Azt magyaráztuk mi bele, hogy du-bi-du-bap-da-di-bi-bu-bu-bap-du-bom

Ugyanabban a ruhában megyek szigetre, amiben a játszótéren voltam. Eleinte főleg sorban állok: a jegyért, a fesztiválkártya-feltöltésért, churros-ért (két éve vágyom rá, basszus), innivalóért, aztán elhaladok a Placebo-koncert mellett, nem rossz. A világzene (jelenlegi nevén Világfalu-) színpadnál eleinte úgy tűnik, a szó szoros értelmében egyedül táncoló negyvenes nő leszek, nyolc óra után öt perccel a zenekar már felállt, Rupa kipróbálgatta a gitárjait és a mikrofonját, néha lenéz a közönség helyére, ahol egyedül ácsorgok citromízű ásványvizemet kortyolgatva. Később jön egy csávó, aztán pedig egy svájci vagy nyugatnémet párocska, erre abból következtetek, hogy németül beszélnek és hogy a nő szemüvegkerete szemlátomást minimum félévi GYED-emből jönne ki, profin levágott haj, diszkrét melír, kényelmes hegymászószandál, egyszerű, de jól szabott ruha. A pár végig a színpad előtt marad és többnyire táncolnak, néha összehajolva röhögnek, ja, és mindehhez egészen biztosan hatvan felett vannak. Ha ez a jövőm, nekem tetszik, bár tartok tőle, hogy ennyire egészségtől kicsattanó idősek kizárólag hegységekkel bőven ellátott jóléti társadalmakban keletkeznek, mi meg épp nem tervezünk Svájcba vagy Kanadába költözni. 

A koncert az remek, lassan indul be, közben fokozatosan gyűlik a nép, az utolsó fél óra meg eszeveszett ugrabugrálás, nagyon jó. Először a Műpában láttam őket és már akkor is arra gondoltam, mennyivel jobb lehet ez a szigeten, és tényleg pont annyival jobb. Rupa egyébként indiai származású, de már az USÁ-ban született, eleinte San Francisco-ban volt utcazenész, ja, és eközben belgyógyász, de tényleg halál komolyan belgyógyászkodik, kórházban, évente fél évet. Hát nekem ezek a példaképeim, középiskolás koromban E. T. A. Hoffmann volt az, aki jogi asszisztens meg jogtanácsos volt, aztán hazament, ivott egy kis abszintot és regényeket írt meg zenét komponált. Szerintetek megengedné a jelenlegi munkahelyem, hogy fél évet dolgozzak, másik fél évben meg mittudomén, könyveket írjak? Ami azt illeti, egyáltalán nem reménytelen, ehhez már elég jó papírjaim vannak, és az összes magyar pszichiáter kiment már skandináviába amúgy is, csak miből élnék abban a fél évben? Könyvírásból nem lehet megélni, plusz egyébként sem tudjuk, tudok-e könyvet írni, vagy csak a szám jár. Visszatérve Rupára, San Francisco-ban és Franciaországban nőtt fel, mindenféle nyelveken énekel, francia sanzonok, reggae, ska és balkáni népzene is felfedezhető a dalaiban. A koncert után ők is, és az előttük fellépő zenekar is személyesen CD-ket árul a színpad sarkánál, ez régen is szokás volt szigeten? Egyébként simán vennék CD-t, bármennyire is retró az, azt mondta a Pándi Balázs is, hogy CD-t kell venni, mert azzal segíted a zene fennmaradását, csak hát nincs nálam semennyi készpénz. 

Utána meg visszafelé már nem tudok a nagyszínpad érintésével menni, mert láthatósági mellényes fiatalemberek állják el az utamat kordonban, és azt mondták, arra nem jutok át, kerüljek arra meg amarra,  megkérdezem, miért, azt mondják, "már túl sokan vannak a placcon", a nagyszínpad körüli utakon is áll a nép, nem engedhetnek arra többet. Hát szóval ez a probléma a sziget fesztivállal szerintem, nem is a képmutatás (mármint hogy fesztiválköztársaság meg kell egy hét szabadság, és közben pénzközpontúbb, szervezettebb és nagyobb rendőri jelenléttel zajlik, mint a G8-csúcs), hanem egész egyszerűen a tömeg, tömeg, tömeg. De legalább így, hogy mindenki a Skrillexen van, nincsenek sokan a churros-osnál (jó, most mi van, két éve erre várok, igazán megehetek kettőt?), így kifaggatom őket, mit csinálnak az év többi részében, állítólag van valami üzletük az Üllői út 2-ben (régi Vörösmarty mozi), bár ott csak a "rendes" spanyol churrost árulják, vagyis a töltetlent (alapból nincs a churrosban csokikrém ugyanis, ami elég nagy probléma).

És még: befelé menet a K-hídon két lány jött mögöttem, és épp ezt mondta az egyik a másiknak: "Tudod, hogy én nagyon szeretem a szexet, eleve mindig én vagyok az aktívabb, de ezzel a Zoli mostanában kicsit elvette a kedvemet, hogy mindig kettőnk között alszik a kutya." Szegény. 

Hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen

Ugye, megmondtam, hogy ez lesz? Nem megmondtam? Megmondtam előre hét évvel ezelőtt, hogy én leszek a blues-rock színpad előtt egyedül táncoló negyvenéves nő, és ma este az is leszek*. Fiatalabb koromban ennek az lett volna az oka, hogy nincs elég barátom, de most így 36 évesen szerintem több jó barátom, haverom és ismerősöm van, mint kortársaim többségnek, plusz a férjem baráti köre, szóval vannak, csak hát kiöregedtek a fesztiválozásból gondolom. A férjem mondjuk jönne, de nem ér rá, mert ő vigyáz addig a Lányra. 

Egyébként szeretek egyedül koncertre járni, igazából nincs probléma. 

*Jó, még csak 36 vagyok és ez a világzene színpad. 

