Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen

2021.03.09. 21:28 - címkék: - komment

Egy évvel ezelőtt költöztünk Norvégiába, én továbbra sem tudom túltenni magamat azon, hogy fejenként egy bőrönddel jöttünk és még csak rendet sem raktunk a budapesti lakásban, nemhogy eladtuk vagy kiadtuk volna, hiszen a falunkban a fapados reptér és 20 euró a jegy, kéthavonta haza fogunk ugrálni. Aha. Még az is része volt a tervnek, hogy a férjem néha több időt is otthon tölt, félig munka félig hobbi ügyeit intézni, meg amikor épp nem mi megyünk, akkor a nagymamák lógnak nálunk és bébiszittelnek. Ez mind nagyon rossz, hogy nem így alakult és így száműzetésbe kerültünk egy gyönyörű és biztonságos helyen.

Arról semmilyen fogalmunk nem lett, milyen Norvégia, amikor épp nincs covid, mert a megérkezésünk után pár nappal máris lezártak mindent, szigorították a beutazást, töröltek csomó repülőjáratot, szóval kb. úgy értünk ide, mint Indiana Jones, amikor még pont átgurul a kapuk alatt és visszanyúl a kalapjáért. A covidnak köszönhetően nem tudtunk itt igazán szociális életet kialakítani, sőt a meglévő és itt élő barátainkkal is alig tudtunk találkozni, de úgy, hogy kétszer voltak nálunk a Móniék és egyszer a bolgár kolléga, akivel együtt jártam a nyelvtanfolyamra, és ennyi. Cseteltem a szomszéd városban lakó magyarokkal, akiknek hasonló korú a gyerekük, hogy majd összeismerkedünk, ha majd lemegy a szám. Azóta is megy. Ami a jó része, az az átlátható kommunikáció, hát annak párja nincsen, hogy el lehet hinni, amit ír az újság. Lehet követni a számokat, az önkormányzat oldalán a napi fertőzöttek számát és ha azok intézményhez kötődnek, akkor hogy melyikhez, most pl. a börtönben van pár eset. Ez nem csak azért jó, mert az ember frissítgetheti idegbajosan, ha akarja, hanem azért is, mert nem kell egy percig sem találgatnom, hogy vajon a Lány iskolájában vagy a Fiú ovijában épp van-e járvány, mert lehet tudni. Tök jól csinálják a kontaktkutatást is, de mondjuk én egy ritkán lakott kisvárosban lakom, így azért könnyű.

Úgy különben a norvégok is elégedetlenkednek a kormányuk intézkedéseivel, itt is mindenki jobban tudja, a vendégmunkásokat nem kellett volna beengedni a halászati szezonra vagy a nyuggereket nem kellett volna kiengedni nyaralni, nem kéne lezárni, még jobban le kéne zárni, szájmaszknemszájmaszk itt is megy, de sokkal kevesebb a gyűlölködés, mint Budapesten egy átlagos tavaszi csütörtökön. Már bocs, nem akarok egyáltalán a magyaroknak vagy a budapestieknek beszólni, nekem is vannak budapesti barátaim, de csinálják a négy fal között én úgy emlékszem, ott rendszeresen beszólnak az embernek a pótlóbuszon és kétlem, hogy a covid sokat javított volna a közhangulaton, meg a facebookon is elég sok a fröcsögés. De lehet, hogy csak nem olvasok elég norvég facebookot.

A munkában pont ma volt elbeszélgetésem a szakrendelőnk új vezetőjével, aki azt mondta, elégedett velem, amúgy sorozatban a 3. főnököm, mert ezen a szakrendelőn átok ül, és aki idejön vezetni, az előbb-utóbb jobb ajánlatot kap vagy megbetegszik, de ez most egy strapabíró nőnek látszik, hátha megmarad. Itt mindig azt mondják az embernek, hogy elégedettek vele, és gyakorlatilag sose kritizálnak, ami összességében nagyon jó hangulatot eredményez, de azért mégis jár vele egy bizonytalanság. Ez a nő most szerintem épp elégedett volt velem, abból gondolom, hogy aggodalmasan kérdezgetett, hogy jó-e nekem itt, nem túl sok-e a munka, szóljak, ha túl sok. Úgyhogy megmondtam neki, hogy jó, szólok, viszont ő pedig szedje össze magát és szóljon nekem, ha valamit inkább máshogy csináljak, mert én otthon korrigerende tilbakemeldinghez vagyok szokva (az az "építő jellegű visszajelzés" kb., azt nem akartam mondani, hogy negative tilbakemelding, nehogy kultúrsokkot kapjon.) De hogy itt nem monják azt, hogy figyelj Isolde bazmeg százszor szóltunk már, hogy amikor elmész, csukd be az ablakot, mert különben beriaszt éjszaka a riasztó, hanem írnak havonta egy kedves köremailt, hogy "mindenki igyekezzen erre jobban figyelni", és ha magadra ismersz, jó, ha nem, hát akkor nyitva marad az ablak. Furcsa.

