Annyira nagyon fogom bánni, hogy több hónapig nem írtam blogot, jaj. Mert nekem ez a naplóm, én visszaolvasom, aztán nézek majd, hogy eltűnt az életemből több hónap. Semmi különös, nem volt időm, aztán meg mindig azt gondoltam, hogy csak egy szép, hosszú bejegyzéssel térhetek vissza, amiben alaposan beszámolok az elmúlt fél évről, de hosszút és átgondoltat írni nincs időm, szóval akkor most engedjük el ezt a kérdést. Semmi extra nem történt, mindenki jól van, főleg Sopronban nyaralunk, majd beszámolok, de most elmesélem, mit álmodtam.
Az volt, hogy otthon ültem, gyerekek oviban, az egyéves és a négyéves is, és egyszercsak olvasom az indexen a hírt, hogy megszavazták azt a törvényjavaslatot, ami szerint mostantól az összes magyar gyereknek a magyar állam az elsődleges gyámja. Azonnal rájöttem, hogy ez azt jelenti, hogy az állam fogja nevelni a gyerekeinket számunkra ismeretlen helyen és délután már nem hozhatjuk őket haza az oviból, úgyhogy úgy, ahogy voltam, felkeltem és elmentem értük oviba és elloptam őket onnan. Délelőtt 11 körül volt, beosontam, először kicsit az öltözőben kellett a fogasok alatt bujkálnom, aztán az ajtóhoz pisszegtem a Lányt és mondtam neki, hogy hívja ide a kicsi Fiút is, aztán felvettem őket és rohantam. Az oviban még nem voltak biztonsági őrök, ez épp szerveződött, ezért kijutottam egy nagy, zsúfolt térre. Úgy okoskodtam, hogy közterületen, sok ember között mozgok, mert annyira nem fontos két darab gyerek, hogy kockáztassák miatta a feltűnő botrányt és ezzel a délutáni akció sikerét (amikor majd csak simán nem fog működni az ovi kódos ajtaja a szülőknek), ezért ha tömegben vagyok, nem fogják rámküldeni a TEK-es helikoptereket.
Az oviból a két gyerekkel a kezemben futva elbékávéztam a keleti pályaudvarra, ott felszálltam a Sopronba tartó vonatra. Úgy gondoltam, ha mégis figyelnek, talán beveszik, hogy csak vidékre próbálok menekülni anyámékhoz. A vonatról leszállva azonnal felszálltam a Fertőrákosra tartó buszra (direkt nem taxiztam, a taxis ki tudja, kivel van), elmentem vele a Kőfejtőig, ott leszálltam, majd amilyen gyorsan tudtam a két gyerekkel, elgyalogoltam a határig Mörbisch felé, ez 3 km gyaloglás, és kb. akkor vettem először levegőt, amikor átértem az osztrák földre és ott lerogytam az árokpartra. Közben végig azon gondolkodtam, mikor hívjam fel a férjemet, hogy jöjjön utánunk, már a vonatról, de hátha lehallgatnak és akkor megtudják, hogy nem anyámékhoz tartok Sopronba, hanem disszidálok, vagy inkább csak majd Ausztriából; és hogy fogom meggyőzni, hogy az ingóságainkat mind hagyja a fenébe, egyenesen a munkahelyéről azonnal induljon.
Kicsit felébredtem így félig, gratuláltam magamnak a kiváló gyors helyzetfelismerő képességemért, rájöttem, hogy a gyerekek útlevelét meg vmi kekszet vagy legalább vizet azért csak kéne vinni, és aztán azon gondolkodtam, hogy valószínűleg van olyan gyalogos határátkelő pont Sopron környékén, ahol a tömegközlekedéstől nem kell 3 km-t gyalogolni, pl. Brennbergnél csak kb. másfelet kell, vagy talán Szentmargitbányánál is kevesebb, majd, ha felébredek, megnézem.
Két (valódi, éber) nappal később jöttem rá, hogy oh wait, hát nem a hivatalos gyalogos határátlépőkben gondolkodhatok csak, hiszen nincs bekerítve az ország, legalábbis ezen a felén, azaz bárhol átsétálhatok. Na mindegy, a lényeg, hogy megmenekültünk, remélem, a férjem is utánunk tudott jönni az alternatív valóságban és nem ment haza összepakolni, ahol már várt rá a fekete autó.
Különben nem őrültem meg vagy ilyesmi, és nem is a Handmaid's Tale ment az agyamra, azt két hónappal ezelőtt néztük, és nem is Sofie Oksanen, azt két hete olvastam, hanem ezt a cikket olvastam lefekvés előtt és itt is mindenkinek deportálják a családtagjait, csak ez nem fikció.