.

Több pszichiátertől is hallottam, hogy míg az ún. normálisak rosszabbul, addig a betegeink ugyanúgy vagy jobban vannak most így a katasztrófában. Ezt elég könnyű megmagyarázni, gyakorló szorongóként sajátélményből adom egyből. Világéletemben többnyire megvolt az az érzésem, hogy Valami Nagy Baj Van, nem tudom, mi az és honnan jön, de rossz és veszélyes. Az rossz érzés, hogy Valami Nagy Baj van, de nem tudod, mi, és mikor és honnan fog lecsapni és mit tehetsz. Most meg tudom, mi, és amit tehetek, azt úgyis tudjátok már a Győrffy Páltól. Itt a norvég kisvárosunkban mindenki csinálja is, gumikesztyű, kézfertőtlenítő kitéve a kisboltban, szépen kerülgetjük egymást azzal a két emberrel, aki esetleg rajtam kívül pont ott van, a munkahelyen az egy métert tartjuk, régebben utcaiban dolgoztak az osztályon, most kaptunk kórházi ruhát, hordjuk, más emberekkel nem találkozunk. 

A norvégok, akikkel beszélgettem, vagy aggódnak, vagy nem, de akik aggódnak sem beszélnek erről egyfolytában. Az egyik adminisztrátor csak a gazdaságért aggódik nagyon, a másik a szívbeteg anyósáért. Az osztályon, ahol dolgozom, kettőből két orvos karanténban van, mert együtt voltak egy megbeszélésen egy másikkal, aki koronavírus pozitív lett, plusz az amúgy krónikus osztály most akuttá változott, így aztán van egy kis káosz, dehát azért láttam én már ennél nagyobb káoszt odahaza. 

Ami engem illet, egy krónikus pszichoterápiás osztályra jöttem, ahol 4 hónapig vannak a páciensek, és Frida, a másik orvos fog betanítani. Mire ideértem, Frida otthoni karanténba került, meg a rezidens csaj is, a pácienseket hazaküldték, de bevállalta az osztály, hogy cserébe hasonló diagnózisú, szubakut betegeket lát el, így a jól bevált kis rendszer most nem létezik, a másik épületben lévő járóbetegellátásból jönnek át kölcsönbe orvosok, meg vagyok én, aki félig értem a nyelvet, nem ismerem a számítógépes rendszert, sem a norvég pszichiátriai ellátást úgy általában. Hát nem mondom, hogy jó érzés az inkompetens, ügyefogyott külföldi asszonynak lenni a káosz közepén, de tudom, hogy csak idő kérdése, hogy megint én legyek az, aki mindent jobban tud. Most Tibi bá' tanácsát követem a tavalyi sífutó tanfolyamról, aki azt mondta: "gyűjtsd a kilométereket", vagyis tegyél bele sok órát az akármibe, és akkor egy idő után menni fog. Úgyhogy amit lehet, elmagyaráztatok magamnak, egyébként pedig napi 8 órában norvégul beszélnek körülöttem. A többi a neuroplaszticitás dolga. 

Psychic, though? That sounds like something out of science fiction.*

2020.03.21. 08:26 - címkék: Címkék: babona nyafogás covid - komment

Szóval volt az, amikor 2005-ben voltunk Thaiföldön, és egy templomban meg lehetett csináltatni a horoszkópodat őszhajú thai asztrológusokkal. Azt mondta nekem a bácsi, hogy a mostani (akkori) időszak a munkámról szól, specifikált egy pár éves időintervallumot, amikor ideális lenne férjhez mennem (sikerült akkor), aztán 34-36 éves koromtól a család válik fontossá (35 voltam, amikor született a Lány), nagyjából 83-88 évig fogok élni attól függően, hogy leszokom-e a dohányzásról, szerencsés számom a 3, ne viseljek rózsaszínt, valamint hogy 44-46 éves korom körül messzire fogok költözni, másik országba, és ezt nehézségek, szomorú dolgok övezik / segítik elő. Ezt a költözést a férjemnek is elmondta kb. ugyanígy. Így aztán 15 éve folyamatosan azon aggódom üres óráimban, hogy miféle nehézségek, szomorú dolgok közepette költözöm messzire hazámtól, és hogy az vajon valami személyes dolog lesz vagy az egész országot / világot érintő dolog, hát most talán választ kaptunk. 

Nem, nem gondolom, hogy a thai asztrológusbácsi jóslataira bármilyen természettudományos vagy másmilyen  magyarázat lenne, és azt sem gondolom, hogy a jóslás az egy valid dolog, csupán szeretek szimbólumokkal eljátszani. Szerintem nem kell teljesen kizárnunk a világképünkből a mágikus gondolkodást, hiszen évezredekig mágikusan gondolkodott az emberiség, hanem a helyén kell kezelni, a természettudományokkal nem szembeállítva és nem azok helyett, hanem külön entitásként. Megfér. Én simán jártam a meddőségi ambulanciára, adtam magamnak a szurikat és közben elmentem volna a sámánhoz, csak a férjem nem akart sámánhoz jönni. 

Egyébként kicsit rosszul érzem magam attól, hogy itt a saját személyes kis életemmel vagyok elfoglalva és a fő problémám, hogy pénteken megint átküldtek a nagy kórházba a másik városba ügyintézni, aminek a felét sikerült csak elintézni, mert az a néni máshogy tudta, miközben járványkrízis van és a magyar egészségügyben dolgozók személyes biztonságukat kockáztatva küzdenek. Azt hiszem, ha nem lennének gyerekeim, akkor komolyabban elgondolkodnék rajta, hogy hol a helyem, de így egészen más (ott vagyok a legjobb helyen, ahol a gyerekeim a legnagyobb biztonságban vannak, ennyi). Így is gondolkodom azon, hogyan segíthetnék az otthoniakon, egyelőre pénzzel nem nagyon, mert még nincs fizetésem itt, oké, tudok online tortát rendelni a nagypapám születésnapjára, de kb. ennyi jut eszembe. 

Egyébként meg én is szeretném tudni, meddig fogunk még így élni, és hogyan fogunk utána? Sajnos erről egyáltalán nem mondott részleteket a jós. 

*- We live in a spaceship, dear. 
- So? 

