Csillagpor

A Stardustot már olvastam kettőször, így mondjuk nem volt annyira izgalmas a film, mivel egész pontosan követi a könyvet, és majdnem mindig tudtam, mi fog következni. Kivéve De Niro kis, khm, magánszámát, meg az utolsó 15 percet, illetve a Nagy Leszámolós Jelenetet, aminek semmi köze a könyvhöz és béna is volt.
Csomó dolgot nagyon jól megcsináltak, szuperek a halott királyfiak, De Niro is klasszul elhülyéskedik, nagyon szép képek, meg hát az eredeti, három szálon futó, kalandos történet. Izgalom, varázslat, féltékenység. Menjetek a moziba most.
A Csillag szerepére mondjuk találhattak volna esetleg egy színésznőt is, a kiscsaj szerelemről szóló nagymonológja ugyanis vitán felül a film legborzasztóbb öt perce, még olyanokat is simán ver, amikor a kivénhedt boszorkák jósolgatnak könyékig nyúlbélben. De ez senkit se riasszon el, ezt leszámítva ez egy ragyogó szori ragyogó karakterekkel, ott van Michelle Pfeiffer például, aki még többszáz évesen is hozza a formáját.
De persze: jobb volt a könyv.

I don't have time to smell the flowers and then look up their names on the internet

Nincs időm blogot írni, az van. Szokásos, túl sok mindent csinálok. Néha aztán jól elfelejtek valami fontosat, és akkor elgondolkodom, hogy nem jó ez így, valamit abba kéne hagyni, mert így mindenben rosszabbul teljesítek, és végiggondolom, mit lehetne abbahagyni, de nincs olyan.

Elfogadták a cikkemet, ami klassz, bár nem impact faktoros lapba, de akkor is. Találkoztam Olvasókkal, akiktől kaptam jóga-könyvet is, ami klassz, már nagyon sokszor próbáltam jógázni, de egyszerűen nem fér bele az én életstílusomba, viszont szívesen olvasok róla. Tornászom az Alexandrára, meglepően kemény, én mindig azt hittem, hogy ezek a home videók sosem-sportoló háziasszonyoknak lettek kifejlesztve és ehhez mérten kíméletesek, most persze alig bírok járni, ami klassz. Egyetlen hibája, hogy az elején kötelezően végig kell nézni kettő darab reklámot.

Megyünk Utrechtbe megint, két hétre, novemberben, de már senki nem lesz ott, akit ismerek: az egyik holland lány (akinek ellopták a biciklijét) phD-t kezdett máshol, a másik holland lány (akinek mikrocsip volt az agyában) Amszterdamba költözött, az indiai lány (aki Teslának hívta a macskáját) még az ottlétem alatt felmondott, az olasz csávó hazaköltözött Milánóba, a cseh csaj pedig október 31-én költözik haza. Nem beszélve a kutatólabor főnöknőjéről, aki meglepetésszerűen szülési szabadságra távozott. Nem baj, mert izgi lesz, genetika laborban fogunk dolgozni, én pedig még életemben nem voltam genetika laborban (többen titkos klónkísérletekkel gyanúsítgatnak a kollégáim közül), meg hát, utazás.

Szubkulturális oldalam: alig nézünk sorozatokat, mert arra sem érünk rá, The Office-t néztünk meg Californicationt mostanában leginkább, a mainstream sorozatokkal, mint House és Heroes teljesen le vagyok maradva, és hiányzik a Veronica Mars. Láttuk ellenben a Black Sheep-et, amire még én, a zombihorror, a bizarréria és a fekete humor örök kedvelője is azt mondtam, hogy ez azért nagyon beteg. Végülis, azt hiszem, leginkább tetszett, de brutálisan trancsírozós és szörnyen vicces.

Kaptam egy rakat könyvet is több különböző embertől kölcsönbe, amiket nincs időm olvasni, és ez rossz.

I should focus more

Ez egy nagyon jó szám, menjetek agnushoz hallgatni.

Az emberek túlértékelik a Valóságot

Ami a novellámat illeti, úgy döntöttem végül, most jött el az ideje, hogy feltegyem ide.
Ez az, amit még Utrechtben, konkrétan ekkor írtam, és flow-élmény volt meg minden. A történet alapjául szolgáló ötletet, meg az összes további, a yummie.hu bejegyzései által szolgáltatott inspirációt köszönöm Humannak. A szempillaspirálos jelenetet Kisfóka egy régebbi bejegyzése ihlette, de azt nem hiszem, hogy megtalálnám még egyszer. Minden további egyezés a valósággal vagy más blogokkal a képzelet szülötte.
Életemben kb hat novellát írtam, valamint nem vagyok író, szóval ne legyetek túl szigorúak.

Két Alexandra, meg fekete bárányok

Úgy volt, hogy ma este hét körül már a Sopronba tartó IC-n olvasom a Remembering over the short term: the case against the standard model című tudományos cikket és a Shape-magazin októberi számát felváltva, ehelyett az egyik Alexandra könyvesboltban bóklásztam, amit nem is szeretek, de meg tudom magyarázni. Több, látszatra egymástól független esemény eredőjeként kerültem oda ugyanis, és ezek közül csak az egyik, hogy reményem sem volt már elérni a Sopronba tartó ma esti utolsó vonatot.

Az egyik alapvető motívum, hogy fogyókúrázom, ellenben rémisztően keveset keresek még mindig, és most az a szomorú helyzet állt elő, hogy szeretnék már valamit sportolni, de nincs pénzem fitnessbérletre. Ezért azt találtam ki, hogy fitnessdvd-t fogok venni, hosszas mérlegelés után a Béres Alexandra mellett döntöttem, mivel Norbi az idegeimre megy, Rubint Réka az idegeimre meg, Bíró Ica meg nemkülönben, és megpróbálok otthon tornázni rá, ha már futni nem tudok. Persze eddig egy DM-ben vagy intersparban sem találtam Béres Alexandrát, csak a Norbicsaládot mindenütt.

