Megmondom, mi az a jelenség, amitől még én, a kérges lelkű cinika is rettenetesen elszomorodom a pszichiátrián. Az, amikor bejön egy öreg bácsi, mondjuk, az utcán kószál pizsiben és behozza a mentő, és olyan elbutult öreg már, hogy nem tudja a dátumot, meg, hogy melyik kórházból lógott meg az imént. Csak annyit tud mondani, hogy őt XY-nak hívják, most megszökött egy helyről, ahol fogva tartották, de haza kell mennie, mert a felesége nem tudja, hol van, már biztos aggódik. A lakcímét megmondja, de azt már nem tudja, van-e otthon telefon. A felesége nevét is megmondja, erősködik, hogy engedjük haza, vagy legalábbis hívjuk fel az asszonyt.
A bácsi hónapok óta egy kórház lakója, a felesége rég meghalt.
Én a Philemon és Baucis-sztorit akarom, a férjemmel egyszerre fogok meghalni, kilencvenhétévesen, szellemi képességeink csúcsán, amikor műszaki hibából kifolyólag felrobban a magánrepülőnk az Amazonas felett.