I'm a leaf on the wind

2020.03.18. 17:25 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Egészen fel voltam villanyozva egyébként a házi karanténünk miatt, kezdjük ott, hogy még sose voltam karanténban, cool. Másrészt esküszöm, hogy soha az életben, na jó, felnőtt életemben nem töltöttem el egy hetet úgy, hogy egyáltalán semmit de semmit se semmit sem vásároltam, és mekkora kihívás már ez! Csak hát 4 nap után már látszott, hogy kevés lesz a tej, és most vagy tej nélkül iszom a kávét, vagy kakaó nélkül marad a gyerek, és közben a norvég híroldalakon elmagyarázták, hogy ha házi karanténban vagy, akkor semmi szín alatt nem mehetsz kávézóba vagy cukrászdába, és lehetőleg ne menj boltba se, de ha elfogynak az alapvető élelmiszerek és nincs senki, aki bevásárolhatna neked, akkor, de csakis akkor elmehetsz a boltba olyankor, amikor nincsenek sokan, és minimum 1 méterre állsz mindenki mástól, de inkább kettő. Úgyhogy a férjem elment a kisboltba tejért, így nem tudunk felmutatni egy vásárlásmentes hetet. 

Közben hétfő reggel lemondta az adóhivatal a pénteki időpontomat, amikor ideiglenes számot kellett volna kérnem, bár már kértem állandót, mivel a hivatalban szünetel a személyes ügyintézés a vírus miatt. Mostantól senki nem megy sehova, állandó számot nem lehet kérni, ideiglenes számot pedig a munkáltatód tud neked igényelni. Ezt megírtam hétfő reggel a munkáltatómnak, konkrétan a kórház összes pszichiátriáit összefogó főnéninek, a közvetlen főnökömnek, és a HR-esnek, aki még soha sehogyan nem kommunikált velem, csak benne szokott lenni a címzettek között a levelezésekben. 

Erre nem válaszoltak kedd délutánig, addigra lezárták a norvégok a határokat is, és minden hivatalos honlapra kiírták, hogy aki nem norvég, az húzzon haza az országába, na jó, ha EU-országbeli és itt dolgozik, akkor ő meg a családja maradhat, így megúsztuk, hogy hazaküldjenek, de ekkor volt az, hogy irracionálisan és minden ok nélkül megijedtem, hogy hazaküldenek. A közvetlen főnököm még pénteken azt mondta, hétfőn felhív és megbeszéljük a továbbiakat, ő se hívott kedd délutánig. Jó, értem, hogy más dolguk is van, mint velem foglalkozni, de eleve az egész fogadtatás a kórházamba az adminisztratív félreértések miatt elég rosszul sikerült, plusz koronavírus-okozta határlezárások, amúgy is próbaidőn vagyok, bármikor elküldhetnek, esik az olaj ára, a norvég gazdaság összeomlik, mehetünk vissza a balettba ugrálni. 

Úgyhogy írtam egy teljesen normális emailt most csak a két, kisebb és nagyobb főnökömnek címezve, hogy kicsit így információhiányban érzem magam, és légyszi írják meg, mi a következő lépés, kérnek-e nekem ők számot vagy megvárjuk az állandó számot, van-e nekem teendőm vagy nincs. Visszaírt a főnököm, hogy nyugodjak le, az ügyemmel foglalkozva van, csütürtökön majd megírja, hova menjek pénteken, és mindjárt küld egy könyvet az osztályon alkalmazott pszichoterápiás módszerről, ami egy harmadik generációs kognitív viselkedésterápia, csakhogy sose hallottam róla, pedig ezt tanítom egyetemen. Lett is hamarosan a postaládánkban egy könyv (mármint igazi, fizikailag könyv), hát le vagyok nyűgözve, ez egy olyan harmadik generációs kognitív viselkedésterápia, ami az egzisztenciális analízis (Yalom és mtsai) alapelvein nyugszik és olyan pácienseknek találták ki, akiknek ezer diagnózisuk van és egy tonna gyógyszert szednek már hatástalanul és ezidáig terápiarezisztensnek hívtuk őket, de majd most. Megnéztem a módszerről a neten egy angol nyelvű diasort is, mutatom a kedvencemet. 

life_is_painful.png

BET = basal eksponering terapi (basal exposure therapy)

Hát nem én is mindig ezt mondom? Most én ettől viccen kívül nagyon boldog vagyok, mert azt hittem, majd unalmas sima CBT-t (klasszikus kognitív viselkedésterápia) kell majd itt csinálnom és maximum a tengerpart, az erdő, a magas fizetés, a friss lazac és a működő demokrácia fog kompenzálni azért, hogy szétunom magam, nade ez izgalmas és tetszik és passzol a világnézetembe. És semmi kifogásom nincs az ellen, hogy súlyos borderline-okkal és/vagy pszichotikusokkal és/vagy hangulatzavarosokkal és/vagy poszttraumás stressz zavarosokkal foglalkozzak, bírom a súlyost. A demenciát meg az addiktológiát nem szeretem, a többi jöhet. 

Egy pszichoterápiás szakkönyvet olvasok norvég nyelven, basszus. Annyira hálás vagyok a norvégtanárunknak (és természetesen a macskáinak). 

Ma meg kaptam egy emailt egy ismeretlen névtől a kórházamból, hogy a személyi számokkal való bénázás miatt, bár 12-én van fizetés, én nem kaptam március 12-én fizetést, de még március során fognak küldeni, mivel nincs norvég bankszámlám, így a magyar számlámra. Március 9-től dolgozom amúgy, szóval 3 napi fizetésről van szó, amiről már eredetileg megbeszéltük múlt hónapban, hogy csak akkor tudnak fizetni, ha lesz norvég bankszámlám, de április 12-ig úgyis lesz, úgyhogy eleve úgy jöttünk, hogy április 12-ig tuti nem kapok itt pénzt, és ha addigra se lesz norvég bankszámlám, akkor lehet, hogy csak még később. Szóval nem nagyon értem, hányan dolgozhatnak itt a HR-en és miért nem kommunikálnak egymással és miért kapok sorra új és a korábbinak ellentmondó információkat, ugyanakkor szuper hír, hogy akarnak nekem fizetést adni, máris nagyobb kedvvel sütöm a kakaóscsigát a karanténban. (A végén _sokkal_ vékonyabbra kell knyújtani, mint az ember gondolná, mert különben a tészta-kakaó arány nem lesz megfelelő). 

Ami a norvég koronavírus-helyzetet illeti, csodálatos átláthatósággal kommunikálnak, online követheti bárki az új eseteket, a tesztelési protokollt meg mindent, fegyelmezetten viselkednek, szóval ahogy az ember egy skandináv országtól ezt várná. Egyedül akkor kaptam csak (pozitív) kultúrsokkot, amikor a norvég miniszterelnökasszony, aki úgy néz ki, mint Sopronban a szomszéd Erzsi néni, aki mindig szokott adni cseresznyét, tartott egy külön sajtótájékoztatót a gyerekeknek és elmagyarázta az egész koronavírus-szituációt gyereknyelven is. 

