Milyen növény ez?
Van-e valakinek tippje, mi ez, és mit kell csinálni, hogy elmenjen a virágoskertből? A föld alatt a földfelszínnel párhuzamosan, lap szerint terjed, nem tudjuk kiásni, mert mindenhol ott van és visszajön.
Update: kiderült, hogy podagrafű és lehetetlen kiirtani.
A nagycsaládról, vagy nem
Amikor én voltam az ilyen passzban (télen), akkor emaileztem mindenféle barátaimnak, hogy látogassanak meg, jöttek is, dumáltak velem, vagy duplóztak a Lánnyal, némelyik a Fiú pelenkáját is kicserélte, cserébe kaptak ebédet vagy kávét napszaktól függően. Persze, kevés olyan barátom van, aki ráér napközben, és ezeknek is a fele kisgyerekes anyuka téli időszakban jellemzően beteg gyerekekkel, de még így is maradt, aki át tudott jönni hétköznap délelőtt. Nem tudom, észrevették-e egyáltalán, hogy az most segélykiáltás és épp szívességet kértem tőlük, illetve hogy épp megmentenek attól, hogy a Lánnyal egymás agyára menjünk a bezártságban.Tágítva persze közben a Lány horizontját, aki mostanra már jól tudja, hogy ahány ember, annyiféleképpen játszik gonoszcicásat.
Egyedül az új bébiszitterünk játékstílusát kritizálta, nála ugyanis a jó és gonosz örök harca helyett a gonoszok az első percben megjavultak és "nem is vagyok gonosz, csak rossz napom volt" felkiáltással bocsánatot kértek. Jó, a Lány persze könnyű eset, mert eljátszik magában is, hatalmas eposzokat játszik le az aldis újságból kivágott papírfecnik, a dupló és playmobil és plüssállatok, matchboxok, vécépapírgurigák, két műanyag tányér, néhány mosogatószivacs és egy sál segítségével, az egész nappalit elfoglalja és semmit sem lehet odébb rakni, mert hiába látszik szemétnek, az épp a cica ágya vagy a nyuszi reggelije, de jobban szeret magában eljátszani, ha mások is vannak nálunk és a háttérben folyik valami felnőtt diskurzus. Egyébként bevallom, nem is érzem feladatomnak, hogy én szórakoztassam a gyerekeimet, persze, csomót olvasok nekik meg néha játszunk is, de szerintem alap, hogy egy gyerek képes legyen egyedül is eljátszani. Tartok tőle, hogy a Lány esetében mindez nem csodás nevelésem eredménye, hanem genetika, de végtére is a Fiú is ugyanabból a génkészletből származik, reménykedjünk., hátha örökölte.
Ami az idilli nagycsaládot illeti, abban továbbra sem hiszek. Ugyanakkor rájöttem, hogy bár a nagycsaládban nem az volt, hogy a dédi vigyázott a gyerekre, amíg anya elment pilatesre meg körmöshöz, hanem dédi vigyázott a gyerekre, amíg anya kiment kapálni, az igazából szuper volt. Ha van otthon egy fogzó csecsemőd meg egy dacos háromévesed, tök jó kimenni pár órát kapálni. Csend van, friss levegő... az egyetlen negatívum, hogy kapálni kell. Most is mi volt: Sopronban vagyunk, felajánlottam anyukámnak, hogy szívesen kertészkedem a kertjében, ha ő addig geggyüli a gyerekeimet, gondoltam budai úriasszonyként majd biztos meg kell metszeni a rózsát meg ilyesmi, erre kiderült, hogy a full agyagos előkertet kell megkapálnom, ahol ráadásul elterjedt valami erdei gyom, kis pici apró hajtások mindenütt, amelyek a föld alatt karvastagságú, százméteres gyökerekben végződnek. Megpróbáltam meghatározni az online növényhatározó segítségével, de az iszalag jött ki és ez nem az (nem fut fel a fákra, és láttam már iszalagot, nem ez az), a könyvet meg, mármint a növényhatározót nem találtam. Azért kitaláltam, hogy "iszalagszakadás". Két nap múlva meg előbújtak a kis gecik ugyanott.
Ugyanez volt tavaly a barackkal, mondom, majd én befőzöm, hát nehogy már a fán rohadjon, amikor én meg az intersparban veszem a barackot, gondoltam, majd kipróbálok mindenféle hipszter baracklekvárreceptet, kis vaníliaeszenciával, rozmaringgal meg mittudoménmi, erre kiderült, hogy harminc kilóról van szó, egy hónapig sárgák voltak az ujjaim a hámozástól. Ezek itt vidéken nem aprózzák el.
De pár óra szünet a gyerekezésben akkor is jó, ha azt munkával tölti az ember. Én legalábbis mindig megörülök, amikor újra látom őket és rácsodálkozom, jé, milyen cuki, gyönyörű gyerekek - míg ha konstans együtt vagyunk, akkor egy idő után már csak a teendőt látom bennük.
Úgy egyébként meg azért nem írok, mert kb. nincs gépidőm, de legalább sétáltam egy csomót az erdőben, meg lebontottam a nagyon ronda kerítés egy részét a szüleim kertjében, amit már rég le szerettem volna, de eddig ragaszkodtak hozzá. A kapálásról meg már meséltem.
Az élet, az univerzum meg minden
Na, most van egy csomó félig megkezdett blogbejegyzésem, mind nagyon izgi, csak közben az volt, hogy múlt héten rengeteg dolgom volt és mindennel végeztem is és közben türelmetlen és idegbajos lettem. Egyáltalán miféle listákat irkálok én a céljaimról, amikor fogat mosni is alig van időm, aludni meg nincs is?
Úgyhogy arra jutottam, hogy ezen a héten kicsit visszaveszek a lendületből és nem csinálok ezer dolgot a gyerekek mellett, hanem ha adódik rá lehetőség, játszom a Lánnyal a kisnyuszikkal meg hurcolászom a Fiút, utóbbi persze náthás és hőemelkedése van. Nem szabad a multitaskingot túlzásba vinni, mert csak ideges lesz az ember, hogy az egyik dolog miatt nem tudja rendesen megcsinálni a másikat. Szóval majd később megírom az érdekes bejegyzéseket a könyvekről, a pilatesről, a flakonokról, a csinosságról meg a mosásról.
Az összes dolog vol. 2.
Az eredeti elgondolásom az volt, hogy túl sok dolgot csinálok, tehát majd megírom a listát róluk, és akkor kihúzzuk azt, ami nem kell / nem élvezem / nem visz közelebb a céljaimhoz. Gondoltam, hogy lehet, hogy ez az életmódmagazinos meló lesz, épp beszéltem is az ottani új főnökkel, akár fel is mondhattam volna, ehelyett elvállaltam belőle egy kicsit többet, egy kicsit több pénzért, ugyanakkor rendszerezettebb keretek között. Abban a pillanatban ez tűnt a helyes döntésnek, és így két héttel később még mindig annak tűnik, szóval maradjunk annyiban, hogy intuitíven döntök és nem racionálisan. Utólag egyébként úgy érzem, az is volt a baj ezzel a melóval, hogy nem minden hónapban ugyanannyit dolgoztam ugyanannyi pénzért, kevésbé volt átlátható, de mostantól így lesz és ez így jobb lesz nekem.
Különben egyrészt mindenki így dönt, a racionalitás csak illúzió (ezt nem én mondom, hanem az idegtudományok meg a gazdaságpszichológia nagyjai), másrészt az intuitív döntéseim mögött nyilván reális szempontok is vannak, nem csupán érzelmi szál meg spontaenitás.
