Negyedik hét

Lógok még egy kajás poszttal, ami rövid lesz, de összefoglalós. Egy hónapig ettem a Bioséf Ornish nevű diétáját, ami szívbetegeknek és elhízottaknak lehet jó, a klasszikus sok zöldség, sok rost, sok hal, fehér hús iskolát követi, nincs benne fehér liszt és cukor. Csak ebédre ettem az étrendet, bár van belőle reggeli és vacsora is, és így nem fogytam semmit, de ezen nem lepődünk meg, mert pont abbahagytam a sportolást és munkahelyi stresszből kifolyólag sok édességet sütöttem és ettem, főleg este.

A héten ezeket ettem: citromos-fahéjas almaleves, diós csirkemell, zellerrel és paprikával pirítva szója szószban, burgonyapalacsinta zöldséges vörösbabbal, zsírmentes joghurtos gyümölcs apróságok, frankfurti krémleves szójavirslivel, karalábéfőzelék sárgarépában sült jércefasírttal, almában sült tejpuding, bazsalikomos ricottával töltött paradicsom cukkínis spagettivel, zöldséges "samosa" lencseraguval, joghurtos kölespuding. A hét fénypontja a csütörtöki nap volt, az egész hónap legjobb ebédje a ricottával töltött paradicsom cukkinis spagettival, a klasszikus vega friss zöldségből készült bioséfes ételeket idézte, nagyon finom, ropogós, szép, minden tekintetben szuper volt, ugyanígy a desszert is, az almában sült tejpuding, asszem három darab almában sült tejpuding volt benne. Rám is fért, mert a csütörtöki nap munkahelyi stressz szempontjából nagyjából a mélypontnak felelt meg.

Köszi, hogy kibírtátok, köszi a bioséfnek is, ha több pénzem lenne, én akármeddig ezt enném, de ahhoz, hogy saját pénzből ennyit költsek ebédre, sajnos még nem keresek eleget. Ja, az adagokról még annyit, hogy a főételek nem túl nagy adagok, inkább közepesek, viszont a leves és a desszert is mindig elég nagy adag szokott lenni, sose egy szelet süti, hanem inkább kettő vagy három. A honlapon némelyik recept már szerepel, ha valaki otthon akarna ilyesmit főzni.

Put potato chips on a sandwich!!

Volt ez a bejegyzés arról, hogy mennyi később használatba nem kerülő tudást tanítanak meg nekünk a középiskolában, ezzel persze nem igazán értek egyet, de nem erről akarok most írni. Hanem a probléma másik oldaláról, hogy bezzeg azt nem tanították meg a középiskolában, hogy hogyan kell vállalkozói igazolványt szerezni, hogy hogyan kell lakáshitelt felvenni, hogy a személyi kölcsönnél hogyan kell kiszámolni a százalékból, hogy a végén mennyit fizetsz vissza, hogy hogyan kell kitölteni egy adóbevallást, hogyan kell megfőzni a kávét a régi típusú kotyogós kávéfőzővel, hogyan kell rendesen kivasalni egy inget, hogyan kell leülni beszélni a főnököddel, hogyan kell képviselni az érdekeidet, hogyan kell biztosítást kötni, hogyan kell párkapcsolati problémákat megbeszélni, melyik orvoshoz kell menni ha fáj a lábad és melyikhez, ha depressziós vagy, illetve melyiket kell felhívni ügyeleti időben, hogyan kell nappali és esti sminket készíteni, hogyan kell szemfestékkel korrigálni a kissé lefelé lejtő szemzugokat és a karikákat, hogyan kell úgy felvenni a nejlonharisnyát, hogy ne szakadjon ki akkor sem, ha hosszú a körmöd, hogyan kell szépen manikűrözni, honnan tudhatod, melyik a bőrtípusodnak megfelelő alapozó, hogyan kell szépen feltűzni a hajamat, hogyan kell szeretkezni, bort tölteni, hátat masszírozni, hogyan kell helyesen spagettit enni, kinek hogyan illik köszönni, mikor kell kezet nyújtani, kivel kell tegeződni, kivel kell magázódni, hogyan kell hivatalos levelet írni, mikor kell nemhivatalos hangnemben írni a hivatalos levelet és fordítva, hogyan lehet megjegyezni az embereket valamennyire akkor is, ha nemlétező arcmemóriával születtél, hogyan kell eligazodni a térképen, hogyan kell becsekkolni a reptéren, mit vihetsz fel magaddal a gépre és mit nem, hogyan kell előadást tartani, hogyan kell kérdezni, hogyan kell válaszolni, honnan tudod, kik a barátaid, hogyan kell emberekben megbízni, melyik emberekben kell megbízni, hogyan kell embereket szeretni, hányféleképpen és melyiket hogyan és meddig és mennyire, hogyan kell haragudni rájuk és kifejezni a dühödet úgy, hogy azért agyon ne verjük őket, hogyan kell kibírni, ha rád haragszanak, hogyan kell megvédeni magadat, hosszú távra tervezni, hogyan kell dönteni, elhatározni, elköteleződni, melyik vitamint kell szedni, ha hullik és töredezett a hajad, hogyan kell fesztiválokra alkoholt becsempészni, hova kell állni koncerteken ha a hangzásra utazunk és hova, ha a látványra, mikor kell odaérni, hogy még beférjünk az első sorba, hogyan kell beosztani az idődet, hogyan kell magassarkúban járni, hogyan kell biztosra menni, hogyan kell megszervezni egy temetést, hogyan kell kibírni egy temetést, hogyan kell megírni egy cikket, mi számít megcsalásnak, hogyan kell leszedni a vízkövet a csempéről, hogyan kell mojitot csinálni, hogyan kell különféle fileformátumokat egymásba átkonvertálni, hogyan kell beállítani a wifit, hogyan kell tejszínhabot csinálni patronnal, mennyi borravalót kell adni, és mit kell tenni, ha a japán hegyvidéken túrázol, két hóleopárd követ és a katanád belefagyott a tokjába.