Beülhetnénk, ha már itt vagy, Mari

És akkor még azt is kitaláltuk, hogy ezen a hétvégén jöjjön fel anyukám Budapestre és vigyázzon a Lányra napközben, és mi addig elmegyünk például a Gellért fürdőbe. Csak közben rájöttünk, hogy házassági évfordulónk lesz mindjárt, és olyankor a férjem el szokott vinni puccos étterembe, kivéve tavaly, amikor még csak négy hónapos volt a Lány és akkor csak rendeltünk szusit, az adott napon azonban nem lesz bébiszitterünk, meg a férjem is dolgozik, mert hétköznap, úgyhogy hozzuk előre, csak nem válunk el a hátralévő tíz napban, long story sort, elmentünk a Csalogány26-ba ebédelni, meg moziba. Ez már nem az a kellemesen oldott hangulatú hely volt, mint a Kistücsök, éreztem, hogy ugyan nem az angol királynőnél eszünk, de azért talán mégiscsak jobb, ha szépen ülök a széken és rendesen fogom a villát, és hát ide azért nem igazán hozhattuk volna el a Lányt érzésem szerint. Négyfogásos menüt ettünk borokkal, az én soromban minden finom, de átlagos volt, kivétel ez alól a kacsamáj, amitől dobtam egy hátast, annyira jó, puha, szájban olvadó gyönyör. A borok nem hagytak bennem mély nyomot, a desszerthez habzóbort kaptam, amit nem szerettem, a férjemmel itattam meg. 

Ami a filmet illeti, a Holnap határán c. scifi-t néztük, jó volt, nagyjából a Groundhog Day-t (Idétlen időkig) képzeljük el akció-scifiben, csápos idegenekkel, Tom Cruise-zal meg egy jócsaj katonanővel. Semmi világraszóló, de rendesen összerakott szórakoztatás, nem unatkoztam. És mivel egy plázában voltunk, vettem magamnak éjszakai krémet és akciós minitermékeket a Body Shopban, argánolajos testvaj, mmm. Az élet egy folyamatos örömforrás. És a rossz hír: az Aréna Plázában a Haagen Dazs fagyizó helyén valami frozen joghurtos cucc van, hova lett a Haagen Dazs? Bezárt az egyetlen magyarországi HD fagyizó? Kelet-Európa, basszus. 

Ma meg főztem paprikás krumplit, miután a havi kajakeretünket elköltöttük fine dining-ra az elmúlt napokban, hát szerintem így kell élni. 

Bár nem volt vitorláshajó

A balatoni hétvége pedig elég durva volt, bár korábban is nyaraltam már a barátnőimmel (soproni barátnőim, öten plusz férjek), és kisgyerekesekkel is, de a hat pár, hét gyerek, akik közül 5 db egy és két éves közötti, hát az azért már hard fokozat. Első nap mindjárt a rossz strandra mentünk, ahol elviselhetetlen tömeg volt és Király Linda-koncert, aztán másnap megtaláltuk a szabadstrandot, a Lány imádott a Balatonban pancsolni és a többi babával bandázni, de a nyaralás fénypontja mégiscsak a Kistücsök volt - a férjem rájött ugyanis, hogy itt van a szomszédos településen és egyébként soha az életben nem fogunk ideutazni enni, most viszont adott a lehetőség. Már a szörpöknél lehetett tudni, hogy jó helyen vagyunk, a kovászos uborka-levessel pedig végleg megvettek. Nyamm. Ettem még csülköt, meg a többiek ételeit is végigkóstoltam, a férjem vaddisznós tésztája és az Anikó tökfőzelék-salátája hagyott még bennem mély nyomot, pedig a tökfőzeléket amúgy utálom. emellett csodásan gyerekbarát, adtak etetőszéket, vannak játékok, nem néztek csúnyán - bár nem vittük mind a 7 gyereket, csak négy felnőtt plusz a Lány volt jelen, a Lány pedig annál jobban viselkedik, minél jobb étterembe visszük, többnyire jólnevelten ette a padlizsánkrémet kukoricakenyérrel. Negatívumok: a pelenkázó túl kicsi és ilyen nagy babát már lehetetlen rendesen átpelenkázni rajta; a sült csülökhöz kapott késem nem volt elég éles, ezért a keményre sült bőrrel küszködnöm kellett; a kávé pedig rossz volt. Egyedül ezt az utóbbit érzem valós problémának. Ezt leszámítva mind az ételek, mind a kiszolgálás és a hely hangulata pontosan olyan, amilyet én szeretek, azaz úgy színvonalas és igényes, hogy közben nem sznob és nem karótnyelt. Kár, hogy ilyen messze van. 

Házak közt rések, azon kilépnek

Egy hónapos turnénk végére értünk, egyrészt szuper volt ennyit nyaralni, másrészt meg már rettenetesen untam, hogy egy bőröndből öltözködöm, amely bőrönd tartalmának 70 százalékát a Lány ruhái teszik ki, szóval ugyanazt a két rövidgatyát és öt pólót hordom egy hónapja (néha kimostam őket, nyugi). 

Ebből két hétig Sopronban voltunk a szüleimnél, arról már írtam, volt benne erdőjárás meg esküvő, aztán két hétig ismerősök házában Pesthidegkúton, amelyet megszakítottunk egy hétvégényi Balatonnal. 

