Persze, vannak hétköznapok is, hétfőtől péntekig például, de időnként egészen olyan, mint a filmekben. A szülinapom, például. Éjfél után pár perccel kapom meg az ajándékomat, ami a thai+kambodzsai út mellett plüss monthy pythonos szörnyetegnyúl, és hogy miért Kambodzsa, az egy másik történet, később elmesélem. Napközben aztán lakást próbálok varázsolni a poros és festékbödönökkel teli ingatlanomból, kipakolom a könyveimet a polcra, és kész is, my home is where my books are. Aztán néhány órás fürdőszobai készülődés, és pont, mint a filmekben.
Borospoharakon megcsillanó gyertyafény, meghitt és elegáns vacsora a belváros egy meghitt és elegáns éttermében. A lány gyönyörű a vállait szabadon hagyó mályvaszínű ruhában, a fiú most igazán jóképű és elbűvölő. A pincér diszkréten töltöget a kiürülő poharakba, az ételek tökéletesek, szereplőink az asztal felett átnyúlva szinte végig egymás kezét fogják. Kivéve persze, amikor esznek, vagy amikor a lány előveszi divatos fekete retiküljéből a benne hordott rémséges szőrnyulat. Micsoda? Öööö... nem tudom, ki rendezte ezt a filmet.

Hideg van, szél fú, jégeső ver,
az ég egy párás téli ablak,
December apó vállán fenyővel
az utcákon szuszogva caplat.

Verítéke homlokára dermed,
mielőtt még alácsorogna.
Egy bögre forralt borra gondol,
s szép, ausztrál karácsonyokra.

/Varró Dániel/

Budapest-Bangkok repjegy. Jipppijééé :-))))
Ma van a szülinapom amúgy, megjegyzem, mától hosszabbodnak a nappalok. Hét és fél hónapra kellett születnem ahhoz, hogy a téli napfordulóra essen, de sikerült kiszámolni.
Ma korábban hazamegyek a melóból (úgy 10 perc múlva) és a lakásomban fogok takarítani meg kicsomagolni a dobozokat.
When dreams and dreams and dreams come true.

És susie azt mondta a bulimról (vagy ilyesmit), hogy az a jó, hogy ugyanazok az arcok vannak itt, mégis magasabb fejlődési fázisban. Szerintem arra célzott, hogy anno ő hozta magával az akkor még válásból lábadozó mélyen depressziós "Bright nevű bloggert" a szülinapi bulimra, ahol éppen Göri után lábadoztam, miközben már a következő jelöltbe voltam reménytelenül szerelmes. Hőseinket egy zivataros év után - szerelmet, szakítást, fogyókúrát és személyi edzőt romantikus filmeket megszégyenítő kitartással túlélve - egymás karjában láthatjuk Kolléga heverőjén.

Ja, meg visszakaptam azt a könyvet, amit a húgom adott kölcsön anno a Fiúnak. Csak a feléig van leszakítva a borítója. Szerintem mondjuk nem kifejezetten illendő dolog excsajunk húgának kölcsönadott könyvén kitölteni haragunkat. Azért nem húztam fel magam, mert végtelenül bölcs és türelmes mert kitűnő emberismeretem által vezérelve kettő hónapja vettem meg a húgomnak említett könyvet antikváriumban.

A tavalyi buli jobban sikerült, de ez is klassz volt azért, kaptam csokit, könyveket, állólámpát, szerszámkészletet, bőröndlakatot és műanyag dinoszauruszt is. Arra emlékszem még, amikor a pasimmal karöltve bealudtam Kolléga nappalijában, és számos alkalommal ébredtem arra, hogy Szöszi áll az ágyon rózsaszín blúzban és fotóz minket, és azt gondoltam, milyen klassz, hogy lesz rólunk buliban-alvós kép. Hajnalka egy régi szülinapi bulijában készült rólam az eddig egyetlen pasival-buliban-alvós kép, Exszel alszom rajta, és nagyon meghitt meg összetartozást sugall. Meg még arra gondoltam, milyen furcsa, hogy mindkét, az életemben szereplő "normális" fiú nagypapámra emlékeztet, és, hogy milyen klassz, hogy végül is életemnek csaknem minden szakaszában volt a környezetemben olyan békés természetű kék szemű férfi, aki szerette hallgatni a történeteimet.
Eric Fromm: A szeretet művészete című könyvét olvasom, ami viszonylag rosszul megírt laikuspszichológia, de így a 22. oldal felé még reménykedem, hogy lesz benne értékelhető tartalom. Fromm bácsi szerint a szeretet olyan képesség, ami rengeteg elméleti és gyakorlati tudást igényel, és bizony ugyanúgy meg kell tanulni, mint az anatómiát vagy az épületgépészetet. Majd mesélek.

