Mégis rossz kedvem van. Tudom, miért.

Jövő héten festik az osztályunkat, ezért már majdnem minden beteget hazaküldtünk vagy máshová, és gyakorlatilag semmi dolgom nincsen. Sajnos, akkor is 8-4-ig tart a munkaidő. Mondjuk, kereshetnék kutatási témámmal kapcsolatos cikkeket a neten, de nincs kedvem. Nem mehetnék inkább haza vagy aerobicozni? Ilyenkor biztos nincsenek is sokan az edzőteremben.
Nem baj, jövő héten szabin leszek, és semmi mást nem fogok csinálni, mint aerobicozni járok, kifestetem a lakásom, ha marad lóvé, felcsiszoltatom a parkettát, bejövök csekkolni az ambuláns betegeimet, megírjuk a pályázatos szerződéseket, bútorboltokba járok nézegetni, bejövök szerkeszteni az angol vizsgateszteket, összeállítom a füves kérdőívet, meg moziba járok meg elolvasom az elmaradt könyveket meg a pasimmal csillagfényesromantikázok. Egy hét hosszú idő.

Különben ezt a blogot olvasom újabban, megtetszett.

Tegnap kitört rajtam a frontérzékenység, görcsös fejfájás, hányinger, szédülés meg minden (elég hercegkisasszonyosan migrénes bírok lenni), és Lilla lasagne-ja majdem teljesen meggyógyított. Nem az első eset, hogy fejfájáscsillapítók nem használnak, ellenben olasz tészták fogyasztása gyógyítja a migrénemet. Vajon egyedi eset vagyok, vagy felfedeztem egy új ellenszert?

Éljenek, trendi. Ezért most édeskisgyerekes sztorikat fogok mesélni. Kérjük a biztonsági öveket becsatolni.
1.
Hely: kékmetró, tegnap. Szerepel: anyuka, hároméves-forma gyerek.
Anyu: - És az Andi haza szokott menni ebéd után az oviból, vagy délután még ott alszik?
Gyerek: - ???... Hogy kérdezhetsz ilyen butaságokat??

2.
Hely: vidéken, háza előtt. Szerepel: Barátnőm, kerítést fest. Kutyája, ül és néz. Anyuka, gyerek arrafele sétálnak.
Gyerek: - Anyu, mi az?
Anyu: - Kutya.
Gyerek: - ??.. Miért??

És ez még csak a kezdet! Gondoljatok bele, mi lesz itt, ha ingatlan és pasi mellé még gyerekem is lesz meg kutyám! Majd mesélek csomót a házimunkáról, meg hogy hol lehet jó otthonkákat kapni, meg rakok fel ultrahangképeket, nagyon veszélyes lesz, über-nemszingli-blog, haladóknak.

És egyébként, nem hiányzik a szinglilét, de van egy szituáció, amikor rossz. Amikor a pasimmal meg egy szingli barátnőmmel (és sok ilyen van) csinálunk programot. Én is sokáig voltam szingli vagy félszingli, és nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem borzasztó vagy elviselhetetlen egy párral hármasban elmenni valahová, hanem hangulattól függően teljesen oké vagy kicsit irigykedős, ezért aztán egyáltalán nem sajnálom nőtársamat. Egész egyszerűen csak mocskos árulónak érzem magam. (Ami nem jelenti azt, hogy rosszul.)

Ellenben majdnem teljesen elfogyott a pénzünk, úgyhogy ha nem történik valami, hamarosan tényleg beköszönt a fűtetlenpadlásszobás-napiegyzsömlés romantika. Tényleg, meg is nézem, mennyibe kerül egy fapados Párizsba.

Vettem magamnak egy kalapot, életem első kalapja, fekete, kissé dekadens (már amennyiben fenti jelző értelmezhető egy kalap esetében), a Bright meg meglepetésszerűen megjelent valamiféle párizsi bohém-jellegű kockás sapkában meg csíkos sálban. (Természetesen piros csipkekombinéban és kalapban nyitottam ajtót). Kitaláltuk, hogy a kezdő, ám tehetséges színésznő vagyok (persze még csak a tánckarban, de nagy jövő előtt), ő pedig Jean-Pierre, a csóró padlásszobás írójelölt, aki a színházban takarít, de csak azért, hogy minden este láthassa imádott díváját (engem). Helyszín: Párizs, időpont: a századforduló. Gyorsan megtanítottam neki az egyetlen francia mondatot, amit tudok (je suis toujour heureux quand je te voi, a helyesírásért nem kezeskedem), hogy legyen szövege, amikor kezet csókol susienak.
Végre olyan pasim van, aki mellett nyugodtan játszhatom az eszemet, klassz.