Ugyanitt rájöttem, hogy a listámból valójában nem szeretnék semmit sem kihúzni, mert csupa olyan dolgot csinálok, amit szeretek, és egyáltalán nem is annyira sok. Persze, most soknak tűnik, amikor napi fél óra időm van (mert a Lány délig van oviban, a Fiú pedig fél órát alszik délelőtt), de hosszú távon nem sok darab. Ha valamitől meg kellene szabadulni, az természetesen az értelmetlen netezgetés, amikor az ember szkrolloz lefele a facebookon meg a tumbleren, hátha van valami vicces. Egyébként ritkán van, az utóbbi időben olyan szomorú hellyé változott az internet is, mindenki szarul van, kivágják a fákat, most kit érdekel, melyik politikus hogyan korrupt, és Trumpról is asszem, eleget hallottam, köszi.
A többi dolgot meg gondoltam, hogy át lehetne gondolni, melyik visz közelebb a céljaimhoz, melyik nem, meg mennyire élvezem, mennyire nem, de arra jutottam, hogy egyrészt valamelyik célhoz mind közelebb visz, másrészt egyáltalán nem lehet tudni, mi hova visz. És mindegyiket szeretem csinálni / érdekel, azért kezdtem bele.
Felmerül a kérdés, hogy mit szól mindehhez a férjem, úgyhogy meg kell említenem, hogy ésszerű keretek között mindenben támogat, könyvírástól némettanulásig és ingatlanvásárlásig, egy dolgot nem nagyon szeretne, hogy teljes állásba visszamenjek majd a régi munkahelyemre (állami egészségügy, mártíromság, csótányok, rockandroll), de ez még úgyis a jövő zenéje.
A probléma inkább ott kezdődik, hogy a Céljaim nem egyfelé mutatnak, és egyszer az egyik, másszor a másik irányába mozdulok, aminek az a vége, hogy úgy érzem, ide-oda rohangálok két elágazó ösvény között, vagy keresztbe evezek ide-oda egy folyón, és nem jutok egyről a kettőre. Mert például, ha az egészségemet helyezzük előtérbe, akkor hívhatok bébiszittert és elmehetek jógázni délelőtt, ez együtt kb. 5000 Ft. Vagy hívhatok bébiszittert és foglalkozhatok a könyvemmel. Vagy fél szememet babán tartva írhatok cikket, amiért én kapok pénzt. Ha Sopron környéki kertes nyaralót akarok, ahhoz pénz kell. Ha olyan munkát akarok, amihez nem kell nyáron dolgozni, ahhoz tanulni kell. Ha azt akarom, hogy a kertes nyaralóm megvalósulásakor még képes legyek lehajolni kihúzni a gazt, ahhoz pilatesre kell járni. Mivel töltsem azt a pár órát, amit nem gyerekezéssel töltök? Olyannal, ami pénzt hoz? Olyannal, ami pénzt visz el, de hosszú távon talán hoz? Olyannal, ami hosszú távon se hoz pénzt, hanem más haszna van? Jól döntök ma délelőtt, hogy ezt írom porszívózás helyett, amikor mindjárt jön anyósom? A céljaim nem egyfelé mutatnak, ezért állandó konfliktusban vagyok magammal, ezért bármit is csinálok, egy kicsit stresszelek, hogy hátha nem ezt kéne.
Nem, semelyik célról sem fogok lemondani, hanem meg akarok tanulni jobban sakkozni köztük. Erre varrjunk gombot.
"Éljen tudatosan, aki tud. Én nem tudok, meg nem is akarok, bár szeretnék."
Addig nyekegtem az életemen meg olvastam az örömterv blogot, amíg elkezdtem azon gondolkodni, hátha el kéne mennem coach-hoz. Jó, hát jártam már analitikusan orientált egyéni önismeretre, meg táncterápiára, de ezek egyike sem pont azt célozta, ami most a problémám. Lehet, hogy épp a coach tudna olyat mondani, ami segítene. Bár kétlem. Meg pénzbe is kerül. Bár ki tudja. Mindenesetre ennek kapcsán aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miket kérdezne a coach, amikor felvázolom neki a problémát, és mindjárt azokra sem tudtam válaszolni, szóval elkezdtem átgondolni magamnak.
A témám az, hogy úgy érzem, túl sok mindent csinálok, és a végén pont a fontos dolgokra nem jut idő, illetve, hogy nem haladok a céljaim felé. Nem írom a könyvemet. Eredetileg konkrétan a könyvem problematikájával kapcsolatban merült fel bennem, hogy megkérdezzek valakit, van-e ötlete, hogyan lehetne ezt jobban menedzselni-logisztikázni. Mert most persze nem érek rá a baba mellett, de a tavalyi évben, amikor még nem volt baba, akkor sem mentem el a német kisebbségi könyvtárba Budapesten, mert sose értem rá. Egy évig. Nem volt erre egy délelőttöm. Ugyanakkor nem lett egy vagon félretett pénzem sem év végére. És most is, a baba mellett, rengeteg betűt írok le munka keretében, meg ide is, akkor miért nem tudnám az ugyanennyi betűt oda írni? Szóval hátha van valami nyitja ennek.
Ezen a ponton szerintem megkérdezné a coach, hogy mik a céljaim, úgyhogy gondolkodtam azon, mik a céljaim. A szakmai céljaim mellett persze magánéleti céljaim is vannak, és úgy érzem, hülyeség lenne külön kezelni ezeket, hiszen nem egy külön univerzumban léteznek, és amikor pilatesen vagyok vagy szoptatok a karrierem építése helyett, akkor a magánéletem befolyásolja azt. És persze könnyen lehet, hogy a céljaim túl nagyratörőek, vagyis hogy nem bennem / a szervezőkészségemben van a hiba, hanem a rendelkezésre álló erőforrásokkal ezeket nem lehet maradéktalanul elérni.
Célok
1. A családban legyünk egészségesek és szeressük egymást. (Tudom, hogy ez nem szokványos cél, de idő- és erőráfordítást igényel, el kell menni zöldségért a piacra, időt tölteni a férjemmel és a gyerekekkel külön-külön és együtt, és el kell járni sportolni, szóval nem hagyhatom ki.)(Vagy ez nem is egy cél, hanem több? Whatever.)
2. Olyan munka, amit szeretek, amiben jó vagyok és ami mellett - wait for it - nyáron két hónapig nem kell fizikailag jelen lennem egy munkahelyen.
3. Sopron környéki kertes nyaraló, ahol azt a két hónapot töltöm a gyerekekkel és részben a férjemmel. Erre kell egy vagon pénz.
4. Meg akarom írni a Brennbergről szóló könyvet készre a Fiú három éves kora előtt, azaz két és fél éven belül.
Ezután elkezdek nyivákolni, hogy túl sok mindent csinálok - gondolom, akkor a coach megkérdezné, hogy mégis miket? Úgyhogy összeszedtem, miket. Gondolom, azt is megkérdezné, hogy ezek mennyi időt vesznek igénybe - erről fogalmam sincs és egyébként sem hiszek az időben. A létezésében. Lehet, hogy azt is megkérdezné, hogy melyiknek mi az előnye-hátránya, vagy hogy mit ad nekem az adott tevékenység és mit vesz el. Hát ezek vannak:
Munka
Dolgok, amiket most gyed alatt is csinálok:
1. Cikkeket írok egy ilyen, minekmondják, életmódmagazinba? Heti egy-kettőt.
Előnye: nem nagyon gondolkodós, könnyű, gyorsan kész, rendszeres, pénzt adnak érte. Hátránya: időarányosan még mindig ez a legrosszabbul fizető munkám ever (jó, kivéve állami egészségügy).
2. Cikkeket írok egy konkrét betegséggel foglalkozó orvosi portálra, havi egyet.
Előnye: csak havi egy, tök jól fizet. Hátránya: nem tudok ilyet.
3. Tartok egy kurzust egy egyetemen külföldi pszichológushallgatóknak.
Előnye: izgalmas, élvezem, jól fizet. Évente egyszer összesen 35 óra több részletre elosztva, a beosztásba beleszólhatok. Hátránya: készülni is kell rá, de ha minden évben lesz, akkor majd egyre kevesebbet kell.
4. Tartok egy előadást egy másik egyetemen magyar pszichológushallgatóknak.
Előnye: viszonylag jól fizet és csak egyszer van szemeszterenként. Hátránya: nem tudok.