Egyik kollégám megnősül, a napokban mentek be a tanácsra időpontot egyeztetni. Amíg a sorukra vártak, a következő beszélgetés szűrődött ki az ajtó mögül:
Idősebb nő: - Egy hónap a várakozási idő.
Fiú: - Egy hónap? De akkor január közepén már lehet, ugye? Mondjuk, tizenhetedike?
Nő: - De az hétköznap.
Fiú: - Öööö... és az baj?
Nő: - Pénteken és szombaton vannak esküvők.
Fiú: - Jó, akkor legyen péntek. De lehet estefelé, úgy hat-hét körül?
Nő: - Délután öt az utolsó időpont.
Fiatal csaj: - Jól van, figyi, hát akkor majd max. kiveszünk egy nap szabit!

Olyan furcsa hangulatban vagyok, a villamoson reggel egyszercsak leszakadt a felsővezeték, az aluljáróban meg tangóharmonikán adta elő egy csövesforma a jingle bellst, hévvel jöttem munkába, kiolvastam végre a flow-könyvet. Szomorú meg vidám vagyok egyszerre, különösebb ok nélkül, este szülinapi bulim lesz.

Tegnap befestettem a szempillámat a kozmetikussal. Amíg csukott szemmel vártam a hatóidő leteltét, a következő beszélgetést hallottam:
Nő 1.: - Jaj, ne tudd meg... majdnem belehaltam, de komolyan, azt hittem, hogy meg fogok halni. Annyira fájt, én... nem is számítottam rá, hogy ennyira fájni fog... Megmondtam a Katinak, hogy én ezt nem bírom, nem jövök többet.
Nő 2.: - Ja, fazongyantád volt?

Legborzalmasabb, hogy még azt sem írhatom le, mit vettem a pasimnak. (Na jó, nem.)

Meg még azt akarom mondani, hogy ne írjatok emailt a régi freemailes isolde16 nevű címemre, mert megszűnt, nincs, closed, nem fogom elolvasni.

A két szörnyű nap után végülis a taxis bácsi vidított fel valamelyest. Körülbelül úgy nézett ki, mint egy kommunista pártvezér sofőrje az ötvenes évek derekán: szürke öltöny, nyakkendő, vékony alkat, szigorú tekintet, és mindehhez legalább kilencven éves kor, esküszöm. Arról magyarázott, hogy milyen jó is a karácsony, mert a szeretet, én meg még előző napi hangulatomban olyanokat gondoltam, hogy "Most örüljél, öreg, mert egy-két év, és te is ott fogsz kóborolni pizsiben a körúton, és hiába nem fogsz emlékezni arra se, hogy melyik öregek otthonából szöktél meg, úgyis visszavisznek." - Észrevettem, hogy jegygyűrűt visel, úgyhogy még azt is gondoltam, hogy: "Persze, addigra a feleséged rég meghal, ha egyáltalán életben van még, de arra se fogsz emlékezni." Ilyeneket gondoltam magamban, miközben a taxis bácsi fergetegesen örült a karácsonyi díszkivilágításnak, és boldogan hangosította fel a rádióból szóló szikora robit. Később elmagyarázta, azért szereti a karácsonyt, mert ez nem olyan, mint egy szülinap, hogy csak egy ember kap ajándékot, hanem - kb. egy hatéves gyerek módjára lelkesedett - ez az egyetlen alkalom az évben, amikor mindenki kap ajándékot, tök jó!! "Télleg" - gondoltam intelligensen, aztán valamikor elkezdtem mosolyogni rajta, és amikor egy utcanév eltévesztése után a bácsi a "Bocsásson meg, kisasszony, nem kéne ennyit innom" - szellemességet sütötte el, akkor már harsányan hahotáztam.
A karácsonyt különben szeretem, bevallom, nagyrészt a vásárlás miatt. Imádok vásárolni, ne tagadjuk, annyira, hogy mindegy, kinek és mit, az örömforrás a vásárlás ténye maga; és ez az egyetlen időszak az évben, amikor társadalmilag elfogadott módon hódolhatok a szenvedélyemnek. Én vagyok az, aki a tömeggel mit sem törődve, az imént a plázában hallott jingle bellst dúdolgatva és szatyrokat lóbálva ugrabugrál az andrássy út díszkivilágítása alatt. Most különben azért ugrálok, mert vettem a pasimnak ajándékot szülinapjára (december 25-én lesz 30 éves az istenadta), és annnnyira kreatív vagyok és jó fej és vásárlás :-))
Meg alig várom a szülinapi bulimat, Kollégánál, ahol tavaly (és most rendesen dühös vagyok, amiért nem linkelhetem be a tavalyi bulit)* és mindenféle embereket hívtam, mert szeretem mixelni a barátaimat, és nézni, hogy mihez kezdenek egymással, és tavaly is klassz és sok és mindenféle ajándékot kaptam.

