Fáradt vagyok, kitörte a cipő a lábamat, meleg van, nincs időm edzőterembe járni, karikás a szemem, rengeteg szomorú történetet hallgatok, sokára mehetek még szabira. Addig is visszafogottan mérges emaileket írogatok a kajaszállítónak, a kollégáimnak, barátaimnak és üzletfeleimnek. Ma tanultam egy betegtől egy remek szófordulatot is, amit a továbbiakban alkalmazni fogok: "Én azt gondolom - és igazam is van - hogy ebben az esetben...". A kajaszállítók nem válaszoltak.
Hazagyalogoltam Brennbergbánya főtérről az erdőn keresztül, mert annyira vagány vagyok (csak Sopronba, nem Óbudára, annyira azért nem vagyok vagány. Még.) Három óra volt, kicsit esett az eső, ellenben nincs jobb illat a vizes fenyőknél, és vizes málnabokorról finom vizes erdei málnát szedni is klassz. Ködfoltok voltak az úton, látszott a lehelletem, egyszer egy kis időre kisütött a nap is. Jól kitörte a lábamat húgom bakancsa, mert persze minek is hoztam volna magammal zárt cipőt. Ilyenkor mindig az van, hogy nem nagyon értem, miért nem csinálom ezt minden szabad percemben, meg miért élek máshol és eszem az intersparban vásárolható nevetséges műanyagdobozos málnát a bokrontermő helyett, illetve miért él egyáltalán bárki önszántából máshol, valamint egészen biztosan belehalok, ha holnap vissza kell mennem Pestre a panelba, de azért ez el szokott múlni.
Tovább után szöveg is.
Lee Mellon felnézett az égre. Újonnan szerzett ismerősök hajlanak rá, hogy felnézzenek az égre. Lee Mellon sokáig nézte.
- Na? - érdeklődtem, mert szerettem volna a barátja lenni.
- Sirályok - mondta ő. - Például az. - És felmutatott egy sirályra, de nem tudhattam, hogy melyikre, mert sokan voltak és mind a hajnalt szólongatták. Azután hallgattam egy sort.
Hát igen, kézenfekvő volt a sirályokra gondolni.
Valamiért (mert megtaláltam a húgom lakásában) Brautigant olvasok újra, még mindig klassz.
Ja, hogy zuhogni fog az eső egész hétvégén, értem.
Különben én annyira megértem azokat a történeteket, amikor valaki nagyon sok terhelést kibír, aztán valami lényegtelen apróságtól kikattan. Világirodalmi példa: amikor az Órák c. regényben (illetve a filmben is) Laura Brown elcseszi a feliratot Dan szülinapi tortáján, és ezen felbuzdulva elmegy inkább megölni magát. Popkulturális példa: amikor Lois az egyik karácsonyi Family Guy-részben végig higgadtan és nyugisan mosolyog, miközben kiderül, hogy elvesztek az ajándékok, szétégett a pulyka, és leégett a lakás, majd bekattan azon, hogy nincs a helyén a papírtörlő.
Ha majd letelt a tizenöt évem* és regényeket írok, akkor lesz ilyen szereplőm, aki mondjuk talpraesett és ügyes és mindenféle nagyon durva nehézségeken keresztül megőrzi lélekjelenlétét és lehet rá számítani és mindig tudja, mi a teendő és optimista és kibír és túlél, és akkor egy napon, mittudomén, véletlenül összemossa egy piros zoknival a kedvenc fehér felsőjét, és akkor hirtelen úgy dönt, hogy "na jó, tudjátok mit, nekem ebből elegem van" - és kiugrik a tizedikről. Vagy ha jó kedvem lesz és/vagy folytatásokra is leszerződtetett a kiadó, akkor csak hirtelen úgy dönt, hogy "na jó, tudjátok mit, nekem ebből elegem van" - és kisétál az ajtón, kimegy az állomásra és felszáll az első nemzetközi expresszre és elutazik az életéből.
