Ez pedig az a vers, ami az új munkahelyemen (másik osztályra kerültem), az új szobám falára van kirajzszögezve. A Kollégám rakta ki, azelőtt az ő szobája volt.

Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
De nem azért, hogy visszatartson téged
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélni róla isteneddel
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked az istennel találkozott,
Utadba minden kő áldást hozott.

Prohászka Ottokár egyetlen verse. Szerintem elég gáz, de gondoltam, kicsit dokumentarista leszek. Fenti versen kívül kolléganőm kislányáról készült fotók díszítik a falat, valamint egy antipszichotikumot reklámozó 2002-es falinaptár, áprilisnál kinyitva. Egy közpesen ronda és egy rendkívül ronda váza az ablakpárkányon, meg egy aggasztóan rossz színben lévő muskátli. Az íróasztalon leírhatatlan, értékelhetetlen, eszement kupleráj.
Jé, nejlonzacskóban egy alma. Hm, elég jól néz ki :-)

Két kedvenc mondatom az Aliens vs. predators c. remekműből:
1. Találnak egy alagutat, ami tegnap még nem volt ott, és az építőknek nyoma sincs. Főhősnő: "Dehát az alagút nem áshatta ki saját magát!"
2. Modern fegyvereket találnak egy régi piramisban: "Jé, ez pont olyan, mintha megtaláltuk volna Mózes DVD-gyűjteményét!"
Nagyon rossz a film, ráadásul szegény alieneket (akiknek drukkoltam) valami alacsonyabbrendű fajként állítják be, de azért lehet rajta röhögni.

Ellenben a Kerepesi temető hétfő este fél nyolckor, amikor nem csak sötét, de köd is van, itt-ott mécsesek meg furcsa szobrok, a hosszú fasorokkal, aminek a végén látod, hogy van valami, de nem tudod kivenni, mi az, és arra az esetre, ha eltévednél, tudod, hogy nyolckor bezárják a kaput - főleg misztikus.

Azért is gondolom, hogy el kellene mennem szabira, mielőtt kiégek, mert kezdem irigyelni azokat az embereket, akiknek a munkaköri leírásában a "tolerancia" és "feltétel nélküli elfogadás" helyett a "köcsögség" és "antiszociális viselkedés" szavak szerepelnek. Szerintem a pszichiátereknek, pszichológusoknak, szociális munkásoknak stb. járhatna évente egy hónap Bunkózási Szabadság, amikor olyan, kötelezően választandó munkakörbe kényszerítik őket, ahol a megszokott kedves helyett utálatosan kell viselkedni az emberekkel. Én például szívesen lennék vérundok könyvtároskisasszony, vagy bármilyen hivatalnok, vagy békávé-ellenőr, vagy az, akihez oda kell menni, ha kerékbilincset tettek az autódra. Hajnalkáék még a múltkor beszámoltak róla, milyen nehéz és bűntudatot okozó feladat volt életükben először face-to-face kirúgni egy alkalmazottat, mire megkértem őket, hogy legközelebb mindenképpen bízzák rám az ilyesmit.
(Lásd még itt.)
"Detéllegezvan" (honnan idézek?), hogy szeretem az embereket, de néha kell egy kis szünet belőlük.

I am walking on the brigde
I'm over the water
I'm scared as hell
But I know there's something better yes I know there's something better
Yes I know yes I know

/Paula Cole: Me/

Hogy ahelyett, hogy otthon takarítanék, blogot írok - hát, ez van. Azért van ez egyébként, mert pénteken beleolvastam egyik kollégám Kognitív idegtudományok c. könyvébe, és annyira tetszett, hogy végigolvastam a flow-ról szóló fejezetet, és rájöttem, hogy nekem akkor van flow-m a stepaerobicot kivéve, amikor bármit írok. Esetenként még kórrajzírásra is vonatkozik, de dilettáns szépirodalom- ,illetve blogírás esetén biztosan fellép. És egy ilyen hét után a flow-érzésre vágytam.
Majd legközelebb elmondom, mi az.