* Van egy olyan elvem, hogy az ember (én) nem kezd új blogot. Az előbb pedig azt olvastam, hogy a blogok az idő múlásával természetes folyamatokon mennek keresztül: egyre személytelenebbé, és egyre inkább szolgáltatássá válnak. Fenti folyamat nagy részben adódik abból, hogy sokan olvassák, és már nem lehet igazán mélyen lelkizni. Szerintem is az volt a fénykor, amikor teljes beleéléssel és lelki nyugalommal rinyálhattam a reménytelen szerelmem miatt, meg hogy nincs lakásom, nem tudok síelni, nem professzor az apukám. Tök jó volt leírni, hogy ki vagyok akadva. Tudom, hogy most már van lakásom, tudok síelni, és a szerelmem sem reménytelen eset, néha mégis hiányzik az a fajta írás. Na, mindegy (sóhaj). De tényleg, elszomorító.

Itt lehet megnézni Attiék új szerzeményét :-))

Megmondom, mi az a jelenség, amitől még én, a kérges lelkű cinika is rettenetesen elszomorodom a pszichiátrián. Az, amikor bejön egy öreg bácsi, mondjuk, az utcán kószál pizsiben és behozza a mentő, és olyan elbutult öreg már, hogy nem tudja a dátumot, meg, hogy melyik kórházból lógott meg az imént. Csak annyit tud mondani, hogy őt XY-nak hívják, most megszökött egy helyről, ahol fogva tartották, de haza kell mennie, mert a felesége nem tudja, hol van, már biztos aggódik. A lakcímét megmondja, de azt már nem tudja, van-e otthon telefon. A felesége nevét is megmondja, erősködik, hogy engedjük haza, vagy legalábbis hívjuk fel az asszonyt.
A bácsi hónapok óta egy kórház lakója, a felesége rég meghalt.
Én a Philemon és Baucis-sztorit akarom, a férjemmel egyszerre fogok meghalni, kilencvenhétévesen, szellemi képességeink csúcsán, amikor műszaki hibából kifolyólag felrobban a magánrepülőnk az Amazonas felett.

Vámpír nevű kollégám kifejtette nekem a fantasy-irodalomról alkotott nézeteit a mai vizit előtt/alatt, ugyan nem sokat értettem belőle, lévén teljesen dilettáns a témában. Néhány hete azonban valószínűleg mély sebet ejthettem a világképén a következő beszélgetés során:
Vámpír (nézegeti az explorerben az előzményeket): - Te olvasod az rpg.hu-t?
isolde (tettetett felháborodással): - Nem, csak valamit megnéztem.
Vámpír (felcsillanó szemek): -Szerepjátékozol????
isolde (megvetően): - Na azért ott még nem tartunk.
Itt kb. három hét csend következik, erre nem tudott mit felelni, de valamiért azóta is azt hiszi, én vagyok az a kolléganője, akivel fenti témákról lehet beszélgetni. A fantasy-irodalom szerinte túlzottan a szerepjátékokra épül, legalábbis ezt vettem ki délelőtti monológjából, ami természetesen tele volt tűzdelve számomra érthetetlen szerepjátékos szlenggel; valamint a szerepjátékokban szereplő karakterek esetenként pontról pontra megfelelnek egy-egy személyiségzavarnak; a kedvenc szerepjátéka pedig az volt, amikor... (valami vámpíros, nem emlékszem). Kénytelen leszek többkötetnyi Shakespeare-rel meg Dosztojevszkijjel a hónom alatt flangálni kórházunk folyosóin, ha vissza akarom szerezni irodalomsznob-imidzsemet.

Egyébként is mindenféle misztikus dolgok történnek, magát meg nem nevező fiatalember csokoládénak látszó tárgyat hagy számomra a portán névtelenül; váratlanul küldönc hoz hatalmas virágcsokrot a munkahelyemre; valamint vadiúj, original doboz szendvicssütőt találok a frissen felújított lakásban. A csoki és a virág egymástól független rejtélyét brilliáns logikámmal megoldottam, de hogy mi motiválta a parkettacsiszolót arra, hogy szendvicssütőt vegyen nekem... ez továbbra is rejtély marad.