Semmit nem tanítanak azokban a középiskolákban. Semmit. Igen, szerintem is elég félelmetes, hogy az életben nagyjából mindent útközben kell megtanulni és kitapasztalni és másoktól ellesni és a saját bőrünkön kibírni. Nem, nem hiszem, hogy ezen az érzésen a közoktatás jelentős mértékben segíthetne.

Negyedik hét

(2010-09-27)
=============
1 adag Citromos-fahéjas almaleves 550 Ft
1 adag Diós csirkemell, zellerrel és paprikával pirítva szója szószban 1650 Ft

(2010-09-28)
=============
1 adag Burgonya palacsinta zöldséges vörösbabbal 1350 Ft
1 adag Zsírmentes joghurtos gyümölcs apróságok 750 Ft

(2010-09-29)
=============
1 adag Frankfurti krémleves szójavirslivel 550 Ft
1 adag Karalábéfőzelék sárgarépában sült jércefasírttal 1550 Ft

(2010-09-30)
=============
1 adag Almában sült tejpuding 650 Ft
1 adag Bazsalikomos ricottával töltött paradicsom cukkínis spagettivel 1450 Ft

(2010-10-01)
=============
1 adag Zöldséges "samosa" lencseraguval 1350 Ft
1 adag Joghurtos kölespuding 450 Ft

Metanyafogás

A fecnikről akarok írni, nem tudom, miért. Mert már egy ideje - nem tudom, mióta, régóta - nem merek itt szabadon írni, nem lehet itt igazán szabadon írni, de értsétek meg, nem lehet, ez itt az internet mégiscsak. Nem írhatok érzésekről, nem írhatok a munkámról, nem írhatok a többi emberről. És persze, ettől még lehet írni vígan az időjárásról meg ruhákról* meg Kohutról**. Csak ez oda vezet, hogy már nem ilyen akarok lenni, mint isolde. Mert régesrégen, amikor még a régi szép idők voltak, akkor az volt mindig az érzésem, hogy az isolde blog nevű identitásom sokkal viccesebb, vagányabb és talpraesettebb nálam, mint amilyen én hétköznap vagyok. Hasonlítani akartam rá.

Most meg ezen a blogon meg már rég nem olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni az életben, hanem pont direkt az ellenkezője. Titkolózó, okoskodó és távolságtartó és paranoiás és intellektualizáló és felszínes én ugyan nem akarok lenni, ez a blog meg egyre ilyenebb. Én valódibb akarok lenni és mélyebb és bátrabb és gyengébb. Ezért aztán mindenhová mindenféle sorokat írogatok, nekem nem egy titkos blogom van, hanem kettő, és akkor még offline dolgokról nem beszéltünk, ide-oda dugdosom magam, wordfile-okba és füzetekbe, történetek és emberek lapulnak itt meg ott fecniken, hogy valamivel ellensúlyozzam ezt az idegesítő okoskodást idefent.

Érdekes dolgok ezek. Nem tudom, mi lesz velük majd.

*Na, nem mintha lenne arról mit írni, hogy szeptember 1. óta nem vettem ruhát és hogyan szenvedek. Egyébként vajon ezen idő alatt külföldön vehetek ruhát?

**Ez a Kohut engem nem tudom, honnan ismer ennyire, de erről majd máskor mesélek.

Főleg a prioritásokkal van néha probléma

Például ha tegnap posztert készítettem volna sütőtökös-csokis süti helyett, akkor most nem itt tartanánk.

Breaking hearts to make the papers

Legyen valami vidám zene is végre, ha már egyszer idén elmarad a vénasszonyok nyara és most már hónapokig jéghideg, szürke esőre kell számítani. Tristan Prettymant az L. miatt ismerjük, semmi különösebben extra leány gitárral, sok szomorú számot is énekel, ha valakinek éppen arra lenne igénye. Ez nem annyira szomorú, van benne napsütés meg tengerpart is, meg szeretet.

Harmadik hét

Továbbra is ornish a bioséftől, kb. semmi se egyezik az elvárásaimmal, a legundorítóbbnak tűnő dolgok eszméletlenül finomak, a finomnak hangzóak meg rosszak, hát az élet az csupa meglepetés, emberek.

Az élet az olyan, hogy van benne indiai kebab csirkéből mentás-joghurtos vitaminsalátával, ez valami saláta meg világossárga színű fasírtnak imponáló gombócfélék, egynek elmegy, a "császármorzsa" fahéjas szilvával-t meg azért rendelem, mert régen szerettem a császármorzsájukat, ami nem császármorzsa (ezért az idézőjel), hanem valami müzlis cucc igazából. Ezen savanyú szilvalekvár van, túl savanyú, túl tömény, túl szilvalekvár.

A keddi nap az teljes egészében a sátáné, de úgy, hogy már reggel nem jön a villamos 15 percig, ezért egymillió fáradt, büdös vagy ingerült emberrel kell utazni és elkések a reggeli megbeszélésről, és ebben a szellemben folytatódik, minden elromlik, nyűg, folyamatosan csörög a telefonom, kopognak az ajtón, az élet megoldhatatlan problémák folyamatossága, amiket mégis nekem kell megpróbálni, és az ebédem is, ami általában megérkezik 11 körül, most egykor ér ide. Van benne laskagombás zöldborsóleves, ezt előre utálom, mert tiszta, átlátszó leves benne úszkáló répával és gombával, pont mint a menzán, ehelyett ízre nagyon finom, otthoni nagyanyám-főzte levesekre emlékeztet. A padlizsán steak pirított fokhagymával, brokkoli krémmel és fényezett karottával kicsit megvigasztal, a padlizsán megsütve krémes és olvadós és van hozzá izgalmas, zöld trutymó meg persze répa. A répa, az egy biztos pont az életben.