Time for some thrilling heroics

2020.03.14. 10:56 - címkék: Címkék: nyafogás Norvégia - komment

Mielőtt indultunk, mondta valaki, hogy majd jönnek a Váratlan Nehézségek, amik biztosan mind lesznek, úgyhogy fel is készítettem magam minderre és egészen sokáig nem lepődtem meg rajtuk, de azért volt egy pont hétfő délután, amikor már meglepődtem. 

Előzmény: nem tudtunk a tervezett időben repülni a Lány betegsége miatt; amikor ideértünk, kiderült, hogy a magyar sim-kártyáink két különböző ok miatt nem működnek; norvég sim kártyát csak norvég személyi számmal vehetsz; a lakásban nem működik a net; és az eurónkat kb sehol a környéken nem lehet átváltani. Ezeket a nehézségeket kezeltük, Mona segített norvég sim-kártyához jutni, később a magyarokat is működésre bírtuk, a Főbérlő Néni valahogy beüzemeltette a netet, megtudtuk, hol tudunk pénzt váltani (csak aztán karanténba kerültünk, de úgysem sürgős). 

Úgy volt, hogy március 6-án, pénteken érkeztünk, és kaptam egy táblázatot az első heteimről a kórháztól, hogy mikor hol mit kell megtanulnom. Rögtön az első két napon nem a saját osztályomra kellett mennem a táblázat szerint, hanem a központba a szomszéd városba (20 perc vonattal), az új belépőknek kötelező tanfolyamra. Ott a recepción csinálnak majd nekem belépőkártyát, és mindehhez meg volt adva egy kontaktszemély, aki mindezt leszervezte, csak épp elérhetőség nem volt hozzá. 

Rengeteg gondolkodás után kitaláltam, mit vegyek fel, szépen kikészítettem a ruhámat, felkeltem hatkor, lesétáltam a vonathoz. A jegykiadó automaták mind üzemen kívül voltak, úgyhogy megkérdeztem egy embert, hol lehet jegyet venni, mondta, hogy a trafikban. Vettem jegyet, addigra kiírták, hogy késik a vonatom. Nem para, úgyis időben elindultam, ha 35 percet késik, akkor is beérek időben. Egy idő után kiírták, hogy a vonatot törölték. A vonat amúgy ritkán jár, következő vonattal már pont el fogok késni. Hát jó, majd elnézést kérek. Vártam 50 percet a következő vonatra, vonatoztam 20 percet, leszálltam, megkerestem térképpel a kórházat, odamentem a recepcióhoz, mondtam, hogy ezt és ezt a csajt keresem. Mondták, hogy ilyen itt nincs és nem tudják, ki az. Mondtam, hogy új belépő vagyok és új belépőknek szóló kurzusra kellett ma idejönnöm. Mondták, hogy ja, az az alagsorban van a 3-as meeting roomban. Lementem negyed óra késéssel, ott állt 8 ember 4 újraélesztő baba körül. Kérdeztem, ez-e az új belépőknek szóló tanfolyam, mondták, igen, de nyolckor kezdődött. Mondtam, hogy bocs, törölték a vonatomat. Mondták, hogy oké, épp az újraélesztést gyakoroljuk, mehetek is mellkaskompressziókat alkalmazni a babán, úgyhogy hamar azon kaptam magam, hogy különböző helyzetekben és felállásokban gyakorolom az újraélesztést egy profi tanfolyamon egy nevetségesen jól felszerelt gyakorlórészlegben norvégul. 

A tanfolyam szünetében odajött egy nő, hogy nem vagyok a listán. Mondtam, hogy én nem tudok semmiről semmit, megmutattam nekik a táblázatomat, azon ott volt, hogy ma ide kellett jönnöm és hogy XY bejelentkeztetett engem a tanfolyamra. De nem jelentkeztetett be. Jó, nem baj, menjek lélegeztetni a babát, de szóljak a főnökeimnek, hogy majd jelentkeztessenek be utólag. 

Dél körül vége lett az újraélesztő blokknak, és akik tartották, ők leléptek. Előtte még ámuldoztak, hogy 3 napja vagyok Norvégiában és milyen jól értettem mindent, meg szóltak, hogy amikor térdelve nyomtuk a babát, elszakadt hátul a szoknyám. Oké, a derekamra kötöttem egy pulóvert, vettem egy kávét meg egy szendvicset egymillió forintért, és írtam egy emailt az ügynökségnek és az itteni osztályvezetőmnek (telefonszám nem volt hozzá), hogy itt vagyok és akkor most mi van. 

Visszaírt a főnököm, hogy ja, nem tudtak bejelentkeztetni a rendszerbe, mert norvég személyi szám nélkül nem lehet. Visszaírtam, hogy dehát már leleveleztük hetekkel ezelőtt, hogy nem lesz rögtön személyi számom, mert azt idő megigényelni, és azt mondták, anélkül elkezdhetek dolgozni, csak majd a fizetéshez fog kellenni, de addigra úgyis megérkezik. Visszaírtak, hogy nem, ők úgy tudták, hogy nekem már első nap lesz. Itt belekerültünk egy ilyen "nem így van - de így van" loopba, ahol mást állított a kórház és mást az ügynökség, úgyhogy elmentem venni bilit meg WC-szűkítőt, aztán hazamentem. 

Másnap elmentem regisztrálni a rendőrségre, az is a szomszéd városban van, szóval a kettővel korábbi vonattal mentem, így választhattam, hogy az épület előtt várok másfél órát szakadó esőben, vagy bent ülök a többi szájmaszk nélküli bevándorlóval. Végül sorra kerültem, odaadtam a papírjaimat, mondta a nemkedves rendőrnő, hogy a munkaszerződésem nem megfelelő formátumú, de elmegy megkérdezni, regisztrálhat-e így. Na, ezen a ponton már kezdtem elveszteni természetes higgadtságomat, és felkészültem rá, hogy ha kell, sírok is. Visszajött a nő a megkérdezésből, rám sem pillantott, egyetlen szó nélkül leült a gépéhez, szigorúan gépelt egy csomót, majd elém rakott egy papírt, hogy regisztrálva vagyok, viszlát. 