Az már biztos, hogy egy huszonegyedik századi Marquez-hősnő vagyok. Nem, nem egy Amaranta Buendía, aki kikosarazza élete szerelmét, majd unokaöccsével fajtalankodik a függőágyban, említett hölgynek mégis köze van történetünkhöz. Egyszer régen ugyanis, ifjúságom bolond korában labordiagnosztikai kézikönyvet fordítottam, amiért lassan nyolcadik (8) hónapja nem kaptam pénzt, ellenben minden héten megígérik, hogy jövő héten már tutira meglesz. Most is megvan a "karácsony előtt tutira fizetünk" ígérete, úgyhogy minden reggel, amint bejövök a munkahelyemre, csekkolom az anno direkt fordítás-küldözgetés céljára létrehozott emailemet. Ez a címem fut történetesen amaranta néven, azt meg majd az analitikusom kideríti, miért adom magamnak előszeretettel lúzer szépirodalmi hősnők neveit.
Sokkal jobban passzolt volna Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című Marquez-remek hősének a neve. Az ezredes úr, aki lassan eladja a házból a bútorokat és harci kakasait is, miközben kb. húsz éve minden reggel kimegy a postára, hiába, ám rendületlenül, hogy megnézze, megjött-e már a nyugdíja.

Reggel átadta a lakásomat a felújítóbrigád kettes számú vezetője, én meg átadtam neki fizetésem másik felét (az egyik felét - illetve annál valamivel többet - tegnap kapta meg Ex-Főbérlőm). De biztos történik valami csoda, ilyenkor mindig szokott, úgyhogy töretlenül bízom benne. Amikor életemben legelőször voltam a sárga földig leégve, 17 éves koromban, éppen azon gondolkodtam, hogy az ereimet vágjam-e fel vagy a fülbevalómat vigyem a zaciba, amikor csöngetett a postás, és közölte, hogy ad ötezer forintot. A csekk "megjegyzések" rovatába a remek hangzású "pénzjutalom" szót írta ismeretlen jótevőm, később megkaptam a levelet is, miszerint megnyertem egy novellafordító versenyt. Szóval valami ilyesmit szeretnék most is, bár némiképpen csökkenti az esélyeket, hogy manapság semmiféle novellát nem fordítottam. Csak egy labordiagnosztikai kézikönyvet májusban, amelynek a kiadóját ezúton szeretném életveszélyesen megfenyegetni, amennyiben nem utalják a pénzt tizenöt percen belül.
However, a lakás klassz, falak színesek, hétfőn átviszem a cuccaimat.
Rendesen az a hangulatom van ma, amikor forrófürdő-csilliscsoki-olasztészta-kombinációval próbálkoznék, ha nem fogyóznék és nem lennék este karácsonyi cégesizére hivatalos. Majd elmúlik.

I don't think two people could be happier than we are.

Az tök jó, hogy valaki a "hangaszálak" keresőszóval talált. A legnépszerűbb persze továbbra is a "szerencsebambusz".

Mai másik tudományos elméletünket ebédnél ismertette kolléganőm, amiért előre is elnézést kérek a szóba kerülő népcsoportoktól, elmélete pusztán fikció. Felmerült ugyanis a rántottsajt felett, hogy lassan pszichotikus rohamot kapunk a gyári menza változatosságától. Valahogyan mégis el kellene kerülni, hogy végül azért mondjunk fel és szivárogjunk nyugatra/menjünk el magánrendelni/csapjunk fel gyógyszerügynöknek, mert annyira unjuk a kaját, úgyhogy kitaláltuk, hogy majd jól átjárunk a kínaiba.
Kolléganőm szerint a kínaiak valójában többen vannak, mint ahányan, mert ha valaki meghal, azt nem jelentik be, hanem odaadják a letelepedési engedélyét meg a személyazonosságát egy másik kínainak, hogy az is le tudjon telepedni. A magyar rendőrök úgysem tudják megkülönböztetni egyik kínait a másiktól. Frappáns megoldás, egyetlen apró kérdés merülhet fel: mit csinálnak a halottal? Magyar temetőbe csak akkor temethetik, ha hivatalosan bejelentik a halálát. "Szóval? Hova teszik a hullákat? Szerintetek mitől olyan furcsa állagúak a kínai ételek?? Kukoricakeményítő, aha, persze" - adja elő kolléganőnk (aki egy hónapja a zárt osztályon dolgozik) rémisztő sejtéseit.
Újult lelkesedéssel látunk neki a rántottsajtnak.

A négydimenziós ultrahangról beszélgettünk, majd pedig arról, hogy vajon nem gyakarol-e az ilyesmi negatív hatást a magzatra. Teljes joggal lehetne paranoid végülis. Ül ott a sötétben, szopja az ujját, sehol egy ablak vagy valami, egyszer csak azt hallja: "Látja, anyuka, éppen szopja az ujját." Felfigyel, forgatni kezdi a fejét, vajon ki és honnan figyeli, de senkit sem lát. "Látja, most forgatja a fejét!" - ennek hallatán úgy dönt, jobb lesz utánajárni, és próbaképpen tapsol egyet a kezével. "Odanézzen, tapsolt egyet!" - hallja valahonnan, és már néhány próbálkozás beigazolja nyomasztó sejtését. Minden mozdulatunkat láthatatlan hatalmak figyelik.