Lányhírek

A kis Lány eközben csak egyre cukibb, a baba első szava helyezésért egyelőre a "labda" és a "kacsa" versenyez, rendeltetésszerűen használja őket, de egyiket sem mondja még annyira jó kiejtéssel, hogy kívülálló is megértené, addig meg szerintem nem kvalifikálnak első szóként. Mindenféle mást is mond, amit mi sem értünk, de a normál beszéd hangsúlyával, kérdez, válaszol, nagyon cuki. Kapaszkodás nélkül áll és bútorok mentén kapaszkodva jár, kavicsokat pakol fel a csúszda aljára, és rettenetesen rosszul alszik. 

Ami a tejallergiáját illeti, eszegettem némi fagylaltot meg joghurtot, mire taknyos lett - ez lehet a tejallergia tünete is, de valószínűbb a szimpla nátha - , majd kiütéses is lett, majd másik fajta kiütése is lett. A kiütést egy idő után megmutattam a gyerekorvosnak (mégiscsak pár ezerrel több kiütést látott nálam), azt mondta, ez inkább vírusfertőzéshez tartozó kiütésnek látszik, majd elmúlik, ne vigyem napra, egyen kálciumot. Én különben pontosan tudtam, hogy nem fogom tudni objektíven megítélni ezt a tejkérdést, hát ez van, most akkor, mittudomén. Egy-két hónap múlva megpróbálom újra. 

Főleg a cipőkről

Mindig úgy sajnálom a szegény velvetes meg díványos csajokat, akiknek tuti, hogy még sohasem volt valódi Ugg csizmájuk, máskülönben nem írnák meg félévente, hogy gáz. De komolyan, évek óta rendszeresen megvan a minimum évi két fikázás. Most így nehéz beleélnem magam a témába a plusz 30 fokban, de higgyétek el, annál jobb nincs, amikor metsző hideg van, de a lábamat melegen tartja, megöleli és szereti a pihe-puha szőrme és megvédi a valódi, ausztrál marhabőr. Nagyságrendekkel kevésbé utálom a telet, amióta felfedeztem. Persze, bután néz ki, ugyanakkor higgyétek el, az olvadó hólatyakban magassarkú műbőr csizmákban botladozva csúszkálás meg egészen szánalmas látványt nyújt. Bár nekem teljesen mindegy, hogy néz ki, ha egyszer ennyire betölti a funkcióját. Sokkal nagyobb baj, hogy nevetségesen drága.

A cikkben szereplő többi dologról is megvan persze a véleményem, hát szerintem 40 évesen is alap az ember ruhatárában a kapucnis pulcsi és a feliratos póló, hisz senki nem csak kizárólag a munkahelyére jár (?), bár ha jól választ munkahelyet, akkor oda is nyugodtan bemehet bármiben. Én például egyszer rájöttem, hogy a kórház tényleg mennyire lazán kezeli a dress code-ot és örömömben hetekig Patti Smithnek öltöztem. 

Mondjuk nekem is volt ilyen kosztümös korszakom, mert a diplomaosztó után épp a Görivel jártam, aki szerint egy nő legyen nőies és ezért vett nekem tök szép bőrcsizmákat, meg szép bőrtárcát, és huszonévesen egy ideig behódoltam ennek a trendnek, aztán kinőttem ezt is. Valójában persze van kiváló kosztümöm, és amikor a helyzet úgy kívánja, rendeltetésszerűen tudom viselni, akárcsak az elegáns tűsarkúmat, ugyanakkor mindig azok a figurák a példaképeim az amerikai filmekben, akik annyira profik abban, amit csinálnak, hogy már nem szükséges belesimulniuk a tömegbe. Amikor a világ legjobb bombaszakértője egy rém idegesítő, széttetovált, rasztahajú, neonzöld tornacipőt és batikolt ingeket viselő afroamerikai, de őt kell hívniuk, mert ő a legjobb. Én csak annyira akarok jó pszichiáter lenni, hogy bátran viselhessek magánrendelés közben is Martens bakancsot. 

Asszony, verve

Programajánló / világmegváltás rovatunkban: ez egy nagyon jó könyv, sokkal jobb, mint amilyenre az előzetesen hallottak alapján számítottam. Bántalmazott nők történetei, hát persze, fontos, de nyilván megrázó és kissé hatásvadász panaszáradat és/vagy értelmiségi gender-rinyálás, szóval élvezetes olvasmánynak nem hangzott. És képzeljétek, hogy az. Persze szörnyű, de jól van megírva, nem túl elméleti, de azért van benne háttértudás, semennyire sem nyafogós, semennyire sem vált ki szánakozást, a főhős / szerző csaj intelligens, de nem a tipikus balliberális fővárosi feminista értelmiség vagyok csapatból való (nem, nem, semmi gond nincs velük sem, ugyanakkor üdítő a változatosság), ehelyett egy értelmes, öntudatos, kisportolt, szilikonmellű, tetovált, szőke, hívő keresztény nő. Legalábbis ennyi derül ki róla a könyvből. Holnap dedikál a könyvhéten. 