Szóval végre kipróbálhattuk, milyen a külvárosban, kertes házban élni, hát rettentő ambivalens. Mert bár csomót esett az eső, de még így is mindennél jobb egy kert, hogy nem kell felcihelődni és kimenni a betondzsungel közepén szögesdróttal elkerített és ostoba arcokkal teli homokozóba fetrengeni, hanem fű van meg virág. Többnyire buborékfújással ütöttük el az időt. További előny a nagy belső tér, ehhez persze elég lenne nagy lakásba költözni, mindenesetre a Lány rengeteget fejlődött járás és szaladgálás terén, valamint megtanult lépcsőn egyedül fel- és lefele menni (lefele azért elég para, mindig egy lépcsőfokkal alatta ültem, hogy elkaphassam). Ráadásul az a környék is szép, tó kacsákkal, normális játszótér, ilyesmi. A hátrány, hogy naponta két és fél órával kevesebbet találkozom a férjemmel és ő a Lánnyal. Mivel most a munkahelyétől öt percre lakunk, ott meg egy óra húsz percre laktunk, és ezen nem segít az autó sem, mivel pont reggel és délután közlekedik arra mindenki más is - gondolom, valamivel kevesebb, de azért számottevő idő így is. Napi két és fél óra az havonta két nap, vagyis mínusz havi két nap férj/apa. Cserébe kert. És tudom, hogy sokaknak az ingázás a normál életvitel normál velejárója, és most, gyönyörű időben a 61-es villamossal utazgatni még csak lehangoló sem volt, hanem direkt kellemes. De ugyanez télen, hóban, latyakban, meg amikor már mindkét szülő dolgozik, minden egyes nap? Reggel fél hatkor kelni, fél hétre beadni a gyereket az oviba, hogy nyolcra beérjek? És amikor gimis lesz, akkor meg utálni fog, amiért sokkal kevesebbet tud eljárni a haverjaival meg bulizni, mint a nem-bejárósok. Vagy tévedek? Ez nem így van? Sose voltam bejárós életvitelszerűen, de mindig sajnáltam őket, a középiskola és az egyetem alatt is. Cserébe viszont kert, erdőszél, házikó. Hajaj. 

És még egy dolog, ami eddig nem aggasztott, de most eszembe jutott: egy ilyen nagy házat én tuti nem tudnék rendben és tisztán tartani, pedig csak egy gyerekem van. Nagyanyáink meg ötöt felneveltek plusz még a ház meg a kert meg az állatok, dehát most mit csináljunk, elkényeztetett városi úriasszony vagyok, és megijedtem, hogy megenné az életemet egy nagy ház és a rabszolgájává válnék. Pedig nagyon szeretem a tisztaságot meg a frissen vasalt ágyneműt, csak hát rémesen lusta vagyok, sajnálom. Az ilyesmire születni kell. 

A külvilágtól elzárva nem éreztem magam, a kisgyerekes barátnőim pont olyan frekvenciával látogattak, mint egyébként, és a kisgyerekek remekül érezték magukat a nagy térben meg a kertben. Hát szóval nem lettem okosabb. 

Láncfűrész, sós karamell, lagzi

És képzeljétek, vágtam láncfűrésszel (Sopronban, a kertben, vékony, kiszáradt fatörzseket), hát annál nincsen jobb. Egymás kezéből kapkodtuk ki a férjemmel, hadd én, hadd én. 

Soproni tartózkodásunk további legjobb élményei: úsztam a Fertő-tóban és a Lány is, nagyon jó volt; kirándultunk az Asztalfőhöz, ott kicsit túl meleg volt, dehát két éve nem túráztam erdőben, úgyhogy be kellett pótolni - ide nem vittünk Lányt, anyukám vigyázott rá. Vettem fel interjúkat B. könyvéhez, ettem sós karamell, karamellás füge és málnás Sacher fagylaltot a Dömötöriben és rengeteg eper-málna-citromot a Balogh cukrászdában. 

Negatívumok: nagymamám jászmája azzal kapcsolatban, hogy rám és a húgomra is hagy-e valamit ingatlantulajdonából vagy sem. Nyilván nem illik, hogy engem ez érdekeljen, hiszen akkor én vagyok a gonosz, pénzsóvár unoka, dehát halálra idegesít vele mégis, és minden nap, esetenként naponta többször is szóba hozza. A másik nehezen emészthető esemény a rokoni esküvő volt, nyilván az agyamra ment a feminista irodalom, de rettenetesen szomorúnak találom, amikor a tahó, részeges hatvanas rokon bácsi a huszonéves csajok seggét fogdozza és közben kicsit leül néha alázni hatvanas néni feleségét (velük szemben ültük a vacsoránál, elég komolyan kimerítette a verbális erőszak kategóriát), majd besértődik valamin és balhézik, és akkor a hatvanas néni nyolcvanas anyukája azt mondja a néninek, hogy ugyan, hagyd, minek szólsz, hallgass inkább, akkor nincs baj, és a komplett rokonság a bácsit békítgeti. Hogy mondhatja azt egy anya a lányának, hogy kislányom, hagyd, hogy a férjed rosszul bánjon veled, hallgass inkább? Mióta van Lányom, ezt egyszerűen el sem tudom képzelni. A kaja jó volt. 

Most meg Hidegkúton vagyunk, ahol ismerősök házában nyaralunk, amíg ők máshol nyaralnak, izguljunk, hogy ne zuhogjon mindvégig. 

Nyírfák a határon/2.

Szóval a nyírfákat vélhetőleg mégsem a fehér törzsük miatt ültethették, hanem inkább a gyors növekedési képességük miatt: a vasfüggöny mellett ugyanis volt pár méter irtás, nem az erdőben haladt a kerítés, és ezt telepíthették be utólag nyírfákkal. 

Forrás 1.: egy olvasónk nyugalmazott vadászpilóta rokona szerint: "Vicces lehet pár ezer méter magasban, több száz km/h sebességnél fehér törzsű fák alapján tájékozódni...amikor max. azt tudod,hogy ott van egy erdő vagy fasor. Főleg,hogy a lombkorona tavasztól őszig mindent eltakar. Szerintem egyszerűen gyorsan növő fákat akartak akkoriban ültetni, de az tuti, hogy nem a repülőgépek miatt. Egyébként a települések elhelyezkedése, alakja, egyéb jellemzői alapján megy a vizuális tájékozódás....plusz műszerek,mert felhőben vagy felettük ugye semmit sem látsz a tájból." 

