A versenyirodába HÉV-vel kell menni, azaz oda-vissza együtt utazom a szigetre igyekvőkkel, és már tegnap délután elkezdtem irigyelni őket, aztán a vártnál hamarabb végeztünk, és egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, mégiscsak kinézek. Leszálltam a Filatorigátnál, vettem egy napijegyet, bementem, odaballagtam az információhoz, kértem egy műsorfüzetet, és megnéztem, mik lesznek.
A Morcheeba végére értem oda, egyébként egyszer sem sikerült még Morcheeba koncertet végighallgatnom, először éppen egy kórházi ellátást igénylő ételmérgezést kaptam el, másodszor meg Kollégám vonszolt el onnan, mert "túl nagy a tömeg", pedig anno azért szereztem neki ingyen napijegyet, hogy együtt hallgassuk a koncertet.
Az első tíz másodpercben futottam össze ebsikkel, akivel tavaly is, aztán kicsit kódorogtam, van idén is zsidó sátor, ahol tavaly befizettem a rabbi tanácsára, pontosan azt mondta a tíz forintért, amit hallani szerettem volna, bár a döntés joga már nem adatott meg nekem, hiszen kb fél órával később ámultan hallgattam (ex)pasimtól valami drótkerítés tövében, hogy milyen egy rémisztő személyiségzavaros szörnyeteg vagyok, amiért is inkább megszabadulna tőlem, míg nem késő. Nem, nem volt késő.
Meg mindenféle régi szigeteken nosztalgiáztam közben gondolatban, amikor például egy órán keresztül üvöltöztem Görivel, mert nem volt hajlandó elhinni nekem, hogy arra kell menni a metal hammer sátorhoz, amerre mondom; vagy amikor Ex feleségül vett (aki egyébként a napokban házasodik meg igaziból). A legjobb koncert pedig, amit szigeten valaha hallottam, szerintem a Patti Smith volt.
Szóval "you and me were meant to be / walkin' free in harmony"-közben megtalálom a pasimat és vicces barátait, majd a későbbiekben barátnőimet is, akik persze többször mind elvesznek, de a szigeten ez ugye megszokott.
Még orvostanhallgató voltam, a szakdolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, amikor az egyik osztályon megláttam egy őrült jóképű, nagyon kedves, kissé zizzentnek tűnő, csíkos pizsamás fiút, akiről később kiderült, hogy valami zenekarban énekel. Azt hiszem, nem sértek titoktartást, hiszen háromoldalas interjút adott az esetről a Narancsnak, de ekkor hallottam először Kis Tiborról és a Quimbyről. Klassz volt, bár úgy emlékszem, régebben Líviusz nagyon vicces felkomfokat nyomott, most meg elég gyérre sikerültek, de lehet, hogy csak én öregedtem meg.
Később belehallgatok izé... valamibe a világzene színpadon, ismét felkutatom pasimat és vicces barátait, haszontalan műanyag izére váltam be a nescafé papírpoharaimat, aztán hajnali háromig táncolunk a volt sátorban. És éjféltől egy évesek vagyunk.
A sziget az olyan, kicsit, mint a szülinap vagy az újév, az embernek eszébe jut, mi történt az előző években, és idén örülök annak, hogy már egy éve olyan pasim van, akivel a Friday, I'm in love c. Cure-számra is lehet táncolni hajnalban a volt sátorban. És annak is, hogy "ami egyszer volt / újra nem jön el."

Jézusom, myreille beelőzött olvasottságban. Hová tart ez a világ? ;-)

Ja, és az Anubisz kapui-t olvasom. Elég gáz. Pedig én az a réteg vagyok, aki a steampunkot szereti, de azért ez nem éppen egy tipikus darab: inkább holmi "egyedi ötvözete a H.G. Wells-i tudományos-fantasztikumnak, a történelmi kalandregénynek, Charles Dickens Angliájának és a korai gótikus horror-irodalomnak". Ez már önmagában elég gázosan hangzik, és a könyv valóban hozza is, amit ígér. Azért nem olyan rossz, hiszen nem tettem le, hanem olvasom, és persze izgalmas is, csak néha idegesítő. (Tudom, hogy csapnivaló könyvismertetéseket írok, és nem éppen lényegretörő kritika a "persze, izgalmas, csak néha idegesítő", de nem is készülök irodalomkritikusnak.) Viszont tegnap voltam a lakásomban, újabb dózis CD-t és könyvet hoztam magammal, és most YES-t hallgatok, ami kétségkívül antidepresszívum. Nagyon jó.