Update: még csak a háromnegyedénél tartottam, amikor írtam az előzőeket, és a sztorik mind mennyiségben, mind nehézségben fokozatosan durvulnak, úgyhogy most kiegészíteném azzal a kérdéssel, hogy vajon ki hányadik oldalnál kezdett sírni? Én a 168.-nál álltam közel hozzá, csak épp villamoson utaztam. 

Élned, halnod

Asszem 2004-ben voltunk először Thaiföldön a férjemmel, ott jósoltattam magamnak egy ilyen rendkívül autentikusnak tűnő, csak thai-ul beszélő öreg asztrológus bácsival, sőt, a mindenféle babonaságot mélyen ellenző leendő férjemet is rávettem*. A bácsi megsárgult papírok és rovátkolt kis fém szögmérők meg effélék segítségével elmondta (vagyis a tolmács mondta el), hogy az életem melyik szakaszában nagyjából mi várható - olyanokat, hogy ez a pár év egy nagyon dolgos szakasz, majd ez a pár év sikeres, beérik a munka gyümölcse, ez a pár év alkalmas a házasságra, ebben a pár évben a munka lesz inkább fontos, ebben a pár évben a család. Eddig nagyjából tényleg úgy alakultak a dolgok, a 'fontos lesz a család' szakasz elején született a Lány. 

Azt is mondta, hogy valamikor a negyvenes éveim elején máshova, messzebbre költözöm (gondolom, külföldre vagy Sopronba), és ezt nehézségek, szomorúság övezi. Mivel a férjemnek is elmondta ugyanezt, megnyugodtam, hogy nem válunk el, hanem együtt költözünk (nyilván látta ő vagy az asszisztense, hogy bár külön-külön mentünk be hozzá, de együtt érkeztünk, szóval érdemes hasonló dolgokat jósolnia kettőnknek). Részemről örülök is, ha nem kell a teljes hátralévő éveimet szeretett fővárosunkban leélnem, és mondjuk optimista lévén kizárnám azt a lehetőséget, hogy Norilszkban kényszerülünk letelepedni. Már csak azon szoktam aggódni, hogy a költözés körüli szomorúság, nehézség mit jelenthet: remélem, csupán azt, hogy Magyarországgal történik valami rossz, és nem pedig a gyerekemmel. Mondjuk mostanában kezdek megnyugodni, hogy az előbbi.**

*Ma már nem sikerülne. Mostanában azzal bosszantom, hogy ha nagy ritkán lottót vesz, mindig emlékeztetem rá, hogy felesleges, úgysem nyerünk, hiszen nem mondta a jós. Csak szólt volna, ha nyerünk a lottón, nem? 

**Most lehet hazaárulózni, de ha választanotok kellene, hogy beteg legyen a lányotok vagy mittudomén, legyen valamilyen kevéssé demokratikus államforma / szegénység, akkor mit választanátok? Leukémia vs. diktatúra? A gyermekkori leukémiák többnyire viszonylag jól gyógyíthatóak, ugyanakkor hosszú távon egy ország is kihever pár sötétebb évtizedet. 

Peace, flowers

Eddigi tapasztalataim alapján úgy képzelem, hogy a fotók elkészültét közvetlenül követő pillanatban ezeknek a nőknek az arcáról lehervad a műmosoly és artikulálatlanul ordítozva szorongatják egymás torkát. 

My normal approach is useless here

Amúgy hogy kell gyereket nevelni? Hogyan veszem rá az egyévest, hogy engedelmeskedjen? :) Jó, tudom, sehogy, de csak egy dologban szeretném. Konkrétan: ledobálja az ételt az etetőszékből. Elvesz a tányérkájából egy banánkarikát és ledobja a földre. Rászólok, hogy nem szabad ledobni. Elvesz egy almakockát.... a szája felé közelíti.... az ajkához érinti... közben engem néz.... majd ledobja a földre és csóválja a fejét, hogy "nem". Ezután észreveszi, hogy valamelyik az etetőszék lábtartójára esett és nem a földre, lehajol érte, hogy felvegye? nem, azért hajol, hogy lepiszkálja a földre, hogy biztosan leessen. 

Részemről elmondom szigorú, nyugodt hangon mindig, hogy nem szabad ledobni. Nem. Nem. Néha elveszem előle az ételkockákat és én adogatom tovább. De ez sem megoldás, egyrészt nem fejlődik önállóságban, másrészt odanyújtom, beveszi a szájába, majd kiveszi és ledobja. 

Nem mindig, csak ha ahhoz van kedve. Tudja, hogy nem szabad, és mégis csinálja. 

Egyszer-kétszer volt, hogy rákiabáltam, egyszerűen kíváncsi voltam, mi történik, akkor megijedt, majd tovább dobált. Jó, hát olyan is volt, hogy röhögtem, az nyilván nem ideális. Én különben jártam asszertív tréningre, többnyire el tudom mondani ugyanazt törött lemezként higgadt hangon százezerszer, de nem használ. Ok-okozati összefüggéseket az ilyen kicsi gyerek még nem ért, nem mondhatom neki, hogy ha ledobod, akkor anyunak takarítania kell és később megyünk a játszótérre. A kutyát meg orron kell legyinteni, de azt nem fogom. 