Forrás 2.: Innen: "Az egykori műszaki zár és nyomsáv helyén fehértörzsű nyírfák sokasága sorakozik, kijelölve a gyászos emlékű határzár helyét. (...) A határsértők nyomainak azonosítására egy növényzettől megtisztított, elegyengetett, elgereblyézett több méter széles földsáv szolgált az osztrák-magyar határ innenső oldalán, a nyomsáv. Mikor a vasfüggöny „széjjelszakadt”, akkor ez a műszaki zárral együtt felszámolásra került.(...) A nyírfák „r-stratégista” növények, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésükre álló élőhelyet (legyen az akár egykori határőrizeti nyomsáv), igen gyorsan meghódítják viszonylag egynemű állományukkal, s majd a nyírek elpusztulása után alakulhat csak ki idővel, a helyi környezeti adottságoknak megfelelő, hosszabb távon fennmaradó úgynevezett zárótársulás (klimax)."

Ezek szerint a nyírfák még a határ innenső oldalán vannak, pedig látszólag (a határkövekből ítélve) inkább az osztrák oldalon - valószínűleg átlógnak oda is. 

Nyírfák a határon, kérdőjel

A következő kérdést szeretném crowdsource-olni: igaz, hogy a határra azért ültetnek nyírfát, hogy látszódjon az égből? Itt Sopron környékén az a trivia, hogy az országhatár mellé régen fehér törzsű fákat volt szokás telepíteni, hogy a repülőgépről könnyen, szabad szemmel is látni lehessen, hol a határ. Nem tudom, ez úgy általánosságban országhatárral kapcsolatos, vagy kifejezetten az osztrák-magyar határra jellemző. Mindenesetre a határ mentén itt tényleg végig nyírfák vannak. Az osztrák oldalon, vagyis a szomszédok ültették, nem mi. Ez igaz? Hogy azért ültették, hogy látsszon a levegőből? Csak ide ültették, vagy ez egy bevett szokás volt a műholdak korszaka előtt? A neten semmit sem találtam erről. 

The old hometown looks the same

Apukám szerint a Lány kicsi és sápadt - rászólok, akkor helyesbít, jó, jó, nem túl kicsi, csak ő nagyobbra számított -, nőkről szóló könyvet pedig ne írjanak nők, mert úgysem tudnak, hanem először is talán kérdezzük meg a férfiakat a dologról. A nagymamám szerint biztos azért nem jött át tegnap az anyósom (aki egyébként minden nap átjön), mert összevesztem vele, pedig ő nagyon kedves velem mindig, tehát az én hibám. Az anyósom élettársa figyelmeztet délután ötkor, amikor egy szendvicset készülök enni, hogy ilyen késői órán már ne egyek szendvicset, mert meg fog ártani az alakomnak. A nagymamám naponta leküld a boltba vagy a postára, vagy elmondja, hogy elfogyott a gyógyszere és nem tud elmenni a gyógyszertárba kiváltani, de ne menjek, mert az elfogyottak közül csak az egyik szívgyógyszer és maximum felfordul a hétvégén, egyébként nem hoztam a boltból kenyeret, ami ugyan nem szerepelt a listán, de most nem fog vacsorázni, vagy csak egy kis tejet iszik magában, és a visszajáró összeg sem stimmel. 

Én szeretem a családomat, de ha nagycsaládban élnénk, már egészen biztosan megkattantam volna, efelől semmi kétségem. 

What is it about men

Vaslédinél találkoztam a Bechdel-teszt kifejezéssel és nem tudtam, mi az, ezért utánanéztem, és tök érdekes, úgyhogy most nektek is elmondom. 

"A Bechdel-teszt (ejtsd: 'bɛkdəl) azt vizsgálja, hogy egy fikciós műben szerepel-e legalább két nő, akik a férfiakon kívül valami másról beszélgetnek. Sok kortárs mű nem teljesíti ennek az egyszerű nemi elfogultság-tesztnek a feltételeit. Egy elterjedt változata szerint csak azokat a szereplőket kell számításba venni, akiknek ismerjük a nevét. (...) Amit most Bechdel-tesztként ismerünk, Alison Bechdel képregényében, a Dykes to Watch Out For-ban jelent meg. Az 1985-ös, "The Rule" című képregénycsíkban egy női karakter kijelenti, hogy csak akkor néz meg egy filmet, ha az bizonyos feltételeknek eleget tesz, miszerint:1. van benne legalább két női szereplő, 2. beszélnek egymással, 3. nem (csak) férfiakról. (...) A bechdeltest.com weboldal felhasználók által szerkesztett adatbázisa mintegy 4400 filmet listáz azzal, hogy átmentek-e a teszten. 2013 novemberében a filmek 56%-a teljesítette mindhárom követelményt." Forrás: wikipedia. 

Gondolataim a wiki szócikk olvasása közben:

1. Van női képregényíró?
2. Nyilván csomó film annak ellenére mérhetetlenül sztereotip, hogy tuti teljesíti a feltételt, míg nyilván olyanok is vannak, amelyek nem teljesítik, ugyanakkor a szereplők fele erős női karakter, esetünkben női űrhajós. Vagy ugyan sok férfi és csak egy nő szerepel a filmben, de a csaj, nos, nem csupán díszítőelem. 
3. 56%???????? A többi filmben mégis mi történik?

És persze ellenőrizzük le, átment-e a kedvenc filmem: 
"Tank Girl and Jet Girl live in a dystopian future. Their conversations involve escaping imprisonment, rescuing their friend, and battling the enemy to save the world." 
Hell, yeah.

Give me five minutes

Tudjátok, mi hiányzik még? Az alváson kívül. Az elmélyült beszélgetés. Az osztatlan figyelem.

Két dologról jutott eszembe mindez, részben az alább részletezett álmomról, ugyanis az álmomban szereplő fiúkkal, különösen a legidősebbel hosszú, mély beszélgetések sorát folytattam tinédzserkoromban, tudja isten, miről. Volt persze az is, amikor én panaszkodtam neki a családomról, ő meg okoskodott, meg ajánlott könyveket, a Száz év magányt például ezért olvastam el, de volt az is, amikor ő hívott fel, hogy elhagyta a csaja és beszéljek vele erről, ez nekem persze imponált, egy nálam évekkel idősebb fiú értékelte a véleményemet, vagy legalábbis a hallgatásra való képességemet. Ilyesmik. 