5. Szaklektorálás.
Erről nem tudok még nyilatkozni, mert most kezdtem.
6. Házimunka: főzés, mosás, vásárlás, takarítás, rendrakás, ilyenek.
Ezt szerintem lehetetlen lenne tovább optimalizálni, takarítónőm nincs, de van mosógépem, robotporszívóm és gyakran rendelünk kaját, szóval nagyon sok házimunkát nem végzek.
Dolgok, amiket most nem csinálok, de még gyed/gyes alatt valószínűleg fogok:
1. Magánrendelés. Elsősorban sémafókuszú pszichoterápia, meg egy-egy gyógyszeres páciens is beesik néha.
Előnye: viszonylag jól fizet, szeretem csinálni. Hátránya: nagyon kötött életforma, minden hétfőn ott kell lenni, nem lehet másra bízni, érzelmileg megterhelő, és ha belevesszük, hogy az ember szupervízióra is jár meg a terápiás órán kívül is fogllakozik a páciensekkel (utánaolvas, receptet postáz, kríziskor telefonál-emailez velük stb), akkor máris nem fizet _annyira_ jól (de azért még mindig nem rémesen).
2. Táncterápiás csoportok vezetése.
Előnye: szeretem csinálni. Hátránya: kb. mint az egyéni magánrendelésnél.
Dolgok, amiket a gyed/gyes alatt nem csinálok, de azért nem ártana eldönteni, fogom-e majd:
1. A főállásom, ami egy pszichiátria, kórházban.
Előnye: fix fizetés, fizetett szabi, nyugdíj, kaland, izgalom, rock and roll. Hátránya: kevés pénzért kiszívja az emberből az életerőt és zombivá változtat.
Tanulás
Gondolkodtam, hogy a munka vagy a hobbi alá betoljam-e ezt, de inkább csináltam neki külön kategóriát.
1. Sématerápia. A sémafókuszú pszichoterápiát már megtanultam meg papírom is van róla, de elkezdtem csinálni hozzá a nemzetközi akkreditációt, ami tanfolyam és szupervízió, és tök jó, úgy értem, akkor is nagyon hasznos, ha nem kell a végén a papír. Pont az ilyesmi kell ahhoz, hogy az ember tovább tudjon fejlődni a szakmai életében.
2. Táncterápia. A táncterápiából is van 1. szintű papírom, a 2. szintű papír megszerzéséhez szupervízióba kell még járni, meg majd egy szakdolgozatot kell írni. Szupervízióba járni hasznos és a múltkor nagyon élveztem is.
3. Mindfulness. A mindfulness az a módszer, ami még nagyon tetszik és nem tanultam, de meg akarom tanulni, és egyből trénernek akarok képződni benne. Egyrészt mert hiszek benne meg evidence based is, másrészt mert pont ez hiányzik a pszichoterápiás palettámról, harmadrészt mert időhatáros tanfolyamokat tudok majd tartani és ilyet szeretnék. Ezt még nem kezdtem el tanulni, mert még nincs képzés, ez csak egy terv.
4. Német. A némettanulással az van, hogy mindig abbahagyom, aztán újrakezdem, most pont lejöttem a duolingo-ról is, mert a baba mellett nem fért bele, de tervezem majd újrakezdeni. Ha Sopronba költözünk, nem fog ártani.
Hobbi
Hát ezt csak így felsorolom, ami eszembe jut, oké?
- isolde blog írása
- sopronfotók tumblr írása
- önkénteskedés a bányászati múzeumban / nak
- Brennberg könyv!
- sport - ez most heti egy pilates vagy ugrálós stepóra
- befőzés, sütés
- filmek, sorozatok
- könyvolvasás - regények és szakmai könyvek is
- barátok online és IRL
- Sopron (sétálás benne és erdeiben)
- balkonnövények
Család
A családnak csak adok egy ilyen főcímet, mert úgyse lehet lemérni, kivel mennyi időt töltök, nem?
Van még mondanivalóm, de azt majd egy másik bejegyzésben. És igen, tudom, hogy a coachingnak az egyik eleme, hogy egy külső szemlélő néz rá a dolgaidra, nem gondolom, hogy DIY meg lehet csinálni. Ha valakinek eszébe jut még valami munkám vagy hobbim, amit kifelejtettem, szóljon bátran, simán el tudom képzelni, hogy kihagyok valamit. Update: á, a balkonnövények! gyorsan beírtam a hobbihoz.
Hosszú, fejlesztésről meg - surprise - szorongásról
Szóval a kis Lány olyan, mint az apja és az anyja: okos, nyugis, nagyon sok szót tud és ért, ugyanakkor az ügyesebb kortársainál fizikailag ügyetlenebb. Vagy bátortalanabb. Annyira nem, hogy az kóros legyen: a mozgásfejlődés összes állomását tankönyv szerint csinálta, átfordult, mászott, járt, meg amit kell. A bölcsis jógán is ügyes volt, mindig dicsérték. Főleg a magasra mászást, illetve az egyensúlyozást igénylő feladatokat kerüli, magasban fél. Itt felmerül az ok-okozati összefüggés mibenléte, azaz azért nem mászik fel, mert fél (és akkor noszogatni kéne), vagy azért fél, mert érzi, hogy nem jól egyensúlyoz és tök jogosan fél (akkor meg fejleszteni).
Egy jó darabig nem akartam ezzel sehova se elvinni, mivel úgy gondolom, hogy a normalitás határán belül van, mi több, én is boldog életet élek úgy, hogy sose mertem fejjel lefele lógni a mászókáról. Aztán nyáron úgy gondoltam, véget ér a bölcsi és vele a bölcsisjóga, akkor keresek neki valami mozgásfejlesztéses különórát, mi legyen az, és pont akkor olvastam ezt a könyvet, és megtetszett a dinamikus szenzoros integrációs terápia vagy DSZIT. Pont az egyensúlyérzékre való meg még lelkizés is van benne, így ha fél, ha ügyetlen, mindkettőt lefedjük.
Kerestem a neten egy terapeutát és felhívtam. Először egyedül kellett elmennem hozzá beszélgetni, itt elmeséltem, mi a helyzet, a szülés körülményeitől kezdve a babakorát meg mindenfélét. Elmondtam, hogy én egy csomó mindentől féltem a gyönyörű, pici Lányomat, de a fizikai sérülés nem tartozik ezek közé: elsősorban a betegségektől félek (orvos lévén ez logikus), valamint a klímaváltozástól, meg attól, hogy eltűnik (ez teljesen irracionális félelem a részemről, nem tudok vele mit csinálni). Ezzel szemben mindkét nagymamája és valamennyire az apukája is szerintem túlzottan félti, és bár soha sehova nem mászik fel, ahonnan le tudna esni, mégis folyton hallom, hogy "jaj, ne mássz fel, le fogsz esni". A nagymamák még fel is teszik mindenre a játszótéren, meg leveszik, meg fogják a kezét közben.
Ezen az első beszélgetésen szóba került, hogy sokáig tartott a szülés, mert lassan tágultam, utána meg nyakára tekeredett köldökszinórral született a baba. Erre valami olyasmit mondott a néni, hogy lám, akkor nem is miattam született lassan, hanem a köldökszinór miatt, vagyis nem én tehetek róla. Mintha nekem bűntudatom lett volna, amiért lassan tágultam és most miattam biztos hipoxiás lett a gyerek és azért nem mert felmászni a mászókára. Dehát erről szó sincs. Egyrészt, tényleg lassan tágultam és azért ment lassan a szülés, ez nem vitás. Másrészt soha ezidáig nem merült fel bennem, hogy én ott bármit is rosszul csináltam volna. Pláne, hogy hibáztattam volna magamat. Akárhogyan vizsgálom magam, én esküszöm, nem hibáztatom.
