Különben az még talán nem is lenne baj, hogy csomót dolgozom és hogy kudarcok érnek, valamint, hogy pénteken nem talált meg egy beteg, mert éppen kórházunk egy másik részlegén voltam nélkülözhetetlen, mire azt mondta: 'minek megy az ilyen orvosnak', hanem az, hogy mindemellett már legalább két hete elfogyott a fizetésem. És minden hónapban ez van. És már jó régóta nem találtam semmi jól fizető mellékállást (amit igen, azért meg jó régóta nem fizettek). Hogyan gyűjtsek így a thaiföldi utazásra meg a menyasszonyi ruhámra*? Komolyan a nyugdíjas nénikék által borítékba csempészett kétezer forintokból kéne megélnem vagy mi?

* Nem kölcsönözni, hanem venni szeretnék ugyanis ruhát.

Reagáltam is egyébként az elmúlt egy hét kudarcsorozatára, és ez alatt nem feltétlenül kizárólag hisztirohamot kell érteni. Az esetismertetésemet kicsit átírtam, beleírtam még pár részletet, meg egy frissen megjelent közleményt, hogy a szkeptikus számára is világos legyen a kapcsolat füvezés és skizofrénia között. A Galaktika szerkesztőjének írtam egy kedves levelet, hogy légyszi, ha már volt olyan csodálatosan kötelességtudó, hogy elolvasta, akkor elárulná-e csupán irodalmi fejlődésem érdekében, hogy milyen ellentmondó momentumokat talált, mert még lelkes kezdő vagyok, aki bölcs mesteri szóra áhítozik, de persze nem válaszolt semmit. Megkérdeztem a hvg-t, tizenkettedik lettem a goldenblogon, ami azért elég jó szerintem.
Ma reggel meg kiderült, hogy újabb logisztikai fiaskó miatt megint három ember munkáját végzem. Csak az tart életben, hogy nem is olyan sokára lesz, hogy beszállunk egy taxiba, kimegyünk a reptérre, ott felszállunk egy repülőre, aztán egy másikra, aztán egy taxiba, aztán egy buszra, aztán egy kompra, aztán még egy taxiba, és kérek egy red curryt meg egy ginger tea-t a nénitől Phanghanon, és befekszem egy függőágyba és nagyon jó lesz nekem, úgy hat hónap múlva. És nem lesz rossz idő.

Pénteken aztán elindultunk a Balatonra hősiesen. Háromnegyed hatkor a déliben már lehetett tudni, hogy nem érjük el a hatórás vonatot, mivel úgy kb kétszáz ember állt előttünk a sorban, akik közül néhányan egész iskolai évfolyamoknak vettek jegyet áfás számlával, ez pedig köztudottan blokkolja egy időre a jegyeladó néniket. Negyed hétkor kerültünk sorra, persze addigra valahogy az összes sor háromfőssé zsugorodott, de legalább időben felszálltunk a hétórás vonatra. Csak később szállt fel mellénk körülbelül harminc, egész úton hangosan éneklő német tinédzser, meg két nagyhangú, észosztó magyar fiatalember. Este kilenckor Balatonszéplakon zuhogó eső fogadott, elindultunk vacsizni, ahol először kaptam egy teljesen hideg hagymalevest, megkértem, hogy melegítség meg nekem, persze, ezek után akkor kaptam meg a második fogásnak kinézett halamat, amikor már mindenki a desszertnél tartott. Másnap ugyanúgy esett, a Palace disco pizzériájában reggeliztünk, a kávét és a narancslét akkor kaptam meg, amikor a velem egy asztalnál ülő kollégám már megette az ugyanakkor rendelt bolognai spagettit. Az üveges narancslémet a pincér valamiért nem nyitotta ki, úgyhogy utána kellett futnom egy sörnyitóért. Később minden malőr nélkül ettünk palacsintát, kicsit néztük a Veszprém Rallyet, sétáltunk Veszprém belvárosában, kávéztunk egy klassz kis helyen, ahol a pincérlány egy teljes üveg szénsavmentes ásványvizet öntött ránk. Veszprém szép hely amúgy. Este még sétáltunk a Balatonparton, belehallgattunk Mester Tamás koncertjébe, ami nem volt rossz, mivel nem saját számokat énekelt. Vasárnap reggel esett az eső, délig vártunk, aztán elindultunk a tizenkettő huszas vonatra, kiderült, hogy Széplakon nem, csak Siófokon áll meg, de fél órát késik, úgyhogy addig begyalogoltunk Siófokra (kb 2 km). Meglepetésünkre épp akkor indult onnan egy IC is Pestre, még nagyobb meglepetésünkre nem volt rá helyjegy, úgyhogy tizenhárom ötvenig vártunk a tizenkettő huszas vonatra a siófoki pályaudvaron, miközben elállt az eső, kisütött a nap, egyre melegebb lett, és tisztán látszott, hogy amint kitesszük a lábunkat, tökéletes lesz a strandidő. Végül megérkeztünk Pestre, vettünk dinnyét az intersparban és megettük a nappaliban.
Remélem, ez a hét egy fokkal többet tud.

Szóval ezen a héten:
- kiderült, hogy pénteken nem mehetek szabira, mert pótolhatatlan vagyok
- a Galaktika visszautasította a novellámat
- az esetismertetésemet egy olyan szakétrtő lektorálta, aki az enyémmel tökéletesen ellentétes álláspontot képvisel, és ennek megfelelő vélemény írt
- nem nyertem a goldenblogon
- tegnap este a pasim kiborította az egész pohár cserszegi fűszeresemet, még mielőtt beleittam volna
- újabb bombák robbantak Londonban
- hétvégén a horvát nyaralás helyett lemegyünk a Balatonra, ahová rossz időt jósolnak.