A másik meg az volt, hogy felhívott egy kedves volt osztálytársam, akivel nagyon ritkán beszélek, most is csak egy gyakorlati kérdés miatt telefonáltunk, de felmerült, hogy majd egyszer menjünk el kávézni, és erről eszembe jutott, hogy tényleg de jó lenne, meg hogy ó, hát mikor lesz vajon ilyen az életemben, soha. Persze, meg tudnám szervezni, hogy eljussak kávézni, a férjem, vagy Sopronban az anyukám vigyázna addig a Lányra, nyilván mindent meg lehet oldani, csakhogy közben azon gondolkodnék, hogy vajon jól van-e a kis Lány, meg hogy haza kell érni nyolcra, vagy ha esti szoptatás után szabadultam el, akkor azon, hogy ez most az alvásidőmből ketyeg, haza kell érni időben, hogy alhassak. Hirtelen nagyon értékessé vált a gyermektelen idő, akkor gyorsan zuhanyozni kell, hajat mosni, cikkeket írni, főzni, epilálni, takarítani, rendet rakni, emailekre válaszolni, másik helyre cikkeket írni, tornázni, pihenni, mosogatni, befőzni, piacra menni, olvasni, gyorsan, gyorsan. Nem lehetetlen, csak épp nem igazán életszerű, hogy csak úgy elüldögélek valahol egy kávézó teraszán. Vagy volt az, amikor pár éve sétáltam egy barátommal a városban, és nem tudtuk eldönteni, merre menjünk tovább és akkor feldobott egy pénzt, hogy eldöntse, merre - semmi extra, de az ilyesmi mérhetetlen szabadságnak tűnik innen nézve. És ez egy kicsit azért nyomasztó. 

Megváltozik ettől az emberekhez való viszonyom? Máshogy beszélgetsz akkor, ha tudod, hogy nincs idő szépen kicsomagolni és kifejteni a témákat. Máshogy beszélgetek a férjemmel este tizenegykor a kanapén, másik szobában a rosszul alvó babával. Lényegretörőbben és türelmetlenebbül. Ezért jó kisgyerekes anyukákkal beszélgetni, mivel nekik is ez a normális, a csapongás és lényegretörés furcsa együttese és a megosztott figyelem, így nem tűnik szokatlannak. 

Tegnap ebédeltem Gabóval, és egyúttal felvettem vele az interjút B. könyvéhez, és egyúttal beszélgettem vele a gyereknevelési problémáinkról, és közben ettem. Ő beszélt a diktafonba, én ettem a sonkás rántottát, gyorsan megbeszéltük, kinek hogyan nem engedelmeskedik a gyereke, és aztán ő ment vissza a munkahelyére, én meg a Rossmann-ba bevásárolni, és útközben még gyorsan megbeszéltük, közös barátainkkal mi van, meg hogy az unokatesója Brennbergbe ment férjhez és én találkoztam is vele anno a kóruspróbán. És akkor még nincs is okostelefonom, képzeljétek el, akkor mi lenne, ha még a kajámat is fotóznom kellett volna közben meg a facebook-statusomat frissítgetni meg a foursquare-en becsekkolni, vagy mit szokás. 

Szóval egyáltalán nem az hiányzik nekem, hogy rám figyeljen valaki, hanem az a fajta beszélgetés, amikor figyelhetek a másikra, ráhangolódhatok a beszélgetőpartneremre. És tényleg megtudom a beszélgetésből, hogy ő hogy van. Nem csak ilyen felszínes hogy vagy, jól köszi, hanem igazából. És nem kell az órát sem nézni egyfolytában. Én ebben régen jó voltam és szerettem is csinálni, érdekelnek az emberek. Vagy amelyik nem, azzal úgyse megyek a kocsmába. Ez hiányzik, az interszubjektivitás. 

Vagy ez nem is a gyermekvállalás miatt múlik el, hanem a felnőttkor része? Kinövi az ember az ilyesmit? Mai rohanó világunk? Már az első két filmnél feltűnt, hogy a Before sunrise-ban Jesse és Celine sokkal mélyebb és komolyabb beszélgetést folytatnak. A Before sunsetben is komoly témákról beszélnek ugyan, de ott már kapkodnak meg rohannak meg csaponganak meg feleslegesen humorizálnak. Harminc felett már nincs az, hogy leülsz valakivel és csak rá figyelsz? Úgyis mindenki hülye egyforma? 

Most azzal ne érveljünk, hogy pszichoterapeutaként épp ez a feladatom, mert persze, nyilván azért választottam ezt a szakmát, mert szívesen csinálom, és igen, ott is figyelek a kliensre és interszubjektív vagyok mint a fene, egészen ritkán szoktam azon gondolkodni, hogy vajon befizettem-e a csekkeket, de ott egyrészt időhatár van ugyanúgy, másrészt a beszélgetés célja az ő épülése és nem az én kíváncsiságom kielégítése, tehát oda kell figyelnem, miről és hogyan esik szó, és az más. Aki csak úgy hobbiból beszélget, az nem jó pszichoterapeuta.

Micsoda keserűség mondatta vele, hogy múlik az idő!

Nagyjából húsz év után most megint végigsétáltam a soproni Templom utcán hosszúszoknyában*, erre másnap egyből azt álmodtam, hogy régi középiskolánkban összefutottam a Kovács-testvérekkel**. Hogy milyen viccesen van huzalozva az emberi agy.***

*A Templom utcán rendszeresen végigsétálok, de hosszú szoknyát tipikusan tizenhét éves koromban viseltem és még egy pár évig egyetem alatt, aztán megváltozott a stílusom meg pont annyit híztam, hogy karcsú leány helyett már túlságosan asszonyosan néztem ki bennük, most viszont vettem egyet hirtelen felindulásból, mivel nagyon le volt árazva és most épp nem vagyok dagadt. 