A másik alapvető motívum, hogy fogyókúrázom (igen, ilyenkor nem tudok ettől elszakadni, bocs), és a héten már fogytam két kilót, komolyan, ma reggel 68 voltam a 70 helyett, és a Marcsi nővér is megjegyezte, hogy vékonyodott a derekam. Valamint megkaptam szánalmas fizetésemet tegnap, és mint az köztudott, ilyenkor Tárgyak vásárlásával kell megjutalmazni a hős, bátor diétázót, magunkat. A tárgyak esetünkben ruhák vagy könyvek lehetnek, de ruhát hülyeség venni, amikor az ember még azt se tudja, jövő héten harmincnyolcas lesz-e a mérete vagy negyvenkettes, szóval marad a könyv. Tegnap ügyeltem, ezért nem tudtam boltba menni, úgyhogy csak az antikvárium.hu-ról rendeltem Sztrugackijt 750 forint értékben, de ma délelőtt már tettem egy kört a szomszédos Alexandrában, csak végül nem tudtam dönteni vagy hat könyv között, így visszaraktam mindet.

A vonat lekésése és a könyvvásárlás már egymástól elválaszthatatlan, ugyanis. Meghívtak a JAK Filozófiai és Irodalmi napok Könyvkritika a weben nevű kerekasztalába (kerekasztalára?), az olvasónaplóm miatt, ami még csak nem is könyvkritika, ezért örültem és megtiszteltetés, még ki is sminkeltem magam, mert megcsípte az arcomat egy szúnyog ügyeletben (vagyis, remélem, csak szúnyog volt és nem valami rondább). A vita, az nagyon érdekes volt, és érdekes emberekkel találkoztam, és még bele is beszéltem néha, bár mit sem értek hozzá, de ha már ott voltam, nem ülhettem csöndben. Azért számos értelmes dologról esett szó, de persze én nem ezekről akarok beszélni, hanem arról, hogyan hullottak porrá egykori irodalomsznobizmusom utolsó morzsái, ha léteztek még egyáltalán. Szóba jött ugyanis, hogy én, annak ellenére, hogy nem írok kritikát, csak olvasónaplót, mégis többször belinkeltem "igazi" irodalomkritikákat is, ráadásul egy alkalommal azzal a megjegyzéssel, hogy nem bírtam őket végigolvasni, ami igaz. Elmeséltem, hogy azért nem bírtam, mert az irodalomkritika az egy külön tudományág, amelynek professzionális nyelvezetét csupán annak művelői értik, de én nem mindig. Ez engem mondjuk nem zavar, és eddig azt hittem, az irodalomkritikusokat se zavarja annyira, hanem jól elvannak magukban, de tévednem kellett sajnos. Utolsó felszólalóként (ráadásul annyira utolsóként, hogy már nem is reagálhattam rá az idő rövidsége miatt) jelentkezett egy irodalmárkülsejű úr a közönség soraiból, és sajnálatát fejezte ki irányomban, miszerint elkeserítő, hogy olyasvalaki vetemedik holmi könyvismertetők írására, aki nem követi figyelemmel a kritikát, és ennek ellenére veszi a bátorságot és szövegeket alkot könyvekről, sőt, mi több, szerinte elkeserítő, hogy olyasvalaki, aki nem olvas könyvkritikát, egyáltalán könyveket olvas. Hogy olyasvalaki (én) olvas könyveket, aki nem olvas könyvkritikát. Esküszöm, ezt mondta.* Hozzászólásában még kitért arra, hogy bizonyos külföldi írók ugye úgynevezett blogot írnak a neten, és a Coelho még home videókat is fölrak, a magyar írók meg elefántcsonttornyaikban elitizálódnak többnyire, és ezen nem is kell változtatni, ez így van jól, az Olvasók utálásának szép hagyománya van a magyar irodalomban, Kosztolányi is utálta őket, Ady nemkülönben, Babits pedig egyenesen versbe is foglalja, hogy gyűlöllek, távol légy, alacsony tömeg. Sokat hallottam már arról régebben, hogy bizonyos magyar írók-irodalmárok részéről sikk az olvasót, mint olyat alacsonyabbrendű létformának tekinteni, akivel nem folytatunk párbeszédet, maximum az elefántcsonttoronyból kihajolva bottal piszkáljuk meg olykor-olykor messziről, hogy él-e még vagy megdöglött, de ez azért így bele az arcomba meglepett kissé. El is határoztam hazafelé a metrón duzzogva, hogy megálljatok csak, majd jól beleírom én ezt a blogomba, és soha nem is olvasok kortárs magyar irodalmat többé.

Az események azonban váratlan fordulatot vettek, amikor rájöttem, hogy a rendezvény egyórás csúszása miatt már nem érem el a Sopronba tartó vonatot, az Alexandra viszont még nyitva van, így megvehetem a délelőtt kinézett könyvek egyikét. És akkor briliáns ötletem támadt, és úgy döntöttem, bosszúból mégis inkább kortárs magyar irodalmat fogok olvasni, ott lapozgatom majd az ÉS-t-sosem-lapozott, kapanyéltől-kérges kezeimmel, és habozom össze a fürdőkádban a Kókuszos-risztejes vadiúj habfürdőm habjával, és hordozom majd a retikülömben a zsírszegény joghurt meg a Shape-magazin között a kortárs magyar szépirodalmat a kék metrón reggelente, és aztán majd jól írok róla a kis blogomba, muhahaha. Így épp a megfelelő lélektani pillanatban került a látóterembe Esterházy Péter: Javított kiadás című könyvének 50% leárazott példánya, míg végül a kosárban végezte illusztris társaságban. Konkrétan Christopher Moore: Mocskos meló c. regénye és Béres Alexandra: Vitalitás - Zsírégető gimnasztika című dvd-je között, szóval helyreállt a világ rendje.