Különben úgy tűnik, értékelik a jó munkát és befogadtak. Az elején volt a köcsög rezidens, az nem lett sokkal jobb arc, de változtak az erőviszonyaink, és már csak olyanokat csinál, hogy megemlítem, hogy igyekszem diétaként kevesebb édességet enni, erre felmegy három emeletet a szobájába, lehoz egy doboz csokis kekszet és kibontva elém teszi, hogy na vajon kibírom-e. Csak hát ő nem tudja, hogy én az Osztrák-Magyar Monarchia cukrászhagyományain nevelkedtem, mini mousse entremet-ket készítek tükörglazúrral átlagos szombatokon, és egy sajátmárkás csokskeksztől úgy nem igazán megy feljebb a pulzusom. Szeretném leszögezni, hogy ez a srác nem eredeti norvég, hanem külföldi*, ezt csak azért mondom, nehogy a viselkedéséből általánosítsunk "a norvégokra", de persze a többi nációra se általánosítsunk.
(* Arbeidsinnvandrernek hívják a munka miatt idevándorlókat, mint mi, hogy megkülönböztessék az átlag bevándorlótól, de a legPC-bb kifejezést az egyik pszichológustól hallottam, azt mondta, ez lehet, hogy nehezebben érthető azoknak, "akik második nyelvként használják a norvégot".)

Egy norvég van, aki konkrétan szokta éreztetni a jelenlétemben, hogy én bevándorló vagyok, ő meg norvég, ráadásul pszichiáter vagyok (mind legyógyszerel kényszerzubbonyban), ő meg pszichológus, ez sajnos az új pszichoterápiás módszernek, amit tanulunk, az Alapító Atyja. Így aztán nem akkora kedvvel tanulom a módszert. A pszichoterápiás módszerek olyanok, mint a vallások, van egy Alapító Atya (nagyon ritkán Anya), van egy Szent Könyv, és vannak a Tanítványok, és a Tanítványok ideális esetben bizonyos tisztelettel, hacsak nem áhítattal viseltetnek az Alapító iránt, hát ez nálam bukta. Hiszen ha ennyire előítéletes, akkor milyen pszichoterapeuta már az ilyen és hogyan akarhatnék tőle tanulni, ha direkt sért meg, akkor azért, ha akaratlanul, akkor meg miféle mentalizációs képességek ezek, az autista barátnőm lényegesen empatikusabb az isten szerelmére. Ez egy kétéves képzés, már alapból a 3/4-ét olvastam a szakirodalomnak, mert gecire művelt vagyok és mint kiderült, iszonyat jó szellemi műhelyekből származom, plusz egy nyomorult hatékonyságvizsgálatot nem bírtak összeszenvedni a módszerüknek Húsz Év Alatt, mert állítólag nem kaptak rá támogatást. Úgy meg nyilván nem lehet kutatni, ha nem nyertél rá pályázatot. Oh wait. Szóval várhatóan a veleszületett skandináv fölényességét azzal fogom meghálálni, hogy két évig kötekedő kérdéseket teszek fel és fejeket vágok, ez a terv.

És volt még a személyiségzavar csapat, akik távolságtartóan kezeltek, de mint utóbb kiderült, nem velem volt bajuk, hanem mindenkivel és ez itt egy régi dinamika. A többiek csak nagyon kedvesen csodálkoztak az elején, hogy milyen értelmes vagyok, de már megszokták. Amúgy a norvég pszichiátriáról továbbra is idegbajt kapok sokszor, tudom, erről még írnom kell egy bejegyzést.

A természetmegvonás-szindrómámból nyilván kigyógyultam, a gyerekek true vekerdysták módjára sárban hömbölögnek, bottal rohangálnak és fára másznak, míg a széles úton néha elzörög egy szekér elektromos autó. Az ablakunkból ez látszott az egy év alatt. Igen, nyígok, hogy szép, szép, de azért nem egy Sopron.