Másnap elmentem a gyönyörű, kastélyszerű, ugyanakkor modern adóhivatalba (a másik városba), ahol személyi számot kell kérni. Egyetlen lélek sem volt ott rajtam kívül. A kedves néni elmagyarázta, hogy van ideiglenes szám, azoknak, akik 6 hónapnál kevesebb időre jönnek, és van a rendes szám, én olyat fogok kapni, mert a szerződésem pont 6 hónapra szól, ezt postán küldik ki, kb. két hét szokott lenni, néha több, 2-6 hét. Mondtam, hogy az baj, mert anélkül nem dolgozhatok. Mondta, hogy de, EU állampolgár vagyok, nyugodtan dolgozhatok Norvégiában, jogom van hozzá, de a fizetéshez majd norvég bankszámla kell és ahhoz kell majd a szám, de addigra úgyis meglesz. Mondtam, hogy de a munkahelyem azt mondta, nem kezdhetek szám nélkül. Mondta a néni, hogy de. 

Jó, ezt megírtam a munkahelyemnek, akik egy nap múlva kiderítették, hogy ja, kezdhetek szám nélkül, ez volt csütörtök délután, egyúttal bejelentette a miniszterelnökasszony, hogy este hattól a békeidőben valaha látott legszigorúbb korlátozások lépnek érvénybe, és mindenki, aki bármilyen külföldről jött az országba (nyaraló norvégok is) két hét házi karantén. Itt eldobtam mindent és elmentem a boltba kajáért, mielőtt ránk zárja az ajtót a járványügy. 

Közben összetalálkoztunk a közös képviselővel, aki a házunkban lakik (4 lakásos ház) és ugyanott dolgozik, ahol én, szigorúan figyelmeztetett, hogy rosszul dobtuk ki a szemetet, mert a műanyagost csak a saját zacskójában lehet, a másikat meg össze kell kötni. Ezen remekül szórakoztam magamban, mert emlékszem, hogy amikor Móni Norvégiába költözött, neki is súlyos, szelektív szemétgyűjtéssel kapcsolatos közösségi problémái adódtak. Aztán írt a Főbérlő néni, hogy söpörjük le a lépcsőt, mert összejártuk és panaszkodtak a szomszédok, visszaírtam, hogy bocsbocs, én is láttam, csak még el kellett menni a boltba seprűért, mert azunk pont nem volt. 

Másnap felhívott a leendő közvetlen főnököm, hogy akkor home office-ban majd megcsinálom az e-learning tanfolyamokat, amiket kell. Átjött, hozott egy laptopot, letette az ajtó elé, egy méter távolságból integetett, és megbeszéltük, hogy visszamegy a kórházba és utána felhív és elmondja, mit kell csinálnom a gépen. Elment, felhívott, elmondta az első két lépést, majd kiderült, hogy nem tudok belépni a kórházi rendszerbe, ahol az e-learning izék vannak, mert - wait for it - nincs személyi számom. 

Mondta, hogy jó, akkor majd hétfőn küld valami olvasnivalót, úgyhogy építettünk a gyerekekkel hóembert meg sütöttem kalácsot. A hatos fonást basszus nem tudtam megcsinálni youtube-ról sem, úgyhogy szóltam a férjemnek, aki kamaszkorában origami-tehetség volt és a tévében is szerepelt, rápillantott a videóra és két másodperc alatt befonta, csodálatos lett. 

Ezután írtak a kórházból, hogy menjek vissza az adóhivatalba hétfőn, és kérjek ideiglenes számot, mert azt rögtön odaadják. Mondtam, hogy nekem azt mondták, és amúgy a honlapon is az van, hogy vagy ideiglenes számot kér az ember, vagy állandót, és én már kértem az állandót. Mondták, hogy nem így van, menjek csak. Ja, de hétfőn még karanténban vagyok, úgyhogy nem mehetek, foglaljak magamnak időpontot a karantén utánra és menjek akkor. Foglaltam. Vajon odamegyek és megmondják a nénik, hogy nem adnak ideiglenek számot, mert már elindították az állandó szám kérelmezését, vagy sem? Nekem végül is mindegy, előbb-utóbb meglesz valamelyik. Az az igazság, hogy annyira örülök, hogy nem Budapesten kell átvészelnünk a zombiapokalipszist, hogy némi kafkai bolyongást a hírhedt norvég bürokráciában még el tudok viselni. 

This is just a moment in time. Step aside and let it happen.

2020.03.13. 12:16 - címkék: - komment

Jó időzítéssel pont egy hete jöttünk Norvégiába, minden simán ment az utazással, Sopronból kisbusszal a bécsi reptérre, ott vettünk sok nápolyit meg egy üveg Grey Goose vodkát a duty freeben, mivel Norvégiában milliókba kerül az alkohol. Ezzel kihúzzuk fél évig. A nápolyi már elfogyott. 

A lakás csodálatos szuper, a főbérlő néni legnagyobb meglepetésünkre fullra felszerelte nekünk, felhuzatolt ágyneművel és edényekkel teli konyhaszekrénnyel és kajával teli hűtővel és kávéval várt, és ragaszkodott hozzá, hogy körbevisz a városban (gyerekestül, szóval a játszótérig, majd a mekiig jutottunk), aztán még átjött pár nap múlva sütivel és porzsákkal a porszívóhoz. Egy négylakásos társasházban lakunk, a felső szinten, egy majdnem pont ugyanolyan elosztású lakásban, mint a budapesti. Minden irányba ablakok vannak, amin mezők vagy mohos sziklák látszanak, a kanapén ülve lehet gyönyörködni a naplementében / a hóesésben, a háztól 20 méterre van egy pár fából, sziklákból, mohos kövekből álló "titkos erdő". Részemről imádom. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lakhelyünk lesz. Még szerencse, hogy nem rendeltünk költöztetőautót, nem lett volna szükség rá, ehelyett négy db, húszkilós bőrönddel jöttünk, amibe az utolsó pillanatban még belenyomtam 3 tábla Harrer csokit, egy tábla mangalicaszalonnát sógorom által nevelt állatból, egy jó adag birssajtot, amit tavaly főztem Sopronban, meg két üveg saját lekvárt. A ruháim helyett, de ruhákat itt is lehet venni, ágfalvi mangalicaszalonnát meg tuti nem. A Harrer csokik már elfogytak. 

haz.jpg

Ott lakunk

A Lány elvileg először a norvégul nem tudó gyerekeknek való iskolába ment volna, az kb 1 km innen, majd ha ők azt mondják, mehet tovább, akkor a legközelebbi általánosba, ami látszik az ablakunkból, és aminek az udvara iskolaidőn kívül (totál életveszélyes) játszótérként funkcionál. Az összes iskola és ovi bezárt itt tegnaptól, szóval mindez majd valamikor a jövőben lesz esedékes. 

