Cuz if you liked it then you should have put a ring on it

Tehát négy évvel ezelőtt ezen a napon pontosan ugyanígy mindketten nevetségesen náthásak voltunk, egész nap orrunkat fújtuk, calcium pezsgőtablettát ittunk pezsgőspohárból és nem kaptunk levegőt, csak még össze is házasodtunk közben. Ó, sose felejtem el, amikor megálltunk a felvirágozott fehér mercivel a patika előtt és a fess vőlegény meg a tündérszép menyasszony beszaladt egy doboz algopyrint venni.

Working for vacation, walking for meditation

Valamelyik nap meg rájöttem, hogy jé, hamarosan véget ér a szabim, ekkor azt álmodtam, hogy véget ért a szabim, bementem a reggeli referálóra, ahol irtózatos káosz volt és egy csomó új, nem szimpatikus kolléga, egyébként szigorú intézetvezetőnket semennyire sem izgatta a káosz és hangzavar, csak nevetett rajta (esküszöm, ez volt a legijesztőbb), majd elkezdtem dolgozni, és rögtön megvert egy pszichotikus beteg egy baseball-ütővel. Nagyon rossz volt, a fejemet ütötte. Másnap reggel aztán már betegen ébredtem, fájó fejjel-torokkal, takonnyal, köhögve, jelenleg antibiotikumot szedek.

Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha nem szeretném a munkámat.

Valami dal, amibe azt magyaráztuk mi bele, hogy du-bi-du-bap-da-di-bi-bu-bu-bap-du-bom

A Sziget utolsó napján bölcsésznek és indexesnek is neveznek, a "bajtársiasság" nevű Erényt kapom, Cseh Tamást énekelek a HÉV-en, és empirikus bizonyítást nyer, hogy a szélsőjobboldali honlapokkal szemben inkább a balliberális médiában bízhatunk, legalábbis ami az időjárásjelentésüket illeti.

Ülünk random útmenti sörözőben, iszogatom a becsempészett áfonyás finlandiámat, aztán hallgatunk Kőhalmit és Beliczait, teljesen új műsorral jöttek és többnyire viccesek. Anngel, akinek csütörtökön magyaráztam el, ki az a Tereskova, már nyomdafestéket nem tűrő dalszöveg-idézetekkel köszön, aztán elmegyünk Muse-ra, persze rögtön az elején okosan elveszítjük egymást a férjemmel, és csak utána derül ki, hogy valamiért mégiscsak fontos, hogy ezt együtt hallgassuk. Drámai pillanatok a nagyszínpad előtti tömegben, mintegy húsz percnyi sms-ezés és integetés után sem adjuk fel, míg végül megtalál a romantikus végkifejlet során, "legalább tízen villáztak, de megnéztem, melyiken van press-karszalag". Lam egy laza mozdulattal felteszi Anngelt a tömeg tetejére, elviszik és még vissza is talál. Jó koncert, vagy csak egyszerű lány vagyok és könnyű a kedvemre tenni, nekem pont ennyi kell, gitár, ének, dob, fények, nagyszínpad.

Később vihar is van meg szakadó eső, ekkor előhúzok övtáskámból egy esőkabátot, és elmegyek kajáért, bakancsban szaladgálok vígan a néptelen nagyszínpad előtt a pocsolyák között, dörög, villámlik, thai csirkés tésztát szállítok sértetlenül. Még később egyszer úgy döntök, elég ebből, megyünk táncolni, onnantól különféle helyeken nevetséges zenékre táncolunk, cotton eye joe-ra részeg német kiscsajjal, akiről kiderül, hogy valójában magyar, a fiúk bonanzát léggitároznak, nagyon  fekete bőrű fiatalember a killing me softly-t énekli útközben és amerre megyünk, bekapcsolódnak az emberek, aztán Eddát énekelünk a K-hídon, Soerii és Pooleket a Hévmegállóban (arról nem én tehetek, próbálom megakadályozni) és Cseh Tamást a HÉV-en.

Talán tévedtünk mi ott

Csütörtökön engem túl sok benyomás ér a szigeten, érthetetlen okból már kora délután öreg punknak neveznek*, ingyen sörhöz és lángoshoz jutok, filozófusok a 'hűség' szót celluxozzák rám**, kiderül, hogy ha nincs kedvem gólyalábon járni, akkor nem vagyok party-arc, és végignézem a terveim közt szereplő összes koncertet.

