Meg még az Interspar miatt voltam frusztrált. Kitaláltam ugyanis a tegnapi meglepően sok és mindenféle munkával töltött kimerítő nap után, hogy az egyetlen megoldás, ha tofupudingot készítek. Főzni imádok, a tofupudingomat pedig imádom, úgyhogy remek, helyénvaló, és megvalósítható ötletnek tűnt. Tofut manapság szinte bármely nagyobb szupermarketben lehet kapni, útvonalam mentén például a Skála Metróban, a Westend Match-ben, és az Arany János utcai Rotschildben. Okosan úgy döntöttem, mégsem szállok le emiatt a metróról, hanem veszek majd egy tofut az Eurocenter tízezernégyzetméteres intersparjában. Zseniális helyzetértékelő képességem azonban ez egyszer tévútra vezérelt.
Először csak körbejártam a boltot vagy hatszor, mivel autonóm nő vagyok, eligazodom a térképen, és képes vagyok adott árucikket magamtól megtalálni a bevásárlóközpontban. Később eladóktól érdeklődtem, akik szimplán nem tudták, hogy hol van, vagy pedig, hogy mi az.

- Jó napot, tofut keresek.
- Mi? (A Brian élete börtönőrének modorában).
- Tofut keresek. To-fu.
- Mi?
- Sajtkészítési eljárással készült szójatermék, kb ekkora barna dobozban, a tejtermékeknél szokott lenni.
- Mi?
- ...
- Ja, hát olyan nálunk nincsen! - mondja a néni szája, a tekintete meg, hogy mégis mit képzelsz magadról, növényzabáló hippi, tudod, mikor koszoljuk össze a tejtermékpultunkat holmi gyanús eredetű bionyavajával, tofu, persze, jó, hogy nem mindjárt varázsgomba, na húzzál innen szépen, és vegyél magadnak parizert meg zacskóslevest, ahogy a többi ember.

Azért még nem adom fel, hogy a társadalom teljes értékű tagjának érezzem magam.

Elkértem Kollégámtól a szülinapi bulim fotóit, nagyjából két képen vagyok rajta, meg vagyok sértődve. (És az egyiken alszom :-). Viszonylag régen beszélgettem vele, csak futólag találkoztunk a folyosón, és első blikkre meglepően kiegyensúlyozottnak látszott. Hajrá.
És én is. Éltem én már hosszú távú monogám kapcsolatban, tudom, milyen az, amikor egy hónap után úgy érzed, mintha harminc éve lennétek házasok. (By the way, ez miért egyértelműen pejoratív jelző? :-) Unatkoztam már eleget, volt már klausztrofóbiám békés kapcsolatban. Hagytam el rendes pasit azzal a szöveggel, hogy "szabad akarok lenni" (elmebetegnek is nézett mindenki). És voltam hisztérikusan viszonzatlanul szerelmes, meg írtam verseket, pofoztam fel pasimat, rohantam el ajtót bevágva, mentem vissza bocsánatot kérni, vágtam a fejéhez jegygyűrűt, hogy elgörbült (a gyűrű), bőgtem a zichyben a szőnyegen, szeretkeztem kilátóban fényes nappal, és a közegészségtan intézetben délután, határoztam el egyetlen szempillantás vagy kettő után, hogy életemet dunántúli vidéki városban fogom leélni, és vágtam földhöz a mobilomat és egyéb tárgyakat is dühömben, és voltam felhőtlenül boldog, amikor velem táncolt, és voltak extrasystoléim, amikor szembejött a folyosón. És most először érzem úgy, hogy megvan az egyensúly. Hogy éppen annyi a biztonság, és éppen annyi az izgalom, és annyi az erotika:barátság-arány, amennyi kell. Elég érett vagyok ahhoz, hogy saját döntésemnek érezzem, és elég éretlen, hogy a sors ajándékának. Tudom, szirup.
Miközben ezeket a sorokat írom, felhívtak a Vistából, hogy megérkezett a megrendelt Kambodzsa útikönyvem. Igen, tenyérbemászóan boldog vagyok.

