Amikor én voltam az ilyen passzban (télen), akkor emaileztem mindenféle barátaimnak, hogy látogassanak meg, jöttek is, dumáltak velem, vagy duplóztak a Lánnyal, némelyik a Fiú pelenkáját is kicserélte, cserébe kaptak ebédet vagy kávét napszaktól függően. Persze, kevés olyan barátom van, aki ráér napközben, és ezeknek is a fele kisgyerekes anyuka téli időszakban jellemzően beteg gyerekekkel, de még így is maradt, aki át tudott jönni hétköznap délelőtt. Nem tudom, észrevették-e egyáltalán, hogy az most segélykiáltás és épp szívességet kértem tőlük, illetve hogy épp megmentenek attól, hogy a Lánnyal egymás agyára menjünk a bezártságban.Tágítva persze közben a Lány horizontját, aki mostanra már jól tudja, hogy ahány ember, annyiféleképpen játszik gonoszcicásat.
Egyedül az új bébiszitterünk játékstílusát kritizálta, nála ugyanis a jó és gonosz örök harca helyett a gonoszok az első percben megjavultak és "nem is vagyok gonosz, csak rossz napom volt" felkiáltással bocsánatot kértek. Jó, a Lány persze könnyű eset, mert eljátszik magában is, hatalmas eposzokat játszik le az aldis újságból kivágott papírfecnik, a dupló és playmobil és plüssállatok, matchboxok, vécépapírgurigák, két műanyag tányér, néhány mosogatószivacs és egy sál segítségével, az egész nappalit elfoglalja és semmit sem lehet odébb rakni, mert hiába látszik szemétnek, az épp a cica ágya vagy a nyuszi reggelije, de jobban szeret magában eljátszani, ha mások is vannak nálunk és a háttérben folyik valami felnőtt diskurzus. Egyébként bevallom, nem is érzem feladatomnak, hogy én szórakoztassam a gyerekeimet, persze, csomót olvasok nekik meg néha játszunk is, de szerintem alap, hogy egy gyerek képes legyen egyedül is eljátszani. Tartok tőle, hogy a Lány esetében mindez nem csodás nevelésem eredménye, hanem genetika, de végtére is a Fiú is ugyanabból a génkészletből származik, reménykedjünk., hátha örökölte.
Ami az idilli nagycsaládot illeti, abban továbbra sem hiszek. Ugyanakkor rájöttem, hogy bár a nagycsaládban nem az volt, hogy a dédi vigyázott a gyerekre, amíg anya elment pilatesre meg körmöshöz, hanem dédi vigyázott a gyerekre, amíg anya kiment kapálni, az igazából szuper volt. Ha van otthon egy fogzó csecsemőd meg egy dacos háromévesed, tök jó kimenni pár órát kapálni. Csend van, friss levegő... az egyetlen negatívum, hogy kapálni kell. Most is mi volt: Sopronban vagyunk, felajánlottam anyukámnak, hogy szívesen kertészkedem a kertjében, ha ő addig geggyüli a gyerekeimet, gondoltam budai úriasszonyként majd biztos meg kell metszeni a rózsát meg ilyesmi, erre kiderült, hogy a full agyagos előkertet kell megkapálnom, ahol ráadásul elterjedt valami erdei gyom, kis pici apró hajtások mindenütt, amelyek a föld alatt karvastagságú, százméteres gyökerekben végződnek. Megpróbáltam meghatározni az online növényhatározó segítségével, de az iszalag jött ki és ez nem az (nem fut fel a fákra, és láttam már iszalagot, nem ez az), a könyvet meg, mármint a növényhatározót nem találtam. Azért kitaláltam, hogy "iszalagszakadás". Két nap múlva meg előbújtak a kis gecik ugyanott.
Ugyanez volt tavaly a barackkal, mondom, majd én befőzöm, hát nehogy már a fán rohadjon, amikor én meg az intersparban veszem a barackot, gondoltam, majd kipróbálok mindenféle hipszter baracklekvárreceptet, kis vaníliaeszenciával, rozmaringgal meg mittudoménmi, erre kiderült, hogy harminc kilóról van szó, egy hónapig sárgák voltak az ujjaim a hámozástól. Ezek itt vidéken nem aprózzák el.
De pár óra szünet a gyerekezésben akkor is jó, ha azt munkával tölti az ember. Én legalábbis mindig megörülök, amikor újra látom őket és rácsodálkozom, jé, milyen cuki, gyönyörű gyerekek - míg ha konstans együtt vagyunk, akkor egy idő után már csak a teendőt látom bennük.
Úgy egyébként meg azért nem írok, mert kb. nincs gépidőm, de legalább sétáltam egy csomót az erdőben, meg lebontottam a nagyon ronda kerítés egy részét a szüleim kertjében, amit már rég le szerettem volna, de eddig ragaszkodtak hozzá. A kapálásról meg már meséltem.