A legjobb egyébként az volt ezen a héten, amikor csütörtökön elmentem a földhivatalba ügyiratbeadni, ezért elkéredzkedtem a melóból délután kettőkor. Háromig van félfogadás, és háromkor már a Szentháromság-szobor talapzatán, a hitelszerződésem egy érkeztetett példányán ülve olvastam Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában című könyvét. Később sétáltam, majd a Halászbástya kőpadján is olvastam fenti könyvet, gyilkos pillantásokat vetve időnként a napot eltakaró olasz turistákra. Mégkésőbb holland teát (mézzel, fahéjjal, tejszínhabbal) ittam a Liteában, ahol tovább olvastam és az Ősz szólt a Négy évszakból, aztán vettem húgomnak egy fekete plüssmacskát, majd úgy éreztem, mégsem fogok én önkezemmel sütni, ezért elbékávéztam a daubnerbe, hogy búcsúsütit vegyek a zártosztálynak.
Éppen sorban álltam, amikor egyszercsak belépett Niké kolléganőm, aki hirtelen ötlettől vezérelve éppen úgy döntött, hogy lévén másnap utolsó napja, búcsúsütit vesz a krízisosztálynak. Innen már egyenes út vezetett a kocsmába, ahol sajnos a kezünkbe keveredett egy pestiest, tehát megnéztük Az apokalipszis angyalai c. filmet (Bíbor folyók 2., bár nem a folytatása). Állítólag tele van logikai bukfencekkel, és tényleg egy csomó mindent én sem értettem, de amikor megkérdeztem Nikétől, hogy "De figyi, hogy került hozzájuk a kulcs?" - akkor felvilágosított, hogy ő nem tudja, mert három alkalommal aludt el a film alatt. Elég rossz.

Szóval jövő héttől másik osztályon dolgozom, ami nem baj, mert meg kell tanulni a pszichiátria teljes spektrumát, de valójában az elmúlt két évben ez lesz a kilencedik munkahelyem (és reményeim szerint negyedszer költözöm), én pedig az állandóságot szeretem. Vagy ki tudja.

It's me who is my enemy
Me who beats me up
Me who makes the monsters
Me who strips my confidence

And it's me who's too
And it's me who's too shy
To ask for the thing I love

Fel akarom rakni a kedvenc dalszövegem, de tudom, hogy soha senki nem olvas végig egy egész kipostolt dalszöveget, szóval part one.

I am not the person who is singing
I am the silent one inside
I am not the one who laughes at people's jokes
I just classify their egos

Persze, én is egy csomót ettem belőle. Egyetek Daubner mandulás puszedlit. Tíz pszichiáterből kilenc ezt ajánlja.

A Hullámokat egyébként Mátyás Sándor fordította előzőleg, azt meg direkt megnéztem, hogy igen, ő képes volt The waves c. könyvet Hullámoknak fordítani A hullámok helyett. Tandori sokkal szöveghűbb, gyakorlatilag szó szerint lefordította az egészet. Vagy nem is ő volt, csak nagyon klassz fordító szoftvere van. Na jó, nem fikázom tovább, bár nem bírom. Mindenki olvasson, amit akar.

"Ott van az otthonom, ahol a könyveim" - kedvenc mondatom tegnapról, Niké idézi a kocsmában Robert Redford nevű programozó ismerősünktől.

Ez az utóbbi három hét, kb. mint amikor ülsz egy vonatban és csak az elsuhanó táj elmosódott bevillanásait látod. Na jó, nem MÁV-os, hanem nagyon gyors vonatban :-) Arra emlékszem, hogy szerdán angol gyakorlatot tartottam, aztán kb fél nap múlva megint szerda volt és mentem angol gyakorlatot tartani, aztán egyszerre csak megint. Sötét-világos-sötét-világos, pedig nem is drogozom. Rohanazidő... (honnan idézek? :-) Utolsó napom a zárt osztályon, hoztam nekik Daubner sütit.

Ha már itt tartunk, kedvenc mondatom ma reggelről. Reggel a metrón összefutottam a Kislánnyal. Kislány nálam idősebb meglett orvos, de szeret kislányos stíllusban beszélni, nevezzük így. Nagyon morcos arckifejezéssel és félig lecsukott szemhéjakkal, világvége-hangulatban bandukolunk egymás mellett a munkahelyünk felé.
isolde: - Azért ez már nem teljesen normális.
Kislány (kislányos hangon és attitűddel): - Gondolod? Szerintem a hétfő reggeli rekurrens depressziós epizód normál variánsnak tekinthető.