The place. Az meg teljesen véletlen, hogy előreláthatólag éppen akkor éppen Koh Phanghanon leszek, amikor Full Moon Party van. Ha ezt a húgom meghallja :-) Ott tartok még csak egyébként, hogy Thaiföld útikönyvet olvasok, már penge vagyok abban, hogy milyen veszélyek leselkednek a turistákra általában. Híreket még nem nézek, úgyhogy az aktuális veszélyekkel nem vagyok képben, az ráér indulás előtt. Vettem napolajat, ami teljesen szükségtelen volt, hiszen nyilván ott is lehet kapni, másrészt meg van otthon vagy három flakon, de... believe me, egészen feldob egy nyomasztó februári keddet a céltudatos napolajvásárlás. A kórházi munka vitathatatlan előnyeként pedig találtam egy adag hepatitis B oltást a munkahelyi hűtőben. Szeretem a sorsnak a humorát különben: anno körülbelül harminc napfényes júniusi délutánt töltöttem fegyelmezett labordiagnosztikai kézikönyv fordításával azért, hogy februárban elutazhassak valahová a Fiúval. A kiadó aztán elég csúnyán elhúzta a kifizetést; meg úgy tűnt, hogy az utazásra gürizett pénzt lakásfelújításra fogom költeni. Végül a lakásfelújításra kölcsön kellett kérnem, a fizut pedig december végén kaptam meg, pontosan ugyanazon a napon (a szülinapomon, a téli napfordulón), amikor kiderült számomra, hogy mégis lesz esélyem az összeget Dél-Kelet-Ázsiában elverni :-)

És persze, igen, jó, tudom. Nem akartam a Romantikát leszólni én sem. Pontosan emlékszem az összes Pillanatra, amikor megállt felettünk az idö és forgásában a Föld és tágulásában a világegyetem; pontosan tudom, mennyire milyen nagyon jó, amikor elöször olvasod ki, kissé még kételkedve a Másik szeméböl, hogy ö is; meg mindezek. Emlékszem, amikor még belgyógyászat gyakorlaton voltam, lassan két éve, és felhívott Romantikus Ám Sajnos (?) Viszonzatlan Szerelmem. Megkérdezte azon az izgató és egyben végtelenül megnyugtató hangján, hogy hová mentettem el ezt-meg-azt a kórrajzot, megmondtam, bementem segíteni egy intravénás ideiglenes pacemaker behelyezésénél, mindvégig vigyorogtam és amikor a helyzet megengedte, ugrándoztam is; majd viháncolva közlekedtem nagyjából a hét hátralévö részében. Ennyitöl.
Biológia: meglátod a Kiszemeltet, hirtelen nagy mennyiségü adrenalin és endorfin szabadul fel az agyadban, nagyjából, mintha közvetlenül bungee-jumping után heroinnal lönéd be magad - hát persze, hogy ez üt.

Salman Rushdie: Grímusz c. könyvét olvasom, ami nem tetszik. Egyik kollégám (a Vámpíros) adta kölcsön, én meg elfogadtam, mert úgy gondoltam, a hajviseletéböl ítélve jó könyveket olvas. (Vagy a fodrásza olvas jó könyveket.) De most már be kell fejeznem. Viszont eldöntöttem, hogy nem fogok többé mindenféle embertöl könyvet elfogadni kölcsönbe. Az élet túl rövid.