A másik dolog, amit nem szabad, a parkban homokot, döglött legyet, kavicsot enni, itt is rászólok, megérti, fejét rázza, aztán tovább próbálkozik, de akkor elhozom onnan, elveszem tőle a fogyasztásra alkalmatlan dolgot, elterelem a figyelmét, ez nem probléma. Csak a dobálással nem tudok mit kezdeni. 

Nos? 

Amúgy én felnőttpszichiáter vagyok, nem gyerekpszichológus, ha esetleg valaki azt gondolná, szakmailag tudnom kellene az ilyesmit. 

Főleg nárcizmus

Tegnap meg elmentem egy egész napos továbbképzésre, a férjem épp külföldön van, így egész napra (= reggel fék kilenctől este fél hétig) az anyukámra hagytam a Lányt. 13 hónapos, most volt ilyen először, és meglepően jól vette, mi több, sokkal kevesebb nyafogás árán többet aludt napközben, mint velünk. 

A workshop meg szuper volt, ez a nő tartotta, részben a sématerápiában használatos sémamód-megközelítésről szólt, amit persze már ismerünk, de ő a rengeteg példával és gyakorlati tanáccsal még így is sokkal életközelibbé, érthetőbbé tette, másrészt a nárcisztikus személyiségzavar sématerápiás megközelítéséről, ami meg Wendy szakterülete. Jó élmény volt látni valakit, aki ennyire ért ahhoz, amit csinál, szereti is, és a tudását ilyen jól át tudja adni. Persze, nagyon amerikai volt, de jó értelemben, ami alatt azt értem, hogy végtelenül optimista és gyakorlatias. Pedig leginkább csak a papír miatt, vagyis azért mentem el, mert ez az első lépés, hogy certified sématerapeuta lehessek, nem is számítottam rá, hogy ennyire hasznos lesz.

Ha rengeteg időm lenne, írhatnék egy kicsit szakmaibb blogot a saját nevemen, és akkor ott megtalálhatnának a páciensek és elolvasnák, mennyit képzem magam meg milyen szakmailag elkötelezett, egyúttal jó arc vagyok, és majd özönlenének a magánrendelésemre, igaz? Mivel ide akárki ír, azt mindig elirányítom máshoz az inkognitó miatt. De nincs sem időm, sem kedvem egy másik blogot írni, hát ez van. Mondjuk eddig magánrendelni sem volt kedvem, de most Wendy tudása és lendülete miatt eszembe jutott, hogy ja, engem ez érdekel és szeretem is.  

Dolgok a térben

Még a mozgásos konferenciáról akartam írni, vagyis a Pszichodinamikus Mozgás és Táncterápia műhelykonferenciájáról, csak bloggerválságba kerültem ettől, mert túl személyes, meg mások is szerepelnek benne, vannak, akik olvasnak, ezek ismerik azokat, akik még ott voltak, most akkor mit is írhatok le pontosan, ami nem túl személyes - ez de érdekes! Mármint, hogy tizenegy év blogírás után olyan automatikusan megy nekem ez általában, gondolkodás nélkül implicit módon cenzúrázom magam, még a munkahelyemről is tudok úgy írni, hogy közben nem tudatosan a fejemben van, hogy ezt bármikor elolvashatja a Prof meg a legvadabb borderline betegünk egyaránt. Holott az égvilágon semmi intim vagy titokzatos nem történt. A másik meg, hogy mozgásterápiás élményekről verbálisan írni olyan, mint építészetről táncolni*, hogy klasszikust idézzek, olyan bénán hangzik, nem adja vissza az érzést.

Na, mindegy, az volt, hogy lemerült az autóm akkumulátora, feltételezhetően a sok állástól, Niké férje újraélesztette és azt tanácsolta, hogy a következő napokban járjak vele sokat, úgyhogy autóval mentem a helyszínre, kissé izgulva, hogy odatalálok-e (ja, mert a GPS is meghalt), nem lesz-e számomra kisvárosi, ügyelten sofőr számára ijesztően nagy forgalom, találok-e parkolót, ahova beférek, és visszafele is beindul-e. Szóval gurultam szépen az úttesten, és láttam, hogy egy fekete hajú nő a járdán szalad, és jé, ez a Judit Néni, úgyhogy lefékeztem és megmentettem az elkéséstől. Aztán megtaláltam a hatalmas, félig üres, ingyenes parkolót, aztán összefutottam egy csajjal, akivel már több éve nem találkoztam, de akivel anno összességében 350 óra táncterápiás sajátélménybe jártam együtt - ez is olyan érdekes és kissé abszurd, ezek a mozgásterápiás ismeretségek, hogy valakit egyrészt nagyon mélyen ismersz, másrészt lehet, hogy közben nem tudod a vezetéknevét sem. Mondjuk az ő vezetéknevét pont tudom, de azt például nem, hogy hány éves, vagy hogy hogy hívják a lányát, de azt igen, hogy meddig szoptatta. Meg találkoztam a Szőke Lánnyal, aki fedőnevét megcáfolva barnára festette a haját időközben, feliratkoztam a kiszemelt délelőtti workshopra, ott kissé elbizonytalanodtam, mert a két párhuzamos workshop közül a másikon kb. 15-en voltak már felírva, erre meg hárman. Volt előadás, érdekes volt, persze sok újat nem mondott, mert ezekből a dolgokból már levizsgáztam, mégis egy pár nagyon jó megfogalmazást hallottam, le is írtam pár mondatot, amivel jól el lehet magyarázni a dolog lényegét laikusoknak vagy más szakmabelieknek. 

