Tudjátok, mi hiányzik még? Az alváson kívül. Az elmélyült beszélgetés. Az osztatlan figyelem.
Két dologról jutott eszembe mindez, részben az alább részletezett álmomról, ugyanis az álmomban szereplő fiúkkal, különösen a legidősebbel hosszú, mély beszélgetések sorát folytattam tinédzserkoromban, tudja isten, miről. Volt persze az is, amikor én panaszkodtam neki a családomról, ő meg okoskodott, meg ajánlott könyveket, a Száz év magányt például ezért olvastam el, de volt az is, amikor ő hívott fel, hogy elhagyta a csaja és beszéljek vele erről, ez nekem persze imponált, egy nálam évekkel idősebb fiú értékelte a véleményemet, vagy legalábbis a hallgatásra való képességemet. Ilyesmik.
A másik meg az volt, hogy felhívott egy kedves volt osztálytársam, akivel nagyon ritkán beszélek, most is csak egy gyakorlati kérdés miatt telefonáltunk, de felmerült, hogy majd egyszer menjünk el kávézni, és erről eszembe jutott, hogy tényleg de jó lenne, meg hogy ó, hát mikor lesz vajon ilyen az életemben, soha. Persze, meg tudnám szervezni, hogy eljussak kávézni, a férjem, vagy Sopronban az anyukám vigyázna addig a Lányra, nyilván mindent meg lehet oldani, csakhogy közben azon gondolkodnék, hogy vajon jól van-e a kis Lány, meg hogy haza kell érni nyolcra, vagy ha esti szoptatás után szabadultam el, akkor azon, hogy ez most az alvásidőmből ketyeg, haza kell érni időben, hogy alhassak. Hirtelen nagyon értékessé vált a gyermektelen idő, akkor gyorsan zuhanyozni kell, hajat mosni, cikkeket írni, főzni, epilálni, takarítani, rendet rakni, emailekre válaszolni, másik helyre cikkeket írni, tornázni, pihenni, mosogatni, befőzni, piacra menni, olvasni, gyorsan, gyorsan. Nem lehetetlen, csak épp nem igazán életszerű, hogy csak úgy elüldögélek valahol egy kávézó teraszán. Vagy volt az, amikor pár éve sétáltam egy barátommal a városban, és nem tudtuk eldönteni, merre menjünk tovább és akkor feldobott egy pénzt, hogy eldöntse, merre - semmi extra, de az ilyesmi mérhetetlen szabadságnak tűnik innen nézve. És ez egy kicsit azért nyomasztó.
Megváltozik ettől az emberekhez való viszonyom? Máshogy beszélgetsz akkor, ha tudod, hogy nincs idő szépen kicsomagolni és kifejteni a témákat. Máshogy beszélgetek a férjemmel este tizenegykor a kanapén, másik szobában a rosszul alvó babával. Lényegretörőbben és türelmetlenebbül. Ezért jó kisgyerekes anyukákkal beszélgetni, mivel nekik is ez a normális, a csapongás és lényegretörés furcsa együttese és a megosztott figyelem, így nem tűnik szokatlannak.
Tegnap ebédeltem Gabóval, és egyúttal felvettem vele az interjút B. könyvéhez, és egyúttal beszélgettem vele a gyereknevelési problémáinkról, és közben ettem. Ő beszélt a diktafonba, én ettem a sonkás rántottát, gyorsan megbeszéltük, kinek hogyan nem engedelmeskedik a gyereke, és aztán ő ment vissza a munkahelyére, én meg a Rossmann-ba bevásárolni, és útközben még gyorsan megbeszéltük, közös barátainkkal mi van, meg hogy az unokatesója Brennbergbe ment férjhez és én találkoztam is vele anno a kóruspróbán. És akkor még nincs is okostelefonom, képzeljétek el, akkor mi lenne, ha még a kajámat is fotóznom kellett volna közben meg a facebook-statusomat frissítgetni meg a foursquare-en becsekkolni, vagy mit szokás.
Szóval egyáltalán nem az hiányzik nekem, hogy rám figyeljen valaki, hanem az a fajta beszélgetés, amikor figyelhetek a másikra, ráhangolódhatok a beszélgetőpartneremre. És tényleg megtudom a beszélgetésből, hogy ő hogy van. Nem csak ilyen felszínes hogy vagy, jól köszi, hanem igazából. És nem kell az órát sem nézni egyfolytában. Én ebben régen jó voltam és szerettem is csinálni, érdekelnek az emberek. Vagy amelyik nem, azzal úgyse megyek a kocsmába. Ez hiányzik, az interszubjektivitás.
Vagy ez nem is a gyermekvállalás miatt múlik el, hanem a felnőttkor része? Kinövi az ember az ilyesmit? Mai rohanó világunk? Már az első két filmnél feltűnt, hogy a Before sunrise-ban Jesse és Celine sokkal mélyebb és komolyabb beszélgetést folytatnak. A Before sunsetben is komoly témákról beszélnek ugyan, de ott már kapkodnak meg rohannak meg csaponganak meg feleslegesen humorizálnak. Harminc felett már nincs az, hogy leülsz valakivel és csak rá figyelsz? Úgyis mindenki hülye egyforma?
Most azzal ne érveljünk, hogy pszichoterapeutaként épp ez a feladatom, mert persze, nyilván azért választottam ezt a szakmát, mert szívesen csinálom, és igen, ott is figyelek a kliensre és interszubjektív vagyok mint a fene, egészen ritkán szoktam azon gondolkodni, hogy vajon befizettem-e a csekkeket, de ott egyrészt időhatár van ugyanúgy, másrészt a beszélgetés célja az ő épülése és nem az én kíváncsiságom kielégítése, tehát oda kell figyelnem, miről és hogyan esik szó, és az más. Aki csak úgy hobbiból beszélget, az nem jó pszichoterapeuta.