Meg még az volt, hogy Pozsonyban voltam hétvégén, életemben másodszor, ezúttal dolgozni. Reggeltöl estig, és unalmas is volt, de: nagyon szeretek úgy dolgozni, hogy tudom, hogy utazásra keresek. Niké azt mondta, ha véletlenül össze akarnék költözni a pasimmal, azt mindenképpen elözze meg egy hosszabb utazás, ott lehet ugyanis igazán megismerni a másik hisztijeit. Még szerencse, hogy éppen küszöbön áll egy. (Mintha nem laknék vele egy hónapja :-)

Meg még azon gondolkodtunk ma Kislány fedönevü kedvenc kolléganömmel, hogy kiírhatnánk végre valami versenyt a linkelöknek. Egy csomóan próbálják ugyanis elhitetni, hogy ök valójában súlyos pszichiátriai betegek, pedig nem is. Megjegyzem, zsenge és elöítéletekkel terhelt medikus koromban én is azt hittem, hogy az emberek nem szeretnének befeküdni a pszichiátriára; a valóságban viszont be akarnak feküdni vagy nem akarnak hazamenni. Több oka is lehet, például hajléktalanság ("Doktornö, nincs hol aludnom, Napóleonnak képzelem magam, be szeretnék feküdni"), vagy csak kikapcsolták otthon a fütést, köcsög az anyósom, összevesztem a részeg élettársammal, kizárt a nejem és eldugta a kulcsot, le akarom százalékoltatni magam. Általában könnyen rá lehet jönni, ki hall igazából hangokat, és ki az, aki kamuzik, de esetenként nehezebb. Szóval kitaláltuk Kislánnyal, hogy lassan pontozni kellene a páciensek efféle eröfeszítéseit, lásd alább.
- hatodéves medikus megtévesztése:  5 pont
- szakorvos megtévesztése: 20 pont
- Magdika, a takarítónö megtévesztése: 80 pont 
- intézetvezetö professzor megtévesztése: 100 pont
- kórházi befekvés elérése alsó határnapig: 50 pont (zárt osztály esetén +30 pont)
- kórházi bentfekvés elérése normatív napig: 80 pont
- kórházi bentfekvés elérése a felsö határnapnál hosszabb ideig: 10 000 pont
- antipszichotikus gyógyszer adásának elérése: 50 pont
- ugyanez intravénás injekcióban: 80 pont
- elektrosokk kezelés elérése: 100 pont
stb.
A végén beválthatod a pontjaidat logónkkal ellátott pohárkészletre, törölközöre, zsebrádióra. Néha sötét a humorom. Hehe.

Ez meg ma volt:
"- Képzeljétek, délelött* pszichoterápia közben kitaláltam egy klassz kis versikét. Elmondom. Ment a beteg, elötte beton pult. Nekiment. Betompult."
Szeretek a kollégáimmal ebédelni.

*Nem vagyok teljesen analfabéta, csak nem találom a hosszú öö-t. Nöi agy vs. férfi billentyüzet. 1:0 oda.

Egy barátnőmmel folytattam egyébként az alábbi beszélgetést, a saját jelenlegi párkapcsolatomról, ha esetleg nem lett volna világos. Később jutott eszembe, hogy éppen az ő szülei szolgálnak klassz példaként. Kevés jó házasságban élő felnőttet ismerek ugyanis, sőt mi több, rettentően keveset, de ők az egyik pár, akiket külső szemlélőként jó házasságnak tartok. Nevezzük el őket Judit és Lacinak, padtársak voltak gimiben, majd végig az egyetem alatt haverok/barátok. A diploma után Judit kezét megkérte egyik aktuális udvarlója, de Judit nem nagyon tudta eldönteni, hozzá menjen-e vagy sem. Tanácsot kért régi jó barátjától, Lacitól, aki meglepő fordulattal azonnal megkérte Judit kezét. Happily ever after.