Szerdán eszem olyat, hogy rizses laskagombával töltött kellevél sütőtökraguval, ami nem répa, meg hárombab saláta krémes kapor öntettel, ezekről csináltam fotókat is, lásd alább, meglepő módon a ronda, zöldes, babos, kaporszagú, ijesztő babsaláta a díjnyertes, nagyon jó cucc, nem érezni a kaprot, de nincs túlzottan babíze sem, tökéletes.

A csütörtöki kaja a legjobb a héten, rózsaborssal sült csirkemell forró babsalátával, ez csirkedarabkák, klassz babsaláta, és van rajta egy csomó egész hatalmas szemű bors, amik ropognak és kicsit csípősek, klassz. Képünkön. Az aranygaluska vanília öntettel meg olyan, mint az aranygaluska, csak barna lisztből van, de különben semmiben sem különbözik a klasszikustól, és sok és finom.

A pénteket nem szeretem, tandori burgonya háromhagyma chutneyval, ez konkrétan burgonya meg hagyma, én szeretem az egyszerű ételeket, egyszerű ízeket, meg azt is, amikor nem főzik szét a zöldségeket, de a burgonya igenis legyen nagyon puhára főzve, és... legyen szalonnával. Sok szalonnával. A kapros túrólepény meg igencsak karakteres két szelet, az egyiket elajándékozom, nekem ez túl férfias, túl savanykás, túl extra. Az apukám imádná, az pont az ilyesmit szereti.

Alternatively massage into the affected area

Végső kétségbeesésemben (hogy tudniillik szombat este fél öt van és még nincs se kitakarítva, se kész poszterem a jövő heti kongresszusra) most ehhez nyúltam, semmi extra szokvány étcsoki van benne, de a csomagolás.

For immediate relief of: Chocolate Cravings, Lovesickness, Exam Pressure, Mild Anxiety and Extreme Hunger.
Directions for use: Tear open wrapper, break off desired dosage and consume. Alternatively massage into the affected area. Repeat dosage as required until finished. If symptoms persist consult our local confectioner.

Amelyben szokásosan nyávogok, hogy kevés az időm

Akarok írni a gyermekkori traumákról és a hamis emlékezetről, mert a múltkor több hete Manéla szóbahozta blogján, meg arról, hogy péntek este fél tízkor a szelfpszichológia Kohut utáni fejlődéséről hallgatni oktatást igenis hősies a részemről és ügyesen megfelelek általa az idealizált felettes énem elvárásainak, meg hogy vizsgáztam a mozgásterapeuta képzésből, ami jól sikerült, de sikerülhetett volna jobban is (mondjuk akkor, ha nem kérdezik azt a fejezetet is, amit nem olvastam). És akkor volt még az a héten, hogy D.-vel ültünk a Parázs presszóban és beszéltünk mintegy 3 órát könyvkiadásról meg pszichiáterekről, meg volt az, hogy pszichiáterekkel ültünk a kocsmában és beszéltünk pszichiáterekről. Nem tudom, már megint hogyan történt ez és mivel idéztem elő, hogy ennyi dolgom lett és megeszi az életemet a munka és nincs időm az erdőben sétálni, Sopronról már ne is beszéljünk, se aludni, se bulizni, se zenét hallgatni, se olvasni, jajjjistenemistenem, azt gondolná az ember (legalábbis Kohut biztos azt gondolná), hogy félek az ürességtől és ezért kell mindenfélével telepakolni minden percemet, de erről nincsen szó, én egy hónapig szabin voltam nyáron úgy, hogy nem utaztam sehová, csak lézengtem a napfényben meg néha elmentem futni vagy a kocsmába, én nem ismerem az ürességet, nem tudom, mi az. Vagy írhatnék a szeretetről is, számomra nagyon érdekes tapasztalat, hogy milyen volt mondjuk tinédzserkoromban megszeretni embereket és ismerni őket tíz meg húsz éve, és végignézni, mit műveltek azóta, és vajon milyen lesz majd amikor ezek az arcok hetvenévesek lesznek, akkor is állandóan felemlegetem-e még Charlesnak, hogy bezzeg amikor tizenhét évesek voltunk és elvittelek a buli után az apám kockaladájával és telihold volt és azon vitatkoztunk, hogy egy emberrel kell leélni az életedet, aki az első csókod, az legyen a gyerekeid anyja (ezt képviselte ő, jelenleg foglalkozásszerűen világutazó, ennek, ööö, párkapcsolati vonzataival együtt) vagy pedig mindenféle kalandokba kell keveredni és utazni és különben is egyedül akarok élni (én, jelenleg boldog házasságban a budapesti panelban); és hogy milyen teljesen másfajta dolog felnőttként megszeretni embereket, az is tök jó, dehát a szeretetről írni, mégis hová vezetne az, így is állandóan hippinek neveznek. És akkor kell még írni a heti adag ingyenkajáról is, az viszont kötelesség, a szeretetet most időhiány miatt megúsztátok, a répával töltött kelkáposztalevél elől azonban nincs menekvés, és egyébként rég akartam írni az Időről is, de arra már végképp sose volt.