Ez most biztos úgy hangzik, mintha valami bajom lenne az életemmel és/vagy kiborítana az időjárásjelentés, pedig nem, csak kicsit csalódott vagyok, meg amúgy se hiszem el.
*Kedvenc Főnököm szerint 15 évig lehet pszichiátriai osztályon dolgozni anélkül, hogy az ember bekattanna lelkileg sérülne.
"- Az a baj ezzel a Balaton Sounddal, hogy hiába van nyolc színpad, az egész ugyanazzal a BPM-mel szól, mész a színpadok között, az egyik helyen Tankcsapda, de alákeverve bhhcc-bhhc-bhhc-bhhc, mész tovább, ott ugyanaz a bhhc-bhhc, csak az már a dj-akárki nemzetközi sztár, így ott ezer ember nyomja ugyanarra, továbbmész T-mobile terasz bhhc-bhhc...."
Tegnap meg egy lélek sem volt az intersparban, pedig szombaton egymillióan szoktak lenni, most vagy az van, hogy épp tegnap ért ide a válság, vagy az intersparnak a vevőközönsége pontosan megegyezik a Balaton Sound célcsoportjával. Pedig a kedvenc mosóporom volt leárazva, nem tudják, mit hagytak ki.
Részemről igencsak félve hallgattam meg ezt a számot, és ha valakinek eddig kétségei lettek volna, hogy Pink tud-e énekelni, talán ezután csökkennek valamivel. Nem Janis Joplin, de nagyon jó, és milyen aranyosan áll neki ez a hétköznapi szerelés. Vagy legalábbis 2003-ban így volt.
Azt gondolom, hogy 31 éves vagyok, és viszonylag képben, de azért néha megijedek, hogy majd nem fogok tudni lépést tartani a világgal. A saját szakmám fejődésével (mert mondjuk elképzelésem sincs, milyen hatása lenne egy álomolvasó vagy gondolatolvasó gépnek a dinamikusan orientált pszichoterápiák fejlődésére, mondjuk lehet, hogy semmilyen, de ez már szerencsére nem az én életemben fog megtörténni), meg a körülöttem lévő világ fejlődésével. Már most is itt van ez az egész jelenség - az élmények maximális megosztása, twitter, videoblogok, facebook meg ezek - amiben én nem veszek részt, emrt nem érdekel, pedig a jövő nyilván erre tart.
Na jó, igazából nem félek, úgyis megtalálom a helyemet benne vagy kívüle valahol, inkább lenyűgöz, csak be akartam linkelni a fenti cikket. Mondjuk kétlem, hogy bonyolult érzelmi reakciók leolvasására mostanában lennénk képesek fMRI-vel, de ezeknél a japánoknál sose lehet tudni.
Úgy kezdődött, hogy rendeltkaját akartam enni megint. Vagyis nem, menjünk vissza még korábbra, valójában úgy kezdődött, hogy ráálltam a mérlegre. (Lehet, hogy számos tragikus történet kezdődött így? "Vagyis nem, menjünk vissza még korábbra: valójában úgy kezdődött, hogy Anna Karenina / Sylvia Plath / Médea ráállt a mérlegre.") Lényeg, hogy több logisztikai és pszichoszociális tényező együttállásának következtében meghíztam, és rájöttem, hogy túl sokat eszem, valamint amúgy is pszichotikus szinten unom a helyi menzát még mindig/már megint. Az évek előrehaladtával egyre rövidebbek a tünetmentes időszakaim, régebben több évnyi rántotthalat is jól toleráltam, most pedig már néhány hónaptól kikattanok, ez van.
A Biochef-et ugyan nagyon szerettem és visszasírom, de annyi pénzem sose lesz most nincs "kedvem" hozzá.* Ellenben az egyik női magazinomban találtam egy ezerforintos Vegafood kupont, amit első megrendeléshez lehet felhasználni, úgyhogy kipróbáltam két napig. Nem, senki sem fizet ezért a bejegyzésért, csak rinyálni akarok, hogy milyen rossz volt nekem, hogy sajnáljatok.