Aztán megnézte a Néni a Lányt játék közben velem is és apával is - apával bátrabb volt, de tegyük hozzá, hogy velem járt ott először, vele meg másodszor. Ebből a néni azt a következtetést vonta le, hogy én szorongok, hogy leesik, és ezt érzi a Lány és apa meg nem szorong és rajta nem érzi. Mondtam neki, hogy jé, milyen érdekes, hogy én valójában nem szorongok, hogy leesik (a fél méter magas székről mondjuk), apa meg a nagyik meg sokkal jobban aggódnak a fizikai sérülés miatt és ezt sokszor verbalizálják is.
Mire azt mondta a Néni, hogy ez azért van, mert remek összhangban vagyunk a férjemmel, annyira, hogy én csöndben szorongok, de ő mondja ki hangosan. Szóval MINDENKÉPPEN én vagyok az ok.
Ezen végülis totál felba éktelen haragra gerjedtem. Hogy mindenképpen mindennek én vagyok az oka, igaz? kizárólag anya lehet a felelős bármiért? Azért is én vagyok a felelős, hogy lassan tágultam? Meg azért is, hogy a férjem meg az anyósom túlféltős? Mert amúgy nem is azok, csak én sugározom nekik tudat alatt? Hogy a gyerek minden problémájáért ANYA tehető felelőssé, igaz? Ha a férjem alkesz lenne és verne minket, arról is én tehetnék, igaz? Mert tudat alatt sugárzom?
Végül is nem ezért nem jártunk aztán oda, hanem azért, mert túl messze volt fizikailag, és találtam egy másik, más típusú fejlesztést a közelben. Mert végül is attól még eltornázgathattak volna ott a Nénivel, hogy én nem értek egyet az értelmezésekkel.
Aztán eltelt pár hónap, megszületett a Fiú, és egyszer csak azt hallom, hogy a Fiú ül a pihenőszékében nyugodtan és tünetmentesen, mire a Lány odafordul hozzá és aggódva azt mondja: "Jól vagy, baba?". Hát ezt bizony tőlem, hallotta, az én hangsúlyommal, én szoktam ezt csinálni, aggódva megkérdezem a jól lévő családtagtól, hogy jól van-e, mert hátha nincs. És akkor rájöttem, hogy mire gondolhatott a néni. A fizikai féltésben nem volt igaza, az tényleg a másik oldalról jön, már anyósom is féltette a fiait kiskorában, nekem ahhoz semmi közöm. Ugyanakkor tényleg érezheti rajtam a gyerek, hogy aggódom, és nem mondom ki, hogy mi miatt aggódom - többnyire betegségek miatt, a klímaváltozás miatt, a politikai helyzet miatt, satöbbi. Érezheti rajtam az érzékeny kis Lány, hogy a világ nem veszélytelen. És ehhez jön hozzá az, hogy nagymama meséli neki a képeskönyvben a téli képet, így: "látod, itt korcsolyáznak, az veszélyes, mert el lehet esni és beütöd a fejed, vagy beszakadhat a jég". Tőlem jön a meghatározhatatlan érzés, hogy van ok aggodalomra, a többiek pedig keretet, szavakat, konkrét szituációkat adnak hozzá, és ebből áll össze az összkép. Hát így.
Mondjuk nem az volt a terv, hogy szorongó gyerekeket neveljek, hát majd igyekszem.
Jaj, ez már annyira elcsépelt
De azért elmesélem, hogy a Lány kitalálta, hogy doktornéninek szeretne öltözni az ovis farsangra, ezért lusta és a pénzzel bánni képtelen anyjaként elkezdtem doktornéni-jelmezt keresni neki a neten. Találtam is egy csomó webshopot, ahonnan pár ezer forintért lehet jelmezt rendelni. De hiába kutakodtam a kislányjelmezek között, egyiknél sem volt doktonéni, csak a hercegnők, tündérek, meg pár állat.
Meg nővérke.
Akkor eszembe jutott, hogy ááá, akkor talán a fiú jelmezek között lesz az orvos? És ott volt!
Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz
Ami az ökotudatosságot illeti: januárban nem vettem pet-palackot. Sima ügy volt, csapvizet iszunk, max az edzőteremben fordulhatott volna elő, hogy elfelejtek innivalót vinni és veszek ott, de nem felejtettem el. Úgyhogy ezt folytatjuk tovább, majd időnként beszámolok, hány petpalackot vettem ez évben. Nyáron nagyobb kihívás lesz, amikor ötpercenként megszomjazunk majd útközben.
Februárban az a terv, hogy ökotudatosan mosok, hát ezzel kapcsolatban vannak kételyeim. A mosódiót eleve kizártam, mert egyrészt nem szimpi, másrészt Indiából vagy honnan hozzák, és ha valami messziről jön, akkor környezetszennyező a szállítása. Egy csomó embert megkérdezve egyébként is arra a következtetésre jutottam, hogy azok a dolgok, amik nem mosószerek (mosódió, mosógolyó) valójában placebo-k, és azoknak válnak be, akiknek a ruháik nem koszosak. Magyarul azoknak, akiknek nincs gyerekük, és nincs a ruháikon sütőtök-, anyatej-, sár-, és festékfolt. A placeboval semmi baj nincsen, nagy híve vagyok egyébként, csak hát ha nagy a baj, akkor nem használ, és ebbe beletartozik a vakbélgyulladás és a kosz is. Tudom, hogy előtte be lehet áztatni a ruhát, meg sikálni a foltot marhaepe-szappannal, hááát... meglátjuk.
Egyelőre főztem egy ilyen házi folyékony mosószert kábé két fillérből. Langyosan beleöntöttem három üres régi virágöntözős petpalackba. Erre kihűlt és elmúlt a folyékonysága, ami egyrészt fura, másrészt hogy fog most kijönni nekem a palackokból? Mert így, hogy tele van, még kijön valamennyi, ha megnyomom az oldalát, de utána? Ha ráteszem a radiátorra és megint langyos lesz, akkor megint folyékony lesz? Vagy le kell vágnom majd ollóval a palackot?
Na, mindegy, ma úgy döntöttem, kimosom utoljára a ruháinkat persillel, de utána a (fehér) kádkilépőt kipróbálom a trutyival. Bele is tettem a mosógépbe a kádkilépőt, amit mindig abban szoktam mosni, és a mosószeres rekeszbe nyomtam egy kis mosószert. Lement a szokásos, rövid program, de nem centrifugázta ki, meg amúgy is kissé szürke lett. Beraktam még egyszer csak centrifugára, semmi.
Beraktam próbaképpen egy törölközőt persillel, öblítővel ugyanazon a programon. Kimosta, kicentrizte. Visszaraktam a kádkilépőt még egyszer persillel. Kimosta, kicentrizte. Véletlen? :) Nem hiszem amúgy, hogy egy alkalom elrontja a mosógépet, ugyanakkor egyszer régen már előfordult ezzel a géppel, hogy nem centrifugázott, és akkor a szivattyú eldugult (egy zoknitól). Lehet, hogy most is valami valahol eldugult, mert nem jó a cucc állaga? De a cucc valószínűleg rég feloldódott a forró vízben, nem? Megannyi kínzó kérdés.
Összességében elmondható, hogy a kérdés további kutatásokat igényel, ilyen kis esetszámból nem lehet valódi összefüggésekre következtetni, csak hát kérdés, hogy ezután bele merem-e a trutyit még egyszer önteni a jó kis mosógépembe a jó kis ruháimra?
Ami az öblítőt illeti: mindenki az ecetet nyomatja, szóval gondolom, kipróbálom majd, csak hát az ecet az petpalackban van, és sajnálom megszakítani miatta ezt a jó kis sorozatot, így hogy fogom azt mondani jövő decemberben, hogy 365 napja nem vettem petpalackot?
Kipróbálom még majd a mosószódát magában, dehát erős a gyanúm, hogy a végén a DM-es környezetbarát zacskós folyékony mosószer-utántöltőnél fogunk kikötni. Ami az öblítőt illeti, szuper környezetbarát öblítőket lehet kapni, de mind flakonban van, és az engem zavar. Márciusi kihívásunk egyébként is ez lesz, gyűlölt ellenségünk, a flakon! Nagyon izgalmas lesz, mert kurvasok mindent árulnak flakonban, nálunk a műanyagoskuka jelentős részét alkotják a flakonok, stay tuned.