Ma a szorongást szeretjük

Azt hiszem, az összes szorongásom közül a vizsgaszorongást szeretem a legjobban, minden megvan benne, ami egy jóféle, élvezhető szorongáshoz kell. Általában azért egy-egy vizsgának van valamicske tétje, és ha nem elég nagy a tét (vagy nem kerül elég sok pénzbe a vizsga esetleges ismétlése) ahhoz, hogy az ember hittel szorongjon, akkor még mindig fel lehet turbózni szimbolikus jelentésekkel. Mondjuk ez az a téma, amit senki se erőltetett rám, hanem kizárólag puszta kíváncsiságból kezdtem el tanulni, ezért mennyire kínos lenne beégni, vagy hogy az évfolyamtársaim már strébernek* tartanak, ezért lenne kínos, vagy az is jó szokott lenni, ha jelen van a vizsgán valamely jelentős személy, akinek a véleményére sokat adok, és jaj, mi lesz, ha pont az ő orra előtt derül ki, hogy fogalmam sincsen a véralvadási kaszkádról / az intermodális észlelésről / Kernberg személyiségelméletéről / egyéb tetszőleges alapvető tudásanyagról. Ha ez sem elég, akkor marad az utolsópillanatoskodás, hetekig ne tanuljunk semmit, álljunk neki abban a jól kiszámított utolsó pillanatban, amikor már épphogy pont nem fér bele az időnkbe a teljes tananyag, ez is ad némi plusz adrenalint. A vizsgaszorongásban még az is klassz, hogy ha igazán jók vagyunk, akkor a szorongás elmúltával az eleve jutalomértékű megkönnyebbülésen kívül még sikerélménynek is lehet örülni, mert mondjuk megdicsérnek vagy jó jegyet adnak, ideális esetben még papírt is róla. A szorongással töltött idő mindig behatárolt, és a végén konkrét választ kap az ember, nem olyan, mint mondjuk a hipochondria, ahol akármennyi orvosi papír birtokában is szoronghatsz nemlétező rosszindulatú daganatok miatt, amik csak pont nem látszottak a röntgenen, elcserélték a leletet, ésatöbbi (de hipochondriában nem utazom, úgyhogy itt nem tudok sajátélménnyel szolgálni).

Az előadói szorongás egyébként valamelyest ötvözi a vizsgaszorongás és a szociális fóbia előnyeit és hátrányait, de sajnos szociális fóbiás utálok lenni. És ahogy telnek az évek, elhull a virág, eliramlik az élet az embernek egyre kevesebb vizsgaszorongásban és egyre több előadói szorongásban lehet része, és kifejezett erőfeszítéseket kell tenni, és súlyos pénzeket tanfolyamokra befizetni, hogy az ember végre kedvére szoronghasson egy jót. Jelentkeztem is ma a harmadik szakvizsgámra, dehát az már sosem ugyanolyan, mint megboldogult lánykoromban volt az első anatómia kollokvium. Majd talán mondogatom ezt egyetemi hallgatóknak is, mint Florentino Ariza anyja a Szerelem a kolera idején-ben, amikor a csávó reménytelenül szerelmes**, és annyira szenved, hogy mindenki azt hiszi, hogy kolerája van, mert delirál, hallucinál, virágszirmokat eszik és zöldet hány naphosszat. Azt mondja neki az anyja, hogy idősebb korában már nem lesz ilyen, hogy ennyire komolyan veszi a szerelmet, úgyhogy addig élvezze a szenvedést és szánalmas gyötrődést és öngyilkossági gondolatokat, amíg még lehet.

*Időnként szeretek stréber lenni, direkt erre gyúrok.

**Nem, az isolde.hu szerkesztősége nem szerette volna azt a benyomást kelteni, hogy szerintünk a szerelem bármiben is hasonlítana egy anatómia kollokvium érzelmi hatásaira, még akkor sem, ha a két jelenség neurobiológiájában esetenként akár hasonló neurotranszmitterek is szerepelhetnek.

Főleg énvédő mechanizmusok

isolde: - ... mert én ragaszkodom hozzá, hogy a munkahelyi szelfem és a blogger-szelfem elkülönüljön, én értem, hogy ez a hasítás nevű elhárító mechanizmus, de nekem jogom van a hasításhoz, ha én hasítani akarok, akkor hasítok.
Pszichoterapeuta 1 (énekelni kezd az ebédlőasztalnál): - "Hogyha hallom én, minden az enyém, hasítani akarok, ááá!"
Pszichoterapeuta 2 (úgyszintén): - "Hasítani, próbálj meg hasítani, nem győzlek tanítani, hogyan csináld!"

Második hét

Második hete eszem az ornish-diétát, most egy csomó levest rendeltem és nagyon jók voltak mind, nagy adag, finom, forró, őszi levesek.

A szilvaleves rizstejjel az finom, savanykás-fahéjas-fűszeres, lilás színű leves volt, amivel kapcsolatban az az élményem, hogy a kezelőben ettem meg, valami megoldandó osztályos problémáról beszélt nekem a személyzet, én pedig egyszerűen képtelen voltam másra figyelni, mint a csodálatos szilvalevesemre. A sütőtökleves hasonlóképpen csodálatos volt, mondjuk én alapból imádom a sütőtököt. A vörösbableves burgonyával meg semmi extra, teljesen korrekt bableves.

Ettem olyanokat, hogy zsályával párolt préselt lazac, brokkolival és kelvirággal, erről nincs kép, aztán babos tönkölygaluska zöldséges töltött karalábéval (ez sok, barna nokedli sok, vörös babbal összekeverve, meg egy franciasalátaszerű zöldségekkel töltött karalábé), vargánya ragu barnarizzsel és párolt zöldségekkel (1. ábra), négyszínű rizottó tofusülttel (2. ábra), sajnos a lila színű rizzsel sikerült leennem drapp szoknyámat, valamint csirkemellel töltött paprika zellerpürével, paradicsommal. Ez utóbbihoz nem jutottam hozzá olyan könnyen, mert pénteken szabadnapos voltam, és ezért felhívtam őket, hogy ne a munkahelyemre, hanem az otthonomba szállítsák a cuccot, ami tavaly klasszul működött, idén viszont megígérték, majd kivitték a munkahelyemre, majd nagyon sokszor bocsánatot kértek. Azt hiszem, ha rendes ügyfél lennék, ki tudtam volna szedni belőlük valami kedvezményt, de így nem nagyon volt ötletem, mivel fejezhetnék ki irányomba a bűnbánatot.

Két édességet ettem a héten, azokat mindig imádom, brownie meggyel és barackkal-t, ami három nagy szelet, nagyon csokis brownie volt friss meggyel és nektarinnal, és mákos-joghurtos lepényt, ami meg két szelet lepény (az édességekkel úgy látszik nem fukarkodnak), tömény mák. Összességében teljesen meg voltam elégedve a heti ételeimmel, a pénteki szállítást leszámítva, de az meg nem a Séf, hanem a szállító cég hibája amúgy is.