Csomót gondolkodom ezen azóta. A Klasszikus Viharos-Romantikus Szerelem vs. Érzelmi Biztonságot Nyújtó Normális Kapcsolat-témán. Hogy miért idealizáljuk ennyire azt a jelenséget, amikor két, kvázi ismeretlen ember örülten vonzódik egymáshoz, és miért értékeljük le ezzel szemben azt, amikor két ember egymást ismerve hétköznapokon szeretik egymást. Csak mert kevésbé látványos? Mert sokkal látványosabb az "egy háromnapos utazáson örökre rabul ejtett a varázslatos szemeivel", mint a "szeretek vele élni"? És félreértés ne essék, semmi bajom a szerelmi drámával, szerettem nagyon az olyasmit, rengeteget rendeztem magamnak az elmúlt két évben, mindegyikben iszonyúan hittem, és talán egyiket sem bántam meg. Egyszerüen csak felmerültek bennem ezek a kérdések. Hogy miért értékeljük a szerelmi drámát többre a békés együttélésnél. A megismerkedés misztikumát többre az ismerve szeretésnél. Miért is? Média? Századunk? Neveltetés? Irodalom? Hm?
Ezúttal tényleg kíváncsi lennék véleményekre. Írjatok emailt.

És bár nem győztem meg - nem akartam győzködni - valamiért mégis tök jó kedvem lett ettől a beszélgetéstől. Döbbent vagyok és vidám.

- Ez nem az igazi szerelem.
- Nem?? Hát akkor mi?
- Akkor már egyedül is jobb.
- Ennél jobb? Ugyan már.

"De ez nem az Igazi Szerelem" - ezt mondja, nekem címezve és meglepetésszerűen. - "Nekem sosem menne az ilyesmi. Akkor már jobb egyedul."
Pislogok, sokáig, meglepetten, nem gondoltam, hogy ezt hiszi. Hogy azt hiszi, hogy csak a biztonságvágy miatt mentem bele ebbe a kapcsolatba; hogy a Fiú-sztorit követően bánatomban ebbe menekültem vagy hasonló. Hogy azért vagyok vele, mert nem akarom, hogy egyedül öregedjek meg egy nyolcadik kerületi albérletben két macskával, akiket gyűlölök.
Nincs kedvem bizonygatni, és nem is nagyon teszem, nem érzem szükségét, szerintem nem úgy nézek ki, mint egy magány-elől-kapcsolatba-menekült. Elmagyarázom neki a kötődésről szóló, minden szirupot azért nem nélkülöző elméletemet, hiszi is meg nem is.
Azt gondolom közben, mennyire nagyon az én szövegem, amit mondott. Akár én is mondhattam volna valakinek, főleg, mivel szeretek egyedül lenni, és szerettem a szinglilétet, valljuk be. Mint a kóbor macskák. Ahhoz valami nagy dolognak kell ugyanis történnie, hogy én feladjam valaki miatt a függetlenségemet.
Azt is gondolom, eléggé bölcsöregasszonyosan, hogy "ó, gyermekem, én is ilyen voltam valamikor". Régebben én is azt gondoltam, hogy az Igazi Szerelem az, amikor nyári éjszakán a Rezső téri templom lépcsőjén Göri az ujjamra húzza a montserrati kolostorban vásárolt ezüstgyűrűt; amikor egy utazást követő egy héten keresztül minden egyes éjszaka ugyanazokkal a koboldszemekkel álmodom; amikor nem vagyok önmagam; amikor olyan, mintha folyamatosan valami droghatás alatt lennék; ami nem a Valóság - de elmondom én nektek, gyermekeim, mire jöttem rá az évezredek során.
Az igazi szerelem a valóságban játszódik.
És nagyon érdekes volt. Hallani, hogy mennyire máshogyan értékelt. Nem az Igazi Szerelem? Hát mi?

A frissen vásárolt és azon frissiben felújított lakásomról még annyit, hogy feladtam végül, és professzionális segítségért folyamodtam. Ezekben a percekben van ott a takarítónő. Reggel odaadtam neki a kulcsot, aztán rettegve nézegettem a telefonomat, mikor hív, hogy meglátva a helyszínt, úgy döntött, mégsem vállalja; most meg már egy ideje rettegve nézegetem a telefonomat, ugyanis azt ígérte, felhív, ha végez. Sokba lesz ez nekem. De úgy gondolom, mindent ki kell próbálni egyszer az életben (esetleg a fazongyanta lehet egy kivétel), és a takarítónő-felfogadásnak most volt itt az ideje.