Szóval ugrabugrálok a nagyszínpad előtt a második sorban a Public Image Limited koncertjén, Johnny megfelelően lenyűgöző jelenség a hülye hajával, a nyakkendőjével és az összes túljátszott gesztusával egyetemben (itt az indexen vannak jó fotók), én meg azon csodálkozom, hogy milyen biztonsággal ácsoroghatok itten teljesen elöl kisszoknyámban, szandálkámban, mentás-rebarbarás ásványvizemmel, még csak meg se löknek egyszer se. Az égegyadta világon semmi nosztalgia vagy ilyen-olyan régi dicsőség előrángatása nincsen ebben a koncertben, csak klassz zene folyamatosan hülyéskedő énekessel, nem kellett hozzá meghatottan ismernem régi slágereket, itt és most szólt jól. Aztán igazán sokat a Qualitons koncertjén ugrálok, ami még mindig nem igénytelen retrónosztalgia, hanem wow, megszámlálhatatlan fiatalember mindenféle húros, ütős és fúvós hangszerekkel, meg a Kovács Kati, akinek nem csupán megdöbbentően jó hangja van, hanem egy akkora sarkú cipőben szaladgál a színpadon, amiben én a többhavi gyakorlás ellenére sem lennék képes még a konyháig se elmenni. Kovács Kati felkonferálja vendégét azzal, hogy "a következő számhoz hadd köszöntsek a színpadon egy fiatal, tehetséges művészt" és bejön a Lovasi András, ezen viszonylag sokáig röhögök. Kovács Kati újrahangszerelve, hallgassuk. És akkor még Tereskova, aki iszonyatosabb, mint valaha, hülyepicsább, mint valaha, háromszor mutatja meg a mellét, fodor, csillám, elviselhetetlen visítás, hát szóval a szokásos. Ja, meg jártamban-keltemben belehallgatok a Faithlessbe is, ha már egyszer a futós zeném, úgy fél füllel hozzák a megnyugtató színvonalat.

*Így:
Huszonéves önkéntes srác: - És, milyen koncertre mész?
isolde: - A PiL-re.
srác: - Az mi?
isolde: - A Johnny Rotten zenekara.
srác: - Az ki?
isolde: - Egy öreg punk.
srác: - Akárcsak Te?
isolde: - ? ??? ?? ??

**Az Új Akropolisz szerencsekerekén kipörgethetsz magadnak egy Erényt, amelyet hozzá tartozó idézettel együtt igény szerint papírcsíkon a csuklódra celluxoz a filozófuskülsejű fiatalember, és ez engem valamiért minden évben mérhetetlenül szórakoztat.

Kérlek titeket, most szóljon az, akinek kóla kell

"Újra összeáll a Cseh Tamás?" - ilyeneken röhögök, meg a pszichiátriáról vitatkozom egy újságíróval, vázolva neki a neokraepelinista álláspontot, egyúttal megingatva benne (de ő kezdte, nem én), a másik oldalamon meg egy olyan csaj ül, aki 3 hónapot volt Ko Phanghanon, vele a "tudod, ott Thong Salában jobbra a kereszteződésnél..." c. dumát nyomjuk, és akkor van még valami angolul beszélő molekulárisbiológus fickó is, akitől amikor megkérdezem, hogy "do you know where my husband is?", azt feleli, hogy "he's drunk", és ekkor van délután négy óra. A sör megrázza a szánkat, ettől a jelenlévők nyomban oknyomozó újságírásba kezdenek és tényfeltárják a jelenség magyarázatát (statikus elektromosság, hosszú műanyag zacskóban tárolt műanyag poharak). Az idei fesztiválok slágere nyilvánvalóan a rézangyal 55 %-os meggypálinka, és mondhatnám azt, hogy a Cseh Tamás emlékkoncert még négy vagy öt pohártól sem lesz jobb, de valójában sokkal jobb lesz, én legalábbis régen röhögtem ennyit a Palya Beán. A koncert, az hatkor kezdődik azzal, hogy a Kistehén eljátssza a Budapest c. számot, akkor hátranézek és megszemlélem a közönség arcát, senki nem ugrál, tapsol, vagy nevet, hanem életkortól és hovatartozástól függetlenül mindenki ugyanazzal a gyanakvóan-döbbenten összehúzott szemmel ácsorog, minden arcra az van írva, hogy ez meg miazúristen. Minden átszereléskor beszélgetnek a fellépőkkel arról, hogy neked milyen személyes élményed volt a Cseh Tamással, várom, hogy mikor hangzik el vajon először, hogy ezek a dalok egy életérzés (a 20. percben) és az, hogy a lemez megvásárolható a színpad jobb oldalánál (a 90. percben). Egyszer jövök kifelé a tömegből, nem tudom, mi szól éppen és mi van írva az arcomra, egy ötven körüli úr mindenesetre megveregeti a vállam és nagyon együttérzően közli, hogy "látom, neked is tetszik".