Dolgozni végül nem kezdtem el, egy ilyen bürokratikus szerencsétlenkedés miatt, mármint nem én szerencsétlenkedtem, hanem a kórház, de aztán kibogozták, ez azonban 4 napba telt, tegnap írtak, hogy oké, mehetek, illetve mehetnék, csak épp pont tegnap du. bejelentették, hogy mindenki, aki külföldön volt vagy külföldről jön Norvégiába, 14 nap házi karantén. Mi 7 napja jöttünk, úgyhogy ahogy olvastam a hírt, elrohantam a boltba, bevásároltam szerintem kb. két hónapra elegendő cuccot, és most házi karanténban vagyunk. Ez azt jelenti, hogy kimehetünk a lakásból és sétálhatunk a környéken, csak más emberekkel nem kerülhetünk közeli kontaktusba, nem használhatjuk a tömegközlekedést, nem mehetünk dolgozni / oviba meg ilyesmi. Boltba se mehetünk értelemszerűen, nem mintha bárki ellenőrizte volna. És bezárt minden kulturális program, uszodák, mozik, fodrászok, masszőrök, tetoválószalonok. Aki csak tud, home office-ol. Ezek nem viccelnek. 

Hatalmas mázli, hogy ez pont most és pont itt történik, amikor a férjemnek nem kell dolgoznia és tud vigyázni a gyerekekre, és amikor egy ritkán lakott kisvárosban vagyunk. Az előző héten, amikor még nem voltunk karanténban, de voltam egyszer a kórházban, egyszer a rendőrségen és egyszer az adóhivatalban, kb annyi emberrel találkoztam összesen az egy hét alatt, mint Budapesten egy óra alatt. Azért nagyon remélem, hogy lassan elkezdhetek dolgozni, nem mintha nem élvezném a nyaralást, de örökké nem tart ki a pénzünk a világ legdrágább országában. 

Hát ez egy ilyen furcsa időszak. 

A man can live on packaged food from here ’til Judgment Day if he’s got enough rosemary.

2020.02.28. 18:33 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Na, de legalább megvédtem a mozgás- és táncterápiás szakdolgozatomat ma délután, így mostantól a mozgás- és táncpszichoterapeuta címet viselhetem. Szerintem nem fogom sokszor hangosan kimondani, mert amúgy is kicsit pöszén ejtem az "sz" betűt, így nekem ez túl nagy kihívás. 

Amúgy meg jézusmáriám már. 

Úgy volt, hogy szombaton (holnap) megyünk Sopronba és vasárnap Bécsből repülünk Norvégiába. Kisbusz, bőrönd, lista, minden. Ezen a héten meg még csinálok dolgokat meg találkozom a barátaimmal, sőt, még az is felmerült, hogy a karácsonyra kapott Rudas-fürdő utalványt elhasználjuk a férjemmel. A héten már egyik gyerek se ment intézménybe, mivel nem akartam, hogy pont az utazásra betegedjenek meg. 

Aztán a Lány belázasodott péntek este, pont egy hete, és azóta beteg, vírus (nem korona, hanem a kiütésesek közül valamelyik), baktérium, minden, évek óta nem volt ilyen beteg, és értem én, hogy a korszerű irányelvek szerint a lázzal semmi baj nincs és csillapítani színtiszta hagyományőrzés, de azért a 40C-t látni a hőmérőn, az tök ijesztő. Úgyhogy a hétre tervezett dolgok egy jó részét hamar elengedtem, a többit meg később, ma reggel lemondtuk a vasárnapi repjegyet és áttettük egy vagyonért jövő péntekre, emaileztem a leendő főbérlőnek, hogy ne várjon, lemondtuk a kisbuszt, emaileztem az ügynökségnek, visszavittem a Lányt a gyerekorvoshoz, átadtam a férjemnek, elmentem megvédeni a szakdolgozatomat, addig a férjem elvitte röntgenre. Nincs tüdőgyulladása. Jól gondolom, hogy pont vasárnapra lesz makkegészséges?

És nem megmondtam, hogy pont akkor fog ideérni a koronavíruspara, amikor utazunk? És akkor most majd az lesz, hogy a Fiú is elkapja ezt az izét a Lánytól, és pont jövő pénteken lesz lázas, de legalább nem merül fel az a döntés, hogy utaztassam-e lázasan vagy ne, mert karanténban nem akarom végezni. A Lány amúgy azt mondta, azért lettek betegek pont az indulásra, mert én pont attól féltem (vö. bevonzottam), úgyhogy szeretném jegyzőkönyvbe vetetni, hogy ha a félelmeimnek ekkora hatalma lenne, akkor fél szemére vak leszázalékolt magányos alkoholista lennék egy kőbányai panellakásban két macskával, akiket gyűlölök, rég elvitte volna az emberiséget a H1N1, halálosan mérgező eső hullana, és meghaltam volna agytumorban 17 évesen, mert akkoriban sokat fájt a fejem. 

Amúgy nagyon ügyesen úgy sakkoztam az itthon lévő élelmiszerekkel, hogy holnapra elfogyjon minden, úgyhogy ha pont jövő hét elején lesz apokalipszis, akkor mi leszünk azok, akik megeszik a szomszéd kutyát. Elnézést, ha sok az elgépelés, közben szimultán palacsintát sütök az utolsó zacskó lisztünkből, amihez felbontottam az utolsó üveg nutellát, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

The woods are the only place I can see a clear path.

