Aztán még volt az, hogy ki akartam ásni egy bokrot meg lebontani a kerítést, mármint Sopronban anyukámnál, és ástam-ástam, tömény agyaghoz értem, és a rettenetes bokor meg a kerítésoszlop is még sokáig folytatódott lefele, de gondoltam, nem baj, apránként akkor is kiásom, mígnem egy ponton rájöttem, hogy nagycsalád kell ide és klasszikus nemi szerepek! Úgyhogy sütöttem egy finom almatortát és felhívtam a sógoromat, nem jönne-e át, mint férfi, csákányt hozzon, kap sütit. Ki is ásta úgy öt perc alatt. Tanulság.
Ami a karrierválságomat illeti, miután eldöntöttem, hogy jó, lassítani kell, mert túl sok mindent csinálok és idegbajos vagyok, kb. másnap jelentkeztem egy állásra, dehát pont olyan volt, amit ki akarok próbálni, trénerség, egy jó cégnél. Nagyon izgi volt, diasort és videót kellett csinálni a CV mellé, persze, nem hívtak be, miután olyat kerestek, akinek 5-10 év tréneri tapasztalata van, nekem meg az pont nincs. Sajnálom, mert nekem az volt a tervem, hogy majd interjúzunk és úgy nem vesznek fel, és így megnézhetem magamnak őket legalább. De valójában már a gondolattól is depressziós lettem, hogy most elkezdjek dolgozni egy munkahelyen.
Ezután jelentkeztem a mindfulness-tanfolyamra, ez még nem terapeutaképzés, hanem sajátélmény, de ha lesz valaha képzés, abba beszámítható lesz. A mindfulness egy olyan módszer, amit meg akarok tanulni saját használatra is, és azt is akarom, hogy papírom legyen róla. Jövő héten derülnek ki az időpontok, remélem, lesz olyan, ami nekem jó.
Mindeközben meg foglalkozás keretében olvasok egy könyvet, amit valami coach írt (pénzt kapok érte, hogy elolvassam, legjobb meló), és pont az a rész volt benne, hogy döntéseinknél az vezéreljen, hogy mit tartunk értéknek. Ehhez tudnod kell, mit tartasz értéknek, majd pedig, ha már tudod, arrafelé kell menni. Úgyhogy ezen gondolkodtam, mit tartok értéknek? És akkor megvilágosodtam abban is, hogy mit nem.
Ami teljesen egyértelmű, hogy értéknek tartom a családomat, de nem úgy általában a családot, mint platóni ideát, hanem a konkrét férjemet és gyerekeimet; valamint értéknek tartom a természetet. Főleg a soproni erdővel szoktam jönni, de beletartoznak a Fertő-parti nádasok is, na jó, meg a bolygó többi része. Értéknek tartom a téli fákat, ahogyan talpig zúzmarásak, mozdíthatatlan függönyök. Valójában a telet utálom. De a top kettő értékem az ez. Lehettem volna kertész vagy környezetmérnök.
Továbbá. Az emberi kapcsolatokat, barátságokat. A személyes fejlődést: komolyan meg bírok döbbenni néha embereken, akik évtizedeken át 1. nem tanulnak semmit, 2. nem járnak pszichoterápiára vagy meditálni vagy mittudomén. A személyes fejlődés alatt azt is értem, hogy új dolgokat tanul az ember, szakmájában vagy hobbiból, és azt is, hogy igyekszik fejlődni személyiségében, reakcióiban, kapcsolataiban, spirituálisan, vagy amelyik szó tetszik, nekem mindegy.
Határozottan értéknek tartom a kompetenciát, a gyakorlatiasságot és hozzáértést. Magamban és másokban is. Lényegesen jobban, mint a hangzatos címeket, beosztásokat. A tudást, tanulást, okosságot. Valamint az emberi esendőséget, sokféleséget és annak vállalását.