Most már csak az a dilemma, hogy mit csináljak ma este, nincs itthon ugyanis a férjem. Nézzem meg még egyszer az IT Crowd első évadot, vagy nézzem meg a Black Sheep c. filmremeket (a birkás zombihorror-paródia), vagy tornásszak az Alexandrára, vagy olvassam az Esterházyt.
Esetleg tegyem be az IT Crowdot és közben olvassam a Christopher Moore-t, vagy vegyek egy kókuszos-rizstejes fürdőt és olvassam a fürdőkádban a Remembering over the short term c. cikket, neadjisten tegyem be a Béres Alexandra-dvd-t és közben olvassam az Esterházyt.

*Helyreigazítás: a kommentekből kiderül, hogy félreértettem, és nem is ezt mondta, hanem épp az ellenkezőjét. Ez esetben elnézést kérek, amiért indokolatlanul duzzogtam. (Azért ez nagyon érdekes, hogy amikor azt mondta, "szégyen és elkeserítő", hogy nem olvasok kritikát, nekem teljesen egyértelmű volt, hogy énnekem kell magamat szégyelleni, teljesen belefért a világképembe, hogy ez számomra a kínos.) (Akkor... most visszavihetem a boltba az Esterházy-t?)

Meglátni a boldogságot egy búrkifliben

Ilyenkor szokott egyébként minden évben az lenni, hogy nem írom a blogomat, meg amit írok, az is unalmas és/vagy rinyálás, mert túl sok minden történik az életben, rohangálás van, információtúlkínálat, stressz, pörgés. Jó lenne elmenni egy olyan meditációra, ahol egy hétig csöndben kell lenni és nem szólnak egymáshoz az emberek. Egyébként pedig fogyózunk töretlenül, eddig egész jól bírtam, de ma rendesen megőrülök valami szénhidrátért, pilótakekszeket és búrkifliket hallucinálok és pontosan megértem a drogosokat, e pillanatban én is ellopnám és zálogba tenném anyám ékszereit egy lasagne-ért. Vagy egy diós brownie-ért. Vagy egy somlóiért. Vagy egy kürtőskalácsért. Vagy banános-csokis fagyikehelyért. Szóval remekül megy, persze mindenki fogyókúrás tanácsokkal traktál, és mindenki megmondja, hogy nem így kell, hanem életmódot váltani és többet mozogni, vagy a kilencvennaposat kell csinálni, vagy ananásztablettát vagy akupunktúrát vagy mélymeleg terápiát vagy futni kell járni vagy minek akarsz te fogyni, satöbbi. Tudom, én is ezt csinálom, ha más fogyókúrázik a környezetemben, vele jár, része az élménynek.
Mi is volt még? Van saját rezidensem, ami szerintem vicces, tekintve, hogy rengeteg kórházsorozatot néztem eddigi életemben, így nagy volt a kísértés, hogy első munkanapján elzavarjam fánkért és tejeskávéért és aztán lebasszam, hogy nincs a fánkon elég porcukor, de fogyókúrázom sajnos, és egyébként sem lehet kórházunk büféjében fánkot kapni, meg a kávé is elég lötyi. Kollégámnak persze négy nappal ezelőtt vett búrkiflit a sajátja (a saját rezidense), és ropogtatták a szemem előtt akkora beleéléssel (néha felsóhajtva, hogy "mmm, még meleg..."), hogy négy napja nem bírom kiverni a fejemből a búrkiflit, mint kényszergondolatot.
És találkoztam bloggerekkel is, pontosabban két bloggerrel, egy Gyógyulttal (Bright) és egy Szereplővel (L.), de nem tudom, miről beszélgettünk, mert Lucia nem posztolt róla. Vagy, hogy egyáltalán tényleg megtörtént az eset, vagy csak álmodtam. (Bár arra emékszem, hogy valamely vita során elevenembe találtak azzal, hogy "Te beszélsz blogokról?! Dehát neked még saját sablonod sincs!")
Egyéb érdekes dolgok: nem lehet kapni normális mandarint sehol, miért? Az a kicsi, aminek könnyen lejön a héja, és nincs benne sok mag, olyat szeretnék. És nem lehet kapni a Herbária grapefruitos zöldteát sem, miért? Valamint megszűnt a hajfestékem is, ez már a második hajfestékem, amit egyszercsak minden előzetes figyelmeztetés nélkül kivonnak a forgalomból, ami szerintem iszonyatos aljasság a hajfestékgyártók részéről, én szerettem azt a színt, rendszeresen használtam, és bíztam bennük. Milyen üzletpolitika már ez, most komolyan. Csak azért nem hisztizek (jobban), mert találtam egy újat, ami tetszik. Ha már így belejöttem a rinyálásba: meg is vagyok fázva, rámragasztották a kollégák, szóval akkor álljunk meg egy percre és képzeljük el, mennyire kiállhatatlan lehetek, amikor nincs pénzem, egy hete éhezem, és nem kapok levegőt az orromon. A BKV is pont a megfelelő pillanatot választotta ki, hogy sztárügyvédekkel fenyegetőzve akarja beszedni az elmúlt öt évben be nem fizetett büntetéseimet.
Egyébként pont öt éve dolgozom.
És megnéztem a Knocked up c. filmet, ami aranyos volt, bár túl nagy elvárásokkal viseltettem iránta asszem, mert annyian dicsérték, és nem fetregtem a földön a röhögéstől egyszer sem, ellenben máris gyereket akarok. Ja, és a csaj nővére, Debbie.. asszem így hívták, engem annyira idegesített az a karakter, hogy azt el nem tudom mondani, tipikus 21. századi ellenszenves ribanc, vagy montag szavaival élve, mint a "kozmós kurvák, akik újságból tanulnak szopni." Vicces volt a film azért persze. És aranyos.
Ma pedig, a pszichoterapeuta-képzés keretében, ahol kiscsoportban pszichoterápiás módszereket, jelen esetben épp viselkedésterápiát tanulunk, ma egész délután arról beszélgettek (tanárom és csoporttársaim), hogy mi a Boldogság, mennyire nézőpont kérdése az, hogyan vonatkoztathatjuk el a valódi értékeket pillanatnyi állapotunkról, tették mindezt vallási és pszichoterápiás irányzatok, zen, tao, valamint Victor Frankl, Popper Péter, Keresztelő Szent János és egyebek felemlegetésével, de előkerültek iszonyatos közhelyek is, hogy már vártam, mikor jön szóba Coelho, és képzeljük el mindezt úgy, hogy közben ezer dolgom van, egy hete koplalok és nem kapok levegőt az orromon. És nem, szó sincs arról, hogy nem vagyok boldog, hiszen a Boldogság, tudjátok, az az, hogy mennyire találod meg önmagadat, vagy mennyire találod meg a legkeserűbb sorsban is az értéket, a Boldogság az nem búrkifli vagy fizetésemelés vagy átjárható légutak, de ha ez egy film lenne, akkor az engem játszó főszereplő amolyan Összeomlás-osan szétlőtte volna a tisztelt társaságot a cselekmény egy pontján.
Szóval ősszel többnyire elővesz ez a hangulat és egy időre szörnnyé változom, és hangosan méltatlankodom a villamoson, hogy "nem igaz, hogy nem bírnak beljebb menni!!", de nyugalom, mindez átmeneti.