Tegnap: belátogatok Pszichiáternénihez indexaláírás ügyén, nála töltöttem egy gyakorlatomat még tavaly, azért, mert Kollégám azt mondta róla: "Mindig jobban vagyok, miután eljöttem tőle, pedig végig másokat kezel."
Mindig kikérdez az életemről, akkora érdeklődéssel hallgatva, hogy időnként elgondolkodom rajta, vajon tényleg ennyire érdekli-e a más ember története. Elviccelődtünk ezen, meg, hogy öt példányban kapta meg Marquez: Azért élek, hogy elmeséljem... c. könyvét, majd egyszercsak elkomolyodik, közelebb hajol és a fülembe súgja, mintha ciki lenne: "De tudod, engem téllegérdekel."
Aztán elmesél egy csomó történetet, mi lett azokkal a betegekkel, akiket együtt láttunk, meg még egy párat. Olyasvalaki, akit tényleg érdekelnek a történetek. Van egy-kettő, amit simán meg kéne írni. Például a fiatal srác, aki szüleivel nyaral Rómában, ahol krisnásokkal ismerkedik meg, két nap múlva kimegy velük New Yorkba, három év múlva nyoma vész. Anyja minden létező módon keresteti, hiába. Tíz év telik el, és anyu egyszercsak bekattan: kivesz két hét szabit felelős állásából, repjegyet vesz, New Yorkba repül, elmegy a krisnásokhoz, minden embert megkeres, minden címre elmegy, ahol régebben látták a fiát - de mindenki csak régebben látta. Sehol. Anyu minden szálat felgöngyölít. Semmi. Anyu pánikba esve rohangál New Yorkban. Feltűnik neki egy, a valamelyik vasútállomáson kiflivéget majszoló koszos, szakállas hajléktalan.
A fia nem ismeri fel, pszichiátriára viszik, majd haza, kiderül, hogy időközben skizofrén lett, így kerül itthon az akkor még fiatal Pszichiáternénihez, aki azóta kezeli. Nem kamu, találkoztam vele.

Hat darab aranycsillagos mécsest kaptam az előbb a betegemtől parába*. Négy óra, mindenki hazament, dohányfüst-semlegesítő illatgyertyát égetek a szobámban, Sopronban esik a hó.

* Para = paraszolvencia = hálapénz, bővebben bármilyen ajándék-az-orvosnak.

Mindenki észrevette, hogy Exem és nője összeházasodnak? :-)

Én ellenben leadtam a bankban a magyar állam elidegenítési jogával széljegyzett tulajdoni lapot, a jelzálogbejegyzett tulajdoni lapot, a biztosítási kötvényt, a befizetést igazoló csekket, meg az ügyvéd által ellenjegyzett nyilatkozatot, és már csak pár nap, és tovább tiprom anarchista szingli imidzsemet. Tartós kapcsolatban élő ingatlantulajdonos leszek. :-)

Ja, meg még azt is megkérdezte a gyógytornász, hogy melyik testhelyzetben, illetve milyen tevékenység során szokott leghamarabb megfájdulni a nyakam. Nyúl vagyok, de nem mertem megmondani, hogy orális szex közben. Még a végén kiötli, hogy mégiscsak pszichoszomatikus.

És még ezt olvastam itt:
"A belső rend hiánya abban az érzésben mutatkozik meg, amit ontologikus szorongásnak, más szóval egzisztenciális félelemnek neveznek. Alapjában véve ez a létezéstől való félelem, attól, hogy az élet értelmetlen és fenntartásának nincs semmi értelme. Úgy tűnik, semmi sem áll össze értelmes egésszé. (...)Az emberiség történelem során folytatott harca elvesztette jelentőségét: sodródó faágak vagyunk egy hatalmas folyóban, amely ki tudja, hová rohan velünk."

Ady ezt mondta erről:

Milyen csonka ma a hold
Az éj milyen sivatag, néma
Milyen szomorú vagyok én ma
Milyen csonka ma a hold

Minden egész eltörött
Minden láng csak részekben lobban
Minden szerelem darabokban
Minden egész eltörött

Fut velem egy rossz szekér
Mögötte mintha jajszó szállna
Félig mély csönd és félig lárma
Fut velem egy rossz szekér

Virginia Woolf ezt:
"Mély barlangokba ránt az örvény és szélfútta papírként sodródom hosszú folyosókon és kezemet a falhoz kell tapasszam, hogy ellenállhassak."

