"When I was a child I always thought that my life will be full of adventures, but now I know that the point of having an adventure is getting home in the end."

Megmondom, mit ettem ma: élőflórás joghurtot, banánt és mandarint; vacsira pedig cézár salátát fogok. Szerintem ezzel egyedül vagyok az országban.

Közben kiolvastam Eric Fromm: A szeretet művészete c. könyvét, ami végül do-it-yourself helyett inkább filozófiai műnek bizonyult, megtudtam belőle, hogyan vezet az arisztotelészi logika kereszténységhez és tudományhoz, a paradox logika pedig buddhizmushoz és toleranciához, valamint megismerkedtem a "páros önzés" fogalmával. Szeretem, amikor megbecsült szakemberek nyomtatásban is leírják azt, amit eddig én csak saját szubjektív, esetleg hibás ítéletemnek tartottam. Azt mondja a Fromm bácsi, vannak azok a fajta párok, akik csak egymást szeretik és senki mást. A "bújjunk-el-ketten-a-gonosz-világ-elől"-típus. Fromm szerint itt valódi szeretet helyett az énhatárok kiterjesztéséről van szó. Az egyik ember a másikat itt nem emberi valójában szereti, nem azt szereti benne, amilyen ő igazán, hanem azt, hogy kiterjesztheti rá a magányát. Két külön magányos helyett együtt magányosak.
Very good, többször volt benne részem, csak nem tudtam eddig megfogalmazni. Aki nem szereti az embereket*, nyilván engem sem fog.
Most Eric Berne: Szex a szerelemben c., khm, művét olvasom. Berne-nek eddig két könyvéhez volt szerencsém, amik jók voltak, ezért belefogtam a harmadikba is. A hetvenedik oldalon még mindig nem tudtam eldönteni, hogy Eric Berne részegen írta egy mániás fázisában, vagy a fordító szedett a munka során folyamatosan extasyt. A könyv stílusa mindenesetre nem az a kifejezett józan-tudományos.

*Ja igen, bármit mutat a látszat, embernek tartom magam :-)

Ma reggel a gyárban, Kollégát váltom, kap ajándékot is, mint tavaly, de persze egészen más idők járnak. (Ilyenkor elgondolkodom, hová tettem a józan cinikus énemet, amikor tavaly... bevalljam? Az ember vállalja fel a múltját, bevallom, kaleidoszkópot meg Coelho könyvet vettem neki...Hát... Hát, sötét idők jártak akkoriban. Naggyon sötét idők.)
K.: - És, karácsony?
i (vállat von): - Szokásos. (elgondolkodik). Bár, végülis nem volt annyira gáz, mint tavaly.
A tavaly karácsonyból főleg a narancsos pisztrángra és az azt övező konfliktushelyzetre emlékszem, meg Bright szövegére ("Két nap a pokolban."), meg több kilométeres, ám terápiás hatású körútonsétálásra. I am grateful for that.
Idén nincs konfliktus a túrógombóc körül, ezoterikus nagybátyám sem ufós történetekkel traktál, ehelyett megmutatja Chi-Trainer Plus elnevezésű, 220 V-ról működtethető életerő /'csi'/-növelő szerkentyűjét, Sopronban sétálok a szerelmemmel, valamint megismerkedem a pasim nagymamájával.

Szereplők: Bright, Nagymama, isolde és egyéb rokonok (utóbbiak a hallgatóság szerepében.) Történik: december 25., about teatime. Háttérinfó: fenti dátum a pasim születésnapja.
Nagymama (jó hangosan, mert nagyot hall): - Rád aztán nem mondták, fiam, hogy dobgyátok a ganajra!
Bright: - Tessék?
Nagymama: - Rád aztán nem mondták, fiam, bezzeg, amikor ín születtem! Akkora kicsiny vótam, hogy nagyapám meglátott, aszt aszonta, mekkora ez, dobgyátok a ganajra! Akkora hó volt, az egész falut befútta, a bábanéni meg haldoklott, a nagyanyám segített a szülésbe szegén idesanyámnak, aszt koraszülött lettem, illen kicsike, e! Ollan kicsi vótam, hogy a macska fejire próbálták a főkötőt, amit a néném varrt nekem. Asztán nagyanyámat meg akarták büntetni, merhogy nem hívott bábanénit, dehát akkora volt a hó, a mienk meg ugye haldoklott.
Bright: - Amikor meghal egy boszorkány, mindig születik is egy.

Szóval tizenhét éves koromban döntöttem el, hogy ide szeretnék utazni. Mert meghallgattam ezt a számot, aztán megnéztem egy könyvben, miről is szól (pl. itt egy kép), és azóta szeretnék elmenni YES koncertre meg Angkorba. YES koncerten már voltam háromszor. Hát így megy ez.