Négy napja már

hogy nem ettünk és Lee van Cleef csak ennyit szólt: Hej.

Lee ilyen fiú.

Nem akartam, hogy ősz legyen megint itt

Nem tudom, mi ütött az emberekbe az utóbbi néhány napban beleértve magamat is, valahogy mindenkin rajta van az ideg, vagy ahogy szakorvos kollégám helyesebben fejezte ki tegnap: idegi alapon vannak; és én még csak nem is aludtam ügyeletben. Eleget. (Ellenben sikerült a következő beszélgetést lefolytatnom: Én: - Akkor a fejfájós néni kapjon egy tabletta Algopirint a fejére... Ápoló: - A fejére? Azt nem a szájukba szoktuk adni? Hova fejlődik a tudomány...) Szóval őszi neurózis, ránk tört az elsárgult levelek láttán, hogy végül mi is meghalunk, és mennyi mindent terveztünk a nyárra, de milyen kevés valósult meg, és ugyanezt érezzük az életünkkel kapcsolatban? Elhull a virág, eliramlik az élet, holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Kinek most nincs még háza, sose lesz? Én se voltam bungee jumpingolni a szigeten, mivel nem volt pénzem rá. Fenti problémakörrel kapcsolatban mondjuk elég egyöntetűen több ezer éve javasolja a világirodalom, hogy be kell rúgni jól, és akkor sors, hatalmad nevetem, csakhogy én az újéletkezdés hagyományos dátumait tökéletesen ignorálva ma, a Fegyveres Erők Napján kezdtem a fogyókúrámat, az alkoholban pedig Kalória van. (For the record: ma 70 kg vagyok 74 centis derékbőséggel.)

Traumatikus gyermekkori élményeim közé tartozik amúgy az említett nap, nálunk az általános iskolában ugyanis ilyenkor Csillagkereső Verseny volt, vagyis reggel tanítás helyett kimentünk a Sopron környéki erdőbe, ahol tanáraink piros kartonpapírból kivágott csillagokat rejtettek el trükkösen, faodúkba meg levelek alá talán, és amelyik örs délig a legtöbb csillagot találta, az sportszeleteket kapott. Mi voltunk a Delfin Örs és egyszer se nyertünk, ezzel még kibékültem volna, már akkor is tudtam, hogy az élet nem folyamatos szotyi-lufi-körhinta és sportszeletre-cserélhető-vöröscsillag, egyébként pedig a részvétel a fontos. Node az, hogy a hat év alatt, amit a csillagkeresős érában általános iskolában töltöttem, soha egyetlen egyszer sem találtam egyetlen csillagot sem, az azért mégiscsak gyanús egy kicsit, pedig esküszöm, jó kisdobos voltam, és kerestem a rohadékokat minden elképzelhető helyen. Mások pedig volt, hogy hármat-négyet is találtak egy nap alatt. Lehet, hogy az egész mögött korrupt összeesküvés zajlott, lehet, hogy a párttagok és kisztitkárok gyermekeinek a tanító néni titokban megsúgta, hogy hol van elrejtve a vöröscsillag? Lehet, hogy el se volt rejtve, csak a protekciós gyerekeknek a tanító néni egy óvatlan pillanatban még reggel odaadott hármat-négyet, hogy ezeket majd "találják meg" a délelőtt folyamán? Lehet, hogy apáim bűnei miatt (hogy ti. nem voltak valami lelkes kommunisták) büntettek engem, ártatlan, értetlen gyermeket? Lehet, hogy nem a saját képességeimen, hanem a Rendszer torzult működésén múlott, hogy sosem ettem sportszeletet a Fegyveres Erők Napján?
És ma sem fogok.
Ez meg Tóth Krisztina.

Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
érjen gyümölcs savanykás íz utol
fordult az út de a fák most behintik
hosszú nagyon indulni ez a tél
ne érjen itt inkább vigyél magaddal
ha fordul is ha érni kell hát érjen
véget múljon mi integet marasztal
el végleg és most ne rajtunk ne tétlen
múljon levél varázslat hogy lehulljon
rólunk mi tart még - vissza nem találhat
magába út hogy útrakelni tudjon
csak úgy léphet mint víz színére lábam

What funeral?