Hétvégén wellness hétvégét tartottunk gyógyfürdővel, aquafitnessel, masszázzsal, szaunával, stepaerobickal. Hihetetlenül jó volt. Menjetek ide.
Fitnessedző: - Értem, akkor most mentek aquafitnessre, hétre jöttök masszíroztatni meg szoliba, és ötre stepre.
Lányok (mi): - Igen. És azt meg tudnád mondani, merre van a cukrászda?

Egyik kedvenc mondatom Virginia Woolf: A hullámok c. könyvéből:

"Nyomorúságos napok voltak ezek - sérült szárnyú, repülni képtelen éjjeli lepkék."

Ugyanez a nemrég megjelent Tandori Dezső-féle fordításban:

"Nyomorék napok voltak, mint a sérült szárnyú, repülni képtelen éjjeli lepkék."

Énszerintem a Tandori nem érti Virginia Woolfot. Jó, lefordítja szépen. De az utóbbi mondat tőle nem lett volna a kedvenc mondatom. Szerintem nem ugyanazt fejezi ki. A nyomorék meg a nyomorúságos mást jelent. Eleve béna benne a "mint", de a nyomorék napok... Ha valaki nyomorék, az eleve egy szerencsétlen, szánalmas, féllábú süketnéma alak, aki egyszerűen csak ilyen, és így is marad. A nyomorúság szegénység. A nyomorúságos napok olyan napok, amik lehetnének jobbak, de valamilyen körülmény miatt (Susan a tanévet intézetben töltötte) szenvedéssel teli, szeencsétlenség sújtotta napok. A nyomorékság egy állandó jelző. A nyomorúságos az átmeneti, meg nem érdemelt szenvedés. Á, nem tudom megmagyarázni, de a Mrs. Dalloway óta idegesít, hogy Tandori olyat fordít, amit nem ért. Olyanokat ír, amiről azt gondolom (egy rajongó), hogy Virginia nem így gondolta. Hiába van a Tandorinak szókincse. Azt gondolom, hogy a fordítás nem csak az eredeti nyelv nagyon alapos ismeretén meg a magyar nyelv ismeretén múlik, hanem kell hozzá egy nagy adag empátia. Hogy értsük, hogyan gondolta ezt pontosan az író. Szerintem a Tandorival nem az a baj, hogy nem tud jól magyarul vagy angolul, hanem, hogy kevesebb empátiával rendelkezik, kevésbé tudta beleélni magát Virginia Woolf szerepébe, mint én, ezért zavar, ha az ő fordítását olvasom. Lehet, hogy aki az életben empatikusabb, az jobb fordító? Nem tudom.

"Olyan leszek, mint anyám: hallgatag, kék kötényes, szekrényeket nyitogató."

Ez a másik kedvenc mondatom A hullámokból. Susan jelleme és jövője egy mondatban. Ami viszont ciki, hogy nem emlékszem az eredeti fordító nevére. Annyira emlékszem csak, hogy férfi, tehát nem azon múlt, hogy nem nő.

Kedvenc mondatom a Médea és gyermekei-ből/2.:

"Georgij szerette ezeket a hegyeket, ahogyan az anya arcát vagy a feleség testét lehet csak szeretni - fejből, csukott szemmel, mindörökre."

Most elmegyek fodrászhoz. Az Egy gésa emlékiratai-t olvasom, mert a húgom odaadta, hogy kötelező. Nem olyan rossz. Ami azt illeti, tökéletes olvasmány fodrásznál, egyáltalán nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy épp ilyen céllal íródott.

Ja, és teljesen fel vagyok dobva attól, hogy találkoztam Ulickaja fordítójával. Majd legközelebb kifejtem a fordítókról alkotott laikus véleményemet, de most elkések. 