- Délután még bemegyek valamelyik plázába.
- Jesszusom, a vesztendbe rohansz?

- Néha málnás teát iszom, néha mentolosat.
- Ja, és ma málnap van?

A kolléganőim.

Persze, vannak hétköznapok is, hétfőtől péntekig például, de időnként egészen olyan, mint a filmekben. A szülinapom, például. Éjfél után pár perccel kapom meg az ajándékomat, ami a thai+kambodzsai út mellett plüss monthy pythonos szörnyetegnyúl, és hogy miért Kambodzsa, az egy másik történet, később elmesélem. Napközben aztán lakást próbálok varázsolni a poros és festékbödönökkel teli ingatlanomból, kipakolom a könyveimet a polcra, és kész is, my home is where my books are. Aztán néhány órás fürdőszobai készülődés, és pont, mint a filmekben.
Borospoharakon megcsillanó gyertyafény, meghitt és elegáns vacsora a belváros egy meghitt és elegáns éttermében. A lány gyönyörű a vállait szabadon hagyó mályvaszínű ruhában, a fiú most igazán jóképű és elbűvölő. A pincér diszkréten töltöget a kiürülő poharakba, az ételek tökéletesek, szereplőink az asztal felett átnyúlva szinte végig egymás kezét fogják. Kivéve persze, amikor esznek, vagy amikor a lány előveszi divatos fekete retiküljéből a benne hordott rémséges szőrnyulat. Micsoda? Öööö... nem tudom, ki rendezte ezt a filmet.

Hideg van, szél fú, jégeső ver,
az ég egy párás téli ablak,
December apó vállán fenyővel
az utcákon szuszogva caplat.

Verítéke homlokára dermed,
mielőtt még alácsorogna.
Egy bögre forralt borra gondol,
s szép, ausztrál karácsonyokra.

/Varró Dániel/

Budapest-Bangkok repjegy. Jipppijééé :-))))
Ma van a szülinapom amúgy, megjegyzem, mától hosszabbodnak a nappalok. Hét és fél hónapra kellett születnem ahhoz, hogy a téli napfordulóra essen, de sikerült kiszámolni.
Ma korábban hazamegyek a melóból (úgy 10 perc múlva) és a lakásomban fogok takarítani meg kicsomagolni a dobozokat.
When dreams and dreams and dreams come true.

És susie azt mondta a bulimról (vagy ilyesmit), hogy az a jó, hogy ugyanazok az arcok vannak itt, mégis magasabb fejlődési fázisban. Szerintem arra célzott, hogy anno ő hozta magával az akkor még válásból lábadozó mélyen depressziós "Bright nevű bloggert" a szülinapi bulimra, ahol éppen Göri után lábadoztam, miközben már a következő jelöltbe voltam reménytelenül szerelmes. Hőseinket egy zivataros év után - szerelmet, szakítást, fogyókúrát és személyi edzőt romantikus filmeket megszégyenítő kitartással túlélve - egymás karjában láthatjuk Kolléga heverőjén.

Ja, meg visszakaptam azt a könyvet, amit a húgom adott kölcsön anno a Fiúnak. Csak a feléig van leszakítva a borítója. Szerintem mondjuk nem kifejezetten illendő dolog excsajunk húgának kölcsönadott könyvén kitölteni haragunkat. Azért nem húztam fel magam, mert végtelenül bölcs és türelmes mert kitűnő emberismeretem által vezérelve kettő hónapja vettem meg a húgomnak említett könyvet antikváriumban.

A tavalyi buli jobban sikerült, de ez is klassz volt azért, kaptam csokit, könyveket, állólámpát, szerszámkészletet, bőröndlakatot és műanyag dinoszauruszt is. Arra emlékszem még, amikor a pasimmal karöltve bealudtam Kolléga nappalijában, és számos alkalommal ébredtem arra, hogy Szöszi áll az ágyon rózsaszín blúzban és fotóz minket, és azt gondoltam, milyen klassz, hogy lesz rólunk buliban-alvós kép. Hajnalka egy régi szülinapi bulijában készült rólam az eddig egyetlen pasival-buliban-alvós kép, Exszel alszom rajta, és nagyon meghitt meg összetartozást sugall. Meg még arra gondoltam, milyen furcsa, hogy mindkét, az életemben szereplő "normális" fiú nagypapámra emlékeztet, és, hogy milyen klassz, hogy végül is életemnek csaknem minden szakaszában volt a környezetemben olyan békés természetű kék szemű férfi, aki szerette hallgatni a történeteimet.
Eric Fromm: A szeretet művészete című könyvét olvasom, ami viszonylag rosszul megírt laikuspszichológia, de így a 22. oldal felé még reménykedem, hogy lesz benne értékelhető tartalom. Fromm bácsi szerint a szeretet olyan képesség, ami rengeteg elméleti és gyakorlati tudást igényel, és bizony ugyanúgy meg kell tanulni, mint az anatómiát vagy az épületgépészetet. Majd mesélek.