Kíváncsi vagyok, idén kimegyek-e a Szigetre. Azonkívül, hogy nem érdekel, esni fog az eső, és nincs rá pénzem, nincs több ellenérvem. Meg hát a héten amúgy sem érnék rá, mert dolgozni fogok (tolmácsolok a Budapest Ralin). Egyáltalán miért kell a szabim alatt dolgozni. Szóval tavaly se nagyon akartam kimenni szigetre a fenti okok miatt, de aztán mégis rááldoztam azt a négyezer forintot, amiért cserébe ettem egy palacsintát, valamint kirúgattam magam a pasimmal. Szerintem mindkettőt el lehetett volna intézni a kontinensen is. Már ma is tele volt a metró enyhén ittas, hátizsákkal és polifómmal felszerelt, unszimpatikusan gondtalan német tinédzserekkel, amikor metróztam a postára, hogy feladjam a huszonkétezer forintot az illetékhivatalnak. Olyan pozitív vagyok :-))
Azt hiszem, nem fogom megnyerni a legjobb szigetes bejegyzések-díjat.

Különben is azt gondolom, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, pont akkor van rossz idő, amikor szabin vagyok, pénzem nincs rá, hogy elutazzak, a pasim meg dolgozik, és már az összes fellelhető könyvet kiolvastam. Még a Legyek urát is. Egyáltalán nem rossz. Hideg van, és mindenféle emaileket kapok a munkahelyemről, pédául, hogy megkaptuk az etikai engedélyt a kutatáshoz, ami azt jelenti, hogy sokkal többet kell majd dolgoznom, ha visszamegyek; valamint, hogy egyik kollégám jövő héttől tényleg nyugatra emigrál, ami azt jelenti, hogy sokkal többet kell majd dolgoznom, ha visszamegyek, és közben ugyanennyit fogok keresni. Tegnap megnéztük a Sylvia c., Sylvia Plath életéről szóló filmet, sajnos elég rossz, gyakorlatilag semmi más nem történik azon kívül, hogy a gyönyörű Gwyneth Paltrow szomorúan néz, verseket szaval, drámai zene szól, még szomorúbban néz, majd a végén öngyilkos lesz. Sokkal jobb filmet lehetett volna csinálni Sylvia Plathról, olyat, ahol nem attól szomorodsz el a végén, hogy szegény filmet mennyire elcseszték. És az is elkeserít, hogy több olvasóm kifogásolta a csótányos sztori végkifejletét, pedig a hűvös idő egyetlen pozitívuma az volt, hogy lehetett reménykedni abban, hogy megdöglöttek.

Na, elbírálta az illetékhivatal a részletfizetési kérelmemet. Csupán röpke fél évre volt szükségük ahhoz, hogy kiszámolják: ha havi száz-százhuszat keresek, ötven a lakáshitel-törlesztés, kb tizenöt a rezsi, meg még öt a mosógép törlesztése, akkor pont huszonkétezer forintot vagyok képes havonta befizetni a főpolgármesteri hivatal illetékhivatalának számlájára. És még mindig marad nyolcezer forintom, de jobb hónapokon, ha sokat ügyeltem, akár huszonnyolc is, amit aerobikbérletre, könyvekre, ruhákra, kajára, mozira, szemránckrémre, fazongyantára költhetek. Köszi!