De előtte még elmesélem az Író formabontó elméletét az egyes emberi életszakaszokról.
Niké kifejti, hogy mennyire nehéz a húsz és harminc éves kor közötti időszak, talán a legnehezebb, vajon miért? Niké szerint azért, mert ekkor kell megtalálnod az utadat meg a helyedet az életben satöbbi.
Író: - Szerintem egyszerűen csak arról van szó, hogy a fejlődésünket megint nem bírja lekövetni az evolúció. Az őskorban huszonhárom év volt az áltagéletkor, még ehhez vagyunk szokva. Azért nem találod a helyed, mert már nem lenne szabad életben lenned.

Tegnap Pécsett voltam, Ulickajáról szóló kongresszuson. Egészen érdekes, hogy mennyire kikapcsol az, ha másik városba, másik témába, eddig ismeretlen emberek közé csöppenek, már egy ideje külföldi ösztöndíjról álmodozom egyébként.
Szóval nagyon klassz volt, sose gondoltam volna, hogy földrajzi meg családfaelemzési szempontok alapján is meg lehet közelíteni egy regényt, de igen. És miután pénteken Robert kifejtette nekem az önző gén szerepét a párkapcsolat alakulásában, tegnap egy analitikusnő előadta Szondi Lipót másképpen nevezett, ám hasonló lényegű elméletét arról, hogy az ember megtalálja a "géntestvéreit". Miért hallottam hirtelen két helyről is ugyanezt? Valamit közölni akarnak velem felsőbb hatalmak? Ha igen, kérem, próbálják meg egy fokkal egyértelműbben, köszönöm.
Újraolvastam a vonaton a Médea és gyermekeit (éppen Bp-Pécs-Bp. hosszúságú könyv), Jezerán olvastam először júniusban és abszolút eszembe jutott róla most a nyaralás hangulata, a mediterrán növényzet meg építkezés, utcácskák meg rozmaring, meg hajózás meg robogózás, meg, hogy melyik magánéleti topikon nyűglődtem akkor éppen.
Mindjárt idézgetni fogom a kedvenc mondataimat belőle.

Barátnőim egy sztorim kapcsán lebölcsbuddhistáztak a gesztenyepüré-evés közben, szerintem jobban hasonlítok hisztériás nyugati nőcire, mint Buddhára, külalakban legalábbis nagyon remélem. A szokásos Hogyan kezeljük volt szerelmeinket- jellegű sztori volt. Mindjárt eszembe jutott, amikor a péntek esti bulin Kolléga, amíg üvöltöttem a fülébe, hogy hangosítsa fel a zenét, átkarolta a derekamat, mire én: "Áááááááá, jééézusom, átkaroltad a derekamat!!!!" Ez vajon a megfelelő bölcsbuddhista reakció? Én mindenesetre örülök, hogy el tudom szórakoztatni magam.

A szüret, amiért hazamentem Sopronba, természetesen elmaradt az eső miatt, de legalább ettünk gesztenyepürét a Dömötöriben a lányokkal. Szeretem azt a várost. Van egy bizonyos hangulat, amit eddig csak Sopronban találtam, este, eső után. Olyan tiszta, éles és hideg a levegő, mint amilyen a hegyek közt, és minden látvány nagyon kontrasztos. Meglepően sötét van, szurokfeketék a fenyőfák kontúrjai, az utcalámpák pedig erős aranyszínnel világítanak. Az úttest sötét, a tócsák meg a lehullott, vizes levelek visszatükrözik az aranyszínű fényt. Tökéletes csend van, nagyon messziről hallatszik egy vonat fékezése, meg a cipőm kopogása, semmi más. Mintha nem is igazi lenne, hanem valami kontraszt-kiemelő szűrővel felvett művészfilm. (Nemtom, van-e ilyen szűrő, most találtam ki.)

Több ésszerű oka is lehet annak, ha valaki szombat reggel délután kettőkor jelentősen szédül egy buszmegállóban ácsorogva, én mégis a péntek esti vodka-martinikat hibáztatom. Csak három volt, de valamiért mégis sikerült az este egy adott pontján kidőlnöm, sajnos félbeszakítva ezzel nagyonérdekes beszélgetésemet bizonyos kékszemű informatikus-zsenivel, nevezzük el Redford után Robertnek. Miután klassz dolgokat mesélt a virtuális valóságról (helló, google :-)), valahogy szóba jött, hogy a pasim is, meg én is vidékiek vagyunk. Erre előállt az "önző gén" elmélettel: mindenki a saját tulajdonságait, illetve, legalábbis az ahhoz hasonlókat szeretné tovább öröklődni látni, ezt pedig úgy érhetjük el legegyszerűbben, ha hozzánk leginkább hasonlítóval párosodunk. Nem hittem volna, de ezek szerint mégis van tudományos magyarázat olyan, misztikusnak tűnő tényekre, ha a férfiről, amellyel párosodom, kiderül, hogy ugyanabból a vidéki városból származik, mint én, a szomszéd utcában nőtt fel, valamint együtt elsőáldoztunk, az egyik legjobb barátnőm szomszédja, egy oviba, általánosba és gimibe jártunk, valamint alkoholista apáink jól ismerik egymást a helyi krimóból.
Irodalomról beszéltünk, és elég részeg voltam ahhoz, hogy el tudjam magyarázni, hogyan akarok írni, ő pedig elmesélte, hogy a kolumbiaiak máig sem értik teljesen Marquez nagy sikerét: számukra ő csak leírta, ami történik. Robertnek voltak az egyetemen kolumbiai évfolyamtársai, és higgyem el, egyikük sem lepődött meg különösebben az olyamin, ha mondjuk teszemazt véres könnyeket kezdett el sírni szerda reggelre virradóra az előszobafal. Nagyon klassz! Azt mondta nekem a srác, hogy "azért emlékszik a történeteimre, mert egyik ismerőse sem mesél még csak hasonlókat sem." Éppenséggel foglalt vagyok, és sosem kezdenék olyan, nálam sokkal okosabb és idősebb pasival, aki az év nagy részét az USÁ-ban tölti, de azt meg kell állapítanom, hogy az ilyesmivel le lehet venni a lábamról.

TOP 5 bókok az életem során:
1995. "Eszméletlenül szexi az az anyajegy, teljesen beindulok tőle." (frissen megismert kézilabdázó fiú egy buliban, egészen addig le akartam operáltatni.)
2000. "Hogyhogy? Dehát maga nagyon okos nő!" (infektológus mesterem azon tény hallatán, hogy megbuktam a német középfokú szóbelin.)
2002. "Ezt még soha, senkinek nem engedtem meg." (Göri egy ágyjelenet során.)
2004. "Szerintem Te pont az a nő vagy, aki szeretnél lenni." (Ákos, az előszobában.)
2004. "Lenyűgözőek a történeteid." (Robert, miután életemben másodszor beszélgetek vele egy házibulin.)