Van mondjuk három-négy jó pillanat, a Balaton-féle Cseh Tamások meg mondjuk a Harcsa Veronika saját száma kb., és nagyon meg akarjuk várni a Quimby-t, mégis, Kis Tibor, hátha, de nem sikerül, mert úgy 11 óra tájékán Szabolcs elkezdi magyarázni, hogy miért nem megyünk már el máshová, belül maradtunk az eseményhorizonton, sose jutunk ki innen élve, mondjuk nem véletlen, hogy korábbi években messze elkerültem a világzene színpadot, fekete lyuk. Végül kiszabadulunk, aztán táncolunk különböző helyeken rosszabbnál rosszabb zenékre (de olyanokra kell gondolni, hogy drum and bass meg reggae), aztán hazajövünk. Én nagyon régen röhögtem ennyit a szigeten.

I'm uncertain: were there more than a thousand flowers?

Elég régóta terveztem már, hogy elmegyek a csücsökbe, pár hónapja, csak persze sose volt időm. A térkép csücskében van ugyanis az Asztalfő, a Soproni-hegység legmagasabb pontja (551 m, nem röhögni), szinte végig a vasfüggöny túraútvonalon kell menni, amit imádok, és Brennbergből kell indulni, amit szintúgy. Majdnem nem mentem ma sem, mert délelőtt szakadt az eső, de aztán fél 12-kor elállt és nagymamám magabiztosan közölte, hogy ma már nem fog többet esni. Gondoltam, fú, ezek a falusi nénik biztos tudják a felhők állásából meg az ízületeikből, akkor biztosan így van, úgyhogy hasonló magabiztossággal elindultam a buszmegállóba, persze, később kiderült, hogy nagymamám a tévé időjárásjelentéséből szerezte az információt, de igaza lett. Az ábrán piros csíkkal szemléltetem az útvonalam gyalogos részét.

Tehát busszal Brennbergbe, ki a határig, aztán jobbra a határ mentén végig, ott hamarosan lesz a Magasbérc-kilátó, kicsit átverés, mert a környező fák már túl magasak, a kilátó meg alacsony, úgyhogy nem igazán látszik a távoli horizont, de vannak padok. Szintén erre (is) vannak a bükkfák, amelyeknek a kérgébe anno a vasfüggöny mentén járőröző katonák belevésték unalmukban a nevüket, csajuk nevét, stb. Mint az illusztráció is mutatja, Simon L-nek (lol) ez az utolsó szoli, Illó Sándornak viszont még négy nap.

Vadul termő szederbokrok, harangvirág, zord ősfenyves, meg sejtelmes bükkös meg cuki nyírfaerdő páfrányokkal, bármelyik simán elmenne egy Gyűrűk ura-filmbe. Az Asztalfő az mondjuk konkrétan egy asztal (képünkön).

Később van egy pont, ahol konkrétan majdnem eltévedek, vagyis nem tudom, merre kell menni tovább, ilyenkor persze mindig vissza lehet menni oda, ahonnan jöttem, de az azért elég kínos, szóval addig szerencsétlenkedem a régi térkép, a kissé lazán felfestett jelzések meg a nap állása segítségével, amíg rájövök. Aztán már csak további gyönyörű fenyvesek meg napsütötte irtások, a végén kiér az ember a Fehér-úti tónál, és ha épp lekéste a buszt, akkor napozhat a padon ötven percet a következőig, addig megeheti a túrós táskáját és hallgathat Cibo Matto-t (innen a cím), majd ihat elviteles Illy jegeskávét a Széchenyi téren, ha még el bír menni a pultig.

Én úgy 17-18 km-t saccolok*, de sajnos a térképről nem tudom, hogyan kell kiszámolni úgy, hogy ne csak a légvonalat, hanem a szintemelkedéseket meg a lejtőszöget is számítjuk, az interneten pedig szintén nem találtam ilyen opciót. Igen sajnálatos.