Kiolvastam a Ne bántsátok a feketerigót! -t. Vagy hogy kell ezt ragozni. ... című könyvet. Nagyon klassz könyv, az 1935-ös évek Amerikájában játszódik, délen, faji megkülönböztetés meg minden. A fő téma egy néger fiú pere, a narrátor egy hatéves kislány (az ügyvéd lánya), aki néha úgy beszél, mint egy tizennégyéves, és úgy gondolkodik, mint egy ötvenes (de a teste egy nyolcévesé! :-), szóval semmi kislányos nincs benne, azért mégis enyhít a könyv komolyságán. Klassz, izgalmas történet, ahol - figyeltem - sehol nincsen utalás arra, hogy valami szörnyűség fog történni, végig vidám gyerekcsínyekkel meg hasonlókkal van tele, mégis végig olyan... baljóslatú. A végén egészen megkönnyebbül az ember, hogy csak néhányan haltak meg és nem vitte el az egész falut a szökőár vagy az atomháború. Emberekről szól, erkölcsi tanulsággal, Orson Scott Cardnak egész biztosan tetszett.

(...)
isolde: - ... fogok írni egy ilyen regényt.
Göri: - De én is szerepeljek benne!
isolde: - Ó, persze. Rólad már írtam egy novellát.*
Göri: - Tényleg? Milyen?
isolde: - Öööö... Horrorparódia.

(* Akkor írtam, amikor felvételiznem kellett az írószakkörbe, és meg kellett írni gyorsan három novellát. Természetesen a szerencsebambuszról szól.)

A csótányok boldogan éltek.
A templomban laktak, ahol gyakorlatilag senki és semmi nem zavarta meg békés délutáni sziesztáikat. Csupán vasárnap reggel kellett elviselni néhány dobogó lábat, meg sipítozva éneklő öregasszonyhangot, de az egész hetes nyugalomhoz képest ez igazán elfogadható kompromisszum volt. Élelmiszerért sem kellett messze menni: a templomot csupán egy körülbelül egy méter széles kis köz választotta el a Plusz diszkonttól. A csótányok hagyományaikhoz híven sötétedés után indultak el vadászni, ha egyáltalán nevezhetjük vadászatnak azt, hogy átsétáltak lakomázni az élelmiszerbolt raktárába vagy kukatárolójába, ízlés szerint.
A templomot és a boltot elválasztó kis közben emberek jártak, akik általában semmiféle veszélyt nem jelentettek. Egyik-másik megpróbált néha eltaposni egy-egy csótányt, de ők még jóllakottan is sokkal gyorsabbak voltak a dühösen toppantgató nyugdíjas bácsikáknál. Külön szórakozást jelentettek a rovarfóbiás ifjú hölgyek. A csótányok isolde műsorát szerették a legjobban, aki sikítozott, ugrabugrált, barátja ölébe kéredzkedett, míg ők vígan szlalomoztak papucsos talpai között.
Az első zápor rövid és kellemesen hűsítő volt. A csótányok feltöltötték ivóvízkészleteiket, és kiröhögték Bolond Noét, aki valamiféle özönvízről hadovált nekik. Az ezt követő éjszakai vihar valóban ijesztőbbnek tűnt, de az öregek szerint nem ritkák a néhány órás nyári zivatarok sem.
Az eső azonban csak esett és esett és esett és esett. Először az őszre-télre gyűjtött élelmiszerkészleteiket mosta el. Később beszivárgott a lakóhelyeikre is, sok társuk hajléktalanná vált az árvíz miatt. A csótányok elkeseredetten dolgoztak: pakolták a homokzsákokat, segítségért küldtek panellakó társaikhoz, de ők is ugyanolyan nyomorúságos helyzetben voltak.
Az eső esett, és egyre hidegebb lett. A csótányok nem szoktak hozzá ilyen hőmérséklethez ebben az évszakban. Néhányan tüdőgyulladást kaptak (már amennyiben van a csótánynak tüdeje), mások a munkálatok során fulladtak a hideg vízbe.
És az eső nem állt el.
Az Utolsó Csótány a templom kerítésének egy mélyedésében vacogott, és vágyakozva bámult az élelmiszerbolt irányába. Nagyon éhes volt, de tudta, hogy a zuhogó esőben semmi esélye az átjutásra. Nézte az elhaladó embereket, esernyőikkel, tömött bevásárlószatyraikkal. És nézte, ökölbe szorított kézzel (már amennyiben a csótánynak van keze) isoldét, aki strandpapucsban, diadalmasan kerülgette a pocsolyákat.
Az Utolsó Csótány hirtelen megsejtette, hogy valamiképpen ez az ártalmatlannak tűnő vöröshajú nő áll az események hátterében. Ő küldte az esőt. A csótány elszoruló torokkal halott társaira gondolt: a bátor férfiakra, a nőkre, a gyermekekre; a valaha virágzó birodalomra. Elgémberedett lábai már nem bírtak ellenállni a következő széllökésnek. A kerítés aljában hömpölygő jeges vízbe zuhant.

