Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.
Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik,
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.
Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja.
Egyik kedvenc versem ez. Az ősz meg a magány ugye valahol összefügg nagyon. Vagy legalábbis mindkettő lehet kellemes-elmélyülős meg hideg & depressziós is, de nem akarok most lelkizni. Inkább elmondom, hogy kb minden második évben posztolom ezt a verset, és arra emlékszem, amikor egyszer alie kommentezett rá valami pesszimistát azzal kapcsolatban, hogy "ki most maga van, már marad magára", a végkifejlet meg ugye mindenki előtt ismert.