Breaking

Erre kiderül, hogy Szabó Ervin kommunista volt, ezért át kellene keresztelni a könyvtárat. Steve Colbertet javaslom.

Nevemet hibátlanul

Általában szoktam egy kicsit olvasni a nagy elméletalkotók életéről, mert úgy sokkal könnyebben meg tudom jegyezni az elméleteiket is. Nyilván semmi értelme sincs ennek, Melanie Klein projektív identifikáció-fogalmáról viszonylag keveset mond, hogy lánya, Melitta Schmiedeberg nem csupán nem ment el a temetésére, hanem aznap piros csizmában tartott előadást az ellen-analitikustábor összejövetelén, és a bolondság fogalmának történetéhez sem visz közelebb az a tény, hogy Foucault egy gonosz buzi volt, mégis szeretem ezt csinálni. Ezért elolvastam a Winnicott-könyvből a szerző pár levelét, amiket az akkortájt menő pszichoanalitikusoknak írt, és egy csomót röhögtem a Lacannak szóló levélen. Bár kevesen fogjátok szórakoztatónak találni, de akkor is. Az ember azt hinné, hogy Winnicott meg Lacan nyilván az átmeneti térről és az ottan nyüzsgő szimbólumokról értekeznek halandó számára érthetetlen nyelven, ehelyett a levél így szól:

Kedves Dr. Lacan,

((...Pár szó arról, hogy köszi, hogy Lacan franciára fordított egy W-tanulmányt.)) Egyébként a nevem két "t"-re végződik (Winnicott), de az ilyen apróságok nem izgatnak. (...) A feleségemmel együtt igazán nagy örömmel emlékezünk vissza arra a vacsorára amelyet az Ön lakásában töltöttünk el, amikor a lánya összetört egy üveg bort a konyhában!

Szívélyes üdvözlettel,

D.W.Winnicott

A mai nap megdöbbentő felfedezése azonban nem ez, hanem az, hogy Margaret Mahler Sopronban született és Sopronban is van eltemetve?! Erre igazán nem számítottam. Eredetileg Margitnak hívják.

Íme, hát megleltem hazámat

Én tényleg fel voltam rá készülve, hogy az olvasótermekkel kapcsolatos idealisztikus várakozásaim majd csorbát szenvednek a kietlen valóság, ööö, nem tudom befejezni ezt a képzavart, rideg acélköntösén*, és kiderül, hogy a Szabó Ervin bölcseleti olvasótermében huzat van és négyéves gyerekek rohangálnak visítozva, de nem. Ott töltöttem szombaton majdnem a teljes nyitvatartási időt, kényelmes, bőr bevonatú székek vannak, sötét faburkolat, csigalépcső, kandalló, hatalmas ablakok mögött kék ég, csendben olvasgató vagy diszkréten horkoló látogatók, pszichoanalitikus szerzők katalogizálva, és kettőszáz forint a büfében egy tejeskávé. Miért nem szóltatok nekem erről előbb?

*Elnézést, 18 napja nem vettem ruhákat, mindenről azok jutnak eszembe.

Főleg a könyvtárban

De a legklasszabb dolog, amit tegnap felfedeztem, az a könyvtár. A mozgásterapeuta képzéshez ugyanis obskurus pszichoterápiás könyveket kell olvasni, amiket az elmúlt év során nagyjából beszereztem a különféle cuki könyvesboltos fiúk, könyvkiadók isten háta mögötti boltjaiban üldögélő kedves nénik, antikvárium-weboldalak és kiváló vadászösztönöm segítségével, de jövő héten vizsgázunk és még mindig nincs meg az összes könyv. Nyugalom, eddig is tisztában voltam a könyvtárak létezésével, tizennyolcéves korom előtt én nagyjából kiolvastam a soproni gyermekkönyvtárat és a felnőttnek is egy részét, és a sote egyetemi könyvtárat is használom, bár inkább a honlapjukat, mint magát az épületet. Ugyanis nekem kellenek a könyvek, én hajlandó vagyok belátni, hogy az emberek kölcsönben vannak nálunk, szerepelnek egy darabig az életünkben, aztán eltűnnek, a könyveket ellenben szeretem megvásárolni és odahaza tárolni polcokon. Ezért élek Budapesten 15 éve úgy, hogy a Szabó Ervin Könyvtárba még sosem tettem be a lábam. Eddig. Kiderült ugyanis, hogy az említett pszichoterápiás könyvek (egy Bálint, egy Stern és két Winnicott, meg egy Damasio pluszban hobbiból) nem kaphatóak, nincsenek meg a sote egyetemi könyvtárában, megvannak viszont a Szabó Ervinben, kénytelen vagyok elmenni értük oda.

isolde (szégyenkezve): - Jó napot, még sosem jártam itt és könyveket szeretnék kölcsönözni, mi a teendő?
Kedves lány a pult mögött (hasztalanul próbálja elkendőzni megrökönyödését): - Sosem?
isolde (lesüti a szemét).
Lány (bizonytalanul): - Akkor... olvasójegye sincsen nálunk?
isolde (lesütött szemmel nemet int).
Lány (időközben visszanyerte a lélekjelenlétét): - Akkor be kell iratkoznia, ott szemben a kollégámnál, azután pedig a második emeletre menjen fel, ott a szabadpolcos részen vannak a kölcsönözhető könyvek.

