Először is ebédeltünk a városban, a Fórum Pizzériában, ahol minden egyes alkalommal túl sokat eszek, akármennyire vigyázok. Aztán készülődtünk a lakásban, továbbra is Grease-hangulat, szaladgálás közben a félig felöltözött húgomba ütközöm a folyosón a tükör előtt és egyszerre kiáltunk fel, hogy:
- Nincs egy hajgumid???
- Nincs egy kis körömlakklemosód???
A Ludditák aztán remek, a rendes rajongókkal ellentétben (akik lemezről hallgatják otthon, és értik a szövegeket, és nem szeretik a koncertet, mert ott nem lehet sose érteni) én nem bírom meghallgatni lemezről (mert ott se értem a szövegeket és ez idegesít), viszont imádom a koncertjeiket. Idén semminek sem öltöztek be, viszont kiegészültek a Quimby billentyűsével, meg az egész valahogy sokkal jobban szól a szokásosnál, és persze a lelkesedés a régi, lehetetlen nem ugrálni rá. Néha értek egy pár sort a szövegből, akkor nevetek is. Röhögött a tömeg az MC lányon, mert egyedül baszott be a fesztiválon. Ludditák, szeretem. Utána puszizkodom a Titanillával, valamint rábeszél, hogy menjek majd a szigetes koncertjükre is, mert meghívtak egy finn rasztazenekart egy szám erejéig, nagyon viccesek, finnül énekelnek, és amikor megkérdezték tőlük, miről szólnak a szövegeik, akkor azt mondták, "hát amiről a reggae szokott, sunshine, meg hogy nálunk mért nincs." Oké.
A Ganxtára várok húsz percet, akkor még mindig szerelnek, úgyhogy inkább iszunk Fényt, aztán belehallgatok a Laurent Garnier-be, végül annyira megtetszik, hogy előremegyek ugrálni. Egy db francia faszi egy dj-pult mögött ülve időnként majdnem be tud vonni egy nagyszínpadnyi közönséget, mondjuk nem irigylem a feladatért. Jó, néha vannak fúvósok is, vagy egy basszusgitár. (Ugye az azért világos, hogy én semennyire sem értek a zenéhez, a két fúvós hangszerről sem tudnám megmondani, mik voltak azok, se a zenei stílusokról nincs fogalmam, igazi jöttment laikus zenehallgató vagyok és sok más területtel ellentétben itt nem is próbálok úgy tenni, mintha tudnám, miről van szó. Koncertbeszámolókért fáradjatok ide vagy ide.) Aztán belehallgatok az Irie Maffiába, ahol nyomasztó a tömeg és bár oké, jó zene, de valamiért egyáltalán semennyire nem érdekel, olyan semmilyen. Végül pedig Tankcsapdát nézünk a VIP-teraszon üldögélve és Illy tejeskávét szürcsölgetve porcelánbögréből, de én úgy döntöttem, nem aggódom ezen, harmincegy éves vagyok kérem, számtalan Tankcsapda-koncerten ugráltam elöl, most jó volt így lazán csak meghallgatni. Ami azt illeti, öröm nézni, a zenekart meg a hatalmas tömeget is, én a Tankcsapda létezésének mindig örülök, mert valahogy hiába lettek divatosak és nyilván gazdagok is, mégsem váltak hiteltelenné a húsz év alatt, és ez tiszteletre méltó. Eljátsszák az összes régi számukat, Lukácsnak ugyan néhol kissé erőtlen a hangja, de nincs szívem rosszat mondani rájuk akkor sem.
Lefekszünk korán (de tényleg), ma meg huszonévesekkel fröccsözök a kertben, palacsintát sütök, felvonatozom Pestre, Ladytront hallgatok mosogatáshoz. Ennyi. Ja, és a legjobb, hogy végre megbizonyosodhattam arról, hogy nem velem van a baj, mert találkoztam több olyan emberrel is, akik utálják a Kaukázust, vagy akik utálják a 30Y-t, de ez nem minden, akik utálják a Péterfy Borit. Nem vagyok egyedül többé.