2020.02.21. 12:20 - címkék: Címkék: norvég nyafogás Norvégia - komment

Ez egy nagyon érdekes időszak, sok minden történik eléggé strukturálatlanul, most például rendet raknom és takarítanom kellene, meg mini cupcake-eket sütni fehércsoki ganache-sal és rózsaszín cukorszórással, mert holnap lesz a Lány búcsúbulija, aztán elmenni a Fiúért az oviba, ma van az utolsó napja, szóval be kell vinnem a kézműveskedéshez ígért kb 20 db tojástartót meg pár játékot és könyvet, amit már nem használunk, és el kell hoznom a benti cipőt, kinti ruhát, tornazsákot és persze a gyermeket, majd elmenni a Lányért, akinek szintén az utolsó iskolai napja, de ők délután színházba mennek, ezért a szomszéd épület helyett a város másik végébe kell érte menni, a cuccaiért meg majd jövő héten bemegyek. Az óvó néniknek vittem egy ajándéktáska úgynevezett apróságot (finom lekvárok, teák, csoki), a Lány osztálytársainak küldtem be két tepsi sütit (keleti blokk rocky road blondie, azaz fehércsoki-brownie, pilótakeksz és dunakavics van a tetején, kurvajó, sajnos csak a széle maradt itthon) (és le sem fotóztam!), a tanároknak nem küldtem ajándékot, mert túl sokan vannak és nem is kedvelem mindegyiket és akkor hol húzzam meg a határt, hogy ki kap, ki nem, és mit, és amúgy is lehet, hogy csak fél évre megyünk, és különben fogalmam sincs, mi ilyenkor a szociális norma és autista vagyok és mindenki hagyjon békén, de lehet, hogy jövő héten, amikor megyek a cuccokért, még meggondolom magam és kapnak egy raffaellot. 

Szóval mindenféle búcsúbulik vannak meg búcsúebédek, búcsúkávézások és búcsúsörözések, én bevallom, kicsit már úgy vagyok, hogy najólvan, menjünk már, bár én eleve sose értettem a hosszas búcsúzkodást és nincs is hozzá tehetségem. Hétvégén voltunk Sopronban, látogattunk nagyszülőket, jó, ott volt egyfajta kapuzárási pánikom, hogy jaj, utoljára még ennem kell csokissütit a Harrerban meg kávéznom a Kultúrpresszóban meg sétálnom a Ciklámen tanösvényen. Van egy ilyen előítéletem, hogy Norvégiában nincs normális kaja, süti, vagy épp kávé. Mondjuk fák éppenséggel vannak. 

Levizsgáztunk amúgy a B2 szintből kedden és szerdán, vagyis én csak szerdán, mert kedden még bementem Sopronban a Bányászati Múzeumba beköszönni, mert bár ugyan a Fiú születése óta csak online önkénteskedtem nekik, attól még nagyon sokat köszönhetek annak, hogy anno befogadtak, tudást és élményeket egyaránt, mint például pár éve elvittek magukkal az oroszlányi, ma már bezárt szénbányába, és klausztrofóbiás létemre full bányászcuccban bolyonghattam odalent, zseniális jó volt, nem is tudom, miért nem írtam róla. Szóval a többiek kedden írták meg az írásbelit, én meg szerdán, amíg ők szóbeliztek. Meggyőződésem, hogy nem tudok B2 szinten norvégul, a B2 az egy erős középfok állítólag, én pedig nem mennék át középfokon norvégból a Rigó utcában (ha lenne ott nyelvvizsga), de a tanárunk erre azt mondja, hogy a Rigó utca nem mérvadó, mert ott tök mást mérnek és amit itt mérnek rajtunk, az a szövegértés és az írás- és szóbeli kommunikációs és önkifejező készség, és annak nem vagyok híján. Nehéz belőni, hogy ez most az imposztor-szindrómám-e vagy csak reálisan látom a tudásomat, de végülis mindegy, mert így is, úgy is ott fogok majd ülni a kórházban a meetingen és egy szót se értek, mert mindenki kurvagyorsan és százféle dialektusban beszél. 

A felfújható ágyat meg addig nézegettük a neten, amíg egyszercsak írt a házinéni, hogy á, inkább vett nekünk egy ágyat. Úgyhogy bőrönddel költözünk, mert kaland az élet és drága a költöztetőautó és ott is lehet kapni vízforralót meg plüssnyulat. 

Szóval elég nagy a káosz, a lakásban is, az időbeosztásomban is és a teendőlistáimon is, valamint hetek óta köhögök, de ma tettem a kávémba a Fekete Balzsamból, amit Irina hozott Lettországból és kb. az ottani unikum csak durvább, és Katalin cárnő is attól gyógyult a meg nem tudom, miből, amikor az orosz birodalom orvosai már tehetetlenek voltak. 

Define interesting*

2020.01.28. 18:50 - címkék: Címkék: süti norvég nyafogás - komment

Azt mondta múltkor a Lucia, hogy majd írjak sok blogot Norvégiáról, de ne csak ilyen szépirodalmi igényű humoros szösszeneteket (nem pont ezt a kifejezést használta, de nem emlékszem, mit), hanem rendes, gyakorlatias dolgokról, hogy például mit vásárolunk ott a háztartás részére és mit nem. 

Még nem vagyunk ott, de miután egy hétig agyaltunk azon, hogy rendeljünk-e költöztetőautót, hogy vihessük a rizsfőzőt meg a robotporszívót vagy ne, eszembe jutott, hogy ez valószínűleg már az a kategória, amiről rendes, gyakorlatias blogbejegyzést illik írnom. 

Úgy van, hogy az ügynökség segít nekünk lakást keresni, találtak is egyet, ami úgy kb szimpi volt, és bútorozott, mivel az eredeti tervünk az, hogy két bőrönddel vágunk neki a nagyvilágnak, nem rendelünk egy vagyonért költöztetőautót, és ennek értelmében a nagyvilágban bútorozott lakást bérelünk. Csakhogy a tulaj február egytől akarta kiadni, nekünk meg csak márciustól kell, és van még 3 havi depozit is, meg hó elején fizetik a lakbért, és arra nem lett volna pénzünk, hogy plusz egy hónapra tök feleslegesen béreljünk egy lakást Norvégiában. Úgyhogy ezt elvetettük. Utána sokáig nem találtunk semmilyen lakást, bár voltak jó hirdetések, de egyiket sem sosemlátott keleteurópai bevándorlócsaládnak akarták online megegyezés alapján kiadni, így egy ponton már eléggé kezdtem aggódni, hogy kedvenc magyar íróm** örökérvényű szavaival élve "hol a picsába fogunk lakni." Végül találtunk egy részlegesen bútorozottat, amiben van egy emeletes ágy, amiről tutifix, hogy le fognak zuhanni a kölykeim, nem éjjel, hanem nappal, úgyhogy a képeket nézegetve máris közöltem, hogy jó, akkor azt a szobát zárva tartjuk, más ágy viszont nincs, dehát max veszünk egy ágyat, van a faluban jysk. 

Amúgy egy dél-norvég tengerparti kisvárosba megyünk, csak azért hívom falunak, mert magyar viszonylatban kicsi. 