És azt tudtátok, hogy Ebergényi Réka soproni?

Meg elkezdtem olvasni Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! c. könyvét. Eredetileg az Anubisz kapui című ponyvafantasy-t akartam, de aztán rájöttem, hogy ma egy csomót kell utaznom a városban (megyek a tréningcéghez felmarkolni a zsét), és nem engedhetem meg magamnak az én pozíciómban, hogy borítóján rajzolt, álarcos-burnuszos, orrát vakaró  arabot ábrázoló, "a fantasy nagymesterei"-feliratot viselő könyvvel lássanak.
Csak tréfálok, igazából írószakkörünk következő szemeszterére kötelező olvasmány is van, szám szerint három. Az Üvöltő szeleket már olvastam, és nagyon, nagyon, nagyon sok pénzt kellene fizetni nekem azért, hogy újra megtegyem; A legyek urát meg még nem olvastam, de láttam filmben, így ismerem a szorit. A Ne bántsátok a feketerigót!-ról pedig még csak fél füllel hallottam eddig (annak ellenére, hogy híres könyv), úgyhogy nekiláttam, így harminc oldal után egyelőre semmilyen, de ha lesz valami izgi, majd szólok.

Tegnap elmentem edzeni Eszterre, és hát az a nő egy szadista. Ugyanazokat csináltatta velünk, mint más edző, csak ötször annyi ideig és lábsúllyal. Nem baj. Vettem magamnak egy klassz Adidas aerobiknadrágot, amelyben bármire képes vagyok majdnem. Csak az a baj, hogy lassan kiszorítanak a plasztikázott mellű plázagörlök, akik tömegesen lepik el a Baucsek Norbi óráit, és ahelyett, hogy szépen emelgetnék a lábukat, nem csinálnak semmit és egymással pofáznak hülyeségekről. Én meg attól nagyon ideges tudok lenni, ha egy aerobikórán nem lehet érteni a zsibongástól, amit az edző mond, és ha körülnézek a teremben, azt látom, hogy kvázi egyedül szenvedek a gyakorlattal, mert mindenki mást csinál.
A plázagörl főszereplővel megírt novellám (Bridget Jones meets Jézus Krisztus) várakozásomnak megfelelően vegyes fogadtatásra talált az írószakkörben, néhányan konkrétan a fejemhez vágták, hogy az életben ilyen csaj egyáltalán nem létezik. Ó, gyerekek... gyertek plázába aerobikozni. Egyébként a plasztikázott mell lehet nagyon csúnya is, mint két gumilabda, de néha látni igazán szépeket.

Kiolvastam Ross Károly: Klausz mérnök kicsapongásai című könyvét. Ross Károly az angoltanárom volt középiskolás koromban, valamint egyik első reménysugár arra nézve, hogy a negyven feletti pasik nem mindannyian kizárólag idióták. (A reménysugár másik jeles képviselője a fogorvosom volt, aki jazz-zenekarban szaxofonozott, és Pink Floydot tett be nekem, miközben a fogamat húzta). Szóval semmiről nem szól a regény, leszámítva, hogy kissé paranoiás/lúzer mérnökünk miket gondol a fejében egy háromnapos szakmai jellegű program során, de nagyon jók a karakterek, és ettől valahogy izgalmas. Valamint Eszter személyében jól megkapja a magáét a volt feleség is (Eszter a mérnők exneje, aki bizonytalan, csapnivalóan öltözködik, és egyébként is évekkel ezelőtt kinyiffant agytumorban). Tetszik.
Voltam Sopronban, láttunk cikláment, meg egy felújított, eladó családi házat Soprontól 13 km-re, Hermész nevű településen, ami úgy öt házat jelent az erdőben, 3 km-re Brennbergbányától. Összközműves, van térerő, az uccsó 3 km-en elég rossz az út, de azért aszfaltos, és úgy 500 m-re van az osztrák zöldhatártól, amit jövő tavasszal nyitnak meg. Kilenc, azaz kilencmillió forintba kerül, ami hihetetlenül kevés, főleg, ha belegondolunk, hogy Sopron nem egy olcsó környék, és hogy tavaly hétmillióért vettem egy nyomorult 29 nm-es garzont a Dózsa György úton. Ez a ház meg hetven nm, plusz asszem hatszáz a kert. A szomszéd ház kertjében gyerekek játszottak, és hirtelen sajnálni kezdtem szerencsétlen pesti gyerekeket, akiknek félórákig kell metrózni vagy szenvedni a dugóban a negyven fokban, hogy akár egy koszos kis játszóteret találjanak.
És láttunk tavat, halakat, gombát, szitakötőt, pillangót, zöldhatárt, fenyveserdőt, meg ugye a vadon növő cikláment, úgy is, mint a város jelképe, G. haza akart vinni egy tövet, de megfenyegettem, hogy feljelentem.