Remélem, csak babona, hogy az egész év úgy telik majd, ahogy az első napja. Sikerült az év első napját, mit napját, hétvégéjét ágyban dögléssel, filmnézéssel*, és ételek odaégetésével töltenem. Tegyük hozzá, hogy mindeközben remekül éreztem magam.

* Én pici szemem (4 pont), Vidocq (3 pont), A nagy Lebowski (10 pont), A kísérlet (8 pont), Gyűrűk ura - A király visszatér, rendezői változat (4 óra, és most egy darabig nem akarok hobbitot látni), Interjú a vámpírral (8 pont), Pokolból (9 pont), Különvélemény (10 pont).

Még mindig dögrováson vagyok, és azt tervezem, hogy az idei szilvesztert olvasással és alvással fogom tölteni. Nem lázadásból az ellen, hogy kötelező bulizni vagy ilyesmi, hanem betegség miatt. Ráadásul dolgozom, és a két ünnep között nincs nyitva a gyári menza, ma pedig a büfé is bezárt. Mégiscsak el kellett volna hozni egy darabot a mr.a-ék lasagne-jából.

Már csak egy hajszál választ el amúgy attól, hogy regényolvasásba kezdjek a munkahelyemen. Nincs dolgom Nincs sürgős Nincs halaszthatatlan dolgom, és Orson Scott Card: a Holtak Szószólója c. könyvét tartom a retikülömben. Sokkal jobb, mint a Vgéjáték, és azonnal tudni akarom, mi fog történni :-)

A baj igazából az, hogy reggel óta nem kapok levegőt az orromon és rettenetesen fáj a torkom. Kissé furcsállom a dolgot, ugyanis eddigi tapasztalataim szerint nem pont ezek a másnaposság tünetei. Úgy látszik, a mértéktelen gintonic-fogyasztás nálam egy speciális, a náthára emlékeztető tünetegyüttest eredményez, biztosan a jég miatt.
A pasim XXX. szülinapi bulija volt a Jekyll és Hyde nevű kricsmiben, amit kibéreltünk és ahol némi erőfeszítéssel sikerült "békés baráti beszélgetős"-ből asztalontáncolós (a szó eredeti értelmében) bulit kreálnunk. Előtte pedig megnéztük Rékáék gyönyörűséges rönkházát az Isten Háta Mögött (kandalló, egerek), és megkaptam az eddigi leg.. ööö... meglepőbb karácsonyi ajándékomat.
Szerencsebambusz.

"When I was a child I always thought that my life will be full of adventures, but now I know that the point of having an adventure is getting home in the end."

Megmondom, mit ettem ma: élőflórás joghurtot, banánt és mandarint; vacsira pedig cézár salátát fogok. Szerintem ezzel egyedül vagyok az országban.