**Tényleg, mi lehet velük vajon? Az álmomban a Bendegúz színházban volt rendező és épp megsérült a lába, de asszem a valóságban inkább filmes területen dolgozik. 

***Cím innen. 

 

Főleg túlélők

Ezen most nagyon röhögök, meg az jutott eszembe, amikor nagyon régen ültünk a kocsmában és a military-be öltözött és magánál vadászkést hordó férfias férfi, az enyhén túlsúlyos nerd bürokratafiú, a rövid, vörös hajú vagány biológuslány és a hipszterszemüveges programozócsaj már épp megegyeztek abban, hogy zombiapokalipszis idején először kocsit szerzünk, betörünk egy vadászboltba és fegyvereket zsákmányolunk, majd azonnal vidékre, valamelyik középhegység felé vesszük az irányt, és akkor egyszercsak azt vettem észre, hogy üvöltözve vitatkoznak azon a hipotetikus etikai kérdésen, hogy ha lenne egy véznaujjú makink, azt magunkkal vinnénk-e vagy itthagynánk. 

Főleg fodrászokról

Voltam ma fodrásznál így fél év után, most csak a szomszéd plázában, de ugyanolyan jól levágta az ismeretlen csaj, mint a szokásos menő fodrászom. Aki (az utóbbi) egyébként is olyan, hogy néha szuperul eltalálja, amit mondok, még jobb is, mint gondoltam, néha meg pont ugyanazt mondom, de mégse olyan lesz. Létezik egyébként olyan ember, akinek ez nem okoz gondot, elmagyarázni a fodrásznak, milyen hajat szeretne? Én már mindenfélével próbálkoztam, vittem magamról régi fotót, vittem újságból kivágott képet, de ezekre meg mindig azt mondják, nem látszik rajtuk elég jól a frizura. Nyilván könnyebb lenne, ha havonta járnék ugyanahhoz az emberhez vágatni, egy idő után csak összehangolódnánk, de én sose jártam havonta fodrászhoz, mert szerintem az hülyeség, és unalmas is, akkor mindig egyforma az ember feje, így meg néha hosszú hajam van, néha rövid. 

Van néhány kiemelkedően rossz élményem is, egyszer még általános iskolás koromban Sopronban volt olyan hajam, ami felül rövid, alul hosszú, ne kérdezzétek, a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek eleje volt, akkoriban ez menőnek számított, konkrétan egy fodrász javasolta, hogy mi lenne, ha ilyet vágna. Legközelebb már nem dolgozott ott ugyanaz a nő ugyanabban a szalonban, ezért egy kolléganőjének próbáltam elmagyarázni, aki totál hülyére vett, fölényeskedett velem és lesajnált és közölte, hogy olyan frizura nem létezik, olyat nem lehet csinálni, ő nem érti, mit beszélek, és kizárt, hogy fodrász nekem valaha ilyet vágott volna. Megalázó volt, hülye kiskamasznak éreztem magam a profi fodrásznéni felsőbbrendűségével szemben. Már nem emlékszem, milyen hajat vágott végül nagy kelletlenül. 

A másik a hajón volt, az a Petőfi-híd pesti hídfőjénél egy fodrászat, nem tudom, megvan-e még, ahol megmondtam a kreatívnak és spontánnak tűnő, jóképű mesterfodrász fiatalembernek, hogy nem szeretnék lépcsőzetes frizurát, mivel utálom, idegesít és nem tetszik. Ő győzködött, hogy de nekem az jól állna és higgyem el, én meg mondtam, hogy csináljon, amit akar, csak lépcsőt ne. Erre magabiztosan vágott egy lépcsőzetes frizurát, nagyon meg volt vele elégedve, jól is állt nekem, és minden kollégám agyondicsérte, csak egyedül én utáltam, mert én utáltam, az én hajamba nem való a lépcsőzet, mert nem göndör, de nem is egyenes, és ha lépcsőket vágnak bele, az egyik kifelé áll, a másik befelé, és idiótán néz ki, hacsak nem töltök minden reggel egy órát a beállításával, szerintem pedig ehhez túl rövid az élet. 

Egyébként azt is utálom, hogy kivétel nélkül minden fodrász akkor kérdezi meg, mit szeretnél, amikor már megmosta a hajadat, rád rakta a köntöst, és beültél a székbe. Azaz a tükörnek beszélek, a fodrászt csak a tükörben látom magam mögött, rosszabb esetben még rakosgat is ezt-azt, miközben beszélek. Szerintem ez olyan, mint amikor a nőgyógyásznál levetkőzöl, beülsz a székbe, a doki kesztyűben a lábad közé kuporodik, és csak akkor kérdezi meg, mi a panaszod. Vagy mint amikor a fogorvos beültet a székbe, rád adja a zacskót, a szádba tolja a nyálszívót és csak akkor kérdezi meg, mid fáj (szerencsére sem a nőgyógyászom, sem a fogorvosom nem ilyen, de ismerem a szitut.) Vagy mint amikor belépsz a pszichiátriára, beadnak intravénásan két-két ampulla Haloperidolt és Rivotrilt, és csak utána köszönnek. Szóval nem lehetne, hogy úgy magyarázhassam el a fodrásznak az elképzelésemet, hogy arccal egymás felé fordulunk és ő rám figyel? És nem a tükörnek magyarázok? Sose találkoztam még ilyen fodrásszal. 