A délelőtti workshopra végül összegyűlt egy csoport, én az egész programra valójában a mozgás lehetősége miatt mentem el, mert már két éve nem mozogtam (mármint mozogtam, csak táncterápiás keretben nem mozogtam) és hiányzott, és rájöttem egy ideje, hogy valójában nem is tudom, hogy hogy vagyok, testileg, ennyi nehézség után, mármint terhesség, szülés, szoptatás, nem alvás. Asszem, jól. A vezetés** az kicsit fura volt, mert szinte alig volt benne érintés vagy konkrét testtudati fókusz, helyette ezek a totál elvont koncentrálj a vízszintesekre, találj függőlegeseket, hát jól van, találtam. Összességében az az élményem volt, hogy jaaaaa, már emlékszem, mit szeretek ebben. De jó volt! Játékos és egyben valódi. Utána meg gyorsan felragadtam egy ingyen pogácsát és éljen, beindult az autó és hazajöttem, mert a kimenőm a délelőtti részre korlátozódott, nem az egész napra, ja, de előtte még Judit Néni megmutatta a lánya csecsemőkori fotóit, mert legutóbb (fél évvel ezelőtt) váltig állította, hogy a Lány pont úgy néz ki, mint az ő lánya csecsemőkorában, és basszus, tényleg. Nem, nem a szokásos minden csecsemő pont ugyanúgy néz ki szindróma, sokat láttam mostanában, elhihetitek, hanem tényleg ugyanaz a bucifej. Milyen érdekes. Másnap meg már nem indult be az autó, csak amikor két pasi megtolta a lejtőn, meg harmadnap és negyednap is tolni kellett, úgyhogy végül kapott egy új akkumulátort, remélem, ezzel jól lesz.  

*Talking about music is like dancing about architecture. 

**Update: A csoportvezetés mármint, nem az autóé. 

Thought I'd something more to say

Most én tudom, hogy ódivatú vagyok és leragadtam az euklideszi geometriánál meg minden, miközben a szomszéd kozmetika szórólapon hirdeti, hogy megújult és a háromdimenziós műszempilla mellett már négydimenziós műszempilla is kérhető. He? Nem úgy volt, hogy az idő az? Vagy annyira tartós? A 3D-nek ugyan megvolt a térbeli kiterjedése, de rögtön leesett? 

Fagyi, paleo

A tejmentes diétán meg így rajta maradtam. Úgy kezdődött, hogy a Lány tejfehérje-allergiás lett úgy nagyjából két hónaposan vagy mikor, akkor tejmentes diétára álltam, négy hónaposan újfent megpróbáltam egy sajtot enni, de még mindig az volt, és aztán azt javasolta a téma hazai szakértője a gyerekklinikán, hogy legközelebb egyéves korban próbálkozzak. Ja, mert a tejfehérje a szoptatással átmegy a babába, így allergiás baba esetén az anyának kell diétáznia. Tehéntejfehérje pedig nem csak a tejben van, hanem minden tejtermékben, valamint minden olyan élelmiszeripari termékben, amelyben van sovány tejpor. Sovány tejpor pedig van az összes péksüteményben, az összes tejcsokoládéban, az összes fagylaltban (abban is, amelyikben tej nincs), a legtöbb virsliben, felvágottban és kenőmájasban, némelyik chipsben és némelyik tepertőkrémben. Szóval durva! Eleinte nehéz volt, aztán rájöttem, hogy ez kaland és kihívás, főzni, keresgélni, felfedezni új dolgokat. A karácsony mondjuk nem volt könnyű bejgli nélkül (általában vaj van bennük, az olcsóbbakban csak sovány tejpor). Viszont ez volt az egyetlen dolog, ami közém és az alváshiány miatt éjszakánként táblaszám felfalt egészmogyorós milkák közé állt, szóval bizonyos értelemben hatalmas mázli. 