Egyik kollégám megnősül, a napokban mentek be a tanácsra időpontot egyeztetni. Amíg a sorukra vártak, a következő beszélgetés szűrődött ki az ajtó mögül:
Idősebb nő: - Egy hónap a várakozási idő.
Fiú: - Egy hónap? De akkor január közepén már lehet, ugye? Mondjuk, tizenhetedike?
Nő: - De az hétköznap.
Fiú: - Öööö... és az baj?
Nő: - Pénteken és szombaton vannak esküvők.
Fiú: - Jó, akkor legyen péntek. De lehet estefelé, úgy hat-hét körül?
Nő: - Délután öt az utolsó időpont.
Fiatal csaj: - Jól van, figyi, hát akkor majd max. kiveszünk egy nap szabit!

Olyan furcsa hangulatban vagyok, a villamoson reggel egyszercsak leszakadt a felsővezeték, az aluljáróban meg tangóharmonikán adta elő egy csövesforma a jingle bellst, hévvel jöttem munkába, kiolvastam végre a flow-könyvet. Szomorú meg vidám vagyok egyszerre, különösebb ok nélkül, este szülinapi bulim lesz.

Tegnap befestettem a szempillámat a kozmetikussal. Amíg csukott szemmel vártam a hatóidő leteltét, a következő beszélgetést hallottam:
Nő 1.: - Jaj, ne tudd meg... majdnem belehaltam, de komolyan, azt hittem, hogy meg fogok halni. Annyira fájt, én... nem is számítottam rá, hogy ennyira fájni fog... Megmondtam a Katinak, hogy én ezt nem bírom, nem jövök többet.
Nő 2.: - Ja, fazongyantád volt?

Legborzalmasabb, hogy még azt sem írhatom le, mit vettem a pasimnak. (Na jó, nem.)

Meg még azt akarom mondani, hogy ne írjatok emailt a régi freemailes isolde16 nevű címemre, mert megszűnt, nincs, closed, nem fogom elolvasni.

A két szörnyű nap után végülis a taxis bácsi vidított fel valamelyest. Körülbelül úgy nézett ki, mint egy kommunista pártvezér sofőrje az ötvenes évek derekán: szürke öltöny, nyakkendő, vékony alkat, szigorú tekintet, és mindehhez legalább kilencven éves kor, esküszöm. Arról magyarázott, hogy milyen jó is a karácsony, mert a szeretet, én meg még előző napi hangulatomban olyanokat gondoltam, hogy "Most örüljél, öreg, mert egy-két év, és te is ott fogsz kóborolni pizsiben a körúton, és hiába nem fogsz emlékezni arra se, hogy melyik öregek otthonából szöktél meg, úgyis visszavisznek." - Észrevettem, hogy jegygyűrűt visel, úgyhogy még azt is gondoltam, hogy: "Persze, addigra a feleséged rég meghal, ha egyáltalán életben van még, de arra se fogsz emlékezni." Ilyeneket gondoltam magamban, miközben a taxis bácsi fergetegesen örült a karácsonyi díszkivilágításnak, és boldogan hangosította fel a rádióból szóló szikora robit. Később elmagyarázta, azért szereti a karácsonyt, mert ez nem olyan, mint egy szülinap, hogy csak egy ember kap ajándékot, hanem - kb. egy hatéves gyerek módjára lelkesedett - ez az egyetlen alkalom az évben, amikor mindenki kap ajándékot, tök jó!! "Télleg" - gondoltam intelligensen, aztán valamikor elkezdtem mosolyogni rajta, és amikor egy utcanév eltévesztése után a bácsi a "Bocsásson meg, kisasszony, nem kéne ennyit innom" - szellemességet sütötte el, akkor már harsányan hahotáztam.
A karácsonyt különben szeretem, bevallom, nagyrészt a vásárlás miatt. Imádok vásárolni, ne tagadjuk, annyira, hogy mindegy, kinek és mit, az örömforrás a vásárlás ténye maga; és ez az egyetlen időszak az évben, amikor társadalmilag elfogadott módon hódolhatok a szenvedélyemnek. Én vagyok az, aki a tömeggel mit sem törődve, az imént a plázában hallott jingle bellst dúdolgatva és szatyrokat lóbálva ugrabugrál az andrássy út díszkivilágítása alatt. Most különben azért ugrálok, mert vettem a pasimnak ajándékot szülinapjára (december 25-én lesz 30 éves az istenadta), és annnnyira kreatív vagyok és jó fej és vásárlás :-))
Meg alig várom a szülinapi bulimat, Kollégánál, ahol tavaly (és most rendesen dühös vagyok, amiért nem linkelhetem be a tavalyi bulit)* és mindenféle embereket hívtam, mert szeretem mixelni a barátaimat, és nézni, hogy mihez kezdenek egymással, és tavaly is klassz és sok és mindenféle ajándékot kaptam.