A következő klasszikus idézetet pedig igazán, fejtse meg már valaki.
"Ennek nincs semmi értelme!"

Isolde egypercesek: Korrupció

isolde (olvas a villamoson).
Ellenőr: - Jegyeketbérleteketellenőrzésre.
isolde: - Nincs jegyem. (Másfél éve, teszi hozzá gondolatban.)
Ellenőr: - Kettőezer forint helyszíni bírság. (Elteszi.) Óhajtja a bizonylatot?
isolde (röpke gondolkodás után): - Nem, köszönöm.
Ellenőr (kotorász a tárkájában, majd elővesz egy jegyet és hősnőnk kezébe nyomja): - Akkor ezt a visszaútra.


Megkérdeztem ma kórházunk gyógytornászát, mi az a részleges blokkcsigolya. Azt mondta, ha hazamegy, megnézi a könyvében, de addig is ne üljek helytelen testtartással a számítógép előtt, azaz leginkább sehogy se.

Fáj a fejem. Azért, mert délelőtt a pályázat félidős beszámolóját írtam, és ha monitor előtt ülök sokat, fájni kezd a nyakam, attól meg a fejem. Világéletemben biztos voltam benne, hogy ez valami pszichés dolog, aztán kb. egy hete valamilyen harántimpulzustól vezérelve megröntgeneztettem a nyakamat. Van benne egy részleges blokkcsigolya, amit nem tudok, hogy micsoda. Niké szerint olyan dolog, amivel úgysem lehet semmit csinálni, ellenben fel lehet íratni magadnak masszázs meg gyógyfürdő-beutalókat. Hja, húsz felett már minden nap ajándék. A főnővérünk azt is hozzátette, hogy meg fogom érezni az időjárást, de az nem ügy, eddig is megéreztem, holnap jó hideg lesz.
Megkérdeztem tegnap a Brighttól, hogy szerinte öregkorunkban is ilyen hülyék leszünk-e, azt mondta, persze, majd olyanokat csinálunk, hogy átadjuk a helyünket a fiataloknak a villamoson. Majd ülök nyolcvanévesen, odaáll mellém valami huszonhatéves, felpattanok, és megkérdezem, hogy "le teccik ülni?". Hehe.

Csak azt nem tudom, hogy kivel és milyen pénzből fogom kifestetni a nyomorult lakást. A májusban elvégzett fordításért végülis lógnak nekem 150 ezerrel, de ki tudja. Meg hogy honnan lesz bele ágy? Meg hűtőszekrény? Meg mosógép? (A konyhakövet, új fürdőkádat, konyhaszekrényt, egyéb normális bútorokat eredetileg is jövőre akartam halasztani.) Végül is, alhatok polifómon hálózsákban, moshatok lavórban, rakhatom a két ablak közé a gyümölcsjoghurtokat. When dreams come true.

Teljesen elcseszett nap, kezdve azzal, hogy egy kezdő dilettantizmusával a helyrajzi számok ismerete nélkül érkezem a földhivatalba, haza kell ugrani értük, mire visszaérek, éppen bedöglik a rendszer, aztán újraindul, kiadnak két-három tulajdoni lapot, bedöglik, nő a tömeg, végül négy perccel a záróra előtt beindul, és kettő másodperccel a záróra után a várt anyázás helyett bájos könyörgésemre a néni odaadja a két tulajdoni lapot, bejegyzett jelzáloggal, illetve széljegyzetben a magyar állam elidegenítési jogával és a tulajdoni bejegyzés iránti kérelmemmel. Majdnem, majdnem lakástulajdonos vagyok, már SZÉLJEGYEN VAGYOK!! :-) Negyed kettőkor végzek, rájövök, hogy valszeg nem érek oda a délelőtt tízkor kezdődő tréningre, és úgy döntök, hogy nem megyek el (bár emiatt kaptam szabit), ehelyett cipőket próbálok fel a Lurdy-házban meg bevásárolok rendes háziasszony módjára. Már éppen Hazaindulnék, hogy belekezdjek végre hetek óta halogatott munkáim egyikébe, amikor felhív Göri, hogy azon nyomban metrózzak a város másik végébe, megtekinteni és adott esetben leokézni (bocs, ő használta ezt a szót, nem én voltam) a nyomda által küldött anyagot. Szóval, úgy tűnik, a mai nap a városbanrohangálásé, hát jó, akkor feladom, hogy bármilyen hatékony munkát végezzek.
Az útba eső járműveken kiolvastam Ulickaja: Életművésznők című könyvét, így a végére érve azt gondolom, hogy na jó, annyira nem rossz, tulajdonképpen nem rossz könyv, csak olyan összedobáltnak tűnik. Szóltak neki, hogy írjon valamit jövő hétre vagy micsoda. Kicsit jobban is megerőltethette volna magát.