Másik kulturális élményem: Vámpír fedőnevű kollégámttól kölcsönkaptuk a hetvenes évek táján készült tévésorozatot: Galaxis útikalauz stopposoknak. Félelmetesen régi, műanyag díszletekkel, szegény Trillian pedig nagymellű szőke, aki a több réteg sminken kívül csak egy piros nejlon tornadresszt visel. Régi sci-fiket nézni vicces. És az is vicces, hogy Arthur Dent - ahogy fürdőköpenyben szerencsétlenkedik a házát leromboló markológépek körül - pontosan ugyanolyan, mint a mozifilmben és mint a képzeletemben. Asszem, ő egy olyan szereplő, akit lehetetlen eltéveszteni, mindenki ugyanúgy képzeli el. Arthur Dent az emberiség kollektív tudattalanjának része :-)

Befejeztem a China Miéville: King Rat c. könyvét, ami némi drum-and-bassel fűszerezett, jelenkori Londonban játszódó újrafeldolgozása a hamelini patkányfogó-sztorinak. Eleinte tetszett, aztán egy idő után inkább szenvedtem, főleg untam, a szereplőket a legkevésbé sem kedveltem, őszintén szólva egyáltalán nem érdekeltek, a végétől meg egyenesen lekarmoltam az arcomat. De azért nem árulom el, mi az, hátha valaki még elolvassa. Meg kiolvastam Orson Scott Cardtól a Múltfigyelőket, bájos, és hát el sem lehet téveszteni, már a harmadik oldalon ordít róla, hogy a bölcs, öreg mormon írta, és ez később csak súlyosbodik. Okos, és erkölcsileg feddhetetlen, önfeláldozó, keresztény, vagy keresztény elvek alapján funkcionáló főhősök egy, esetleg több nemes cél nyomában, a tét az emberiség, és mindemellett mégis izgalmas, számos földrajzi helyen és történelmi korban játszódik (időutazunk is), és valamiért jobban elviselem benne a yodaista végkifejletet, mint a Patkánykirályban.

Jaaa, és azt nem is mondtam, hogy jópár napja nem működik a lift, úgyhogy lépcsőn kell futkozzak le s fel. Nagyon drága a javítása, ezért ilyen lassú. Kolléganőim láttak valami filmet, ahol a titkárnők erotikus naptárat adnak ki és árulnak, hogy megmentsék a csődbe ment céget, de azért ezzel még várunk egy kicsit.