Közben kiolvastam Eric Fromm: A szeretet művészete c. könyvét, ami végül do-it-yourself helyett inkább filozófiai műnek bizonyult, megtudtam belőle, hogyan vezet az arisztotelészi logika kereszténységhez és tudományhoz, a paradox logika pedig buddhizmushoz és toleranciához, valamint megismerkedtem a "páros önzés" fogalmával. Szeretem, amikor megbecsült szakemberek nyomtatásban is leírják azt, amit eddig én csak saját szubjektív, esetleg hibás ítéletemnek tartottam. Azt mondja a Fromm bácsi, vannak azok a fajta párok, akik csak egymást szeretik és senki mást. A "bújjunk-el-ketten-a-gonosz-világ-elől"-típus. Fromm szerint itt valódi szeretet helyett az énhatárok kiterjesztéséről van szó. Az egyik ember a másikat itt nem emberi valójában szereti, nem azt szereti benne, amilyen ő igazán, hanem azt, hogy kiterjesztheti rá a magányát. Két külön magányos helyett együtt magányosak.
Very good, többször volt benne részem, csak nem tudtam eddig megfogalmazni. Aki nem szereti az embereket*, nyilván engem sem fog.
Most Eric Berne: Szex a szerelemben c., khm, művét olvasom. Berne-nek eddig két könyvéhez volt szerencsém, amik jók voltak, ezért belefogtam a harmadikba is. A hetvenedik oldalon még mindig nem tudtam eldönteni, hogy Eric Berne részegen írta egy mániás fázisában, vagy a fordító szedett a munka során folyamatosan extasyt. A könyv stílusa mindenesetre nem az a kifejezett józan-tudományos.

*Ja igen, bármit mutat a látszat, embernek tartom magam :-)

Ma reggel a gyárban, Kollégát váltom, kap ajándékot is, mint tavaly, de persze egészen más idők járnak. (Ilyenkor elgondolkodom, hová tettem a józan cinikus énemet, amikor tavaly... bevalljam? Az ember vállalja fel a múltját, bevallom, kaleidoszkópot meg Coelho könyvet vettem neki...Hát... Hát, sötét idők jártak akkoriban. Naggyon sötét idők.)
K.: - És, karácsony?
i (vállat von): - Szokásos. (elgondolkodik). Bár, végülis nem volt annyira gáz, mint tavaly.
A tavaly karácsonyból főleg a narancsos pisztrángra és az azt övező konfliktushelyzetre emlékszem, meg Bright szövegére ("Két nap a pokolban."), meg több kilométeres, ám terápiás hatású körútonsétálásra. I am grateful for that.
Idén nincs konfliktus a túrógombóc körül, ezoterikus nagybátyám sem ufós történetekkel traktál, ehelyett megmutatja Chi-Trainer Plus elnevezésű, 220 V-ról működtethető életerő /'csi'/-növelő szerkentyűjét, Sopronban sétálok a szerelmemmel, valamint megismerkedem a pasim nagymamájával.

Szereplők: Bright, Nagymama, isolde és egyéb rokonok (utóbbiak a hallgatóság szerepében.) Történik: december 25., about teatime. Háttérinfó: fenti dátum a pasim születésnapja.
Nagymama (jó hangosan, mert nagyot hall): - Rád aztán nem mondták, fiam, hogy dobgyátok a ganajra!
Bright: - Tessék?
Nagymama: - Rád aztán nem mondták, fiam, bezzeg, amikor ín születtem! Akkora kicsiny vótam, hogy nagyapám meglátott, aszt aszonta, mekkora ez, dobgyátok a ganajra! Akkora hó volt, az egész falut befútta, a bábanéni meg haldoklott, a nagyanyám segített a szülésbe szegén idesanyámnak, aszt koraszülött lettem, illen kicsike, e! Ollan kicsi vótam, hogy a macska fejire próbálták a főkötőt, amit a néném varrt nekem. Asztán nagyanyámat meg akarták büntetni, merhogy nem hívott bábanénit, dehát akkora volt a hó, a mienk meg ugye haldoklott.
Bright: - Amikor meghal egy boszorkány, mindig születik is egy.

Szóval tizenhét éves koromban döntöttem el, hogy ide szeretnék utazni. Mert meghallgattam ezt a számot, aztán megnéztem egy könyvben, miről is szól (pl. itt egy kép), és azóta szeretnék elmenni YES koncertre meg Angkorba. YES koncerten már voltam háromszor. Hát így megy ez.

- Délután még bemegyek valamelyik plázába.
- Jesszusom, a vesztendbe rohansz?

- Néha málnás teát iszom, néha mentolosat.
- Ja, és ma málnap van?

A kolléganőim.