Aztán megkérdeztem, mennyi lenne pár dobozt kiküldeni egy norvégiai magyarok által működtetett szállítóautóval, és kiderült, hogy drága, viszont pont március elején viszonylag olcsón megkapnánk az egész autót, úgyhogy akkor kitaláltam, hogy kivisszük az ágyunkat. Nagyon szeretem azt az ágyat, több kör után találtuk meg bele a tökéletes matracot, és akkor már nyilván visszük a kávéfőzőt, rizsfőzőt, robotporszívót és a 870 plüssnyulat, és otthonosan fogjuk magunkat érezni a zord északon. 

Mindeközben takarításkor odébb toltam a kanapét és kiment a térdem, a Fiú szokásos asztmatikus hörghurutjában betegedett meg, és rájöttem, hogy ha költöztetőautót rendelünk, akkor össze kell csomagolni, és én arra nem állok készen sem fizikailag, lelkileg még kevésbé, hogy költöztetődobozokat szerezzek és azokba okosan becsomagoljak a család részére. Ja, nem azért, mert nem állok készen a költözésre, hanem, mert nyűg. 

Közben elkezdtük az ügyintézést, először regisztrálni kell ott a rendőrségen, és bármi mást csak utána lehet, úgyhogy januárban kértünk online időpontot, de már csak március legvégére volt hely, amiből ki is találtam, hogy így hónapokig nem lesz TB-nk, nem lesz adókártyám, nem tudok bankszámlát nyitni vagy előfizetni az internetre, sem fizetést kapni, úgyhogy ott fogunk ülni betegen a sötét, hideg, offline lakásban pénz nélkül, de aztán kiderült, hogy nyugi, meg hogy néha lemondják az emberek az időpontot és akkor lesz hamarabb, nézegessük gyakran a honlapot. 

Ekkor épp nagyon szerettem volna, ha _valamit_ sikerül sikeresen elintézni, ezért gondoltam, megveszem a felfújható ágyat, mivel vasárnap délután érkezünk és ágy nincs a lakásban, ezt találtuk ki, párezer forint, egy-két napig kibírjuk, amíg megérkezik a miénk vagy amíg veszünk egy ágyat a jyskben, utána meg tök jó lesz vendégágynak. Le is foglaltam online a felfújhatós ágyat, csakhogy amikor mentem átvenni, közölte az eladó, hogy, idézem, nem szeretné eladni nekem ezt a felfújhatós ágyat, sem másmilyen felfújhatós ágyat ebből a márkából, mivel tízből tízen visszahozzák, mert rossz a hegesztése oldalt és az első használatkor se tudod már rendesen felfújni és ne vegyek ilyet. Úgyhogy gondoltam, szuper, akkor veszek a mountexben, azok legalább könnyebbek, jó, nem olyan kényelmesek, viszont tartósak és ha túrázó sátorbanalvó norvégokká változnánk, milyen jól jön majd az önfelfújódó túramatrac, csak az a baj, hogy ötvenezer. Végül aztán találtunk egy szimpatikus nem olyan drágát a neten, csak addigra már késő este lett és inkább néztünk két rész Firefly-t. 

Az is zavar, hogy egy hónapja nem láttuk a napot és utálom a budapesti telet. Úgyhogy javasoltam ma norvégon, hogy a morál emelése végett szerintem elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy a cég pénzén sós mogyorós baracktortát vásároljunk a Gerbeaudban, hiszen január van, vegyes halmazállapotú csapadék hull, porból lettünk, porrá leszünk és elvitelre féláron vannak a sütik, mire azt a választ kaptam, hogy "du skal gå ut på Gerbeaud i lunsjpausen og hente noen kaker, vi skal betale etterpå"***, mondtam is, hogy ez eddig a legszebb norvég mondat, amit életemben hallottam. A sós mogyorós barack mellett a narancsos karamellszeletük is elég menő. Egyébként a leendő lakóhelyünkön épp jobb idő van, mint itt, mielőtt még feltennénk a kérdést, hogy téli depressziós hajlammal miért költözöm az északi sarkra. 

És vajon lezajlik a koronavírus-para március elejére, vagy pont akkor fogunk repülni, amikor tetőzik, és akkor még attól is kell majd rettegnem? 

*oh God, oh God, we're all gonna die
**Szerb Antal
***ebédszünetben ugorj ki és hozzál mindenkinek egy sütit a Gerbeaudból, utána kifizetjük 

Evil is evil. Lesser, greater, middling, it's all the same.

2020.01.11. 17:35 - címkék: Címkék: nyafogás - komment

Az van, hogy én nagyon szeretem a BACKABRO kinyitható kanapénkat, de gyanús, hogy a kanapé nem szeret minket viszont. Vagy csak szimplán gonosz. Tavalyelőtt februárban fejreesett róla a Lány és agyrázkódást kapott. Pár héttel ezelőtt fejreesett róla a Fiú, mondjuk legalább nem kapott agyrázkódást. Hétfőn meg olyannyira elvesztettem a realitáskontrollt, hogy kitakarítottam a kanapé mögötti részt, ehhez el kellett húzni, és amikor visszatoltam (volna), kificamodott a térdem. Most térdrögzítőben sántikálok és majd megyek MR-re, reméljük, csak rándulás. 

Mi ilyenkor a teendő? Mármint nem térdrándulás esetén, azt tudom, rögzítés, borogatás, Witcher (a sorozat), hanem kanapé esetén. Rontáslevételben gyakorlott varázslót hívok, aki némi fizetségért jó útra téríti?  

Ráadásul úgy, hogy Lucia kívánós posztjában ez évre csupán egészségességet kértem az univerzumtól, most direkt visszamentem megnézni, nem felejtettem-e ki véletlenül magamat a felsorolásból, de nem, sőt, a WHO egészségdefinícióját is bemásoltam a precizitás végett. Vagy a kanapé Sötét Ereje erősebb mágia, mint Lucia blogja és az Univerzum közötti jótékony kapcsolat? A kanapéban maga a Káosz lakik? Mondjuk az ágyneműtartó-részében tuti. Van erre varázsige? Vagy csak rakjak rendet?

Vagy szimplán beperelem az IKEÁ-t, hogy hívják vissza a terméket és kártalanítsanak. 

Ezeket olvastam idén

2019.12.30. 15:36 - címkék: Címkék: könyv - komment

Frank Schatzing: A pillangó zsarnoksága. Ő írta a Rajt-t, amit szerettünk, és én bevallom, ezt is bírtam a hibáival együtt. Van benne akció és filozofikus elmélkedés is, túl sok meglepetést nem tartalmaz a témában (párhuzamos dimenziók és öntudatra ébredő AI), de kedveltem. 