Azt hiszem, egy időre eloszlatta felnőttkori megkomolyodásomtól való titkos félelmemeit az elmúlt két este, amikor is behabzsoltuk az eddig elkészült IT Crowd-részeket részemről kb. visítva fetrengve a földön a röhögéstől. Hát.. nem tudom, merjem-e ajánlani a sorozatot épelméjű embereknek.

Önfeltárás, végítélet

Levizsgáztam ma rogersi pszichoterápiából, van abban szerintem valami ironikus, amikor az ember vizsgán kihúzza a tételt és az van ráírva, hogy "9. Önfeltárás". Bár kórbonctan vizsgán lényegesebben viccesebb lenne. Szóval beszéltem cirka négy percig a jelenségről a professzionalitás magabiztos légkörét árasztva eközben. Ez egy ilyen képességem, hogy nagyon jól tudok vizsgázni, egyrészt olyan dolgok is eszembe jutnak, amikről előtte még csak nem is hallottam, másrészt mindig egyértelműen látszik rajtam, hogy én tulajdonképpen tudom és értem a lényeget, akár így van, akár nem. És bár valós élethelyzetekben sokszor inadekvát vagy túl visszafogott a metakommunikációm, vizsgahelyzetben tökéletesen tudom, hogy mikor kell keresni a vizsgáztatóval a tekintetkontaktust és mikor nem, és ösztönösen a megfelelő pózban ülök és az ideális térközt tartom, szóval mondom, veleszületett. Az oxyológia vizsgámon például anno konkrétan túllőhettem valahogy a célon, ugyanis a következő beszélgetést adtuk elő a(z egyébként nem túl kedves) vizsgáztatóval:
- Mondjon olyan opiátvegyületet, amely nem okoz dependenciát és a fájdalomcsillapításban használatos.
- Hát... nem tudok.
- Dehogynem.
- Nem, nem tudom.
- Szerintem tudja.
- De... tényleg nem tudom.
- De, tudja.
- De nem.
Sajnos a vizsgakészség a Való Életben viszonylag kevéssé kamatoztatható képesség, de egyetemi éveim alatt tényleg nagyon hasznos volt. (Kivéve a forgalmi vizsgán, ahol meghúztak, mert túl gyorsan kanyarodtam.)

Persze, reggel nem találtam elegáns ruhát, ezért végül egy fekete nadrágot vettem fel fekete felsővel, és ma már legalább öten megkérdezték, hogy "de ugye minden rendben van?", először nem is értettem, aztán a titkárnő elmagyarázta, hogy úgy nézek ki, mint aki gyászol valakit. Annyira rám tették a babonát, hogy most elkezdtem komolyan aggódni, nehogy valaki meghaljon a családban vagy az ismeretségi körben, mert akkor azt biztos én okoztam azzal, hogy már előre gyászruhát vettem, pedig csak vékonyabbnak akartam látszani.

Jaés, láttam a Resident Evil 3-at is, klassz látványok, nulla történet, lehetne több akció meg kevesebb klisé, részemről keveselltem a zombikat és kihagytam volna a gonosz madarak támadását meg a csáposszörny támadását, de biztos egy csomó embernek pont az fog tetszeni. Komolyan, a csápos szörny annyira echte gagyi trash-horror csáposszörny, hogy elgondolkodtam, vajon poénból tették-e bele. És miért szerepel kivétel nélkül minden zombifilmben az a mozzanat, amikor valamelyik szereplőt megharapja a zombi, de ő eltitkolja társai előtt, és mi már tudjuk, hogy előbb vagy utóbb ő is bezombul, míg a szerencsétlen áldozatok még nem sejtik? Sose lesz unalmas? Nem, mintha megjegyeztem volna a mellékszereplőket, totál jelentéktelenek voltak szegénykék. De nem fanyalgok, mert a posztapokaliptikus környezet nagyon tetszett, Las Vegas helyén klassz sivatag, meg remek rozsdás teherautók, és Milla Jovovich is klasszul néz ki, bár időnként kissé béna cuccokba öltöztették szegényt. Meg fogom nézni moziban is a látvány miatt.

Lost in translation

Olyanok történtek mindjárt hétfőn, hogy vietnámi pszichiáterprofesszorokból álló küldöttséget kellett idegenvezetnem kórházunk területén, nagyon vicces volt, mert nem beszéltek a vietnámin kívül más nyelvet, volt viszont velük egy tolmács, aki, úgy tűnt, elég jól beszél magyarul. Bár fura volt, hogy amikor tizenöt percig beszéltem nekik cseppet sem vicces, hanem komoly szakmai dolgokról, akkor a tolmács annyit mondott csupán, hogy "bla, blabla", így három szótag erejéig, amire mind elmosolyodtak. Vagy amikor az egyik professzor kérdezett tőlem valamit, percekig részletesen fejtegetve a kérdés lényegét, gesztikulálva, meg minden, hosszasan, akkor a tolmács annyit kérdezett tőlem, hogy "és itt hány alkoholista van?". Szóval elbeszélgettünk remekül, ki tudja, miről.
Aztán munkaidő végeztével Luciával és később a mra-val és még később L.-lel (aki a Lucia életének & blogjának egy szereplője) beszélgettünk el remekül, olyan lényeges témákat érintve, hogy például érzékelni fogjuk-e, amikor fekete lyukká tömörödünk egy pillanat alatt, sőt, azután már örökké érezni fogjuk-e, mivel ott megáll az idő*, vagy hogy létezik-e lélek és mennyiben olyan, mint egy elefánt, vagy hogy miért nincsen blogger Barbie biciklivel, macskával és laptoppal. Titkon abban reménykedem, hogy ezekről majd Lucia ír bővebben, mivel beszélgetésekről ő tud jól írni, szóval jó volt nagyon, leszámítva az enyhe nikotinmérgezést, amit én okoztam magamnak.
Egyébként pedig elvileg ma megérkezik a Porom, úgyhogy a mai az utolsó boldog, fogyókúra nélkül töltött nap, már alig várom.