A régi naplómat olvastam a múltkor, az idei nyarat, és mennyire lejön, hogy milyen egyedül és boldogtalan voltam. Nagyon megsajnáltam magam így utólag :-) És fura volt olvasni, amikor teljes bizonyossággal tudtam, hogy a Fiúval fogok megöregedni, szakvizsgám után szülővárosába költözöm, hogy nehéz lesz, de felvállalom a nehézségeket; és végül meg abbahagytam a blogolást miatta (legalább hat teljes napra, ha jól emlékszem? :-). Így utólag egészen szimbolikus értelmet nyer az is, hogy új blogot kezdtem ugyanitt és levettem a régi részeket. Afféle gesztusból vettem le, hogy ne kelljen egy kudarcba fulladt kapcsolat után olvasgatnia a róla szóló részeket, és keresni a számára érthetetlen vicceim és félmondataim mögött, hogy vajon hol és mit és ki rontott el. De gondolhatjuk azt, hogy az első fejezet a szinglilét, hűtlen machoval, reménytelen szerelemmel, felelőtlen szívtiprással; a második részben pedig, a Bridget Jones-i hagyományokat követve immár tartós párkapcsolatban látjuk továbbra is rendületlenül fogyókúrázó főhősnőnket.

Ja igen, a flow. A flow egy bizonyos tudatállapot: az, amikor annyira leköt az, amit éppen csinálsz, hogy teljesen elfelejted, hány óra van, és elkésel a fodrásztól/odaégeted a spagettit. Ilyesmi főleg sportolás és művészeti alkotótevékenység folyamán szokott fellépni embereknél, de Csíkszentmihályi Mihály szerint szinte bármely cselekedet során elérhetjük. A lényeg az, hogy képességeink bizonyosfajta arányban álljanak az elvégzendő feladat nehézségével, amely feladatnak végén valamilyen cél is van (bár Madách szerint "a cél halál", de ezt hagyjuk). A dilettáns laikus béna magyarázkodása helyett hadd idézzem a flow felfedezőjének önnön szavait:

"...vagyis az a jelenség, amikor annyira feloldódunk egy tevékenységben, hogy minden más eltörpül mellette, az élmény maga lesz olyan élvezetes, hogy a tevékenységet folytatni akarjuk, pusztán magáért." és "az a jelenség, amikor tudatunk harmonikusan rendezett."
Még csak a 27. oldalon tartok különben, még nem váltottam meg a világot, de csak idő kérdése.

A mellékmeló-főnököm, a szívdöglesztő, az ellenállhatatlan, a csokoládészemű, szexiborostás, frissenvasaltinges sikeresharmincas Göri hívott fel az előbb, és jól lecseszett engem, amiért Lilla nem ment el a ma megbeszélt találkozójukra. Kicsit röhögtem közben, de persze addig messze tartottam az arcomtól a telefont. Valamiért ugyanis az a téveszméje, hogy a dolgozókat rendszeres időközönkénti lebaszással lehet motiválni a szorgalmas munkára, és hiába sugalltam neki sokáig a "több pénz" és a "pozitív visszajelzés" szókapcsolatokat, téveszméje az évek során mindvégig megingathatatlannak bizonyult. Tisztában vagyok vele, hogy nem azért tol le indokolatlanul, mert úgy gondolja, hogy nem dolgozunk, hanem, mert fixa ideája, hogy ez alapvetően szükséges, és ha nem tenné meg, képtelenek lennénk befejezni a projektet.
Göri: - ...hogy soha semmit nem csináltok meg rendesen, és ha megbeszélünk valamit, akkor azért illik eljönni...
isolde: - Jól van, figyi, elég lesz, meg szerintem Lillát ne cseszegesd, mert neki ettől tényleg elmegy a munkakedve.
Göri: - (bájosan kiesik a szerepéből egy mondat erejéig) Jól van, azért cseszegetlek téged és nem őt, meg különben is, én az elején megmondtam, hogy azt a részt vállalom a projektben, hogy néha felhívlak és lebaszlak benneteket. (visszaesik) De azért az mégiscsak túlzás, hogy annyira nem vagytok képesek, hiszen ti vállaltátok ezt a feladatot, de egyszerűen elképesztő...
Ezt különben valamilyen vezetőképző tréningen tanítják?

Akkor talán nem is kommentálnám az amerikai elnökválasztást.