A Lány közben egy éves lett, napközben már nem is szoptatom, és most kellene visszaterhelni, vagyis tejterméket ennem két hétig (nekem, és közben szoptatni), csak épp beteg lett, ezért halasztottam (mert ha mondjuk kiütése vagy hasmenése lett volna, nem tudtam volna eldönteni, hogy a tej vagy az amúgy is fennálló vírusfertőzés okozta). Már rég elterveztem, hogy Danone activia joghurtokat fogok enni, különös módon ez az, ami a legjobban hiányzik, második legjobban a valódi vaj, és csak ezután következik a latte meg a pöttyös meg a haagen dazs. (Egyik cég sem fizet a reklámért.) Aztán úgy alakult, hogy ott ültünk a Moa étteremben és volt hatféle extrém fagylaltjuk és mindegyikben tej volt, úgyhogy végül a bodzás-karamellás citrommal terheltem vissza. Egyelőre nincs baja. 

A paleo cukrászatról szerettem volna még értekezni, mivel sok terméküket ettem ebben a tejmentes évben, de most a Lány épp nem hagy írni, szóval legyen elég annyi, hogy hálás vagyok az irányzat létezéséért, nekem épp jól jött, ugyanakkor szögezzük le, hogy a süteményben fehér liszt, cukor és vaj van, és amiben ez nincs, az nem sütemény, akármennyi karobport, nyírfacukrot és útifűmaghéjat kevernek is bele. 

 

Technically, every zoo is a petting zoo if you're not a pussy

Nyaralunk, vagyis egy pokrócon fetrengünk a panzió kertjében, körülöttünk pár könyv, játék, labda, keksz, levett cipő. A Lány a fűben molyol, kavicsokat és a tárgyainkat pakolássza, egyszercsak boldog miákolásba kezd. Körülnézünk, hogy hol a cica, cicát ábrázoló fotó vagy kistestű kutya (ezeknek szokott nyávogni). Nos, a "cica" a férjem által olvasott könyv borítóján van és ez az. 

Az élet egy folyamatos örömforrás

Mindenféle helyekre járunk eközben, voltunk D.-éknél lakásavató / szülinapi házibulin, a Lány is, persze csak a délutáni részén, fürdetésre hazaértünk, de így is klassz volt, később meg egy kolléganőm vidéki kerti partiján, az is jó volt. Érdekes ez, ahogy lehet menni a Lánnyal programokra, és persze más úgy beszélgetni a barátokkal, hogy az ember közben egy baba szájába kanalaz bébiételt vagy vigasztal vagy csak fél szemmel figyeli, megeszi-e a fűszálat meg a szőnyegrojtot, de mégis nagyon jó. Nem beszélve arról, hogy másfél évvel ezelőtt, terhességem során egyszercsak megőrültem, hogy churrost akarok enni, és azóta is kitartóan kutattam utána, de sehol nem volt, most pedig, úton D-ék felé, a Mom park közelében elmentünk egy mexikói étterem mellett és egy hirtelen megérzésnek engedelmeskedve elolvastam a kitett étlapot és churros!!!! Nagy mázli, hogy nem lakunk közel. 

Voltunk a képregényfesztiválon is, mondjuk a Dürer-kert borongós időben délelőtt tízkor meglehetősen lehangoló látványt nyújt, plusz engem egyáltalán semennyire nem érdekelnek a képregények, kb. kettőt olvastam életemben, azok is a Firefly meg a Middleman le nem forgatott részei voltak, csak azért járok ilyen helyekre, mert vonzódom a szubkultúrához. A csaposfiú vicces volt, láttunk egy pár cosplayest is, birodalmi rohamosztagosokat meg az elfet, ettünk sültkrumplit, a Lány meg fűnek-fának boldogan integetett, imád világot látni meg helyekre menni. Lucia főnöke azt mondta, jól nézek ki, és tényleg, ez az imidzsem idén, szűk farmer, háti hordozóban cuki Lány, kezemben üveg sör, csuklómon belépő-karszalag. A sör alkoholmentes, az pedig, hogy vékony vagyok, a szoptatásnak, a rengeteg hordozós sétának, de főként az egyéves tejtermékmentes diétának köszönhető. 

A múlt héten meg hirtelen elegem lett abból, hogy minden olyan alkalmat, amikor a férjem vigyáz a gyerekre (jellemzően szombat délelőtt 2-3 órát) már hónapok óta vagy tanulásra vagy munkára használok (mert van a Projektem, de erről majd máskor), és ezért most tudatosan odafigyeltem, hogy elmenjek inkább masszőrhöz meg a körmöshöz, nem mintha annyira fontos lenne a körömlakkom színe pelenkázáskor, de valamiért a szülés után a luxuskörmös az ultimate kényeztetés és az élők világába való visszatérés örök szimbóluma, nem lehetett kihagyni. Mondjuk szerintem szégyen, hogy nem volt nekik az árnyalatomból és a saját körömlakkomat kellett vinnem. 