*Update: közben Charles küldött két hasznos linket is, a pedometert meg a futótérképet, kb. ugyanazt tudják, szerintük 15 km az útvonal. Most azon gondolkodom, nekiálljak-e feltölteni az útvonalamat és a kapcsolódó fotókat és megjegyzéseket az internetre, vagy valójában fölösleges feltölteni az egész Világot az Internetre.

 

Valahol máshol eközben

Dolphin vette a fáradtságot és megírta végre a várva várt (én tényleg vártam, mert jómagam lusta voltam hozzá) tudományosan megalapozott kiritkát Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás című könyvéről. Eltanuljuk-e a Flinstone-család receptjeit, különbözünk-e genetikailag a busmanoktól, miért csökken a birkák mérete Szt. Kilda szigetén, megöl-e a tejbegríz, kérem, kövessenek.

Update a teljesség kedvéért: Szendi írt rá választ is, az meg itt olvasható.

Ez az internet, ez egy csodálatos hely.

You dance up on them haters

Addig is, amíg eldöntöm, most akkor írok-e blogot vagy sem, hallgassunk Janelle Monáe-t, akit tegnap ajánlott figyelmünkbe a Filozófus és tényleg klassz. Tényleg.

Még szabim előtt eljött az a pont, amikor írtam az összes külföldre orvosokat közvetítő cégnek, hogy tájékoztassanak a lehetőségekről, úgyhogy most ezeket nézegetem takarítás közben. Elég sok pénzt adnak, ha az ember hajlandó megtanulni dánul, de én nem akarok megtanulni dánul.

Just a second it's my favourite song they gonna play

Hát szóval efféle nyűglődés, meg meleg van, meg túl halk az új mp3 lejátszóm, "a szemközti néni odaszoktatja a galambokat a gangra", aztán van az a pont, amikor már nem hiányzik az írás, és nem "szöveg az egész világ és szó benne minden férfi és nő", és nem hiányzik annyira, és akkor úgy döntök, hogy visszateszem az eddigieket, aztán, nem tudom, lesz valami. Jól esik ez a szünet, van az az érzésem, hogy egy gonddal kevesebb, ugyanakkor az az érzésem is van, hogy jogom van blogot írni, ha szeretnék, valamint hogy eltúlzom ezt az egész problémát. Nem a bloggerkedéssel van problémám, csak ez jól leképezi azt, amivel.

Vagy mittudomén. Majd írok, vagy nem, vagy meglátjuk.

Na akkor, emberek. Később elmélkedünk még majd többet is a rivaldafényről, narratív szelfről és nárcizmusról, de most jó ügyet akarok támogatni, mégpedig a következőt.

Egy csomó nőt ver vagy megerőszakol a férje/élettársa/barátja. Egy csomót. Egyes felmérések szerint minden negyediket. Ezek közül van, aki el tud válni vagy elmenekülni, sokan meg anyagi és törvényi támogatás nélkül nem tudnak, nem létezik ugyanis családon belüli erőszakról szóló törvény, a rendőrség, tudjátok, csak akkor jön ki, ha vér folyik, de akkor is mit tudnak tenni, stb. A bántalmazott nők egy része a pszichiátrián landol depresszió, szorongás vagy súlyosabb tünetek miatt, ahol többnyire kapnak valami hangulatjavító meg nyugtatószert, kivételesen jó helyeken még el is beszélget velük egy-egy orvos vagy pszichológus, de persze, nem tudjuk megoldani az élethelyzetüket. Azok közül a depressziós, öngyilkossággal kísérletező, szorongó, nyugtatófüggő nők közül, akikkel találkozom, extrém sokakat vertek sokáig vagy vernek most. Vagy csak gyerekkorukban verte apjuk az anyjukat. Szerintem meg senkinek nincs joga megverni meg kínozni meg megerőszakolni a családtagját.

Itt van most Halász Pálma, aki nép kezdeményezésként azt szeretné, ha az országggyűlés elé kerülne az ügy (mármint az, hogy legyen a családon belüli erőszakkal kapcsolatos törvény). Ehhez ötvenezer aláírás kell augusztus 5-ig. Az aláírásgyűjtő ív, meg a többi hasznos információ errefelé. Go.

Még a szünet alatt is bejegyzést ír, ezek ilyenek

Mondjuk kérsz egy adag csirkét, és erre kihoznak neked cézársalátát, tulajdonképpen szereted is a cézársalátát, de nem ezt rendelted, csakhogy a pincér már eltűnt valamerre és nem is jön. Piszkálod a salátát, nem tudod eldönteni, most akkor beleegyél-e vagy se. Integetsz a levegőnek hiába, hogy "legyenszíves!", ilyesmi érzésem van manapság az életemmel, legyen szíves, én nem ezt rendeltem, kinek kell szólni, mit kell csinálni, hol az üzletvezető.

Három hete nem írok blogot, basszus, egy örökkévalóságnak tűnik.

And I cannot text you with a drink in my hand, eh?

Mert azt gondolná az ember, hogy majd hiányozni fog a rivaldafény meg a pozitív visszajelzés, meg hogy közönség előtt éljem a kis életemet, de nem, nem az hiányzik, vagyis máshogyan hiányzik az. Nem az van, amit Lam kérdezett, hogy "és nem érzed láthatatlannak magad?", hát nem érzem láthatatlannak magam a nembloggerkedéstől, ami azt illeti, én épphogy mindig folyamatosan túlságosan láthatónak érzem magam, én kérem a Kígyó évében születtem, én szeretek megbújni az árnyékban és onnan figyelni az emberek mozgását és szövögetni terveimet. Én nem szeretek ennyire látható lenni, attól paranoid leszek, én azt szeretném, ha ezerháromszáz helyett megint max ötven ember olvasna, harminc olyan, akit szeretek az életben is, meg húsz olyan, akivel soha az életben nem fogok találkozni, utóbbiak be is szólhatnak. Én álnéven szeretek írni, nekem nem való ez a névvel-arccal lecsupaszítom a lelkemet előttetek a színpadon, én nem a Cseh Tamás vagyok, én nem egy akármilyen nárcisztikus vagyok, hanem egy ügyesen disszimuláló, de attól még szociális fóbiás nárcisztikus. Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.

Ami hiányzik, az a narratív szelfem, az az, hogy akkor tudom, mi történik velem és hogy vagyok, ha szavakat csinálok belőle és mondatokat. Addig nem tudom, mi van. És persze, nyilván a szavak önmagukban nem fontosak, nem attól vagyok 'én', hogy van nevem, meg ezt írom meg ezt mondom. Attól, hogy nem formálok belőle szavakat, még van kezem meg lábam meg neurotranszmitterek az agyamban, amiktől boldog vagyok meg szomorú meg meglepett, hogy csak néhány alapérzelmet említsek, meg kötődöm meg működöm valahogyan, amit úgysem lehet teljesen leírni szavakkal, illetve akármit mondasz és akármit írsz, az mindig kevés, hogy továbbra is klasszikusokat idézzek. Hiányzik az, hogy leírjam, mi van a fejemben, mert így nem tudom, hogy érzem magam és hogy vagyok és mit gondolok. A naplóírás eleve terápiás eszköz, dehát minden pszichoterápiás módszer alapja, hogy mondatokban megfogalmazod heti ötven percben, hogy mi van veled és ki vagy te. Mondatok nélkül elvesztünk. Én legalábbis el.

Ezen a ponton aztán felmerül, hogy írjak-e ismét naplót füzetbe, dehát tudjuk, hogy van ez, once a blogger, always a blogger, az másfajta írás, közönségnek máshogy fogalmazunk, meg hát <dívásan homlokra szorított kézhát> a rivaldafény. Akik kötelességüknek éreznék felhívni figyelmemet a jelen bejegyzésben rejlő, a rivaldafénnyel kapcsolatos ambivalenciára, annak elmondanám, hogy ellentétes érzelmeket egyidőben érezni szabad, sőt, saját ambivalens érzéseinkkel tisztában lenni az érett személyiség ismertetőjele; valamint lásd 1. ábra.

i: - Begöndöríttetem a hajamat.

Húgom: - Minek??!!!

i: - Mert unom az életemet.

Húgom: - Csináltass tetkót.

Not that I don't like you I'm just at a party

Megmondom, mi van.

Hét évig írtam blogot, azalatt azért volt időm hozzászokni a kritikus hangvételű kommentekhez, meg arra is rájöttem, hogy ezekkel edzem magam, hogy alkalomadtán le tudjam rázni magamról mások véleményét. A kommentelők a kézisúlyzóim. Néha figyelmen kívül hagyni van kedvem őket, néha van kedvem vitatkozni, néha el se olvasom, mindegy. Persze, néha rosszul esik, meg takarodjanak a köcsög trollok máshová, de én nem hiszem, hogy bármilyen kritikus hangvételű komment valaha oda tudna vezetni, hogy abbahagyjam a blogolást. Olyan, hírhedt és rettegett kommentelőkön tettem már könnyedén túl magam, akik nevét félősebb bloggerek sötétedés után hangosan kiejteni sem merik. Bizonybizony.

A probléma az nem ez. A probléma a pszichiátriával van.

Van az orvosszerepnek ez az elvárása, ami mindig is végtelenül nyomasztott engem és mindig is nehéz lavírozni benne, hogy tudniillik életedet és véredet és sose lehetsz fáradt és muszáj mindig higgadtnak, profinak, de egyben empatikusnak és elfogadónak lenni. Gondolkodtam azon is, hogy vajon csak beképzelem, hogy van egy ilyen elvárás, de nem hiszem. Tényleg van. Tényleg ezt várjuk az orvostól. Ne nyafogjon, ne idétlenkedjen. Szerintem se.

Én imádok nyafogni meg idétlenkedni. Úgyhogy ebben szépen lavírozgatok mintegy nyolc éve, hogy mennyire kell vagy lehet ellenállni az orvosszerep külsőségeinek, hogy mennyire lehet az ember egyszerre felelősségteljes és segítőkész, de közben nyafogó és idétlen, hogy lehet bakancsban is kiváló pszichoterápiás ülést tartani, hogy ugyan pántos trikóban nem vizitelek, de addig ráveszek valamit, aztán majd leveszem, és akkor még csak az öltözködésnél tartunk, hogy mennyire gondolkodhatok szabadon, az megint egy másik kérdés. A lényeg mindenesetre mindig ugyanaz, hogy mennyire maradhatok pszichiáterként önmagam és mennyire formál át a szerepelvárás. Szerintem egyébként viszonylag jól teljesítek. Pont nem játszom meg magam és nem arcoskodom azzal, hogy 'orvoslás', de azért nem is idétlenkedem el. Nem járok az operába, nincs autóm, hátizsákos turistáskodunk,  próbálok képben lenni szakmailag, a munkaidőmet a munkahelyemen töltöm, odafigyelek. Szóval működik, csak nem könnyű.

És akkor itt ez a bloggerkedés, ami nyilván nem az orvos-énem, hanem a másik oldalam, ami szintén segített abban, hogy meglegyen ez az egyensúly, hogy hülyéskedhessek és rinyálhassak és komolytalankodhassak. Én ide nem akartam beengedni a Pszichiátriát. Legalábbis ennyire biztos nem.

Persze, megpróbálhattam volna azt, hogy egyáltalán nem írok arról, mivel foglalkozom, és hogy senkinek se árulom el a kollégák közül. Ha kérdezik, letagadom, azt mondom, "mi az a blog?". Dehát vannak azok a kollégáim, akik a barátaim is egyben, és/vagy vannak azok, akik nyugodtan megismerhetik ezt az oldalamat, nem zavar, ha tudják, min rinyálok épp, vagy milyen sorozatot nézek. Akiknek megmondtam, azok közül egyet se bántam még meg, se kollégát, se mást. 
És hiteltelen lett volna úgy írni, hogy nem írhatom le a "féltekei lateralizáció" kifejezést, mert aztán majd jaj, a google engem dob ki elsőre és idejönnek és megtalálnak. Hiteltelen és megjátszás lett volna úgy írnom, hogy letagadjam, mivel foglalkozom. Nem beszélve arról, hogy anonimitás nem létezik, és előbb-utóbb úgyis idetalálnak maguktól, mind a kollégák, mind a betegek (valamint a kettő közös halmaza, ha szabad ezzel viccelnem.) Csomó ideig nem is zavart, hanem nyomattam azt, hogy én hiteles vagyok, én ilyen vagyok, én kérem rinyálok, én hülyeségeken röhögök, nekem van rossz kedvem, vagyok elégedetlen magammal, ugyanolyan ember vagyok, mint bármelyik másik. Aztán egy ponton ez túl nehéz lett. Nekem ebből elegem lett itt. Ki a faszomnak Kinek van erre szüksége.