Először is kaptam olyat, hogy fitt spenótos tönkölytészta fetasajttal és olivával, ez barnászöld trutyinak nézett ki, de olyan ronda volt, hogy a bioséf-kaják látványán edződött ápolószemélyzet is döbbenten fintorgott rá. Előrebocsátom, hogy én egy kisvárosi lány vagyok becsületes magyar családból, azaz életem első felében rendesen túlfőzve ettem a makarónit, ahogy a magyar ember azt eszi, és körülbelül húsz évnek kellett eltelnie, mire értesültem róla, hogy a bicskások al dente címszóval félig nyersen eszik a kifőttésztájukat. De a lényegre térek, ez a tönkölytészta még az én számomra is túlfőzött volt. Szóval szétfőtt, ragacsos, barna tésztacucc, rajta zöld trutymák, az íze végülis jó volt, de az állaga borzasztó, az utolsó falat lenyelése után pedig nem tudom, milyen arcot vághattam, de empatikus főnővérhelyettesünk anyai hangon odaszólt, hogy "gyorsan igyál rá egy kis teát!". Aztán megnéztem, mennyi kalória van benne (tudom, előtte kellett volna, már mindegy), 670, vagyis nem is volt éppenséggel különösebben diétás kaja.
Kaptam hozzá gyömbéritalt szerecsendióval és mentával , ami finom gyömbérízű volt, csakhogy egy ugyanolyan műanyag, zacskótetejű kajásdobozban érkezett, mint a főétel, és a dobozban lötykölődő lé igazán nagyon illúzióromboló látvány. Nagyon.
Másnap ettem fitt WOK-os ragu, piritott cukkinivel, karfiollevéllel és pritaminnal, ez feldarabolt zöldségeket jelentett, az egésznek kelkáposztaszaga volt, bár a nővérek szerint lehet, hogy a karfiollevélnek van ilyen szaga, valamint volt benne egy csomó répa. Az egésznek olyan egyforma semmilyen íze volt. Desszertnek meg ettem vegán mazsolás kölespuding vaníliás öntettel-t, na ez olyan volt kb. mint egy tejberizs, nagyon boldog voltam vele, hogy végre valami finom. Mndenesetre úgy összességében elég nagy csalódás volt az egész.
Feltett szándékom azonban, hogy lefogyok négy kilót, és a menzakaja erre alkalmatlan, úgyhogy tovább próbálkozom, a jövő hétre rendeltem a Gastroyaltól mindenféle csirkemell ezzel-azzal-t, de már ma reggel mondta az egyik kolléganőm, hogy a Gastroyal az nem jó, hanem rendeljek inkább a Laci Bácsi Konyhájától, mert az a tuti. Nem, a Gastroyal se fizet nekem sajnos, azért választottam őket, mert már sokat hallottam a nevüket, elárulják az ételeik kalóriatartalmát, vannak diétás ételeik, nem kerül egy vagyonba, és elfogadnak étkezési jegyet. Meglátjuk. Ha ez nem válik be, akkor még a Totalfood-ra gondoltam, bár így olvasva nem valami meggyőző az étlapjuk. Lehet tanácsot adni kommentben, de napi 6-700 forintnál ne kerüljön többe. Ja, tudom, főzzek, néha szoktam. Mosoly.
*Nem szabad a pénzről így beszélni, mert akkor tényleg nem lesz, anyukám mondta.
Elhoztam a 150 darab kész tézisfüzetemet a nyomdából, ennek örömére vettem egy klassz felsőt, valamint találkoztam Alaine-nel és cuki kiskutya után szaladgáló cuki gyerekeivel. A játszótér az egy külön univerzum, nem vitás.
