Ez az a bejegyzés, ahol a kajákról írok, mindjárt, csak először magyarázat. A bioséf eredetileg vegetariánus konyha, én viszont húsos ételeket ettem, a rejtély megoldása pedig a séf új fogyasztó és szívvédő diétája, amit az Ornish fedőnevű diétás módszernek megfelelően állít össze. Én személy szerint nem vagyok semmilyen diétás módszernek elkötelezett híve, ebben csirke van meg hal meg zöldségek, amiket szeretek, aki bővebben szeretne olvasni a diéta mibenlétéről, orvosi alkalmazásáról, az fáradjon errefelé. A honlapon egyébként annyi az izgi, hogy regisztrációkor meg kell adni az ember testsúlyát, mennyit mozog, meg még pár adatot, ez alapján a rendszer kiszámolja a heti tápanyagszükségletet, és amikor rendelem az ételeket és sorban kattintgatom be, hogy melyiket kérem, akkor oldalt mutatja több színes csík, hogy az eddigi rendelés mekkora részét teszi ki a heti megengedettnek. Teljes napi étrendet lehet rendelni hat napra, amiből én csak kétharmad ebédet szoktam (főétel plusz egy valami) öt napra, ez a heti megengedett zsír és szénhidrátbevitelem töredékét szokta mutatni, az élelmi rost bevitelemnek viszont elég nagy %-át, ez jó. Olyan nem történt, hogy többet akartam volna rendelni a heti megengedett zsíradagnál, úgyhogy akkor nem tudom, mi történik, kigyullad-e egy piros lámpa, megszólal egy riasztó vagy kommandósok veszik körül az épületet.
Kezdjük azokkal, amik tetszettek. Ettem kókusztejben párolt tilápia filét thai zöldségekkel, ez nagyon finom, nagyon puha, nagyon omlós hal volt, egy marék csíkokra vágott, kicsit csípős zöldséggel, szerettem. A legfinomabb a héten a pénteki kaja volt, amit úgy hívtak, hogy "Tökfőzelék" tökmaggal pirított csirkemellel, én a tökfőzeléket utálom és utoljára szerintem oviban ettem, amikor felettem állt a dadusnéni és hiába sírtam, esélyem se volt, megjegyzem, a gyermekkori traumatizáció rengeteg mindent okoz az ember személyiségében a későbbiekben, most olvastam nyomtattam ki erről számtalan cikket, de ez mellékszál. Tehát arra gondoltam, kaland az élet, hátha az idézőjel javít valamit a tökfőzeléken, vagy éppen azt jelzi, hogy nem is tökfőzeléket értenek alatta, hanem steakburgonyát vagy csokoládéfagylaltot vagy egy piros sportautót. Párolt, zöld színű zöldségcsíkokat (gondolom, tök, de mivel évtizedek óta nem ettem sütőtökön kívül más tököt, így nem lehetünk benne biztosak) értettek alatta kevéske fűszeres lében, meg puha csirkemelldarabkákat tökmagba forgatva. És ettem olyat is, hogy padlizsános mini pizza ruccola krémmel, ami kis, barna tésztakorongocskákat jelentett padlizsánkrémmel a tetejükön, meg zöld trutyit, meg is kaptam a magamét a nézelődőktől ("az meg mi, kakispogácsa?"), de igazából finom volt. Némelyik étel mellett volt egy kevés jégsaláta is, holott benne sem volt a nevükben, ezt örömmel üdvözöltük. Volt még csirkemellel töltött padlizsán kelvirágpürével és sárgarépával (képünkön, értelemszerűen a kelvirágpüré a furcsa színű Dolog, ami nem a padlizsán és nem a répa),
valamint parajos gnocchirolád paradicsomos laskagombával és parmezánnal, amelyet kényszerítő erejű logisztikai és pszichológiai nyomásnak engedelmeskedve nekiadtam a Filozófusnak (képünkön) (nem a Filozófus, a rolád). Konkrétan az történt, hogy ügyelet utáni szabadnapon voltam, ezért kimentem ebédelni a városba Alaine-nel egy meg nem nevezett olasz étterembe, ahol elképesztően finom ruccolás raviolit ettem és elképesztően finom tejeskávét ittam, miközben megbeszéltük az életünket, de ez mellékszál, utána még visszajöttem a munkahelyemre. Itt szomorkodott a Filozófust délután fél háromkor úgy, hogy még nem volt ideje ebédelni, és ugyan eredetileg haza akartam vinni a kaját vacsira, megesett rajta a szívem, nekiadtam, és alaposan megfigyeltem, milyen érzelmeket tükröz az arca, amíg eszi. A görbe nagyjából három szakaszra volt osztható, 1. megtudja, hogy kaját kap, öröm, meglepetés, 2. elkezdi enni, fintorgás, undor, csalódottság, amelynek verbálisan is hangot ad "én ettem már gnocchit és az nem ilyen volt", "miből van ez, nyers kukoricadara?", "és ez mi ez a zöld, valami csíra?", majd fokozatos átmenettel értük el a harmadik szakaszt, 3. derűs, megbocsátó arckifejezés, "végül is meg lehet ezt enni, ha az ember már megszokta", "te, ez nem is rossz" - kijelentésekkel.
A héten egy alkalommal rendeltem levest, amit szintén a Filozófus evett meg, fahéjas szilvalevesről van szó, próbáltam győzködni, hogy szerintem azt meg kell melegíteni és forrón kell tálalni, hogy fűszeres illatával felidézze a kandalló / a nyár melegét esős őszi délutánokon, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a gyümölcslevest hidegen esszük. Azt mondta, finom, csak az anyukája nagyobb darab szilvákat szokott bele tenni. A többi napokon meg édességet rendeltem, mivel imádom az egészséges bioédességet, tudjátok, amiben nincs sok cukor, viszont annál több méz meg barna liszt. Volt tiramisu ricotta krémmel, meg banánfelfújt szederöntettel (képünkön),
meg zabpehellyel töltött körte fahéjöntettel, ezek mind hibátlanok voltak, és volt a Coco-Kamut, amiről nem tudtam, micsoda, nos, ez kókuszreszelékkel kevert madáreledel volt, nem tudom, minek rendeltem meg, amikor utálom a kókuszt, a tökfőzelékes napon történt, úgy látszik, feszegetni akartam a határaimat. Sajnos, túl kókuszos volt és túl bio. Később utánanéztem, a kamut az egy magyar település, ahol tréfás kedvű honfitársaink parkot neveztek el az index.hu-ról, valamint egy ősi búzafajta. Sejthettem volna.
A fotókat én csináltam, ezért nem túl profik, de legalább a valóság van rajtuk.