Andy Weir: A marsi. Hát ez de jó! Tudom, évekkel ezelőtt volt új, de én most értem ide. 

Orvos-Tóth Noémi: A terapeuta esetei: Egy nárcisztikus hálójában. Azért olvastam el, hogy kölcsönadjam egy páciensnek, amúgy tanulságos és okos kis könyv, csak én nem annyira bírom a szerző stílusát sajnos, bocs. 

Roy Jacobsen: Szoba kiadó. Egyik kedvenc könyvem volt idén, Osloban játszódik a 90-es évek elején, úgy szól nehéz élethelyzetekről és érzelmekről, hogy nem nyomasztó, szerettem a szereplőket is és az egyszerű szövegét is. 

Peter Wohlleben: A fák titkos élete. Szeretnem kellett volna, az erdőről szóló nonfiction, de untam és idegesített az állandó antropomorfizálás. A fák nem beszélnek és nem esznek és nem félnek, és én nem attól tudok jobban kapcsolódni a témához, ha ilyeneket írunk róluk. 

Morten A. Stroksnes: Tengerkönyv. Ez is nonfiction és arról szól, hogy a nem nagyon szimpatikus szerzőnek kapuzárási pánikja van, és ahelyett, hogy venne egy sportkocsit, le akar vadászni egy grönlandi cápát. Szerencsére ez csak az apropója annak, hogy mindent megtudjunk az északi tengerek múltjáról és jelenéről és izgalmas lényeiről és végül csodálatos könyv. A környezetvédők a megjelenés után afféle pamfletjüknek tekintették a könyvet, amin az író meg kiakadt, mert nem ez volt a szándéka, de bocs, szerintem is a tengerről szól és nem rólad, haver. 

Torben Kuhlmann: Armstrong. Ez egy gyerekkönyv és egy egérről szól, aki a Holdra jut, de annyira szerettem, hogy muszáj itt megemlíteni, gyönyörű és hangulatos grafika és tények és cuki. Különben ezer gyerekkönyvet olvastam a gyerekkenek idén is, Ruminitól a Kicsi Sárga Repülőig, de azokat nem jegyzem. Az Armstrongot viszont vegyétek meg, csodálatos. 

Torben Kuhlmann: Lindbergh. Igazából ez az első könyv és az Armstrong a második, nyilván egy egérről szól, aki feltalálja a repülőgépet, egyébként a szerző srác diplomamunkája volt, és ez se rossz, de az Armstrongot jobban szerettem. 

Sarah Naphtali: Buddhizmus anyáknak iskolás gyerekkel. Kedvenc gyereknevelős sorozatom még mindig. 

Andy Weir: Artemis. Bölcsész ismerőseim utálták*, a természettudósok meg éltették ezt a könyvet, és én is szerettem, de mondjuk tényleg nem az árnyalt karakterábrázolás miatt. 

Karl Ove Knausgard: Élet. Hát igen, Knausgardnak kell lenni ahhoz, hogy írj hatszáz oldalt Észak-Norvégiáról és a merevedésedről és még jó is legyen. 

Carrie Fisher: A hercegnő naplója. Azt hittem, ez rendes önéletrajz és kicsit csalódtam. 

Tormod Haugen: Zeppelin. Ez egy furcsa kis norvég ifjúsági regény. 

Erik Wahlström: Isten. Olvastuk anno Szunyogh Szabolcs: Bibliai meséket? Na ez egy hasonló, csak hosszabb, kíméletlenebb a humora és svéd. 

Kim Leine: Kalak. Valahogy belőlem fanyalgást vált ki, ha túladagolják a szörnyűséget (apja szexuálisan abúzálja 15 évesen, majd ápolóként súlyos drogfüggő, és ez csak az első 5 oldal), de annyira érdekes volt a setting (Grönlandon játszódik), hogy az mégis elvitte a hátán nekem. 

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé. Ennek a fülszövege annyira nyomasztó regényt ígért, hogy sokáig halogattam, de aztán tökre nem volt kizárólag nyomasztó, hanem érdekes és érzelmekkel teli is, és pont annyira bizarr, ami még jó. A furcsa felnőtt fickó emlékszik vissza zaklatott kisgyerekkorára. Mondjuk az elefántos szál eléggé bosszantott, hogy most akkor az szimbólum vagy igazi elefánt és nemár, de aztán megbékéltem ezzel. 

Erik Fosnes Hansen: Zsoltár az út végén. Ezt is sokáig halogattam, mert azt hittem, valami fajsúlyos kortársirodalom, amihez idő és elmélyülés szükséges, erre tök izgalmas! Még csak a felénél tartok. A Titanic zenészeiről és az ő kitalált múltjukról szól és úgy van megírva, hogy simán látom magam előtt a netflixen**. Plusz a magyar fordítás is klassz. 

Joe Hill: Furcsa időjárás. Asszem négy kisregény van benne és kettőt olvastam el, sokra nem emlékszem belőlük. Azt hiszem, erre mondják, hogy korrekt iparosmunka. 

Cressida Cowell: Tvillingene leker med en Plesiosaurus. Jó, ez az a könyv, amit a Happy Mealhez adnak, szóval még gyerekkönyvnek is gyér, de első könyv, amit norvégul olvastam el***(még tavasszal Bergenben kaptuk a mekiben).

Update: ja, még ez is volt: Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit. Skandináv krimiparódia, vicces volt, csak túl meta. 

Jesszusom, de hiányérzetem van, szóljatok, mit hagytam ki. Jó, tudom, a Pa vei-t. Ez kevesebb könyv, mint tavaly, de most szinte mindet a saját szórakoztatásomra olvastam, tavaly meg volt egy csomó, amit szaklektoráltam vagy ilyesmi (- mentegetőzött). Meg olyan nehéz manapság jó könyvet találni. 

*De közben kiderült, hogy Lam szerette, szóval ne általánosítsunk. 

**Belenéztünk valamelyik nap a Dickens: Karácsonyi történet horrorfantasy feldolgozásába, húsz perc után meguntam, de ugyanabban a 19. századi Londonban játszódik a Zsoltár az út végén egy része is és remekül visszaadja a hangulatot. Mármint a könyv. Hogy úgy mondjam, nem kaptam kedvet a 19. századi Londonban élni. 

***A tanárunktól kaptam egy kortárs novellagyűjteményt is, de abból még csak egy és felet olvastam, úgyhogy nem írhatom ide. 

 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása