Csillagok, macskakövek

Úgy látom, ennek a télnek már sosem lesz vége, beleértve a Jéghegyek Népe-sorozatot is, amivel az idei telet töltöm. Sokan kérdeztétek (senki), a 41. kötetnél tartok, úgy a 30-adikig volt guilty pleasure, aztán valahol a bántalmazó szexkapcsolat a démonnal résznél ugrotta át a cápát a sorozat, de most már végigolvasom tavaszig. 

Voltunk egy hetet Sopronban, tegnap jöttünk vissza, Sopronban csodálatos 15 fok volt, építettünk anyukám kertjébe magaságyást a Fiúval, szerintem remek lett, áthívtam a Könyvesboltos Lányt szelektálni a nagyszülők után maradt könyvtárat, meglátogattuk a sógorom újonnan nyitott kisállatboltját (amiben van minden nyavalya meg sisakos kaméleon), és sétáltam a Fő téren. Tíz percet sétáltam egyedül a napsütötte Fő téren (képünkön) és jaj, nagyon hiányzik nekem Norvégiában, hogy a helyeknek története legyen. Az is, hogy saját történetem legyen hozzájuk, a nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, de én itt ezek a nyírfák alatt csókolóztam először az első szerelmemmel 1995-ben; és még az is, hogy a dolgoknak saját történetük legyen, hogy ezt a szobrot a pestisjárvány túlélésének örömére emelte egy gazdag család (vagy kolera? nem, inkább pestis), meg amúgy a Borostyánkő út felett taposunk római katonák és kereskedők lábnyomain. 

Ezek nem fontos dolgok. Mármint a mindennapi élet szempontjából most tényleg kit érdekel a pestis, az a fontos, hogy van-e parkolóhely. Meg engem se az foglalkoztat, hogy 1995-ben milyen romantikus lány voltam*, hanem hogy hörghurutja van-e a Lánynak és hol van Sopronban a gyermekorvosi ügyelet. 

Sandefjordban szinte mindig van parkolóhely, és tudom, hol van az ügyelet. Érthető módon saját történetem a dolgokhoz semennyi, mivel 3 éve költöztünk ide, nagyobb sorsfordító események nem zajlottak az itteni nyírfák alatt. A városnak van némi saját története, vikingek, bálnavadászok és egyéb bátor férfiak alkotják, nem mondhatnám, hogy teljesen történet nélküli, de azért ööö valljuk be, nem egy Róma, ahol minden réteg habarcs másik lenyűgöző művészettörténeti korszakot idéz. 

Szerintem az úgy van, hogy bár többnyire nem gondolok aktívan a tizenhétéves koromra, sem a rómaiakra, amikor keresztülmegyek a soproni Fő téren, hanem azon gondolkozom, hogy vegyek-e pluszban a repjegyünkhöz mégis egy feladott poggyászt, hogy megfelelő mennyiségű hungarikumot tudjunk magunkkal északra cígölni, de azért közben halványan vagy tudattalanul vagy a gondolataim hátterében automatikusan benne vannak a fejemben ezek a dolgok. Van, amikor tudatosan is eszembe jut a Kecske-templom láttán, amikor a Bendegúz restaurálta rajta a festményt és arról mondjuk a Száz év magány, meg amikor elmagyarázta, hogy én nem depressziós vagyok, hanem neurotikus, meg a barokk pestisjárványos szoborról amikor az Ildikóval kitaláltuk, hogy a sárkány szeme alatt egy titkos ajtó nyílik egy párhuzamos, mesebeli univerzumba, vagy a Bányászati Múzeum és az ott töltött napjaim és arról az összes csudálatos találmány a hidraulikus pajzsbiztosítású marótárcsás jövesztőgéptől odáig, hogy Weindl Gáspár lőtt először és a Tanácsházáról az esküvőm, meg amikor megálltunk menyasszonyi ruhában a gyógyszertárnál algopyrinért, meg Barniék** a Fő téren laktak és az apukája mutatta meg neki valami művészeti albumban az angkori templomokat, és arról, amikor ott voltuk a leendő férjemmel Angkorban és tök hülyén viselkedett végig nem tudtam miért, de aztán végül összeszedte a bátorságát és megkérte a kezem és akkor rájöttem, hogy ja, azért, mert végig nála volt egy doboz gyűrű s az alkalomra várt, és akkor innentől az Angkor Watról szóló YES-szám szól a fejemben és amúgy 2020-ban vettem egy jegyet az osloi YES-koncertre, amit azóta többször is elhalasztottak, de lehet, hogy idén megtartják, meg van jegyem idén nyárra Ane Brunre és Patti Smithre is, tuti mindhárom napra beosztanak ügyelni. 

Szóval ha épp ráérek, akkor ez mind tudatosan történik az agyamban. De többnyire egyáltalán nincs neki hely, mert például a gyerekeimmel vagyok és a tízmásodpercenkénti "Anyi! Anyi! Anyi!" és a "ne mássz fel oda nem megmondtam hogy gyere le, nem nem veszünk fagyit tél van nincs is nyitva a fagyizó de látod hogy nincs nyitva mondtam hogy gyere le" köti le a tudatos figyelmi kapacitásom zömét, a maradék 2%-ot meg az, hogy hány óra van, odaérünk-e a valahova, lesz-e parkolóhely, és ha veszek feladott poggyászt, akkor vihetünk folyadékot is és akkor a szokásos hungarikumokon kívül végre bepakolhatok szilvás unicumot és ezer darab Danone Actimel joghurtitalt, mert az Norvégiában nem lehet kapni.*** Olyankor a macskaköves-bányászatos-tizenhétéves-pestisjárványos dolgok az agyam hátterébe szorulnak és ottan a tudattalanban hömpölyögnek. Anélkül, hogy észrevenném, de hogy hömpölyögnek, az biztos. Itt Norvégiában meg ilyesmi nem hömpölyög. És ez azért nagyon fura. Most így honnan tudjam, hogy ki vagyok én? 

A többi ember, aki új helyre költözik, is így van ezzel vajon? És a norvégokat nem zavarja, hogy nincs mindenhol láb alatt a történelmük gazdagsága, hanem direkt élvezik, és ettől olyan nyugodtak? Vagy ettől végtelenül üres az életük, és kénytelenek a végtelenségig túrázni, virslit grillezni és drogozni? Vagy az új helyre költöző emberek is ezt direkt élvezik, hogy maguk mögött hagyhatják a történetüket? Hát én nem élvezem. Jó, a légszennyezettség hiánya, az olcsó lazac és a működő demokrácia persze azért tetszik. 

*Verseket írtam a fiúról, akibe szerelmes voltam, kettő meg is jelent a helyi irodalmi lapban, az egyik tök jó.

**Különben a Könyvesboltos Lánnyal beszélgettem a könyvválogatás közben, például a régi, közös ismerőseinkről is, és ennek kapcsán gondolkodni kezdtem, mikor is találkoztam utoljára Barnival, és egyrészt fogalmam sincs, másrészt úgy körülbelül húsz évvel ezelőtt. Húsz. Húsz évvel ezelőtt. Nagyjából tudom, mi van vele azóta, mert híres, de vajon milyen lehet most? Lehet, hogy időközben egy idegesítő bácsi lett. **** És húsz éve már nem is fiatal voltam, akkor már bőven felnőtt voltam és dolgoztam, és akkoriban kezdtem a blogomat. Most én értem, hogy közhely az idő múlásán vekengeni, de most komolyan, hogy a picsába telt el hirtelen két évtized. 

***Újabban lehet kapni csak epreset, de mi pont az összes többi ízt szeretjük. 

**** Igen, az is lehet, hogy időközben egy idegesítő néni lettem.