*Ti. olvassuk el a Safety concerns részt ebben a bejegyzésben. Szerintem igazán ironikus lenne, ha a Föld "or even the entire Universe" nem holmi atomháború, globális felmelegedés vagy bármi más szokásos téma miatt pusztulna el, hanem egyszer csak hoppá, bocs, véletlenül létrehoztunk egy túl nagy fekete lyukat.

Mindjárt hétfő lesz

Néztünk Life on Mars-ot is, ami egy nyomozóról szól, aki autóbalesetét követően hoppá, hirtelen 1973-ban találja magát. 2006-ból, mármint. Leginkább az a vicces benne, hogy 1973, cuccok, autók, környezet, hogy működött akkor a világ, meg persze az, hogy angolul beszélnek, mármint britül, és én azt mindig nagyon szeretem. A fennmaradó időben pedig vasaltam, csináltam ilyet, bár körtéből (nagyon gyors és egyszerű, főleg, ha a lusta ember diódarálás helyett tört formában vásárolt tört mogyorót tesz bele), és olvastam némi tudományt is, bár kevesebbet a tervezettnél, dehát ez már csak a hétvégék természetes velejárója.
Olvassátok az olvasónaplómat is néha, most írtam bele egy csomót.

I guess I'll just have to pull out my vibrator and read your blog

Néztünk új sorozatokat, mármint számunkra újakat, Californicationt főleg, egy ülésben a rendelkezésre álló részeket, elég jó. Különösebb történet mondjuk nincs, de hihetetlen jó szövegek, számos, elszomorítóan jó alakú (fél)meztelen nő, és jó szövegek.
John from Cincinnatit, ami fura, és még gondolkodom, egy rész után adjak-e neki még egy esélyt, mert... fura. Meg Dirt-öt, amire anyukám a múltkor azt mondta, nem fogja nézni, mert túl szemét, és ő utálja, amikor embereket bántanak és kikészítenek, és akkor arra gondoltam, hű, lehet, hogy ez nekem tetszeni fog. Tetszett is nagyon a skizofrén paparazzo a göthös macskájával, de kb semmi más nem tetszett, ja, egy pletykamagazinról szól a történet, és hogy hogyan kerülnek napvilágra sztárok kínos titkai Courtney Cox főszerkesztői működése alatt. És tényleg azért nem fogom nézni, mert túl szemét, és semmi másról nem szól, mint hogy óvatlan celebritások életét teszik tönkre, és ennyi, én pedig nem szeretem, ha emberek más embereket öncélúan szívatnak a filmvásznon, nem beszélve arról, hogy még a göthös macska is megdöglik. Kissé kegyetlen/elszomorító sorozatnak ott a Rescue me, és az még jó is.
Egyébként pedig a Terminátor 2-t néztem meg hirtelen felindulásból, rendezői változatot, ami sok pluszt nem hoz a vágott verzióhoz képest, bár amikor a T-1000-es kinyiffantja a család kutyáját, azt mondjuk benne hagytam volna. És hát Linda Hamilton minden akcióhősnők non plus ultrája, és el sem mosolyodik egyszer sem, nagyon klassz.

God is a dj, life is a dancefloor

Alapvetően nincs problémám az elhivatottan vallásos emberekkel, különösen tisztelem a békés, derűs buddhistákat, valamint a békés, derűs keresztényeket (amíg nem kezdenek el mikrofonba énekelni a nyugati aluljáróban). Egyébként is irigylésre méltó érzés lehet, hogy a mennyei atya odafentről folyamatosan szeretetteljes figyelemmel kíséri életük minden mozzanatát, míg az ateistának be kell érnie néhány blogolvasóval. Gúnyolódást félretéve, tényleg jó lehet, ha van az ember életében egy ennyire erős viszonyítási pont, csomó bizonytalanságtól megvéd. De minden vallás meg bármilyen eszme azonnal unszimpatikussá válik, amikor akaratom ellenére akarják rámerőszakolni, ez már csak ilyen.
Szóval felszállok a tizenhetes villamosra gyanútlanul, és azon merengek éppen, hogy régen milyen jókat lehetett villamosozni ebben a városban, bezzeg manapság, a kettesnek lerövidült a vonala, a négyeshatos meg kombínó lett, amit utálok. És akkor gitárakkordokat hallok, és keresni kezdem a hang forrását, de lám, máris dalra fakad a villamoson három csengő hangú fiatal, egy lány, két fiú, egy akusztikus gitár, és elkezdik, hogy énekeljen az Úrnak az egész Föld, énekeljen az Úúúú-úúúr-naaak, és szó se róla, nem énekelnek csúnyán, hanem derűsen és kristálytisztán és jóakarattal. Gondolom, így próbálnak mosolyt csalni a fásultan zötykölődő zombiemberek arcára vagy derűt lopni azok szívébe, és cseppet sem zavartatják magukat, amikor az emberek nagy része az előzőekhez képest talán egy fokkal fásultabb közönnyel mered maga elé, kisebb részük pedig leplezetlen gyűlölettel bámulja a jelenséget.
Részemről a mély társadalmi igazságtalanságokon merengek, hogy ti. csengő hangú keresztény fiatalok nyugodtan dalolhatnak bkv-járműveken, ha azonban én üvöltetném kedvenc zenéimet egy táskamagnóból, már rég leszállított volna a sofőr, de ha három kopasz narancssárga zendítene rá a harekrisnára, szerintem azok se utaznának sokáig. És hogy a bkv-n utazás íratlan szabályai (békén hagyjuk egymást) alól miért kivételek vajon a vidám keresztények. És hogy milyen jó lenne, ha mégis lenne nálam véletlenül egy táskamagnó, és aztán azzal próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy végiggondoltam, milyen számokat kellene max hangerőn játszanom itt az aktuális szituációban. Csak az evidenciákig jutottam, mert aztán egy templomnál a fiatalok leszálltak, szóval 5 szám, amit táskamagnóból üvöltetnék, ha jószándékú fiatalok akusztikus gitárral dicsérik Istent a villamoson: Rage against the machine: Killing in the name of, Joan Jett: Bad reputation, Beastie Boys: Sabotage, Skunk Anansie: Twisted (Every day hurts), Iggy Pop: I'm bored.
Sziámi Előrelátó csecsemős számot azért talán mégse.

