Most már épp kezdtem megzakkanni a sok nyomasztó régi feladattól és izgalmas új projekttől, úgyhogy amikor nyugalom volt az ügyeletben, készítettem magamnak kategóriák szerinti teendőlistákat, melyik cikk, kutatás, adminisztratív teendő hol tart épp, és mit kell tennem vele. Kicsit sajnálom, hogy sosem tanultam projektmenedzsmentet, nem tudom, mennyire van abban olyan, a mindennapokban használható tudás, amire magamtól még nem jöttem rá. Bár sok olyan hatékonyságnövelő dolog van, amire magamtól nem jöttem rá, hanem meg kellett, hogy mondják. Mint például legutóbb Lamtól az, hogy "avoid taking it as a symbolic task", amit kb. öt évvel ezelőtt kellett volna motivációs poszter formájában a falra celluxoznom, rengeteg rinyálástól kímélve meg ezáltal szűkebb környezetemet. Persze, ha túlzott szimbolikus jelentőséget tulajdonítok a feladatoknak, akkor ugyan nehezebben végzem el, de a végén sokkal jobban lehet örülni, például biztosan nem táncikáltam volna körbe az épületet minden ajtón bekopogva és nem vettem volna egyből két pár cipőt a Cikkem megjelenésekor, ha nem terhelte volna szegénykét annyi projekció. Hát igen, szorongani amiatt a pillanat miatt érdemes, amikor megszűnik.
De nem erről akarok írni, hanem, hogy most, hogy némi átmeneti rend van az agyamban és a polcomon és valamennyire a sajátgép-mappáimban is, az alábbi megdöbbentő felfedezésekre jutottam:
- a teendőim túlnyomó többsége az "egyéb" kategóriába esik, ami egészen biztosan káros hatással van mind az életminőségemre, mind azokra a teendőkre, ami nem "egyéb".
- egymilliárd oldal szakmai cikket és könyvet kell elolvasnom vagy kellett volna már régesrég.
- tényleg vannak régi, nyomasztó, és izgalmas, új feladatok.
Arra is rájöttem (újfent), hogy én tényleg nem tudom, valaha képes leszek-e arra, hogy adott szakterület egyetlen szűk szeletkéjének a szeletkéjének legyek a szakértője, pedig az egy csomó előnnyel járna, például lenne valami, aminek én lennék a szakértője, és mindig okosnak érezném magam. Ahelyett, hogy viszonylag sok dologhoz tudok egy vagy két értelmes mondatot hozzászólni, de mindegyik esetében pontosan látom, hogy mennyi mindent nem tudok még, és mindig hülyének érzem magam. Nem beszélve a dolog gyakorlati hasznáról. Hát, ez van, most vagy úgy kell leélnem az életemet, hogy sok dologhoz érzem magam hülyének, vagy reneszánsz öregasszony leszek bámulatos interdiszciplináris tudással, lemezgyűjteménnyel és baracklekvárral. Esetleg reneszánsz öregasszony, aki sok dologhoz érzi magát hülyének. Igen, valószínűleg ez.