További kérdésem: a fodrásznak adunk borravalót? Én kisvárosból jöttem, ott mindig mindenkinek adunk, a régi szalonokban a nagyszüleim és a szüleim külön hátrasétáltak a hajmosólányhoz és adtak neki is kétszáz forintot. De Sopronban az ember szendvicseket csinál a szobafestőnek, sört vesz a tetőfedőknek, anyósom a mosógépszerelőt is komplett ebéddel várja. Itt a fővárosban mi a helyzet? A kozmetikusomnak például egy ideig adtam borravalót, de nagyon hülyén és csodálkozva nézett mindig, és nem értette, mit akarok. Mondjuk ő az Yves Rocherben van, ahol a boltban, a pultnál fizetsz utána. A pláza fodrászatban meg ugye levágja a hajadat Kata, ad egy papírt, azzal elmész a recepcióhoz, ahol Ritának fizetsz. Ha ilyenkor felkerekítem az összeget mondjuk 4100 Ft-ról 4500-ra, akkor a 400-at Kata kapja? Vagy elosszák? Vagy a cég? Vagy ilyenkor nem szokás az ilyesmi? Világosítsatok már fel ennyi év után. 

Esetleg felmerülhet még a kérdés, hogy miért váltogatom a fodrászaimat, hát mert hűtlen vagyok és bizonytalanul kötődő, és ezt a fodrászokon élem ki. Volt egy pár jó, a rövid, vörös hajú, kétméteres ex-tőrvívóbajnoknőt azért hagytam ott, mert túl messze volt akkori lakhelyemtől, az Emese, akit nagyon kedveltem, szakmát váltott és elment óvónéninek, a többieket meg vagy meguntam, vagy nem tudom. A jelenlegi, menő fodrászomat konkrétan azért nem szeretem, mert túl menő, de komolyan, amikor a lehető leglazábban vagyok felöltözve és épp a kortárs művészmoziból jövök és a legújabb hülyenevű romkocsmába indulok, akkor is nevetségesen kispolgárinak érzem magam a helyen, és ez idegesít. A hajmosólány a múltkor úgy volt felöltözve, hogy fekete, acélbetétes bakancs, szanaszét-tépett, felfutott testszínű nejlonharisnya, fekete, szatén rövidnadrág, pántos trikó graffitiszerű felirattal, felette hosszú, bézs, horgolt mellény, amilyet a nagymamám visel, ha hideg van a templomban, fején hosszú, itt-ott tépett, sötétszőke haj és ezüst, RayBan (-utánzat) napszemüveg, kezében egy doboz energiaital és egy doboz piros Marlboro. Aztán már azért is rosszul éreztem magam, hogy rosszul érzem magam, most milyen égő már, hatszáz óra önismeret után betesznek valami dubstepet a magnóba meg bejön egy hipszter hajmosólány és ettől máris nem érzem magam elég vagánynak, aztán úgy döntöttem, felnőtt vagyok, miért mennék olyan helyre, ahol nem szeretek lenni. Ja, hát mert érdekes, tök jó ott nézelődni, érdekes figurák vannak, jó a zene, meg mert általában jól sikerül a hajam, és egyáltalán nem vészesen drága. Mindegy, ezt még nem döntöttem el, végleg szakítok-e velük vagy csak szünetet tartunk. 

Dolgok

Remélem, az van, hogy a napokban véget ér(t) a nyár azon része, amikor Budapesten vagyunk és beteg a Lány vagy más baja van, és elkezdődik az a része, amikor Sopronban meg Pesthidegkúton meg Balatonlellén meg negyedik, még el nem tervezett helyszínen nyaralunk. Különben meg nem tudom, mit írjak ide, mert mostanában csak az történik velem, hogy beteg a gyerek meg megtanult járni a gyerek meg elképesztően cuki dolgokat mond és nagyon szeretem, dehát az ilyesmit unják az olvasók, meg különben is. 

Mindenesetre az elveimet, miszerint a Lány nem láthat tévét, feladtam a betegség alatt - először egy seb volt a bokáján, ami miatt nem mehetett homokozóba, majd lázas lett, majd kiütéses, ami miatt nem mehetett napra, és/vagy szakadt az eső, szóval sokat voltunk a lakásban és egy ponton betettem a Frakk, a macskák réme c. dvd-t és azóta a Lány eddigi ugatása (sima va-va) rengeteget fejlődött, most hosszú, halk morgással indul, amelyet a végén egy felívelő, jól elkülönülő vakkantás követ. Amúgy elég vicces. Irma néni: "Károlykám? Ugye, tudod, hogy ma mozijegyünk van?" Károly bácsi (kelletlenül leengedi az újságot): "Ó, de kár." Hát erre tanítjuk a fiainkat? 

Tündértánc, lepkehimlő

Mostanában meg táncterápiás szakirodalmat olvasok néha, a konferencia óta kedvet kaptam hozzá megint. Tök érdekes, és nagyon nekem való, mert annyira jól ötvözi az idegtudományok legújabb, kézzelfogható eredményeit és a totál elszállt virágosnadrágos módosult-tudatállapotos hippiséget, hogy csuda. 

Van egy csomó érdekes, új csoport is, például "tündértánc" gyerekeknek (jó, ez nem új, csak nemrég mesélt róla egy ismerősöm, de milyen aranyos lehet már), önismeret csak nőknek; terápia teherbe esési nehézségekkel küzdő nőknek, és szokott lenni mozgásterápiás hétvége pároknak is, ide még tavalyelőtt vagy mikor megpróbáltam elhívni a férjemet, dehát kiröhögött sajnos, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan csinálják ezt párterápiában. Fel kéne bérelnem valami pasit, aki eljön velem, csak sajnos ezt meg etikailag enyhén kifogásolhatónak tartanám. 

A Lánynak meg lepkehimlője van (milyen szép név), hát így jártunk, de legalább ezt csak egyszer lehet elkapni, és ebben már nem fog megbetegedni máskor, így is marad még kétszáz másik gyerekvírus. 