isolde: - Jó napot, szeretnék beiratkozni.
Fiatalember a pult mögött: - Járt már nálunk?
isolde: - Nem, még sosem.
Fiatalember (elkerekedett szemekkel): - A fiókkönyvtárainkban sem?
isolde: - Nem.
Fiatalember: - Akkor benn sincs a rendszerben?... Töltse ki ezt, kérek egy személyi igazolványt. Hány hónapos tagságot szeretne?
isolde: - Három.
Fiatalember (meglepetten): - Csak három? Az kétezer forint lesz. - Kitölt, beír. - Tessék, itt az olvasójegye.
isolde (zokogásban tör ki): - De kérem, értse meg, ez nem azt jelenti, hogy én nem olvasok, én nagyon is sokat olvasok, csak meg szoktam venni a könyveket, és egyébként is, én vidéki vagyok, én a fiatalkoromat Sopronban töltöttem és ott sokat jártam könyvtárba, engem ott az összes könyvtárosnéni személyesen ismert, én tudom, mi a könyvtár, én tudom, mi a könyv, én szoktam olvasni (zsebkendőt vesz elő, szánalmasan orrot fúj), és nem azért iratkozom csak három hónapra, mert soha többet nem karom betenni ide a lábamat, hanem mert csak kétezer forint van nálam készpénzben, és abból csak annyi jön ki... (olvasójegyét szorongatva sírva elrohan).

Ehelyett mosolyogva azt mondtam, hogy "értem, köszönöm, és meg tudná mondani, hol jutok fel a második emeletre?"

Fele könyv kölcsönözhető, másik része csak helyben olvasható, a kölcsönözhetőeket elhozom, és bámészkodom még egy kicsit a könyvtárban. Én a könyvtárakat eddigi életemben könyvek kölcsönzésére használtam, a soproni könyvtár olvasóterme ugyanis sokkal ridegebb és kényelmetlenebb volt, mint az otthoni ágyam, íróasztalom, a kertünk vagy épp a padló. Azóta meg mindenféle helyeken olvasok, a metrón, otthon a kanapén, kávézókban, itt-ott, mindig megzavarnak, mindig közbejön valami, hazajön a férjem, végez a mosógép, megérkezünk Árpád Híd metrómegállóhoz, elfogy a tejeskávém, csörög a telefon, meg kell néznem az emailjeimet. Még a Budapest-Sopron vonatút a legjobb, ott csak a kalauz szokott jönni, és csak néha vannak zajos gyerekek. A könyvolvasás mindig egy kicsit olyan, mint az alvás, nagyon szeretem, de egy luxus, amire a jelenlegi életemben nincs idő és nincs tér sem, amit minél kevesebb ideig és minél hatékonyabban kellene művelni. Ezen a helyen pedig több emeletnyi termek vannak direkt azért, hogy ott az ember olvasson. Azért építették őket. Hogy könyveket olvassanak benne. Ez a funkciójuk. Ó, istenem, vannak helyek, ahol senki sem zavarhat meg olvasás közben, mert direkt arra valók. Direkt csend van és asztal és székek vagy fotelok és könyvek. Arra valók, hogy olvassanak bennük. Az olvasásnak létjogosultsága van. Persze, a sote könyvtárban is van olvasóterem, vannak, akik ott tanultak vizsgaidőszakban vagy folyóiratokat olvasnak, én a kolesz tanulószobájában tanultam és a folyóiratokat online olvasom (ha éppen), azt se tudom, hogy néznek ki a valóságban. Persze, tudtam én, hogy vannak a könyvtárakban olvasótermek és az emberek ott olvasnak, de valahogy mégis az volt a hiedelmem, hogy igazi olvasótermek csak Szerb Antal-regényekben léteznek a British Museum könyvtárában. Erre tessék. Le vagyok nyűgözve.

Érjen savanykás gyümölcsíz utol

Ez a szeptember, ez most nagyon érdekes, mert értem én, hogy a valóságban undorító idő van, de valahogy mégis az a benyomásom róla, hogy: őszi napfény, aranyló falevelek, fahéjas szilvaleves. Nem hagyom, hogy a tények összezavarjanak. Kb. egyetlen olyan nap volt, amikor sétáltam a napfényben, megérkezett ugyanis a könyv, amit rendeltem az Atlantisz könyvesboltba, ők túl korán zárnak ahhoz, hogy munka után be tudjak menni (hatkor és én négyig dolgozom, de ez se zavarjon össze), ezért ebédszünetben kiszaladtam napfénybensétálni és megszemlélni a cuki könyvesboltos fiúkat. A sors büntetéseképpen persze este hatkor kiderült, hogy vannak itt elintézetlen teendők, amik ugyan nem az én dolgom lettek volna, de mivel senki más nem csinálta meg, jó sokáig dolgoztam végül, mondjuk szerintem simán megérte azt a pár nanogram D-vitamint, amit délben begyűjtöttem a bőrömbe. Sétáljatok sokat napfényben, mert mindjárt itt a téli depresszió és jaj nekünk.

Ilyenek vannak, meg izgalmas, új projektek, amikről nem mesélhetek az internet nyilvánossága előtt, meg még az, hogy ebben a hónapban az emberek engem szeretnek. Komolyan, különösen szeretnek és mindenfélét hoznak, de úgy, hogy bloggerek Stardust dvd-t és Middleman-szövegkönyvet, más bloggerek klassz olasz kávét és kekszet Olaszországból, a betegek felváltva bonbont és cserepes orchideát, Anngel bordó kordbársony nadrágot (a vásárlásabsztinencia időszakaiban minden rongynak rettenetesen örülünk, ez meg még jól is néz ki), és most még egy kongresszusi részvétel is beesett a jelenleginél egy fokkal talán kellemesebb klímájú országban. Klassz, mert ugyan az orvosokról az a kialakult kép, hogy állandóan ötcsillagos hotelek medencéje mellett koktéloznak "kongresszus" címén az adófizetők / a gonosz gyógyszercégek pénzén, én hajlott korom ellenére még sosem voltam napfényes országban szakmai kongresszuson, szóval itt az ideje. Bár magamat ismerve a szakmai programon fogom tölteni az idő nagy részét és nem a tengerparton, but still.

isolde (lelkesedik): - És képzeld, én megyek a kongresszusra, és meg fogom nézni végre élőben a <közismert nemzetközi szaklap közismert szerkesztőasszonyá>-t!!!
kolléganő (kissé megütközve): - Azt hittem, az Akropoliszt fogod mondani.