Fast fashion
A múltkor meghívtak egy díjátadó gálára - erről nem mondhatok többet - ami este volt, és közöltem is egyből, hogy én nem tudok menni, hiszen az esti altatás-szoptatás anyát igényel. Aztán mégis rábeszéltek, a szervező csaj és a férjem együttesen, hogy menjek el, de még mindig nem akartam, mert úgyse tudnék mit felvenni, és akkor találtam egy second hand szürke gyapjúruhát a szekrényben, ami tök jó és jól is áll, a terhességem előtt hozta a Móni, csak akkor már nem tudtam hordani terhesség miatt és elfelejtettem.
A ruha úgy döntött, hogy el akar menni a díjátadóra, így aztán odaugrottam egy órára két szoptatás között.
Pontosan olyan volt, mint Hamupipőkének lenni: elkészültem úgy öt perc alatt nejlonharisnyával, sminkkel és mindennel együtt (cipő: Deichmann, ruha: Austin Reed / Háda, retikül: vintage, Jajcica), eltaxiztam a tetthelyre, ott ittam egy kis fehérbort, ettem néhány libamájas falatkát és minisütit, illedelmesen mosolyogtam, majd amikor az óra elütötte a nyolcat, elszaladtam, taxiba vágtam magam, és negyed kilenckor már a szívettépően zokogó csecsemő társaságában igyekeztem lehántani magamról a szettet, power dressben ugyanis nem lehet szoptatni.
Erről azért eszembe jutott, hogy jó ég, mennyire hiányzik az életemből az öltözködés, én, aki korábban még azt is kihívásnak tekintettem, hogy egy hónapig ne vegyek ruhát. Ennek csak egy része az anyaság, a másik része, hogy teljesen megváltozott a ruhákhoz való hozzáállásom és tizenöt ócska műszálas helyett (amit kambodzsai kislányok varrtak három műszakban), inkább veszek egy jót, és azt is használtan. Részben anyagi, részben környezetvédelmi, részben esztétikai szempontok vezérelnek: ez a ruha, ami rajtam volt, sokkal jobban állt és nézett ki, mint bármely H und M vagy C und A cucc.
Tegnapelőtt meg a gyereksereget anyósomra bízva elugrottam Nikével kávézni délelőtt, hogy odaadjuk egymásnak karácsonyi ajándékainkat így január vége felé - ittam egy koffeinmentes lattét a jókávés helyen, és egy fekete teás-áfonyás sütit és egy csokis tarte-ot, esendő az ember, és kaptam tőle többek között egy Women's Secret pamut pizsamát. Gombos felsőrésszel, hogy a szoptatós anyára is gondoljunk, és annyira jó, és annyira tetszik, hogy úúú, új ruhám van, amiből én vágtam ki a címkét és még senki se hordta előttem, hogy hirtelen bekapcsolt az addikcióm: most azonnal el kell mennem a boltba és venni még öt ilyet, minden színben, ózonréteg és kambodzsai kislányok ide vagy oda! Durva ez a cucc, gyerekek.
Amelyben a gyerekek cukik
Írok a gyerekekről, mert cukik.
A Fiú öt hónapos lesz mindjárt, hamarosan elkezdem hozzátáplálni, szembemenve a La Leche Liga és a WHO ajánlásával, mert anarchista vagyok, akit kivet magából a társadalom és ehhez van kedvem. Amúgy részben azért, mert én nem tudok fejni, ő pedig nem tud cumisüvegből enni (nem tanítottuk meg), és számomra szorongáskeltő ez a tény, hogy én vagyok az egyedüli kajája. És mi van, ha nem tudok háromóránként ott lenni, ahol ő, mondjuk baleset ér, vagy a Lány kerül kórházba? Megnyugtatna, ha legalább hírből ismerné a kanalat meg az almapürét. Ez a lelki oka, a praktikus oka meg az, hogy február második felétől kezdve heti egy napon dolgozni fogok 4 órát egyben, azaz beleesik egy étkezés, és addigra vagy kanállal kell megtanulnia enni (főzeléket), vagy cumisüvegből (tápszert), de így, hogy majdnem féléves, a kanálra és a pürére esett a választásom.
A szuperképessége jelenleg a hátról hasra fordulás meg a nyálas berregés, iszonyú aranyosan gyakorolja mindkettőt. Ritkán nevet hangosan, és szinte kizárólag csak a Lánynak, mert imádja, de ránk is csomót mosolyog. És okosan néz, mindenre figyel. A könyv szerint az anyai hang irányába kell fordulnia, és fordul is mindenféle hang felé, beleértve Nina Simone-t is, valamint olyan puha a haja, mint a cicaszőr. A súlya kisebb a koránál, mert a hörghurut alatt hetekig kb. semmit se nőtt, de úgy döntöttem, elengedem az ezen való szorongást, miután a szoptatási tanácsadó és a védőnő szerint sem drámai a helyzet. Egy kicsi, hol komoly, hol vidám, kíváncsi, mozgékony baba.
A Lány meg okos lett, kreatív és együttérző. Az okosság alatt azt értem, ahogyan tudományos módszerességgel tanulmányozza a világot: mondjuk az állatkertről beszélgetnek apával, és szóba kerül, hogy a tónál vannak pelikánok, egyéb madarak meg teknős. Lány: "A teknős is madár?" Apa: "Nem, az hüllő." És még mi hüllő? A szőrös állatok is hüllők? És még mik emlősök? És akkor el kell neki magyarázni a teljes rendszertant, jellemzően alvás helyett. A kreatív alatt azt értem, hogy órákig eljátszik egyedül, hatalmas sztorikban van a playmobil nyulak, a plüssök, a Fiú játékkockái, a labda és az interspar magazinból kivágott, ételeket ábrázoló fecnik segítségével. Vagy amikor a Fiút altatom, bejön ő is a hálószobába és a nagy ágyon játszik a szoptatóspárnával, ami néha egy hatalmas tavon átívelő híd, néha vonat, néha kígyó. Néha veszélyes kígyó, máskor olyan, ami a hátán plüss nyulakat visz.
De a kedvencem mégis az, hogy bármikor bárki szomorú vagy ideges, azt észreveszi és jön vigasztalni. Mondjuk ideges vagyok, mert a Fiú aznap délután épp nem akart enni és tüsszögött - akkor elmagyarázom a Lánynak, hogy nyugi, nem vagyok rá mérges meg senkire, csak aggaszt, hogy nem eszik ez a baba - mire azonnal rajzol nekem egy "madarat" (igazából ficka), és odahozza, hogy "nézd, anya, rajzoltam neked egy madarat, hogy ne legyél ideges", meg még odaad a játékai közül kettőt, azzal, hogy ezeket nekem adja, és megölelget. Annyira kedves. De a Fiút is megvigasztalja, ha sír, orrporszívózás után elénekli neki a Jön a kocsi... kezdetű dalt, ha pedig a baba nyekereg, mint épp most, akkor rám szól, hogy "anya, ne gépezzél, sír a baba!".
Így aztán három napba is beletelt, mire megírtam ezt a bejegyzést.