Tegnap megnéztük az Elemi ösztönt, elég jó. Igazából azóta vagyok Sharon Stone-rajongó, és még ma is megállja a helyét a film. Sajnos, nagyon durván diétát sértettem, ami két szelet lasagne-t, tiramisut, édes spanyol fehérbort és csokis kekszet is jelent. Az elmúlt egy évben körülbelül nyolcszor fogtam bele fogyókúrába, ez idő alatt összesen kb. hat kilót híztam, és visszagondolva azt a törvényszerűséget fedeztem fel, hogy mindegyik fogyókúrám a mr.a tévé előtti kanapéján ért véget, egyet kivéve, amikor a mr.a egy McDonaldsba rángatott be valahonnan hazafelé menet éjszaka. És azt is észrevettem, hogy ha megyek hozzá videózni, mindig egy csomó édességet viszek magammal, gondolom, a tudatalattim megjegyezte, hogy ez az a hely, ahol meg lehet enni az ilyesmit.
Nem baj, ennyi belefér, ma is voltam munka után edzeni, most megyek még csak hazafelé, és valójában hullafáradt vagyok, de el fogok menni legalább egyikbe a két betervezett buli közül, majd holnap hajnalban hazavonatozom másnaposan szüretelni, fél év után találkozom apámmal, amely már önmagában kimerítő lesz, vasárnap este visszajövök, hétfőn hajnalban elmegyek edzeni, onnan dolgozni, onnan módosított adásvételi szerződést aláírni, kedden Pécsre, szerda reggel edzeni, onnan dolgozni, onnan fodrászhoz, onnan Lillához Phare-pályázat-meetingre, amelyre eddigre már valamikor megírtam a kapcsolódó dokumentumokat, csütörtökön csak dolgozni megyek, de ügyeletes vagyok, bent alszom, péntek délelőtt elkéredzkedem a melóból és elrohanok hitelszerződést kötni, és a havi fizetésem felét fogom odaadni egy közjegyzőnek tízperces melóért, onnan visszamegyek dolgozni, igen, a hét folyamán elküldöm a szükséges drogprevenciós cuccot a nyomdának, beszerzem a másikat a grafikustól, kitalálom a kutatásunkban használni kívánt kérdőívet, és megtanulom lepontozni a másikat.
Ez a terv.
Rengeteg teendőnek hangzik, de:
ma délután, az edzőterem öltözőjében megkérdezte tőlem egy harmincévesforma, klasszul kinéző nőci, hogy vajon honnan a Magyar Pszichiátriai Társaság XI. Vándorgyűlése márkájú hátizsákom, megmondtam, szóba elegyedtünk, illetve beszélni kezdett hozzám. Kiderült róla, hogy orvoslátogató már nyolc éve, de három évet kihagyott, mert megszülte az ötödik gyerekét, mostanában ez már nem olyan jó meló, mint rég volt, de ha nagy gáz van, majd elmegy fitness-edzőnek, biztos felveszik valahová, hiszen nyolcadik lett a fitness világbajnokságon, csak nyolcadik, de megmondták neki, hogy nem lehet első, ha nem kokszol, elég gáz, hogy ennyi év után kellett neki elmagyarázni, és a summa cum laude orvosi diploma nem volt elég hozzá, hogy magától rájöjjön. A csaj bombázó volt, öt gyerekkel, fitness-bajnokságokkal, orvosi diplomával. Szerintem az ilyen embereknek meg kéne tiltani a létezést, vagy legalább bezárni őket valami rezervátumba, hogy ne frusztrálják embertársaikat. És nem a diplomáját irigylem vagy a külsejét, van nekem is: csakhogy szerintem mindehhez így együtt rengeteg energia és bámulatos időbeosztási képesség szükséges, na olyanom nekem sose lesz.
Egyetlen dolog vigasztal, hogy lehet, hogy csak kamuzott.

Ja, meg még az is van, hogy a két gép közül, amelyek az orvosi szobában találhatók, az egyik már szinte tökéletesen használhatatlan a mérhetetlen (illetve, percekben mérhető) lassúsága miatt, a másik pedig négysoronként fagy le, úgyhogy minden szó után el kell menteni az éppen írott kórrajzot. A rendszergazdánk tanácstalan, ami egyébként jellemző tulajdonsága, de tényleg eszméletlen öregek ezek a gépek. Valaki nem akarja számítógép vásárlásával támogatni kórházunkat? Esetleg? Köszönöm.

Szóval ezt azért nem teljesen értem, hogy nyáron sokkal kevesebben voltunk itt (orvosok), és mégis minden nap négykor hazamentem, a köztes időben pedig volt érkezésem blogolni, emailezgetni, és lakást keresni az interneten. Most meg minden nap megállás nélkül dolgozom, hatnál előbb még nem mentem haza ezen a héten, és nem volt időm blogot írni. Különben élek, meg jól vagyok. Kitaláltunk egy kutatást, amibe lehet, hogy belefogok. Elbírálta a bank a hitelemet, megkapom, csak módosítani kell az adásvételi szerződésen kedd délelőttig, ami enyhén szólva borítja a jövő hét elejére tervezett programomat.
Most mennem kell.

Check this out :-)

Ja igen, rajongók figyelmébe ajánlom.

Azt még elmesélem, hogy munkaügyben összefutottam Görivel a napokban. Eldicsekedett vele, hogy mennyit fogyott és milyen jól néz ki, majd jegygyűrű díszítette szívdöglesztő jobb kezével érzékien felcsippentette a dzsekim sarkát, kicsit széjjelebb húzta, dévaj pillantást vetett az alakomra, és így szólt:
- Namivan, terhes vagy?
Ha nem tudnám, hogy a dagadt nőkre bukik, azt hinném, görény.
Ma reggel viszont azt mondta a pasim személyi edzője, hogy nem nagyon kell fogynom. Bár azért a rakat pénzért, amit fizetünk neki, mondhatná gyakrabban is.