És még az is van, hogy egy éve soha, sehol nem voltunk kettesben a férjemmel és nem hagytuk másra a Lányt, főként mert a nagymamák vidéken élnek és mindig azt gondoltam, hogy nem ismerik eléggé a kis Lányt vagy az őket, dehát ez nem mehet így örökké. Egyetlen egyszer voltunk kb. másfél órát házon kívül, amikor még jól aludt a Lány, elaltatása után a szomszéd utcában lévő étterembe mentünk át, amíg anyósom vigyázott az álmára, de ez is több mint fél éve volt. Ezért mintegy másfél hónapja, miután elolvastuk ezt, vettünk két kupont a Nobuba, amely június 1-ig érvényes, direkt azért, hogy rá legyünk kényszerítve a kimozdulásra, úgyhogy ma anyukámra hagytuk a kis Lányt és ott ebédeltünk. Azt hittem, sírni fog, erre vidáman eljátszottak, megebédeltek. A Nobu meg semmi extra, a berendezés semmilyen, az ételek pedig nagyon finomak voltak egytől egyig, különösképpen a csirke shiitake gombával és pikáns misoval, valamint a karamellizált banán mangófagylalttal, de egyik sem olyan, amire emlékezni fogok egy év múlva is. Érdekes volt még, hogy a felszolgáló az elején megkérdezte, allergiásak vagyunk-e valamire, mondtam, tej, pontosan ismerte a különbséget a laktóz- illetve a tejfehérje-érzékenység között, és a menüsoromban szereplő desszertet tejmentesen készítették el, nagyon profik; ugyanakkor amikor megkérdeztem kíváncsiságból, lehet-e tudni az ételek kalóriatartalmát, azt a választ kaptam, hogy "mi nem foglalkozunk ilyesmivel". Ja, bocs. Azt hiszem, az is a baj, hogy én a jó alapanyagból készült, egyszerű ízvilágú ételekre bukom leginkább, ez a fajta gasztrosznob vagyok. Inkább egy lazac sashimit választok a mangós-gyömbéres kacsamellszuflé karamellizált makadámdióval tokaji borban érlelt fafülgombás rukkolaágyon helyett, és inkább egy criollo-t a mogyorós-citromos-creme brulées-bazsalikomos csokoládék helyett. Természetesen a Gyulai Bonbonmanufaktúra táblás csokoládéi ez alól kivételek, mert őket mindig választom, de eltértem a tárgytól, szóval minden fogás finom volt, csak egyik sem átütő, meg nekem kicsit túl fúziós. 

A kis Lány pedig néha megáll elengedett kézzel, pár másodpercig, aztán megkapaszkodik újra. Nagyon aranyos. Mindig azt hiszem, hogy még nagyon pici és alig ért valamit a világból, aztán bejön a konyhába egy katica, a férjem azt mondja: "bejött egy katica", a Lány pedig zümmögő hangot adva odahozza azt a piros-fekete mintás hűtőmágnest, ami ugyan egy hordót ábrázol, de eléggé hasonlít katicára is. Mondjuk kb. két hónapos korától hónapokig napi rendszerességgel olvastam neki a Kipp-Kopp a fűben-t, tehát ha valamilyen állatot jól ismerhet, az a katicabogár. 

Az alvása, az ugyanolyan rémes, mint volt, a sírni hagyást meg nem csináltuk meg, mert ilyen lágyszívűek vagyunk, hát ez van. 

With a big black horse and a cherry tree

Most meg azt olvastam, hogy a meggyet úgy kell adni a gyereknek, hogy mielőtt kimagoznád és turmixolnád, leforrázod és szemenként lehúzkodod a héját, mert a héjától megfájdulhat a hasa. Szemenként húzkodjam le a héját. A meggynek. Nem kétséges, hogy a nyugati világ megérett a pusztulásra. 

How long how long will I slide

Ma elmentünk életemben, azaz a Lány életében először játszótérre - eddig inkább füves placcokon fetrengtünk pokrócon meg labdáztunk, de a füves placcok mind túl messze vannak tőlünk sajnos, gyalog nem elérhető távolságban, és nincs mindig kedvem utazgatni. A játszóterek meg közel vannak. 

A Lány jól elvolt a homokozóban, mondjuk szerintem ez egy rémálom és én ezt nem fogom kibírni, hogy a réten szaladgálás helyett egy 2x2 négyzetméteres lyukban kell lapátolnom a hátralévő életemben tizenöt másik gyerekkel és anyukával együtt. Most főleg nagyobb gyerekek voltak, de vigyáztak és nem szórták a homokot a babámra, sőt, egyikük még homoktortákat is sütögetett vele egy darabig. És volt egy aggódó anyuka is a Lánynál fiatalabb gyermekével, aki megkérdezte tőlem, hogy jár-e már, mert az övé már jár - ó, istenem, ez vár rám hátralévő életemben, jár-e már, beszél-e már, tud-e már olvasni. A Lány még csak bútorokba kapaszkodva jár, és azt mondja, hogy vavava (kutya), <lefordíthatatlan nyávogásszerű hang> (macska, de az igazi macskanyávogást utánozza, nem az emberi miau-t, anyanyelvi tanártól tanult), nyányányá (szerintem ez azt jelenti, hogy "anya", akkor mondja, ha akar tőlem valamit), mammamma (kaja) és tyetyetye (zene). Magyarul, nem beszél, a játszótéri járóképes tizenegyhónapos meg már jól artikuláltan azt mondja a babákra, hogy "baba". Basszus, le vagyunk maradva, se járni, se beszélni nem tud, olvasni sem tud és első szimfóniáját sem írta meg, mi lesz így? 