Volt az, amikor felvetítettek a kongresszuson, az kicsit ijesztő volt, meg előtte a Szendiről szóló vita, amikor azt mondtátok, kötelességem itt véleményt alkotni és felvállalni, és végülis ezt el is fogadtam, hát akkor elolvasom a könyvét, írok róla véleményt, ha kell, akkor kell. A való életben pszichiáterként nem árt, ha van véleményem teszemazt Szendiről vagy egyéb, szakmába vágó vitás témákról. Van is véleményem, ha megkérdezik, elmondom. De isoldénak vajon kötelező az isolde.hu-n állást foglalni, utánaolvasni, véleményt alkotni? Tanácsot adni, vitázni, felelősségteljesen érvelni? Lehet az életemnek olyan területe, ahol spontán lehetek és játékos, vagy kötelességtudóan, felelősen, ésszerűen és átgondoltan kell írnom a blogomat? Mert 33 éves orvos már nem engedheti meg magának a rinyálást meg a hülyéskedést ország-világ előtt? Vagy hogy van ez?

Nem beszélve arról, hogy régen, a régi szép időkben a blogoszféra hajnalán volt egy ilyen íratlan szabály, hogy ha az ember megtalálja véletlenül egy ismerőse blogját az interneten, akkor illik megmondani neki, hogy olvasom. Legalábbis a mr.a. nekem ezt mondta, hogy a bloggeretika ezt diktálja, és hogy ismerőst titokban olvasni etikátlan. Azért is eléggé dühös vagyok, hogy ma már ez fel sem merül, és nyilván csomóan olvasnak, akikkel ismerjük egymást arccal-névvel, de ők nem vállalják be, csak kukkolnak. Ja, tudom, mennyire hangzik ez paranoid módon, tanultam pszichiátriát, köszi, de attól még zavar. Hogy nem tudom, hogy az ismeretségi körömből ki jött ide véletlenül, úgy, hogy nekem nem szólt. Igen, gyerekek, ez gáz, minimum udvariatlanok vagytok, amiért nem jutott eszetekbe szólni, hogy heló, olvaslak, vagyis, ha a tanultak szerint klasszikus énközlésben akarok fogalmazni: attól, hogy való életbeli ismerőseim láthatatlanul olvasnak, én azt érzem, hogy dühös, szomorú, kiszolgáltatott és paranoid leszek, ezért az a kérésem, hogy vagy tűnés vagy szóljatok.

Szóval kicsit az a helyzet van itt a blogommal meg a pszichiátriával, mint amikor az ember beengedi a kutyát a verandára, végülis az én kutyám, hadd jöjjön be, aztán egyszercsak arra lesz figyelmes, hogy a kutya a nappaliban lakik a kanapén, kilencet kölykedzett és azok is ott laknak, a vendégek azt hiszik rá, hogy ő a házigazda, a hűtőben alig van embernek való étel, és mindenhol minden csupa kutyaszőr. Én nem akartam ennyi pszichiátriát az életem összes területére, és különösen nem akartam ide ennyi pszichiátert meg pszichiátriát. És akkor azt a problémakört, hogy pszichoterapeutaként a betegeim is akár olvashatnak, és ez szakmailag milyen, érzelmileg milyen, nekik milyen, illetve nekem milyen, még nem is érintettem.

Úgyhogy most szünetet tartok, később meg, nem tudom, mi legyen. A probléma nyilván nem fog megoldódni, hanem mindig lesz, és ez igazságtalanság, és amikor én orvos lettem, nekem ezt nem mondták, én arra nem voltam felkészülve, hogy mindenütt kutyaszőr lesz. Mondanom sem kell, hogy rettentően hiányzik a blogom, azóta persze csomó jó sztori meg rengeteg rinyálnivaló van, amit mind le kéne írni ide.

There's no business like showbusiness

Szóval tényleg, miért is engedem én, sőt, jogosítok fel, sőt, invitálok be mindenféle válogatás nélkül arctalan idegeneket arra, hogy belebeszéljenek az életembe és értékeljék a kis dolgaimat? Erre most így hirtelen nem is tudnék válaszolni.

Az elmebetegség mítosza

Pszichológuscsaj: - Figyi, tudnál segíteni egy kérdőív validálásában?
isolde: - Persze. Mit kell csinálni?
Pszichológuscsaj: - Még kellene néhány egészséges kontroll személy. (elgondolkodva rám néz) Van olyan ismerősöd, aki normális?