Írok nektek ismeretterjesztést a traumatikus emlékekről. Olvastam Manelánál (aki olvasta egy könyvben), hogy milyen elrettentően káros dolog az önigazolás, és nem is csak a házastársi veszekedésekben, hanem odakint a társadalomban is, sőt, a pszichiátriában. Vannak például emberek, akiket gyermekkorukban megerőszakoltak, és ezek ahelyett, hogy szépen túltennék már magukat ezen a hülyeségen, a traumás eseményt később mintegy ürügyként használják fel saját tetteik, egyéniségük magyarázatára, áthárítva a felelősséget. De ha ez nem lenne elég, a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában már-már tömeghisztériává vált az elfeledett gyermekkori emlékek felidézése pszichoterápia, esetleg hipnózis segítségével. A páciensek hirtelen emlékezni kezdtek ilyen-olyan gyermekkori szexuális abúzusra, amelyben édes apukájuk vagy az óvónéni részesítette őket, és csak sokkal később derült ki, hogy ezek a hamis emlékek valójában nem történtek meg, csak a Pszichiáterek sugallták őket. A Pszichiáterek (mint rendesen) számtalan ártatlan ember életét tették így tönkre, de természetesen később sem vallották be, hogy tévedtek, hanem görcsösen ragaszkodtak hozzá, és praxist meg egzisztenciát építettek a jelenség köré.

Azt nem tudom, mi történt a nyolcvanas évek Amerikájában (simán el tudom képzelni, hogy tömeghisztéria), és nincs is kedvem tudománytörténetileg utánaolvasni, ugyanakkor a gyermekkori abúzus / hamis emlékek kérdése izgalmas, és erről fogok mesélni most. Tudniillik arról, hogy elfelejtheti-e az ember, ha szexuálisan zaklatták vagy bántalmazták, és utána visszanyerheti-e az emléket, illetve "visszanyerheti"-e olyankor is, amikor nem bántalmazták, illetve miért nem teszi már túl magát rajta.

 

Áh, csak a munkáról tudok beszélni

Most már épp kezdtem megzakkanni a sok nyomasztó régi feladattól és izgalmas új projekttől, úgyhogy amikor nyugalom volt az ügyeletben, készítettem magamnak kategóriák szerinti teendőlistákat, melyik cikk, kutatás, adminisztratív teendő hol tart épp, és mit kell tennem vele. Kicsit sajnálom, hogy sosem tanultam projektmenedzsmentet, nem tudom, mennyire van abban olyan, a mindennapokban használható tudás, amire magamtól még nem jöttem rá. Bár sok olyan hatékonyságnövelő dolog van, amire magamtól nem jöttem rá, hanem meg kellett, hogy mondják. Mint például legutóbb Lamtól az, hogy "avoid taking it as a symbolic task", amit kb. öt évvel ezelőtt kellett volna motivációs poszter formájában a falra celluxoznom, rengeteg rinyálástól kímélve meg ezáltal szűkebb környezetemet. Persze, ha túlzott szimbolikus jelentőséget tulajdonítok a feladatoknak, akkor ugyan nehezebben végzem el, de a végén sokkal jobban lehet örülni, például biztosan nem táncikáltam volna körbe az épületet minden ajtón bekopogva és nem vettem volna egyből két pár cipőt a Cikkem megjelenésekor, ha nem terhelte volna szegénykét annyi projekció. Hát igen, szorongani amiatt a pillanat miatt érdemes, amikor megszűnik.

De nem erről akarok írni, hanem, hogy most, hogy némi átmeneti rend van az agyamban és a polcomon és valamennyire a sajátgép-mappáimban is, az alábbi megdöbbentő felfedezésekre jutottam:
- a teendőim túlnyomó többsége az "egyéb" kategóriába esik, ami egészen biztosan káros hatással van mind az életminőségemre, mind azokra a teendőkre, ami nem "egyéb".
- egymilliárd oldal szakmai cikket és könyvet kell elolvasnom vagy kellett volna már régesrég.
- tényleg vannak régi, nyomasztó, és izgalmas, új feladatok.

Arra is rájöttem (újfent), hogy én tényleg nem tudom, valaha képes leszek-e arra, hogy adott szakterület egyetlen szűk szeletkéjének a szeletkéjének legyek a szakértője, pedig az egy csomó előnnyel járna, például lenne valami, aminek én lennék a szakértője, és mindig okosnak érezném magam. Ahelyett, hogy viszonylag sok dologhoz tudok egy vagy két értelmes mondatot hozzászólni, de mindegyik esetében pontosan látom, hogy mennyi mindent nem tudok még, és mindig hülyének érzem magam. Nem beszélve a dolog gyakorlati hasznáról. Hát, ez van, most vagy úgy kell leélnem az életemet, hogy sok dologhoz érzem magam hülyének, vagy reneszánsz öregasszony leszek bámulatos interdiszciplináris tudással, lemezgyűjteménnyel és baracklekvárral. Esetleg reneszánsz öregasszony, aki sok dologhoz érzi magát hülyének. Igen, valószínűleg ez.

