Pontosan úgy néz ki a lakásunk, mint egy amerikai tinédzservígjáték, különféle zenék üvöltenek, jóképű fiatal srácok lófrálnak napszemüvegben, fiatal csajok saját és egymás sminkjét és haját igazgatják, szanaszét mindenütt fél pohár gin-ek, rumoskávék, fél zacskó nápolyi, HelloKitty testápoló, csillámpor, üres üveg barackpálinka, rózsaszín cukordrazsé, hajvasaló, parfüm, kistáskák, fémdobozos Marlboro, szemfestéklemosó, cola light, a hifi-toronyból pedig a kilencvenes évek magyar popdalai és hörgősmetál üvölt felváltva. Vicces.
A Ladytron jó volt, persze egészen máshogy hangzanak így, mint lemezről, végig azon gondolkodtam, jobban tetszik-e, de asszem nem, inkább mégis lemezről tetszik jobban. Valamint nekem hiányzott a lelkesedés belőlük, elég rutinszerűen nyomták, pontosan ötven perc, sika, kasza, léc, de aztán hazafelé megbeszéltük, hogy a Ladytron tulajdonképpen valóban nem az a zenekar, akik lelkesednek, hanem hozzájuk tartozik, hogy távolságtartóak és unottak. Ezen elgondolkodtam, hogy vajon tényleg kötelező része-e egy koncertélménynek, hogy önfeledten szinkronizálódjak és tízezer emberrel együtt ugrándozzak. Nagyon találó az index megfogalmazása, miszerint "mintha robotlányok futtattak volna le egy hardverkímélő hakniprogramot", de tény és való, hogy nehezen tudom elképzelni a ladytronos csajokat közönség közé ugrálni. Persze azért van a két dolog között átmenet. Mindegy, zenének klassz volt, koncertélménynek közepes. Ma meg kaptam ingyenjegyet, úgyhogy kinézek, bár húgom szerint Sopronban lenni és nem kimenni a Voltra: menő. Ludditákat és Tankcsapdát fogok nézni, meg esetleg Gangxtát kíváncsiságból (azok még léteznek?), és megnézem, ki az a Laurent Garnier, mert mindenki beszél róla. Aztán korán lefekszem. Ez a terv.