Miért, miért miért

Tessék, találtam egy jó ábrát a bántalmazós kérdésre, kattintva ott a nagyobb. Meg még az az érdekes szerintem, a múltkor megint szóba jött és mindig bebizonyosodik, hogy így van: hogy teljességgel hihetetlen, hogy az ember ismerősei közül minden ötödik nőt megvert legalább egyszer a pasija, és ez azért hihetetlen, mert nem kérdezzük meg az ismerőseinket és maguktól miért is mesélnék el. Onnantól, hogy elkezded kérdezgetni, hirtelen mindenkiről kiderül, jó esetben csak a volt pasija verte vagy erőszakolta meg (mármint úgy értem a "ó esetet", hogy időközben kilépett a bántalmazó kapcsolatból az illető), de hozzuk a statisztikát. 

Elmondom egy álmomat

Azt álmodtam a múltkor, hogy ikreim születtek, két fiú, egy ilyen zömökebb meg egy vékonyabb, de mindkettő helyes kisbaba volt. A kórházban csecsemőosztályra tették őket, csak néha mehettem be hozzájuk vagy hozták ki őket szoptatni, de ezeken egyáltalán nem aggódtam álmomban. Viszont mivel az előzetes ultrahangok alapján nem is ikrekre, hanem egy db lányra számítottunk, fiúnévvel nem készültünk, és engem altatásban császároztak, és mire felébredtem, a férjem adott nekik nevet, ráadásul nem is olyan nevet, amik tetszettek nekünk, hanem hülyeségeket: az egyik Eduárd, a másik Adenol lett. Eléggé kiakadtam, mert az Eduárd se nagyon tetszik, de az Adenol úgy hangzik, mint egy takarítószer-márka. Szerencsére többnyire álmomban is a megoldásorientált problémamegoldó stílus híve vagyok, ezért amíg az ikrek a csecsemőosztályon pihentek, egyből elkezdtem utánajárni, hogyan kell nevet változtatni, és űrlapokat töltögettem. Emellett kitaláltam, hogy kölcsönkérjük vagy megvesszük Ildikóék ikerbabakocsiját, remélhetőleg az ikrei már kinőtték. De amiért leírom az egészet, hogy mennyire pszichotikus tudok lenni álmomban: egész végig azon szorongtam, hogy jó, most lett két kis fiam, de akkor most a Lányt vissza kell adni? Én nem akarom visszaadni a pici Lányt! Szerencsére fejlett valóságtesztelésemnek köszönhetően álmomban is mindig elhessegettem és meggyőztem magam, hogy ez csak egy hülye gondolat, igazából nincs ilyesmi, hogy vissza kell adni a gyerekeket. Asszem. Apróság, hogy a kórházban, ahol szültem az ikreket, épp a Magyar Viselkedés- és Kognitív Terápiás Egyesület konferenciája zajlott, összefutottam pár kollégával a folyosón. 

Egyszer, még nagyon régen, amikor még nem is akartunk gyereket, azt álmodtam, hogy hirtelen született egy gyerekem, és a férjem ugyanúgy rossz nevet adott neki, mire én észbe kaptam, és ott szoptattam a babát álmomban és azon gondolkodtam, hogy jó, hát semmivel sem készültünk a gyermek születésére, de nemrég láttam az Ikeában 7900 Ft-ért kiságyat, és álmomban azt szerveztem, hogy ki megy el érte. Miután felébredtem, csomó ideig nehezteltem a férjemre, hogy hogyan nevezhette el a babát Ágostonnak, amikor pontosan tudja, hogy nekem nem is tetszik az a név. 

De a legszörnyűbbet a Lány születése után nem sokkal álmodtam. Álmomban elmentem a Mozgás- és Táncterápiás Egyesület közgyűlésére, ahol néha van mozgásos óra is, előtte vagy utána, és már nagyon szerettem volna részt venni. Elég fura volt, egy szabálytalan alakú teremben voltunk és mindenki összevissza dumált (mozgásterápián nem beszélünk), és tovább is tartott a tervezettnél. Gyalog indultam haza a budai rakparton és közben írtam egy sms-t a férjemnek, hogy kések, ő vigyázott ugyanis a Lányra. A férjem visszaírt, hogy ebben és ebben a sörözőben vannak, jöjjek inkább oda. Nem értettem, most akkor magával vitte a csecsemő Lányt is a kocsmába? Elég merész ötlet. És akkor kiderült, hogy nincs is gyerekünk: ott ült a férjem a haverjainkkal a sörözőben és értetlenkedett. Persze, szeretnénk gyereket, de még nem jött össze. Persze egyáltalán nem akartam elhinni, hazarohantam (nem hasonlított az otthonunk a valódira) és sírva elkezdtem a születési anyakönyvi kivonatát keresni az íróasztalfiókban, ahová pontosan emlékszem, hogy betettem, egy mappában. De nem volt ott. Csak a téveszmém volt, hogy gyerekünk született. Szerencsére amikor felébredtem, ott volt az ágyában, huh. Jaj, de rémes volt. Utána többször felmerült, hogy elmenjek az Egyesület közgyűlésére a valóságban, és higgyétek el, nem vagyok őrült, de eszem ágában sincs elmenni. 

Én egyetlen dolgot nem értek, hogy mi ez, hogy a férjem rossz nevet választ a gyerekeknek? Mit jelenthet ez? Tök érdekes. 

Danger zone

A Gyereksziget, az meg olyan, mint a Sziget, csak józanul és gyerekekkel. Amikor megelégeltem a port, a gyalogló, rohangáló, bicikliző és kismotorozó tömeget, a ricsajt, a kajássátrak előtt kígyózó sorokat, a port és a több irányból szóló többféle zenét, akkor elvergődtünk a Lánnyal a Jana Babajátszóház és Pihenőkert vagy hasonló nevű helyre, gondolván, az a chill out-sátor. Itt egy tágas, szőnyegekkel fedett sátorban szemlátomást beekizett, visítozó kiscsoportosok püfölték egymást építőkockákkal és fröccsöntött műanyag zöldségekkel, buzgó szülők másztak köztük négykézláb, és valakinek mindig kakiszaga volt. És még így is nyugisabb volt, mint a rendezvény többi helyszíne. Hű. 

Ez egy kemény világ

Konkrétan szigetbetegségem van a mindennapos játszótéri homoktól.