A két szörnyű nap után végülis a taxis bácsi vidított fel valamelyest. Körülbelül úgy nézett ki, mint egy kommunista pártvezér sofőrje az ötvenes évek derekán: szürke öltöny, nyakkendő, vékony alkat, szigorú tekintet, és mindehhez legalább kilencven éves kor, esküszöm. Arról magyarázott, hogy milyen jó is a karácsony, mert a szeretet, én meg még előző napi hangulatomban olyanokat gondoltam, hogy "Most örüljél, öreg, mert egy-két év, és te is ott fogsz kóborolni pizsiben a körúton, és hiába nem fogsz emlékezni arra se, hogy melyik öregek otthonából szöktél meg, úgyis visszavisznek." - Észrevettem, hogy jegygyűrűt visel, úgyhogy még azt is gondoltam, hogy: "Persze, addigra a feleséged rég meghal, ha egyáltalán életben van még, de arra se fogsz emlékezni." Ilyeneket gondoltam magamban, miközben a taxis bácsi fergetegesen örült a karácsonyi díszkivilágításnak, és boldogan hangosította fel a rádióból szóló szikora robit. Később elmagyarázta, azért szereti a karácsonyt, mert ez nem olyan, mint egy szülinap, hogy csak egy ember kap ajándékot, hanem - kb. egy hatéves gyerek módjára lelkesedett - ez az egyetlen alkalom az évben, amikor mindenki kap ajándékot, tök jó!! "Télleg" - gondoltam intelligensen, aztán valamikor elkezdtem mosolyogni rajta, és amikor egy utcanév eltévesztése után a bácsi a "Bocsásson meg, kisasszony, nem kéne ennyit innom" - szellemességet sütötte el, akkor már harsányan hahotáztam.
A karácsonyt különben szeretem, bevallom, nagyrészt a vásárlás miatt. Imádok vásárolni, ne tagadjuk, annyira, hogy mindegy, kinek és mit, az örömforrás a vásárlás ténye maga; és ez az egyetlen időszak az évben, amikor társadalmilag elfogadott módon hódolhatok a szenvedélyemnek. Én vagyok az, aki a tömeggel mit sem törődve, az imént a plázában hallott jingle bellst dúdolgatva és szatyrokat lóbálva ugrabugrál az andrássy út díszkivilágítása alatt. Most különben azért ugrálok, mert vettem a pasimnak ajándékot szülinapjára (december 25-én lesz 30 éves az istenadta), és annnnyira kreatív vagyok és jó fej és vásárlás :-))
Meg alig várom a szülinapi bulimat, Kollégánál, ahol tavaly (és most rendesen dühös vagyok, amiért nem linkelhetem be a tavalyi bulit)* és mindenféle embereket hívtam, mert szeretem mixelni a barátaimat, és nézni, hogy mihez kezdenek egymással, és tavaly is klassz és sok és mindenféle ajándékot kaptam.

* Van egy olyan elvem, hogy az ember (én) nem kezd új blogot. Az előbb pedig azt olvastam, hogy a blogok az idő múlásával természetes folyamatokon mennek keresztül: egyre személytelenebbé, és egyre inkább szolgáltatássá válnak. Fenti folyamat nagy részben adódik abból, hogy sokan olvassák, és már nem lehet igazán mélyen lelkizni. Szerintem is az volt a fénykor, amikor teljes beleéléssel és lelki nyugalommal rinyálhattam a reménytelen szerelmem miatt, meg hogy nincs lakásom, nem tudok síelni, nem professzor az apukám. Tök jó volt leírni, hogy ki vagyok akadva. Tudom, hogy most már van lakásom, tudok síelni, és a szerelmem sem reménytelen eset, néha mégis hiányzik az a fajta írás. Na, mindegy (sóhaj). De tényleg, elszomorító.