Ügyeltem tegnap, és álmos vagyok, és le vagyok fáradva agyilag a sok érzelmileg megterhelő, ám megoldást igénylő helyzettől, meg az egész héttől, valamint fizikailag a kevés alvástól, és most nem tudom, mit csináljak, mert az érzelmi fáradtságra a sport használ, max a séta, ahhoz viszont túl fáradt vagyok. Talán alszom.
De azért elárulnám, mi a valóság: az antidepresszívumok az esetek egy részében rengeteget segítenek, más részükben nem. Van hátrányuk, viszont sokkal olcsóbbak, gyorsabbak és könnyebben hozzáférhetőek, mint a pszichoterápia, ezért sokan ezt választják. Egyébként a tudomány mai álláspontja szerint a pszichoterápia is ugyanolyan hatékonyságú a depresszióra, mint a gyógyszerek, bár hosszú, erőfeszítést igényel, és kevés helyen érhető el, de többnyire tartósabb eredményt hoz. Ja, meg hogy fMRI-vel ki lehet mutatni, hogy az antidepresszív gyógyszer és a pszichoterápia igen hasonló aktivitásbeli változásokat idéz elő az agyban (ami szerintem amúgy tök izgi). Mindkét dolog használható, adott esetben mérlegelni kell, melyik legyen. Valamint természetesen szedjen mindenki halolajat, sportoljon sokat a szabad levegőn, és hallgassák meg egymást az emberek. Ennyi. Ennyit érdemel ez a téma szerintem.*
Feltehetően veleszületetten alacsony a demagógia-tűréshatárom, a politikai hirdetéseken is órákig tudok puffogni, és ha majd öregasszony leszek végre és lesz botom is, akkor majd a botomat is rázom a monitor felé. Bizony.
*Sőt, nem kívánok a kommentekben sem "gyógyszer vagy pszichoterápia"-vitába bocsátkozni, mivel én már eleget vitáztam erről ebben az életben.
Például fáj a hátam, meg valami miatt antiszociális lettem. Talán túl sok emberrel találkoztam az elmúlt időben, munkám során, meg a Volton is szembejött velem a statisztikák szerint úgy 79 ezer fő, ami sok, meg itt ez az internet, itt is annyi ember van. Verandán szeretnék üldögélni, egyedül vagy macskával.
Viszont lett klassz új ruhája az olvasónaplómnak. Csak úgy mondom.
És most elmegyek manikűröztetni, mert megérdemlem és mert finom nő vagyok.
Ez vicces. Hogy miért a Franz Kafka International a legnyomasztóbb reptér. A mra-nál találtam.
Prague's Franz Kafka International Named World's Most Alienating Airport
Először is ebédeltünk a városban, a Fórum Pizzériában, ahol minden egyes alkalommal túl sokat eszek, akármennyire vigyázok. Aztán készülődtünk a lakásban, továbbra is Grease-hangulat, szaladgálás közben a félig felöltözött húgomba ütközöm a folyosón a tükör előtt és egyszerre kiáltunk fel, hogy:
- Nincs egy hajgumid???
- Nincs egy kis körömlakklemosód???
A Ludditák aztán remek, a rendes rajongókkal ellentétben (akik lemezről hallgatják otthon, és értik a szövegeket, és nem szeretik a koncertet, mert ott nem lehet sose érteni) én nem bírom meghallgatni lemezről (mert ott se értem a szövegeket és ez idegesít), viszont imádom a koncertjeiket. Idén semminek sem öltöztek be, viszont kiegészültek a Quimby billentyűsével, meg az egész valahogy sokkal jobban szól a szokásosnál, és persze a lelkesedés a régi, lehetetlen nem ugrálni rá. Néha értek egy pár sort a szövegből, akkor nevetek is. Röhögött a tömeg az MC lányon, mert egyedül baszott be a fesztiválon. Ludditák, szeretem. Utána puszizkodom a Titanillával, valamint rábeszél, hogy menjek majd a szigetes koncertjükre is, mert meghívtak egy finn rasztazenekart egy szám erejéig, nagyon viccesek, finnül énekelnek, és amikor megkérdezték tőlük, miről szólnak a szövegeik, akkor azt mondták, "hát amiről a reggae szokott, sunshine, meg hogy nálunk mért nincs." Oké.