Only the wounded heal
A kis Fiú meg, aki eddig 1-4 alkalommal ébredt éjjelente, de majdnem mindig volt egy kb.ötórás alvós szakasza, három napja fél-egy óránként felébred, sír, és a hagyományos módszerekkel (cumi, popsipaskolgatás) nem is alszik vissza, mellen akar lógni. Néha eszik belőle, néha nem. Mi baja van neki és főleg: mitől múlik el? Nem tudom, mondtam-e már, hogy rettentő nehezen viselem a csecsemőkornak ezt a jellegzetességét, hogy a csecsemőt nem lehet megfejteni és nincsen megoldása neki. Persze, a sok gyereknevelős könyv mind azt sugallja, hogy van - csináld ezt vagy azt, és akkor jobban fog aludni - de lássuk be, az esetek többségében nem tudunk semmiféle ok-okozati összefüggést kimutatni. A Lány alvása akkor javult, amikor abbahagyta a szoptatást és kijöttek a fogai, de nem lehet tudni, mi okozta melyiket. A Fiú alvásromlását is próbálom persze megfejteni: fáj a hasa? Én ettem valamit és attól? Náthás és attól? Jön a foga? Semmi sem látszik az ínyén, de attól még bizsereghet neki. Fejlődési ugrásban van és éhes? Szimplán csak kitalálta, hogy ezentúl mellen akar aludni? Aggasztja a klímaváltozás? Sosem fog kiderülni, és közben vagy pár nap alatt elmúlik mindez, vagy sok hónapig fog tartani, én meg addig zombi vagyok, mert nehezen bírom az alvásmegvonást.
A buddhisták szerint a nehéz időszakok azért jók, mert általuk együttérzőbbé válhatunk, és ez a gyereknevelésre teljesen igaz, én legalábbis azóta iszonyú együttérző vagyok mindenkivel, akinek gyereke van vagy más miatt nem alszik / szorong. Pont a kórházban gondolkodtam ezen, amikor bent voltunk a Fiú hörghurutja miatt öt napig: hogy biztos vannak, akik nálam együttérzőbbnek születtek már eleve, de nekem meg kellett tapasztalnom a másik oldalt ahhoz, hogy értsem, min mennek keresztül a betegek a kórházban. Hogy milyen a betegszerepben lenni. Mert orvosként én is csomószor vagyok türelmetlen, vagy épp nem magyarázok el dolgokat, mert azt képzelem, hogy az köztudott, vagy csak nem vagyok kedves. Ennek nagyon jót tett, hogy műtötték a szememet és ott megtapasztaltam, milyen, amikor az orvos és az asszisztensnők normálisan bánnak az emberrel, meg szültem és ott megtapasztaltam, milyen, amikor köcsögösködnek, aztán meg beteg gyerek anyukájaként megtapasztaltam, hogy ezekhez mind hozzáadódik egy ezres szorzó, ha a gyereked miatt parázol. Ezek az élmények segítettek abban, hogy jobb orvos legyek, vagy legalábbis akarjak lenni.
A szorongásról még az jutott eszembe, hogy lehet, hogy néhányan azt gondolják, hogy a pszichiáter nem szoronghat, mert kötelessége neki egyfolytában jól lenni. Nekik üzenném, hogy kapják be ismerkedjenek meg a sebzett gyógyító fogalmával, amit Jung talált ki, de már a régi görögök is. Azt jelenti, hogy jobb gyógyító válik abból, aki maga is sérült, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a gyógyító egy gyógyult sérült legyen. Ezt azért könnyű megérteni: ha alkoholista, bántalmazó családból jössz és magad is alkoholista bántalmazó leszel, akkor, khm, nehéz jó pszichoterapeutának lenni, míg ha ilyen családból jössz, de sok önismeret, küzdelem, pszichoterápia, akármi árán fejlődsz és gyógyulsz, akkor adott esetben könnyebben tudsz segíteni azoknak, akik ugyanezen az úton járnak, csak még hátrébb vannak. Nem állítjuk, hogy sérültnek kell lenni ahhoz, hogy jó pszichoterapeuta legyél, mert nem kell - de ha az vagy, abból is ki lehet hozni jó dolgokat, csak oda kell figyelni. Szóval ezen gondolkodtam, hogy vajon égő-e, ha a pszichiáter kicsit néha szorong, aztán szembejött a Petke Zsolt comingoutja, és azok után úgy éreztem, némi szorongást én is bevallhatok. Hogy esendő emberek vagyunk mindannyian, felesleges lenne titkolni.
Tudni kell a határainkat is persze: én például tudom, hogy higgadtságom miatt jól tudok bánni borderline-okkal, és természetesen tudok mit kezdeni a szorongókkal is, ugyanakkor mivel türelmetlen vagyok, a kényszeres személyiségzavarosoknál nagyon oda kell figyelnem, hogy elviseljem a rugalmatlanságukat, a nárcisztikusokkal meg eleve nagyon nehezen tudok bánni, beleértve a nárcisztikus borderline-okat is. Ezeket lehet tanulni, én tudom, hogy ebben fejlődhetnék még, így tehetem azt, hogy sose vállalok nárcisztikust, és tehetem azt, hogy ha vállalok, akkor azt szupervízió mellett teszem.
Visszatérve az alvásmegvonásra, úristen, én ezt nem bírom ki. Tegnap adtam neki próbaképp egy adag Nurofent, hátha fáj valamije és a fájdalomcsillapítóval jobban alszik, de különösebben nem hatotta meg. Igazából úgy viselkedik, mint egy szeparációs szorongó, anyán akar lógni konstans egyfolytában ébren és álmában is, csak hát ez a szakasz nyolchónaposan aktuális, négyhónaposan még nem jött rá, hogy különálló lény vagyunk. Szóval igyekszem találgatni, mi baja, meg közben mégis szem előtt tartani a buddhista gondolatot, hogy minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész, és ez is elmúlik majd és akkor milyen jó sztori lesz. Emlékszel, amikor óránként felkeltett a baba? Milyen régen volt!
Valamint 40 nap van tavaszig.
Így szorongjon haladó szinten Ön!
Ezt imádom.
Look like a girl, act like a lady
Az ovis szülőin tegnap azt kérték az óvónők, hogy a kiscsoportos lányok inkább hagyjanak fel a körömlakk viselésével, mivel lerágják és az nem higiénikus.
Sun in the sky, you know how I feel
Hát nem gyönyörű? Lenézek a lábamra és érzem, ahogy helyreáll az agyamban a neurotranszmitter-egyensúly.
Tudom, rendes nő attól érzi jobban magát, ha ki van sminkelve, de ha ez vigasztal, karácsonyra kaptam Húgomtól egy majdnem ugyanilyen színű Tom Ford-rúzst.
Partly cloudy
Aztán meg rájöttem, hogy abban is hiába reménykedem, hogy majd valaki mond valami okosat, vagy olvasok valami okosat, és akkor attól megvilágosodom és szorongóból egy ilyen laza anyukává válok és másnap viszem is a négyhónapost síelni, most miért, orrot porszívózni bárhol lehet. Ezt úgy különben eddig is tudtam, mármint, hogy a szorongást főleg kordában tartani lehet, mi több, világosan emlékszem, hogy középiskolás koromban, mintegy 25 évvel ezelőtt elolvastam azt a verset, amiben Nemes Nagy Ágnes az állatait sétáltatja, és komolyan drukkoltam magamnak onnantól, hogy igazat mondjon és majd én is sétáltathassam. Mármint a szorongást, pórázon. Persze, a legjobb lenne agyoncsapni egyszer s mindenkorra, de azért a pórázon sétáltatás is szuper.
Szóval ezt a telet kell túlélnünk, még 44 nap van belőle. Azért gondolom, hogy utána jobb lesz, mert egyrészt tavasz lesz, másrészt fél éves lesz a Fiú és számomra a csecsemőkor a legnehezebb, amikor még kisnyúl, behatárolt kommunikációval és tünetekkel. Sokkal kisebb a repertoárjuk, nehezebben értelmezhető, így több parára ad okot. Csomószor sose derül ki, mi is volt a bajuk: pár napig sírós vagy étvágytalan vagy sokat alszik vagy nyugtalan, akkor rámondjuk, hogy frontérzékeny vagy hasfájós vagy ugyan még nem jön a foga, de az ínyében már érezheti a feszülést. Isten tudja, a csecsemőt nem lehet megfejteni. Nem véletlenül nem lettem gyerekgyógyász, nekem a páciens tudjon beszélni és mondja meg, hol fáj hall-e hangokat a fejében.