Hálóing, spárgakrémleves, állandóság

Elkezdődött a mozgáscsoportom, tegnap volt az első a nyári szünet után, jó volt nagyon, szeretek oda járni. Este tizenegykor értem haza és szomorú megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a férjem nincs otthon, mert dolgozik, valamint, hogy semmi kaja nincs otthon, mivel nem volt pénzem venni, és reménykedtem, hogy a férjem majd vesz, csak nem számoltam azzal, hogy előbb érek haza, mint ő.
És hideg is volt nagyon.
Egyébként nekem általában semmi érzékem a hálóruhákhoz, szingli koromban ugyan még néha próbálkoztam, az ember nézzen ki dögösen akkor is, amikor álmából ébresztik, sőt, amikor fel sem ébresztik, de engem a csipke szúr, a hálóing a nyakamba tekeredik, a selyemben megizzadok, a szaténágynemű kettő fordulás után leesik a földre, szóval a lényeg, hogy feladtam és beláttam, hogy én csak nyúlott pamut pizsamaalsó - nyúlott pántos pamuttrikó kombinációban vagyok képes aludni, és egyébként is, az, aki szép, az reggel is szép, éjszaka meg nem nézegetni kell. Tegnap viszont a hidegre való tekintettel sikerült egészen trendin felöltöznöm, egy lenge, hosszú, fekete pizsamanadrágba, ami fölött csipkés, fekete, térd alattig érő, pántos hálóinget viseltem, rajta pedig derékig sem érő, rövid, cipzáras pulcsit. Meg piros papucs, úgyhogy megítélésem szerint egész vagányul néztem ki éjfélkor a konyhában, miközben megfőztem magamnak a konyhaszekrény mélyében talált vésztartalék instant spárgakrémlevest és régi Shape- és Elle-magazinokat lapoztam át hűtőre-mágnesezhető dögös csajt keresgélve. Fogyókúrát tervezek ugyanis, amelynek jelentéktelennek tűnő, ám elengedhetetlen kelléke a thinspiration, vagyis, hogy amikor ki akarom nyitni a hűtőt, előtte vessek egy pillantást arra, hogyan nézhetnék ki, ha nem nyitnám ki. Mondjuk, amúgy is kicsit aggódom, mivel fogyókúrás turmixszal akarom ezúttal csinálni (népies nevén: por), és úgy tűnik, nem lehet már sehol kapni a jól bevált poromat.
Mostanában egy csomó dolgot nem találok egyébként, például a magyar gyümölcsléforgalmazók ingatták meg a világ állandóságába vetett hitemet utoljára múlt szombaton, amikor granini narancsos-maracujás juice-t meg top joy szilvalét akartam venni és már a legöregebb eladók sem emlékeztek ilyesmikre. 

Messzemenőkig

egyetértünk Kisfókával (és szeretjük, ahogy ír.)

Sötét, viharos

Rossz hírek is vannak, például átutalták a két héttel ezelőtti bécsi tartózkodásomra járó ösztöndíjat, ami kevesebb, mint amennyire számítottam (és amennyit fejben már rég elköltöttem). Ennek az az oka, hogy egyhavi szobabérletet kellett kifizetnem, bár csak négy, kétségkívül sötét és viharos éjszakát töltöttem a Szobában, de ez egy kollégium, ahol egy szobát csak egy hónapra lehet kivenni. Persze, nem vészes összegekről van itt szó, csak akkor miért kérdezte meg tőlem előzőleg a szervező pasas, hogy hány éjszakára kérek szállást? Figyelembe véve, hogy a szállás költségét később az ösztöndíjamból fogják levonni? És miért nem szólt előre, hogy csak egy hónapra tud foglalni? És akkor nem kellett volna hétfő hajnalban indulnom Sopronból, hogy spóroljak a szálláson, hanem kényelmesen megérkezhettem volna már vasárnap este. Wahh.

Ezenkívül kaptam elutasító levelet, amin kicsit mosolyogtam, mertugyanis azt a kritikát kaptam a lényegileg a magányról szóló és történet helyett inkább hangulati elemekből építkező novellámra, hogy nem izgalmas, kevés benne az akció és nem elég szórakoztató. Ami azt illeti, hát tényleg elég kevés benne az akció. Tetszik, mert ettől meg nem értett művésznek érzem magam, a levelet pedig beletehetem az elutasítólevél-gyűjteményembe, mint a mellékelt ábrán szereplő példaképem. Némi optimizmusra azért okot ad, hogy a legutóbbi elutasított novellámmal aztán nyertem egy pályázaton, bár be kell vallani, hogy egy olyanon, ahol, khm, nem volt annyira erős a mezőny. Szóval kicsit még gondolkodom, hova tudnám elküldeni, aztán ha nem jut eszembe semmi, vagy ha már nem férnek be a postaládámba a vicces elutasító levelek, akkor modern leszek és kirakom ide. Bizonyára többen olvasnák, mint az előzőt.