Hát ilyen szép dolgokat sorolgattam így magamnak séta közben, nyitottság, liberalizmus, aztán rájöttem, hogy végül is tök jó pszichiáter lehetnék mindezekkel, egyik értékemmel sem ütközik, hát nem? És akkor rájöttem, hogy ja, hát amit nem tartok értéknek egyáltalán semennyire sem, az a pszichiátria. Nem a pszichoterápia, hanem az orvos-pszichiáterség. De annyira, hogy folyton eszembe jut, hogy kellene basszus tanulni valami olyan szakmát, amivel ki tudnánk menni külföldre, ha minden kötél szakad, mondjuk tanuljak meg programozni? Aztán eszembe jut, hogy oh, wait, én orvos vagyok, azért külföldön adnak pénzt.
A pszichiáter-értékválságom jórészt annak köszönhető, hogy több mint tíz évig csináltam és minden oldalról azt a visszajelzést kaptam, hogy amit csinálok, az értéktelen, vagy még rosszabb. Az értéktelenség részben a fizetési papíromon jelent meg. Most ha tíz évig filléreket kapsz a munkádért, akkor az ember egy idő után valahol elhiszi, hogy ez tényleg filléreket ér - velem legalábbis ez történt. Ha az ügyeletes szobában csótány van és nincs széked, mert azt is neked kell bevinni, akkor egy idő után elhiszed, hogy ennyit érsz. Ez az egyik része, a magyar egészségügy, nem ragozom tovább. Vannak, akikhez valahogy ez nem ér el, és vannak, akik idejekorán kiszállnak - de ha sokáig maradsz, akkor olyan, mint a bántalmazó kapcsolat, egy idő után elhiszed, hogy nem érsz semmit, nem jár neked ennél jobb.
A másik része pszichiátria-specifikus, ugyanis az ember kap egy csomó támadást. Hogy mennyit kellett nekem magyaráznom, hogy nem, nem úgy van, ahogy a szcientológusok állítják, nem vagyunk gonoszak, én nem vagyok gonosz, nem kötözök le ártatlan népeket erőszakkal, stb. Mert a belgyógyász is keveset keres szar helyen, de az legalább gyógyít - nekem még azzal is mindig küzdenem kell, hogy homloklebeny-roncsoló agyongyógyszerelő elektrosokkoló börtönőrök nyomdokain járok.
A harmadik része kicsit a kettő keveréke, a magyar pszichiátria jelen állása, amivel szintén nem vagyok elégedett. Egy ideig dolgoztam kicsit a magyar pszichiátriai társaság berkein belül... aztán már nem. Nem írok erről többet, mert beperelnek rágalmazásért, aztán mehetek megélhetési forradalmárnak.
Így aztán az a kép alakult ki bennem, ezidáig tudattalanul, de most rájöttem, hogy a pszichiáterségem értéktelen. Valami mást kell találnom, ami értékes és amit azzal a hittel tudok csinálni, hogy értékes. Így lett a pszichoterápia - táncterápia - mindfulness vonal. Csak hát milyen szomorú ez! Amikor 17 évesen olvastam Az agy évtizedében c. könyvet, és benne volt, hogy a nőhöz beszél a konnektor, és utána olyan gyógyszert kap, ami az agy dopaminreceptoraira hat és utána már nem beszél hozzá a konnektor - azt gondoltam, na, ez a gyógyítás, ez a tudomány, nem a vérnyomáscsökkentő. Milyen szomorú, hogy a körülmények hatására elvesztette mindez az értékét. Pedig volt és van is egy pár "valódi", gyógyszerrel gyógyított pszichiátriai betegem, olyan is köztük, akit meggyógyítottunk, és olyan is, aki a pszichiátria segítségével boldog életet él, anélkül meg már nem élne. Mégis, az orvoslás, de különösen a pszichiáterorvoslás... hát az max egy költséges, furcsa, ellentmondásos hobbi. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs visszaút, majd még gondolkodom ezen.
És negyvenéves krízisem is van, de erről majd egy másik történetben.