Így berendezkedtem szépen arra, hogy jó, akkor még 44 napig fogok szorongani, aztán másnap meg abbahagyta a Fiú a tüsszögést, egészséges, vidám csecsemő benyomását keltette, kisütött a nap, találtunk szimpatikus bébiszitter-jelöltet, a Móni hozott nekem a turkálóból egy sosem hordott piros lakkbőr Martenst 4000 Ft-ért a méretemben, meglepően finom volt a rendelt pho-leves, és azt vettem észre, hogy jé, egyáltalán semennyire nem szorongok, elmúlt rólam a felhő. Aztán este lemértem a Fiút és láttam, hogy 3 dekával kevesebb, mint előző nap (ezért nem szabad naponta mérni), és ezen megint aggódni kezdtem. Aztán rájöttem, hogy ja, már emlékszem, az érzéseink mind változékonyak és ha rossz, akkor sem szabad azt gondolni, hogy akkor ez most örökké így lesz, és ha jó, akkor sem szabad azt, hogy akkor mostantól már mindig minden rendben lesz. Vagyis hát szabad, csak nem fedi a valóságot.
Van még az is, hogy az ember ne hibáztassa magát az érzései miatt, ez egy olyan alapvető igazság a pszichoterápiában és számomra annyira megkérdőjelezhetetlen axióma, hogy eszembe se jutott egyáltalán megvizsgálni, hogy csinálom-e vagy sem. Én? Én aztán nem hibáztatom magam az érzéseim miatt. Vagy várjál? De. Azt mondogatom magamnak úgy kb. egyfolytában, hogy "tiszta hülye vagy, hogy ilyen hülyeségeken szorongsz, ahelyett, hogy élveznéd az anyaság örömét". Ami részben jogos, ugyanakkor nem segít. Aktuális kedvencem, a buddhista könyv szerint együttérzéssel kell ilyenkor (is) fordulni magunk felé, hiszen megérdemeljük, meg hasznosabb is, meg még abban is segít a saját magunk felé mutatott együttérzés, hogy másokkal is együttérzőbbek tudjunk aztán lenni. Mi több, szerinte nem is nagyon lehet másokkal rendesen együttérezni (és ez alatt most azt értem, hogy elfogadni és megérteni a tökéletlenségüket és a szenvedésüket), ha magunkkal nem csináljuk.
"Nem láttam még olyan anyát, aki ne küzdött volna valami nehézséggel, legyen az a család támogatásának hiánya, a párja és közte kialakult feszültség, az önmagára fordítható idő szűkössége, az elégtelen alvás vagy a gyereke miatti aggódás. Minden anyának kijár egy szekérderéknyi együttérzés, így aztán kár lenne épp önmagunkat kihagyni. Amikor zavaró érzésekkel küzdünk, akkor ahelyett, hogy csalódottan vagy bűntudatosan néznénk önmagunkra, inkább legyünk az átlagosnál is együtt érzőbbek és türelmesebbek magunkkal, hiszen épp elég baj az is, hogy negatív érzésekkel kell viaskodnunk." Ennyi.
Milyen érdekes, hogy világéletemben egy szorongó voltam, megvannak hozzá az eszközeim, és mégis időről időre újra emlékeztetnem kell magamat rájuk vagy újra felfedezni őket. Most épp abba a hibába csúszom többnyire, hogy kizárólag a kognitív helyzetértékeléssel akarok megszabaulni a szorongástól, ami klassz, de ebben a csecsemős aggódásban épp inkább túlzott agyaláshoz vezetett. Az érzések elfogadása most jobban segít, meg is akarom tanulni a mindfulness-t (ami ennek a módszere), csak hazánkban épp kicsit bonyolult ez a kérdés, ja, meg rá sem érek.
It's all been fun and games up 'till now, but there's something about you I must know
Még az volt, hogy leveleztem egy kiadóval a könyvemről, konkrétan az Ad Librumnak van most egy riportkönyv-pályázata, és velük. Viszonylag normális feltételekkel ki is adnák, csak hát ugye jelen pillanatban így, hogy háromóránként szoptatok és egy emailt is kettő-öt részletben írok meg, nem tudok határidőket vagy konkrétumokat mondani. Így abban egyeztünk meg, hogy visszatérünk rá, ha majd kicsit tervezhetőbb lesz az élet. Izgi! Közben több olyan kérdést is felvetett a kiadó embere, amin el kellett gondolkodnom, az egyik az volt, hogy én, mint szerző, tudnám-e valahogy elősegíteni a könyv marketingjét - mondjuk mert celeb vagyok, saját tévécsatornám van, ilyesmi, és az az igazság, hogy halvány fogalmam sincs, hogy ezzel pár száz olvasót számláló énblogommal elősegítem-e vagy sem. Mármint, hogy a blogolvasók vennének-e könyvet. Mert azért egész más egy énblogot olvasni, és más ugyanettől a szerzőtől pénzért egy papír könyvet vásárolni, ami ráadásul Brennbergbánya történetéről szól, és az kit érdekel. Szerintetek? Ha mondjuk megírom a könyvet Brennbergről és kiadnák és úgy nagyságrendileg 3000 Ft-ba kerülne? Most így őszintén és névtelenül áruljátok már el, légyszi.
When life gets tough it’s time to do some weird shit to your hair
Csak levágattam rövidre, mert eddig hosszú volt, de a szoptatás miatt csomókban hullott. Persze, a La Leche Liga szerint nem a szoptatástól hullik a haj, hanem attól, hogy terhesség alatt nem hullik és ilyenkor hullik ki az is, aminek akkor kellett volna, de szerintem ez szemenszedett hazugság és csak azért terjesztik, hogy mindenki szoptasson.
Ezt a képet vittem a fodrásznak, és tényleg hasonlít is a fazon, csak persze sötétbarnában, smink nélkül. A sminkelésről majd máskor írok. Egyébként nagyon szívesen tetettem volna bele egy kis kék és/vagy zöld satírt, dehát sajnos az etetések közötti háromórás intervallum erre nem ad lehetőséget, pedig most kellene, amíg nem dolgozom.
Élj érdekes időkben!
Aztán elolvastam ezt a cikket, amelyben igen részletesen és életszerűen kifejtik, mi várható a Földön, ha atomháború lesz, és akkor átmenetileg egy kicsit röhejesnek tűnt a világmegváltó igyekezetem, hogy majd én itt kevesebb nejlonzacskót használok.
A fenti régi, kínai átokról (mármint, hogy "élj érdekes időkben") mindig az jut eszembe, hogy:
Wash: This landing is going to get very, very interesting.
Mal: Define interesting.
Wash: Oh God, oh God we're all gonna to die.
Mindenesetre ezidáig semmilyen megerőltetést nem okozott, hogy nem vehetek pet-palackot, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy még van itthon Salvus-víz a Fiú párásítójába, és ha az elfogy, akkor majd némi találékonyságra lesz szükség.
Arról, hogy ki viszi át fogában tartva a szorongást
Ez egy ilyen képesség, hogy az embernek mindig eszébe tud jutni a legszörnyűbb kimenetel és az összes leselkedő veszély, nem igaz? Van, aki akkor sem tudná csinálni, ha szeretné. Biztos vagyok benne, hogy gén-környezet interakció eredménye, azaz kellett örökölnöm a megfelelő szerotonin-transzporter genotípust, valamint kellett huhogó nagymamám és pesszimista apukám nevelése. Akik, ha nem csörög a telefon, egyből arra gondolnak, hogy biztos azért nem hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt; és ha csörög a telefon, akkor egyből arra gondolnak, hogy biztos azért hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt.