A Ganxtára várok húsz percet, akkor még mindig szerelnek, úgyhogy inkább iszunk Fényt, aztán belehallgatok a Laurent Garnier-be, végül annyira megtetszik, hogy előremegyek ugrálni. Egy db francia faszi egy dj-pult mögött ülve időnként majdnem be tud vonni egy nagyszínpadnyi közönséget, mondjuk nem irigylem a feladatért. Jó, néha vannak fúvósok is, vagy egy basszusgitár. (Ugye az azért világos, hogy én semennyire sem értek a zenéhez, a két fúvós hangszerről sem tudnám megmondani, mik voltak azok, se a zenei stílusokról nincs fogalmam, igazi jöttment laikus zenehallgató vagyok és sok más területtel ellentétben itt nem is próbálok úgy tenni, mintha tudnám, miről van szó. Koncertbeszámolókért fáradjatok ide vagy ide.) Aztán belehallgatok az Irie Maffiába, ahol nyomasztó a tömeg és bár oké, jó zene, de valamiért egyáltalán semennyire nem érdekel, olyan semmilyen. Végül pedig Tankcsapdát nézünk a VIP-teraszon üldögélve és Illy tejeskávét szürcsölgetve porcelánbögréből, de én úgy döntöttem, nem aggódom ezen, harmincegy éves vagyok kérem, számtalan Tankcsapda-koncerten ugráltam elöl, most jó volt így lazán csak meghallgatni. Ami azt illeti, öröm nézni, a zenekart meg a hatalmas tömeget is, én a Tankcsapda létezésének mindig örülök, mert valahogy hiába lettek divatosak és nyilván gazdagok is, mégsem váltak hiteltelenné a húsz év alatt, és ez tiszteletre méltó. Eljátsszák az összes régi számukat, Lukácsnak ugyan néhol kissé erőtlen a hangja, de nincs szívem rosszat mondani rájuk akkor sem.
Lefekszünk korán (de tényleg), ma meg huszonévesekkel fröccsözök a kertben, palacsintát sütök, felvonatozom Pestre, Ladytront hallgatok mosogatáshoz. Ennyi. Ja, és a legjobb, hogy végre megbizonyosodhattam arról, hogy nem velem van a baj, mert találkoztam több olyan emberrel is, akik utálják a Kaukázust, vagy akik utálják a 30Y-t, de ez nem minden, akik utálják a Péterfy Borit. Nem vagyok egyedül többé.
Pontosan úgy néz ki a lakásunk, mint egy amerikai tinédzservígjáték, különféle zenék üvöltenek, jóképű fiatal srácok lófrálnak napszemüvegben, fiatal csajok saját és egymás sminkjét és haját igazgatják, szanaszét mindenütt fél pohár gin-ek, rumoskávék, fél zacskó nápolyi, HelloKitty testápoló, csillámpor, üres üveg barackpálinka, rózsaszín cukordrazsé, hajvasaló, parfüm, kistáskák, fémdobozos Marlboro, szemfestéklemosó, cola light, a hifi-toronyból pedig a kilencvenes évek magyar popdalai és hörgősmetál üvölt felváltva. Vicces.