Amikor írtam a novellát egyébként, kint zuhogott az eső, és csomó ideig nem jutott eszembe normális kezdés, viszont el akartam már kezdeni írni, ezért elkezdtem a "Sötét, viharos éjszaka volt" mondattal, aztán később, amikor már kész volt az egész, átírtam. Lehet, ezzel örökre megátkoztam szegény írásművet. És ugye mindenki előtt közismert, hogy az említett mondat eredetileg nem Snoopy, ő csak plagizálta bizonyos Edward Bulwer-Lytton nevű angol viktoriánus regényírótól.

Főleg élő emberekről

Az előző bejegyzést követően aztán nem sokkal később kissé eltévedtem a Kálvin téren, majd Luciával találkoztam, aki némi meglepetéssel jegyezte meg, mennyire zombi vagyok, de aztán ittam kávét és jobban lettem. Luciával jó beszélgetni, mert azon ritka ismerőseim közé tartozik, akik okosabbak nálam, de mégsem félek tőlük.

Arra jöttem még rá egyébként, egészen máskor, hogy embereknek van a legnagyobb súlya az életedben*. Persze, mindig is tudtam ezt valahol, meg közhely is, de amikor olvastam a lánykori naplóimat legutóbb, akkor egyszercsak tényleg feltűnt. Hogy az életem aktuális eseményei is alakítottak rajtam persze valamennyit, és azoktól is függött az aktuális hangulatom, de a legnagyobb hatása annak volt, hogy milyen emberek vettek körül.
És persze, vannak, akik nyilvánvaló és evidens, hogy hatottak rám és sokat tanultam tőlük, pasik, barátok, tanárok, de így utólag elolvasva a történetemet, egy csomó más ember szerepe/hatása is világos és szemmel látható. És mindeközben persze ragaszkodom hozzá, hogy én mindig magányos voltam és bizalmatlan, de azért lássuk be: a legtöbb zenét más emberek ismertették meg velem, a Peti dumált rá a Száz év magány elolvasására, először egy pasiról írtam verseket, és Niké hurcolt el síelni. A világ összes jelenségéről alkotott véleményem más emberekkel való viták során alakult. A naplómban simán követni lehet, hogy ha nem találkoztam volna vele, meg vele, meg vele, akkor most hiányozna belőlem ez vagy az.

(Vajon volt olyan, aki kifejezett rossz hatással volt rám? Hogy mondjuk, mittudomén, kegyetlenebb lettem általa vagy önzőbb vagy szűklátókörűbb vagy hazugabb vagy ostobább?)

A pszichológia létezése óta tudjuk persze, hogy személyiségünk a szociális környezettel való interakciók során alakul ki, csak más ezt tudni meg látni. Emlékszem, amikor már tanultunk anatómiát és le is vizsgáztunk belőle, és aztán elmentünk boncolásra, ahol az addigi preparátumok helyett kinyitottak egy igazi halott embert, és mennyire meglepő és lenyűgöző volt, hogy tényleg azok a szervek voltak benne és olyan elrendezésben, amikről tanultunk. Még a színük is olyan volt.

*Embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél. Ezen az éjszakán egyszer s mindenkorra megértettem ezt. Hagytam, hogy elröppenjenek a könnyű emlékek, amelyek kellemesek ugyan, de hozzám kötődnek csak. A guadarramai fenyőerdő. Az Ulm utcai napsugár. Csupa könnyű dolog, illanó, de teljes boldogsággal gazdag. Jól mondtam: teljes boldogsággal. De aminek legnagyobb súlya van az életedben, az a néhány ember, akit ismertél. (Semprun: A nagy utazás)

Most viccen kívül

Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy amikor ügyelek, olyankor túl sok időt töltök a kórházban (reggel nyolctól másnap délután négyig), de ma: a körülmények szerencsés együttállásának köszönhetően eu-konform módon életemben először délelőtt tízkor hazajöhettem.
Meg is próbáltam hasznossá tenni magam, azaz leszedtem a ruhákat a szárítóról, végülis sikerült, csak nagyon sokáig tartott. Pl. álltam egy pólóval a kezemben és gondolkoztam, hogy hova való. Egy idő múlva beugrott. Asszem. Azután levettem a szárítóról egy kék zoknit, majd elkezdtem keresni a párját, azaz percekig tanácstalanul bámultam a szárítón lógó 9 db fekete és 1 db kék zoknit. Jó darabig. De végül rájöttem, hogy a kék az.
Utána kimostam a fehéreket, és teregetéskor vettem észre, hogy közéjük keveredett 1 db sötétkék zokni, de hálistennek nem fogott. Utána tejet öntöttem a kávéhoz, és annyira lassú volt a reakcióidőm, hogy már rég túlcsordult a pohár peremén és kiömlött, mire az agyam feldolgozta a bejövő információt (mindjárt tele a bögre) és kiadta a megfelelő utasítást a kezemnek (tejesdobozt függőlegesbe visszaállítani). Úgy különben nem vagyok hülye, csak olyankor, amikor két órát alszom.
Szóval engem egy kicsit ilyenkor aggaszt, hogy mások ebben az állapotban pl. operálnak.

Rilke: Őszi nap

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik,
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja.


Egyik kedvenc versem ez. Az ősz meg a magány ugye valahol összefügg nagyon. Vagy legalábbis mindkettő lehet kellemes-elmélyülős meg hideg & depressziós is, de nem akarok most lelkizni. Inkább elmondom, hogy kb minden második évben posztolom ezt a verset, és arra emlékszem, amikor egyszer alie kommentezett rá valami pesszimistát azzal kapcsolatban, hogy "ki most maga van, már marad magára", a végkifejlet meg ugye mindenki előtt ismert.