Egyébként ha véletlenül mégis zseni lesz a végén, akkor azt a történetet fogom mesélni, hogy én mindig is tudtam, konkrétan nyolc hónapos korában jöttem rá, hogy zseni: ülni sem tudott még rendesen az etetőszékben, megette a répapüréjét, majd desszertként felé nyújtottam egy almás ízesítésű rizskekszet. A kis Lány nézte egy darabig, majd hátranyúlt és az etetőszék huzata és váza közötti titkos rejtekhelyről előhúzott egy másik rizskekszet, ráadásul áfonyásat, ami már egy hete elfogyott, és felém nyújtotta. A nyolchónapos az még nagyon kicsi ahhoz, hogy ilyeneket össze tudjon rakni a fejében, szóval majd ha megkapja a fizikai Nobel-díjat, akkor ezt fogom mesélni a reggeli tévéműsorban. 

Visszatérve a játszótérre, szóval szögesdróttal bekerített homokozókban kell ücsörögnöm mostantól, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

Remélem nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek

Voltunk Halász Judit-koncerten, pontosabban a délelőtti séta során odakanyarodtunk az utolsó két számra, hát le vagyok nyűgözve, komolyan. 

Pár évvel ezelőtt a Szigeten elmondta a Guadalajara nevű kiváló, osztrák ska-zenekar kb. huszonötéves frontembere, hogy többé már nem játsszák koncerteken a Mondays-t, mert ezzel futottak be és már rettenetesen unják, és nem tudják jól játszani, mert átjön, hogy unják és nem szeretik. Szerintetek Halász Judit ma hányadszor énekelte el a Micimackót? Hetvenkét éves, és ugyanolyan aranyosan és hitelesen nyomja, mint gyermekkoromban. A hangján sem hallani, hogy öreg néni. Elképesztő. 

Mindeközben

A Lány által benyalt vírus megfertőzte a férjemet és engem is, úgyhogy hétvégi utazás lemondva, itthon fetrengünk és nem alszunk éjszaka. Meh. Azt értem, hogy a gyerekek mindenféle vírust elkapnak, de azt nem, hogy ezek miért terjednek át és győzik le a már kifejlett, egészséges immunrendszerrel rendelkező felnőtteket. Immunológusok, valaki? 

Hajszőnyeg, kutyatár

A könyvfesztiválról akartam még írni, ahol tavaly még kilenchónapos terhesen voltam, most meg háton hordozott Lánnyal, aki a benti, meleggel és nagy tömeggel járó részeket leszámítva imádta. Idén nem voltam semmiféle könyvbemutatón, ellenben ugyanúgy söröztünk a napfényben és a barátaim még mindig híres írók meg fordítók meg szerkesztők, annyira jó fej vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, ráadásul egyikük elújságolta, hogy gyereket vár. Én jegesteát ittam, mert nem volt alkoholmentes sör, már ez is elég baj, aztán Noiz még előhúzott egy rendkívül cuki mintás laposüveget házi pálinkával töltve, majd elvonultak dohányozni, félre ne értsünk, a testem egy templom, sosem mérgezném mérgekkel, a függőség gúzsba köti a lelket, kérdezze kezelőorvosát, gyógyszerészét, ugyanakkor annak a pálinkának nagyon jó illata volt. 

Eredetileg a Lánynak akartam csak egy könyvet venni a szülinapjára, ezt, csakhogy a Galaktika standon megkérdeztem, mely könyvekre vonatkozik a 45% árengedmény, mire kifaggattak az ízlésem felől és rábeszéltek, hogy vegyem meg a Hajszőnyegszövőket, pedig mondtam, hogy ennek mind a címe, mind a borítója romantikus szálat is tartalmazó fantasy-re utal hajaz, én meg inkább a klasszikus, orosz science fiction, esetleg a kissé kegyetlen cyberpunk híve vagyok, de ott tiszteletreméltó életkorú férfiak esküdöztek, hogy ez sci-fi is, kegyetlen is, és nincs benne szerelmi szál és tetszeni fog. Később összefutottunk Kislánnyal és bibliofil barátnőjével, akik idén is elképesztő részletességgel ismerték a magyar kiadók kínálatát és előkészületben lévő könyveiket, mindent olvastak már, Kislány rögtön lecseszett, hogy nem kértem ki a véleményét a Hajszőnyegszövők megvásárlása előtt, ellenben szégyelljem magam, amiért még nem olvastam A rizs és a só évét, bibliofil barátnője bőszen bólogatott, majd azon kaptam magam, hogy ismét sorban állok velük a Galaktika standnál. Én megvettem A rizs és a só évét meg rábeszéltem a sorban előttem álló húszévesforma fiúcskát a Stalkerre, Kislány addig fondorlatos kérdésekkel próbálta kiszedni a jelenlévő tudományos szerkesztőből, hogy a könyvhétre idén egész pontosan milyen akciókkal készül a kiadó. 