A Ladytron jó volt, persze egészen máshogy hangzanak így, mint lemezről, végig azon gondolkodtam, jobban tetszik-e, de asszem nem, inkább mégis lemezről tetszik jobban. Valamint nekem hiányzott a lelkesedés belőlük, elég rutinszerűen nyomták, pontosan ötven perc, sika, kasza, léc, de aztán hazafelé megbeszéltük, hogy a Ladytron tulajdonképpen valóban nem az a zenekar, akik lelkesednek, hanem hozzájuk tartozik, hogy távolságtartóak és unottak. Ezen elgondolkodtam, hogy vajon tényleg kötelező része-e egy koncertélménynek, hogy önfeledten szinkronizálódjak és tízezer emberrel együtt ugrándozzak. Nagyon találó az index megfogalmazása, miszerint "mintha robotlányok futtattak volna le egy hardverkímélő hakniprogramot", de tény és való, hogy nehezen tudom elképzelni a ladytronos csajokat közönség közé ugrálni. Persze azért van a két dolog között átmenet. Mindegy, zenének klassz volt, koncertélménynek közepes. Ma meg kaptam ingyenjegyet, úgyhogy kinézek, bár húgom szerint Sopronban lenni és nem kimenni a Voltra: menő. Ludditákat és Tankcsapdát fogok nézni, meg esetleg Gangxtát kíváncsiságból (azok még léteznek?), és megnézem, ki az a Laurent Garnier, mert mindenki beszél róla. Aztán korán lefekszem. Ez a terv.
A Volt-fesztivál-élményből eddig a következőkben részesültem: délután elképesztő tempóban próbáltam befejezni mindent a munkahelyemen, hogy négykor el tudjak indulni, persze épp elment a Hálózat az egész emeleten, mert a villanyszerelők kihúztak valamit, amit nem kellett volna, aztán nagyon melegben autóztunk sokat, megbeszéltük a Ladytron előző lemezeit, aztán eltévedtünk Lébénynél (nem én, én hátul ültem és nem figyeltem), aztán szakadt az eső, hazajöttem (ti. a szüleimhez, kik Sopronban laknak), ettem szendvicset, ittam kávét, ittam limoncellot, a kinti változékony időjárásnak megfelelően átöltöztem harmincszor, szidtam a fesztiválokat, hogy mennyire bonyolulttá teszik a szórakozást, hogy az ember számítson arra, hogy majd ujjatlan pólóban akar táncolni egy sátorban, de arra is, hogy éjszaka hidegben és esőben a szabad ég alatt kell helytállnia, de hova teszed a pulóvert és pláne az esernyőt amikor épp nem kell, mert letenni nem tudod sehova, és a farmerom szára meg beleér a sárba, szóval kész katasztrófa, különben is tök álmos vagyok és semmi kedvem kigyalogolni a kempingbe. Jelenleg gin-almalét iszom, amit a húgom nálunk csövező barátnői nyomtak a kezembe, és azon gondolkodom, hogy majd hol aludjak, itthon a tinédzserekkel, vagy inkább anyóséknál. Valamint elképesztő, hogy szegény fiatal lányoknak mennyit kell készülődni és a külsejükön parázni, mielőtt elindulnak szórakozni. Bár mondtam nekik, hogy teljesen mindegy, hogy sikerült-e teljesen kivasalni a hajukat, vagy hullámos maradt, és hogy pontosan hogyan festették ki a szemüket, úgyis sötét van és esik az eső, de teljesen nyilvánvalóan egy szavamat se hitték. Ez meg Ladytron.
Kb. tíz perce ezen röhögök, hogy "Kik verekettek".
Különben nincs semmi izgi. Tegnap munka közben felmerült bennem, hogy analitikus pszichoterápiát akarok tanulni, de ez még csak kósza ötlet, meglátjuk, hová vezet*. A lábkörmömről csúnyán lejött a francia manikűr, viszont a barátnőim azt mondták rám a múltkor, hogy "jé, pont úgy nézel ki, mint rég!", amit némi gondolkodás után mégis inkább bóknak vettem. A kézkörmöm meg a múltkori akcióm óta hosszú és ívesre reszelt, de borzasztóan idegesítő hosszú körmökkel például sms-t írni, meg egyébként is, fura, úgy érzem, mintha valami támadófegyvert erősítettek volna az ujjaim végére, én meg nem akarok bántani senkit. Hát ilyenek.
*Update: most odáig vezetett, hogy megnéztem a honlapjukon, miből áll a képzés, és úgy döntöttem, talán inkább majd később.