Egy ponton rájöttem, hogy bár sokat fejlődtem a pszichoterápiáim során és elég jól tudom kezelni a szorongásaimat, az a pillanat nem fog eljönni, amikor majd _nem_ jut eszembe a veszély. Én azt tudom csinálni, hogy eszembe jut, nyugtázom, hogy jó, eszembe jutott, és igyekszem nem pszichotikus állapotba kerülve a szekrény aljában bujkálni / a gyerekkel az ügyeletre rohanni, mert van rajta egy pötty / a szeretteimet hívogatni, mert pont eszembe jutott, hogy bajuk eshet. A veszély körülöttünk ólálkodik, bárkit elüthet az autó és bárki elkaphatja az agyhártyagyulladást (az is, aki be van oltva a C ellen, mert a B-t még elkaphatja). Szóval álltam egyszer a villamosmegállóban télen, hétköznap, du. öt körül, nagyon hideg volt és sötét, és nagyon veszélyesnek tűnt a világ (például ha nem jön a villamos, akkor vagy haza kell gyalogolnom sötétben és metsző szélben az Árpád-hídon át, vagy megvárni a pótlóbuszt, ami zombihorror), és rájöttem, hogy valakinek ezt is kell csinálni. Hogy az evolúciós pszichológusok nyilván azt mondanák, hogy a közösség szempontjából rettenetes lenne, ha mindenki rettegő hisztérika lenne, ugyanakkor egy-két fő huhogó az direkt előnyös, mert felhívják a horda figyelmét a lehetséges veszélyekre. A PTSD-sek hisztirohamot kapnak minden alkalommal, amikor kicsit nagyobbakat hullámzik a tenger / valami csíkos zörög a bokorban, így biztosan nem marad észrevétlenül egy következő cunami / kardfogú tigris. Szóval ez egy szar feladat, de ha én nem csinálom, akkor ki viszi át fogában tartva a szorongást a túlsó partra, ugye.
Most viszont becsavarodtam a gyerekbetegségekre teljesen. A Fiú hörghurutjával kezdődött, amiből ő meggyógyult, én meg úgy maradtam. Szorongani úgy kell, hogy idegbetegen nézegeted a gyereket, nem beteg-e, és ha egyet tüsszent és kicsit taknyos (mint jelen pillanatban), akkor 1. pánikba esel, hogy beteg, 2. elképzeled, milyen súlyosabb baja lehet, 3. racionálisan átgondolod, miért nincs súlyosabb baja (mosolyog, eszik, láztalan, enyhe náthán kívül nincs más tünete), 4. megnyugszol, 5. húsz perc múlva eszedbe jut, hogy "de biztos??!", 6. ugorj az 1. pontra. Valamint nem vittem ki a babát a lakásból sok napja, nehogy elkapjon valamit, dehát egész télen nem lehet bent, plusz a friss levegő még jót is tenne.
Úgyhogy egy ponton újraolvastam a buddhista anyás, egyébként remek könyvben az aggódásról szóló részt. Az volt benne, hogy "ez a helytelen figyelem nem szolgálja sem az én, sem szeretteim érdekét". Ezt mantrázom azóta. Emellett felhívtam Nikét, aki pszichiáter, hogy becsavarodtam és legyen szíves, pszichiáterkedjen rajtam. Azt mondta, hogy hagyjam abba, mert ezzel rosszat teszek magamnak is és a szegény, lakásban tárolt Fiúnak is. Azt is mondta, hogy szedjem össze, milyen tünetek esetén viszem orvoshoz, legyen egy ilyen listám és ha azon nincs rajta, akkor viselkedjek úgy, mint egészséges gyerek esetében, ha meg rajta van, akkor vigyem orvoshoz, ennyi. Akkor én jöttem a decemberben meghalt bölcsissel (este lázas lett, reggelre meghalt, lehet, hogy agyhártyagyulladásban, de a baci nem tenyészett ki belőle, szóval nem biztos), meg a többi, előjel nélkül vagy jelentéktelen tünetek után meghalt ismerős gyerekkel és felnőttel. Azt mondta, igen, bármikor bárki meghalhat, de efelett nincs kontrollom. Nem az én dolgom és nincs is rá lehetőségem, hogy ezt kontrolláljam - ez Isten vagy a Véletlen vagy az Univerzum feladata - nem csak a Fiú, hanem az összes többiek esetében, beleértve a férjemet és magamat is. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem, amibe az is beletartozik, hogy kivigyem a szobából és megmutassam neki a havat. Úgyhogy ez a másik, amit mantrázok. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem.
Tehát eljöttünk hétvégére Sopronba, ahol persze rettenetesen hideg van és metsző szél, úgyhogy eddig még nem vittem ki a szobából, de ez még talán változhat.
Ökotudatosság-kihívás idénre!
Úgy kezdődött, hogy gyerekem lett... vagyis nem, az csak katalizálta a folyamatot. A lelkem mélyén mindig is környezetvédő voltam, nem dobtam el a szemetet az erdőben és utáltam a kipufogógázt. Amikor gyerekem lett, akkor csak rájöttem, hogy mostantól nem egy ilyen elméleti kérdés, hogy vigyázunk-e a Bolygóra, hanem a konkrét utódaim konkrét életét fogja befolyásolni a globális felmelegedés és az abból következő élelmiszerhiány és az abból következő háborúk (jó, tudom, kicsit előreszaladtunk, de ha tényleg két generáció múlva kihalnak a méhek és nem fogják beporozni a haszonnövényeket? az mindjárt itt van!).
Szóval egyszercsak azt vettem észre, hogy viszolygással vegyes döbbenetet érzek, amikor olyan ismerősöknél vagyunk, akik a kommunális hulladékba dobják bele a petpalackot meg a sörösdobozt, és fel nem bírom fogni, hogyan vásárolhat magára valamit is adó nő kritikátlan mennyiségű ruhát fast fashion-boltokban. Ugyanakkor robotporszívóm van és eldobható pelenkát használok, szóval nem vagyok egy szent fanatikus, mint ez a bácsi, aki előtt le a kalappal.
Mindenesetre azt találtam ki, hogy 2017-ben minden hónapban kipróbálok valami ökotudatosságot, és meglátjuk. Ha nagyon beválik és beilleszthető az életembe az adott hónapban kipróbált izé, akkor megmarad hosszú távra, ha nem, akkor nem.
Januárban az lesz a kihívás, hogy egyáltalán nem vásárolok PET palackot. Eddig se vettem sokat, csapvizet iszunk, de azért néha becsúszott egy-egy félliteres jeges tea. Úgyhogy most kipróbáljuk, meg lehet-e csinálni teljesen petpalack-mentesen az életemet. Nem tűnik nagyon nehéznek, ezért kezdünk ezzel. Hó végén szólok, hány petpalack csúszott be és hogyan.
Februárban öko módon fogok mosni, ami abból fog állni, hogy olyan mosószert használok, aminek sem a csomagolása (flakon), sem az ideszállítása (mosódió), sem maga a szer nem környezetszennyező; meg a mosógépet is igyekszem energiatakarékosan használni (nem indítom el egy ruha miatt, csak tele, és az energiatakarékos programon). A mosószer kiválasztásán még dolgozunk, a mosószóda vagy a mosószappanból készült házi folyékony mosószer jön szóba jelenleg.
Márciustól nem tudom, mi lesz, adjatok tippeket! Van még az az ötletem, hogy egy hónap nejlonzacskó nélkül (és akkor ennyit a Tesco webshopról, vagy írok nekik, hátha visszaveszik); hogy egy hónapig nem veszek ruhát (amúgy se szoktam)... és hát van még a 100 mérföldes diéta, amikor csak olyat eszünk, ami a közelben termett, de ezt tuti nem tudom megcsinálni, szóval valami felhasználóbarátabb verziója kellene. amibe belefér a kávé és a rizs... Mondjuk amiből van magyar termék, abból azt veszek? Nyáron megismételhetem a petpalackosat, akkor sokkal nehezebb lesz.
Szóval jöhetnek az ötletek. Ami nem pálya: moshatópelenkázni már nem fogok, nem szeretnék; az autót meg nem tudom kevesebbet használni, mert nincs a családban autó. És nem akarok örökre ökomami maradni, ha nekem rondán mos a mosószóda, akkor vissza fogok térni a vegyszerekre. Tényleg, takarítás, azzal is lehetne valamit.