Első hét

Ez az a bejegyzés, ahol a kajákról írok, mindjárt, csak először magyarázat. A bioséf eredetileg vegetariánus konyha, én viszont húsos ételeket ettem, a rejtély megoldása pedig a séf új fogyasztó és szívvédő diétája, amit az Ornish fedőnevű diétás módszernek megfelelően állít össze. Én személy szerint nem vagyok semmilyen diétás módszernek elkötelezett híve, ebben csirke van meg hal meg zöldségek, amiket szeretek, aki bővebben szeretne olvasni a diéta mibenlétéről, orvosi alkalmazásáról, az fáradjon errefelé. A honlapon egyébként annyi az izgi, hogy regisztrációkor meg kell adni az ember testsúlyát, mennyit mozog, meg még pár adatot, ez alapján a rendszer kiszámolja a heti tápanyagszükségletet, és amikor rendelem az ételeket és sorban kattintgatom be, hogy melyiket kérem, akkor oldalt mutatja több színes csík, hogy az eddigi rendelés mekkora részét teszi ki a heti megengedettnek. Teljes napi étrendet lehet rendelni hat napra, amiből én csak kétharmad ebédet szoktam (főétel plusz egy valami) öt napra, ez a heti megengedett zsír és szénhidrátbevitelem töredékét szokta mutatni, az élelmi rost bevitelemnek viszont elég nagy %-át, ez jó. Olyan nem történt, hogy többet akartam volna rendelni a heti megengedett zsíradagnál, úgyhogy akkor nem tudom, mi történik, kigyullad-e egy piros lámpa, megszólal egy riasztó vagy kommandósok veszik körül az épületet.

Kezdjük azokkal, amik tetszettek. Ettem kókusztejben párolt tilápia filét thai zöldségekkel, ez nagyon finom, nagyon puha, nagyon omlós hal volt, egy marék csíkokra vágott, kicsit csípős zöldséggel, szerettem. A legfinomabb a héten a pénteki kaja volt, amit úgy hívtak, hogy "Tökfőzelék" tökmaggal pirított csirkemellel, én a tökfőzeléket utálom és utoljára szerintem oviban ettem, amikor felettem állt a dadusnéni és hiába sírtam, esélyem se volt, megjegyzem, a gyermekkori traumatizáció rengeteg mindent okoz az ember személyiségében a későbbiekben, most olvastam nyomtattam ki erről számtalan cikket, de ez mellékszál. Tehát arra gondoltam, kaland az élet, hátha az idézőjel javít valamit a tökfőzeléken, vagy éppen azt jelzi, hogy nem is tökfőzeléket értenek alatta, hanem steakburgonyát vagy csokoládéfagylaltot vagy egy piros sportautót. Párolt, zöld színű zöldségcsíkokat (gondolom, tök, de mivel évtizedek óta nem ettem sütőtökön kívül más tököt, így nem lehetünk benne biztosak) értettek alatta kevéske fűszeres lében, meg puha csirkemelldarabkákat tökmagba forgatva. És ettem olyat is, hogy padlizsános mini pizza ruccola krémmel, ami kis, barna tésztakorongocskákat jelentett padlizsánkrémmel a tetejükön, meg zöld trutyit, meg is kaptam a magamét a nézelődőktől ("az meg mi, kakispogácsa?"), de igazából finom volt. Némelyik étel mellett volt egy kevés jégsaláta is, holott benne sem volt a nevükben, ezt örömmel üdvözöltük. Volt még csirkemellel töltött padlizsán kelvirágpürével és sárgarépával (képünkön, értelemszerűen a kelvirágpüré a furcsa színű Dolog, ami nem a padlizsán és nem a répa),

valamint parajos gnocchirolád paradicsomos laskagombával és parmezánnal, amelyet kényszerítő erejű logisztikai és pszichológiai nyomásnak engedelmeskedve nekiadtam a Filozófusnak (képünkön) (nem a Filozófus, a rolád). Konkrétan az történt, hogy ügyelet utáni szabadnapon voltam, ezért kimentem ebédelni a városba Alaine-nel egy meg nem nevezett olasz étterembe, ahol elképesztően finom ruccolás raviolit ettem és elképesztően finom tejeskávét ittam, miközben megbeszéltük az életünket, de ez mellékszál, utána még visszajöttem a munkahelyemre. Itt szomorkodott a Filozófust délután fél háromkor úgy, hogy még nem volt ideje ebédelni, és ugyan eredetileg haza akartam vinni a kaját vacsira, megesett rajta a szívem, nekiadtam, és alaposan megfigyeltem, milyen érzelmeket tükröz az arca, amíg eszi. A görbe nagyjából három szakaszra volt osztható, 1. megtudja, hogy kaját kap, öröm, meglepetés, 2. elkezdi enni, fintorgás, undor, csalódottság, amelynek verbálisan is hangot ad "én ettem már gnocchit és az nem ilyen volt", "miből van ez, nyers kukoricadara?", "és ez mi ez a zöld, valami csíra?", majd fokozatos átmenettel értük el a harmadik szakaszt, 3. derűs, megbocsátó arckifejezés, "végül is meg lehet ezt enni, ha az ember már megszokta", "te, ez nem is rossz" - kijelentésekkel.

A héten egy alkalommal rendeltem levest, amit szintén a Filozófus evett meg, fahéjas szilvalevesről van szó, próbáltam győzködni, hogy szerintem azt meg kell melegíteni és forrón kell tálalni, hogy fűszeres illatával felidézze a kandalló / a nyár melegét esős őszi délutánokon, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a gyümölcslevest hidegen esszük. Azt mondta, finom, csak az anyukája nagyobb darab szilvákat szokott bele tenni. A többi napokon meg édességet rendeltem, mivel imádom az egészséges bioédességet, tudjátok, amiben nincs sok cukor, viszont annál több méz meg barna liszt. Volt tiramisu ricotta krémmel, meg banánfelfújt szederöntettel (képünkön),

meg zabpehellyel töltött körte fahéjöntettel, ezek mind hibátlanok voltak, és volt a Coco-Kamut, amiről nem tudtam, micsoda, nos, ez kókuszreszelékkel kevert madáreledel volt, nem tudom, minek rendeltem meg, amikor utálom a kókuszt, a tökfőzelékes napon történt, úgy látszik, feszegetni akartam a határaimat. Sajnos, túl kókuszos volt és túl bio. Később utánanéztem, a kamut az egy magyar település, ahol tréfás kedvű honfitársaink parkot neveztek el az index.hu-ról, valamint egy ősi búzafajta. Sejthettem volna.

A fotókat én csináltam, ezért nem túl profik, de legalább a valóság van rajtuk.