Ez nem panasz vagy nyafogás

Szóval az a bajom manapság az élettel, mint ami a könyvespolcommal, a retikülömmel, a havi költségvetésemmel, a naptárammal és a ruhásszekrényemmel, vagyis, hogy nem fér bele. Nem fér bele minden, amit akarok, hogy beleférjen. Mindig ez van. Nem férnek el a könyvek a polcomon. Nem férnek el a cipőim (pedig nincs olyan sok, csak játszom az eszemet ezzel a cipőmániával). Nem fér bele a táskámba a sok notesz, pulcsi, könyv, kézkrém, mittudoménmicsoda. Nem fér bele az időmbe, hogy találkozzak ezzel vagy azzal, meg elmenjek kontakttáncra is meg edzeni meg elolvassam a könyveket (amik nem férnek el a polcomon). Mindenfélét csinálok ezekkel a dolgokkal, leselejtezem, kidobálom, ruhákat ajándékozok a bloggerlányoknak, könyveket ajándékozok a munkahelyemnek, cipőket a rászorulóknak, akkor se fogy el, lesz helyette másik, valahonnan megint előjönnek és nem férnek el. Rendet rakok a táskámban, kidobálom belőle a feleslegesen magammal hurcolt dolgokat, pár nap múlva megint tele van. Kíméletlen szigorral nemet mondok programokra, amik helyett másik három ugrik a helyükre. Félrerakok egy könyvet, hogy oké, ezt most nem fogom olvasni, mert másik hattal félben vagyok, erre felhívnak a Pendragonból, hogy megérkezett a Bentall, amit még valamikor januárban vagy mikor rendeltem és már rég elfelejtettem, meg Kislány odaad egy regényt, hogy olvassam el, mert jó. Ó, gondolkodom én mindenfélén, komolyan, hogy vajon mi ez, miért, kinek akarok megfelelni, milyen elköteleződéstől félek, miért ítélem eleve kudarcra magam, mi elől menekülök, egyéb tetszőleges pszichológus-bullshit, de teljesen mindegy, igazából titkos meggyőződésem, hogy nincs semmi bajom, csak kíváncsi vagyok, és mindenbe bele kell néznem és mindent meg kell kóstolnom. Régebben kicsit más volt, régebben egy svédasztalos vacsin is tényleg mindenből ettem egy picit, és író is akartam lenni meg thai masszőr meg jógázni is akartam meg wakeboardozni meg szörfözni meg csipkebogyószörpöt befőzni*, de régebben jobban meg volt mondva, mit csinálhatok és mit nem, iskolába kellett járni meg egyetemre, vagy nem tudom, valahogy nem volt ennyi minden, vagy nem tudtam róluk. De azért a lényeg ugyanaz, kíváncsi vagyok, meg akarom ismerni azt az embert is, el akarom olvasni azt a könyvet is, aztán az a vége, hogy szaladgálás meg pormacskák meg félig-olvasott könyvek, hát ez a helyzet**. Trianon miatt van.

*A világon a legtöbb macera a csipkebogyószörppel van, mert először is csipkebogyót kell szedni, aztán meg jön a végeláthatatlan szenvedés azokkal a kis szőrökkel, nem is csináltam soha.

**Ja, és igazából tudom, hogy majd ezeket az éveket fogom visszasírni, amikor egyedül ülök az öregek otthonában a verandán és a többiekkel nem lehet dumálni, mert mind demensebb nálam és/vagy nagyothall, és csak nézhetem egész nap, ahogy vonulnak a felhők és ördögszekeret görget a szél, hosszú snittek, szomorú, unalmas zene.

Főleg művészet

De komolyan, mikor lesz már a Goldenblogon életmű-kategória?

Or should I say she once had me

Rájöttem valamelyik nap, hogy én nem is egyszerűen a feldolgozásokat szeretem, hanem kifejezetten csak azokat, amikor egy eredetileg férfi előadó dalát egy nő énekli el. Joan Jett Doors-ot vagy Patti Smith Nirvanát vagy Sheryl Crow a Sweet child of mine-t. Bizonyára van ennek valami mélylélektani magyarázata, miért éppen férfiak miért éppen nővé változtatott számai, hm, hm.

Patricia Barbert meg az L. küldte nekem még az előző szakvizsgám előtt, tanuláshoz, és akkor ez volt a kedvenc számom, Norwegian wood zongorán a leszbikus jazzénekesnőtől, hallgassuk.