De megmondom őszintén, hogy egyáltalán nem értem, miért zavar egyeseket, hogy rinyálok. Rinyálok, mert melegem van, és jó lenne, ha lenne a munkahelyemen légkondi. Nem is annyira mellesleg, talán a betegeknek is jó lenne, ha nem negyven fokban kéne itt szenvedniük. Természetesen, amíg ilyen keveset keresek, két választásom van: vagy elmegyek egy gyógyszercéghez, ahol több a lóvé és van légkondi, de nemszeretem a munka, és amit nem szeretek, úgysem csinálnám jól; vagy maradok annál, amit szeretek és amihez értek, csinálom a legjobb tudásom szerint, és rinyálok. Nem a betegeimnek rinyálok, hanem a blogomban, amely, ha jobban belegondolunk és elolvassuk a címben szereplő mondatot, gyakorlatilag erre a célra készült. Akkoriban még pasi miatt rinyáltam, de életem ezen területe megoldódott (btw. nem kerül sokkal többe varratni a menyasszonyi ruhát, mint bérelni, mivel bérelni és magadra szabatni is elég drága; és egyszerű ruhát akarok), úgyhogy most kénytelen vagyok mást kitalálni.
Azt gondolom, hogy a rinyálás alapvető emberi jogunk, és az a társadalom, amely ezt a jogunkat korlátozni kívánja, nem nevezhető demokráciának többé :-)

Bár, ami azt illeti, jelen pillanatban hajlandó lennék még fizetni is azért, hogy egy légkondicionált irodában dolgozhassak.

Ilyen kötekedős hetem van, elfogyott az ásványvizem, a büfé meg zárva, úgyhogy megkérdeztem, hogy télleg, ha már kánikulariadó van, kapunk-e a munkáltatónktól védőitalt. Kapunk, a falból kilógó fém csőből nyerhetjük, csapvíznek hívják. Ezenkívül a szabály értelmében ha a kinti hőmérséklet 50 C fölé emelkedik, akkor óránként tíz perc szünetet tarthatunk a melóban.
Vajon pl az útépítő munkásoknak is ugyanez jár? Szegények.

Húgomat felvették a Gazdasági Főiskola Vendéglátó és Szálloda szakra, 137 pontja van és 135 a ponthatár, és még smst is kapott. Remélem, ez azért olyan trendi szak, mert jól fizető állásokhoz lehet jutni vele, és lesz végre valakinek pénze a családban.
A pénzhez való viszonyomat mondjuk leginkább egy vadvízi evezéshez tudnám hasonlítani, ahol minden pillanatban veszélyben az életed, de te fantasztikus érzékkel kerülgeted a hatalmas sziklákat és örvényeket. Éppenséggel a havi százas fizum mellett öt és félmillióval lógok a banknak (lakáshitel), kétszázötvennel az illetékhivatalnak, olyan száz körül a nagyanyámnak, százhetvennel a pasimnak, és nem tudom, mennyi a közös költség tartozásom, de már jó sok lehet az is, az A-hitelemet pedig meg sem merem említeni. Mindig keresek a munkahelyemen kívüli pénzkeresési lehetőségeket, fordítás, tesztfelvétel, alapítvány, most volt pl a tréning, és az ezekért kapott pénzből foltozom a lyukakat. Aztán amikor már az életveszélyesnél kevesebb lyuk tátong, akkor kölcsönkérek valakitől, vagy mínuszba eresztem a számlámat, és utazásra költöm, később meg foltozok. Könnyelműségnek hangzik, én azonban világéletemben így bántam a pénzzel, és bár voltak néha necces helyzetek, pl tegnap este elköltöttem az e havi összes pénzemet (ezer forint) a Liszt Ferenc téren egy ásványvízre és két dl villányi rozéra*, de ezek mindig megoldódnak. Mindemellett vettem egy lakást jórészt egyedül (adtak a nagymamák is, a többi meg bankhitel), amit pont addigra fogok kifizetni a banknak, mire a gyerekemnek lakásra lesz szüksége (azaz mire felnő a még meg sem fogant gyerekem), úgyhogy klassz.

*Abból az alkalomból, hogy két barátnőm is akutan szinglivé vált.

A dream utazásaim egyébként:
- Kambodzsa, majd Koh Phanghan, összesen három-négy hét, tavaly többé-kevésbé teljesítve
- fél év Londonban, életvitelszerűen
- két-háromhetes skandináv körút júliusban, Finnországban voltam már egy hónapot, és egy hétvégét Lappföldön, de kevésnek bizonyult
- hétvége New Yorkban, majd utazás a Grand Canyonhoz
- nászút Párizsba, majd a szárazföldön kényelmesen leutazni a francia riviérára, végül át Barcelonába
- hétvége a Lillafüredi kastélyszállóban.