* Van egy olyan elvem, hogy az ember (én) nem kezd új blogot. Az előbb pedig azt olvastam, hogy a blogok az idő múlásával természetes folyamatokon mennek keresztül: egyre személytelenebbé, és egyre inkább szolgáltatássá válnak. Fenti folyamat nagy részben adódik abból, hogy sokan olvassák, és már nem lehet igazán mélyen lelkizni. Szerintem is az volt a fénykor, amikor teljes beleéléssel és lelki nyugalommal rinyálhattam a reménytelen szerelmem miatt, meg hogy nincs lakásom, nem tudok síelni, nem professzor az apukám. Tök jó volt leírni, hogy ki vagyok akadva. Tudom, hogy most már van lakásom, tudok síelni, és a szerelmem sem reménytelen eset, néha mégis hiányzik az a fajta írás. Na, mindegy (sóhaj). De tényleg, elszomorító.

Itt lehet megnézni Attiék új szerzeményét :-))

Megmondom, mi az a jelenség, amitől még én, a kérges lelkű cinika is rettenetesen elszomorodom a pszichiátrián. Az, amikor bejön egy öreg bácsi, mondjuk, az utcán kószál pizsiben és behozza a mentő, és olyan elbutult öreg már, hogy nem tudja a dátumot, meg, hogy melyik kórházból lógott meg az imént. Csak annyit tud mondani, hogy őt XY-nak hívják, most megszökött egy helyről, ahol fogva tartották, de haza kell mennie, mert a felesége nem tudja, hol van, már biztos aggódik. A lakcímét megmondja, de azt már nem tudja, van-e otthon telefon. A felesége nevét is megmondja, erősködik, hogy engedjük haza, vagy legalábbis hívjuk fel az asszonyt.
A bácsi hónapok óta egy kórház lakója, a felesége rég meghalt.
Én a Philemon és Baucis-sztorit akarom, a férjemmel egyszerre fogok meghalni, kilencvenhétévesen, szellemi képességeink csúcsán, amikor műszaki hibából kifolyólag felrobban a magánrepülőnk az Amazonas felett.

Vámpír nevű kollégám kifejtette nekem a fantasy-irodalomról alkotott nézeteit a mai vizit előtt/alatt, ugyan nem sokat értettem belőle, lévén teljesen dilettáns a témában. Néhány hete azonban valószínűleg mély sebet ejthettem a világképén a következő beszélgetés során:
Vámpír (nézegeti az explorerben az előzményeket): - Te olvasod az rpg.hu-t?
isolde (tettetett felháborodással): - Nem, csak valamit megnéztem.
Vámpír (felcsillanó szemek): -Szerepjátékozol????
isolde (megvetően): - Na azért ott még nem tartunk.
Itt kb. három hét csend következik, erre nem tudott mit felelni, de valamiért azóta is azt hiszi, én vagyok az a kolléganője, akivel fenti témákról lehet beszélgetni. A fantasy-irodalom szerinte túlzottan a szerepjátékokra épül, legalábbis ezt vettem ki délelőtti monológjából, ami természetesen tele volt tűzdelve számomra érthetetlen szerepjátékos szlenggel; valamint a szerepjátékokban szereplő karakterek esetenként pontról pontra megfelelnek egy-egy személyiségzavarnak; a kedvenc szerepjátéka pedig az volt, amikor... (valami vámpíros, nem emlékszem). Kénytelen leszek többkötetnyi Shakespeare-rel meg Dosztojevszkijjel a hónom alatt flangálni kórházunk folyosóin, ha vissza akarom szerezni irodalomsznob-imidzsemet.

Egyébként is mindenféle misztikus dolgok történnek, magát meg nem nevező fiatalember csokoládénak látszó tárgyat hagy számomra a portán névtelenül; váratlanul küldönc hoz hatalmas virágcsokrot a munkahelyemre; valamint vadiúj, original doboz szendvicssütőt találok a frissen felújított lakásban. A csoki és a virág egymástól független rejtélyét brilliáns logikámmal megoldottam, de hogy mi motiválta a parkettacsiszolót arra, hogy szendvicssütőt vegyen nekem... ez továbbra is rejtély marad.