Másnap meg épp azon gondolkodtam, délután milyen szabadtéri programot szervezzek a Lányak, amikor írt egy smst a Költőlány, hogy Sarkady Mária dedikál háromkor, aki az ő egyik kedvenc mesekönyv-írója, jelenleg elszegényedett, aranyos öreg néni. Van is tőle egy könyvünk, hát gondoltam, jó, akkor menjünk arrafelé. Ezúttal pokrócon feküdtünk a füvön, vagyis én feküdtem, a Lány meg saját magával labdázott és idegeneket bámult rezzenéstelenül, később beszélgettünk Sarkady Máriával a lakásáról, a szülésemről meg a hordozásról, a Lány szerette volna kipakolni a táskáját, még később meg aludt a hátamon és épp hazaindultam, amikor belebotlottam az egyik asztalnál gyerekkönyveket dedikáló Kányádi Sándorba, és akkor vettem ott egy könyvet és dedikáltattam a Lánynak, azt írta bele, hogy Szép álmokat kíván Kányádi Sándor bácsi, és rájöttem, hogy dedikált gyermekkönyveket gyűjteni a Lánynak, ez egy igen csúszós lejtő, nagy mázli, hogy csak a harmadik nap délutánján jutott eszembe. 

Years shall run like rabbits

Egy éves a gyönyörű, pici Lány! Ezeket vettem neki: 

Sajnos beteg, fáj a torka és lázas is, és kicsit én is, úgyhogy mázli, hogy nem szerveztünk hatalmas party-t. Majd délután meglátjuk, elmegyünk-e valamerre, most az apukáján alszik. 

Később biztosan hiányolnám, úgyhogy feljegyzem ide, hogy hipersebességgel mászik négykézláb, bútorokba kapaszkodva lépeget, a "nem" szócskára fejét csóválja, adekvát helyzetben integet, kutyáknak ugat, macskáknak nyávog, ismeretlen nyelven beszél, imádja a zenét és a kültéri programokat, utálja az öltözködést és nem igazán rajong az édes ízekért sem, úgyhogy nem tudom, fog-e enni a tortájából egyáltalán (tej, tojásmentes gesztenyetorta). Tavaly ilyenkor meg még ott hisztiztem, hogy akkor most már császározzanak meg végre. Nagyon aranyos, nagyon szeretem. 

Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz

Pontosan tíz évvel ezelőtt volt ez. Tíz (10) évvel ezelőtt. Jajistenem hogy szalad az idő. 

Általában el szoktunk menni az évfordulón a Szódába unikumozni, bár volt olyan év, amikor simán elfelejtettük mindketten, tavaly meg csak alkoholmentes sört ihattam, mert már eléggé terhes voltam, 3 nappal későbbre voltam kiírva. Most is elmentünk délután, ketten plusz egy Lány, utóbbinak szemlátomást nagyon bejött a hely, a berendezés színvilága, végig vigyorgott, ugrált a zenére, és vidáman vedelte bébivizes palackjából a bébivizet. Dehát már majdnem egy éves, itt volt az ideje, hogy elvigyük kocsmába. 

Várfalsétány és egyebek

Maradék képek. Holnap megyünk vissza, amit már alig várok, részben hiányzik a férjem, részben meg az idegeimre megy a nagymamám, aki egy kibírhatatlan, vén boszorka elviselhetőség terén kihívásokkal küszködő idős hölgy*. 

*Érdekes, hogy valamiért akárhol panaszkodom miatta, a hallgatóság egy jelentős része (akik sosem, vagy csak futólag találkoztak vele) meg akarnak győzni róla, hogy én látom rosszul, és ő csak öreg, vagy nem is úgy gondolja, vagy csak jót akar. Ez miért van? Én harminchat éve ismerem, azóta ilyen, hetekig tudnám sorolni gonosz húzásait és tankönyvbe illő érzelmi zsarolásait és átlátszó hazugságait. Tényleg nagyon rossz volt mellette felnőni és most is utálatos dolog három hete harcolni vele, hogy a soproni ház kertjében befüvesíthessünk 45 (jelenleg parlagon heverő) nm-t, ahol a kis Lány molyolhatna. Mivel a kert és a ház is "az övé" (1/2 részben tulajdonos plusz az egészre haszonélvező), és ő azt lomtárnak szeretné használni, és ha elvitetjük a lomot, vagy nem is elvitetjük, csak ugyanabban a kertben odébb rakjuk, akkor ő tudja, mire megy ki a játék (hogy vagyonából kiforgatva szociális otthonba zárjuk). Én most kitartó voltam és úgy döntöttem, nonszensz, hogy vidéki kertes házból játszótérre kell járnunk (különben 1/6 részben én vagyok tulajdonos, szóval), így elvileg jövő héten befejeződik a füvesítés, de én éveket öregedtem ezalatt, pedig a főváros rosszabb kerületének pszichiátriáján húztam le tíz évet, hát az hozzá képest semmiség. Nem időskori paranoiája van, hanem sima személyiségzavar, mondom, hogy mindig ilyen volt. És azt is mondta, hogy kövér vagyok.