Wow, gratulálok!!! Valójában végig magamnak drukkoltam, esetleg ha nem én nyerek, akkor még azt bírtam volna nyugodt szívvel elfogadni, ha suematra :-)) Tök jó.

És hogy valaki a "dagadt vagyok blog" keresőkifejezéssel talált rám...? Nem túlzás már ez egy kicsit?

No igen, miután több alkalommal megjósoltam, hogy a hétvégén Pécsett nem fog esni az eső, végül tényleg körbecsapkodták a várost a villámok. Egészen effektíven vagyok képes befolyásolni az időjárást.

Egyébként pedig szeptember 7-én Jon Anderson koncert lesz a Petőfi Csarnokban. Jon Anderson a Yes nevű zenekar énekese, akik nagyjából a Pink Floyddal egyidőben voltak sikeresek szintén progresszív rock-témában; ám velük ellentétben jórészt vegetáriánusok, viszonylag keveset drogoztak, és még mindig életben vannak és nem kattantak meg. Jon Anderson a zenekaron kívül is számos szólólemezt készített, például Vangelissel is, aki akkor még a teljes nevén, de ugyanolyan nyálas szintetizátorzenével nyomult; egyébként az összes tag rengeteg szólólemezt csinált, és évek teltek el úgy, hogy az eredeti Yes-formációban nem léteztek, de időnként mindig összeállnak. Életem első Yes-koncertje nem sokkal követte az Omega búcsúkoncertet (1998 körül?), és rettegtem tőle, hogy a Kóborhoz hasonlóan Anderson is kiöregedett a hangjából, és fiatal dublőrrel fogja elénekeltetni a magasabb hangokat, de nem. A kedvenc számomat, amit 1977-ben írtak, ugyanúgy elő tudták adni, mint a stúdióban; és bár nem sokat konyítok hozzá, sosem láttam még ilyen profi zenészeket (azóta se).
Az vicces, hogy tizenhétéves koromtól mostanáig azért elég sokféle zenei stílust hallgattam elkötelezetten vagy kevésbé, de közben mindvégig megmaradtam Yes-rajongónak. Három koncerten voltam, melyek közül az egyikre egyedül mentem ki Bécsbe úgy, hogy a jegyre és utazásra való pénzt idióta popműsorban statisztálással kerestem meg; a buszon odafelé menet pedig az egyik nő mesélte, hogy személyi kölcsönt vett fel, hogy eljöhessen (a férje nem volt hajlandó tizenhatezet forintot nélkülözni a kosztpénzből valami kappanhangú buzi kedvéért). Régebben azt gondoltam, hogy majd Yes fog szólni az esküvőmön*, de lehet, hogy ezt már kinőttem. És egy Jon Anderson-koncert nem Yes-koncert, mégis ott a helyem.
(Hm, valamiért fontosnak tartom leszögezni, hogy nem voltam Omega búcsúkoncerten, anyám barátnője mesélte, hogy milyen kiábrándító volt.)

*There's a time and the time is now and it' right for me
it's right for me and the time is now
There's a word and the word is love and it's right for me
it's right for me and the word is love

Jé, és ezen a remekül induló héten ér véget a Goldenblog is. Biztosan azért nem fogok laptopot kapni, mert nem elég régi a blogom, mert tavaly le kellett vennem a Fiú miatt a 2003 június-2004 augusztusi részeket. Bepereljem? Bár lehet, hogy azért, mert "ja, és.."-sel, vagy "jé, és..."-sel kezdek mondatot. Beperelem a magyartanáromat is. (Asszem, nem tett jót nekem, hogy az előbb járt itt a betegjogi képviselő :-)
A kedvenc blogbejegyzésem egyébként asszem még mindig ez.

Ja, és egyik nővérünk, Mari megjegyezte, hogy híztam. A jó édes anyátokat! Esküszöm, hogy megütöm, aki legközelebb beszól a 22-es BMI-mre. Azt leszámítva, hogy a 172 cm-hez a 67 kg teljesen átlagos testsúly, az utóbbi egy évben nem is híztam. Nem értem, mi bajuk van az embereknek. Biztos irritáló, hogy ennyire klasszul és boldognak nézek ki.

Szerintem már a világvége sincs messze. Minden ízeltlábútól félek, de a legjobban a nagyméretű, sáskaszerűektől.
Egyébként is szörnyű visszatérni a munkahelyi kerékvágásba. A főnököm szabin van, a helyettesének megszült a felesége a hétvégén, utánuk következem én a rangsorban, a főnök helyettesének vészhelyzetre kijelölt helyetteséről nem is beszélve, aki szintén szabit vett ki, mert a felesége megszült a hétvégén. Utálok a rangidős lenni, soha nem akartam osztályvezető vagy ilyesmi lenni, semmi kedvem azon parázni, hogy mások mit rontanak el. Valamint így nem tudunk lemenni csütörtökön 3 napra a horvát tengerpartra, ahogy terveztük, mert pénteken is számítanak becses jelenlétemre.
Szóval hirtelen rengeteg meló, a Galaktikától leráztak, a Várost pedig emberevő szöcskék lepték el. Ez a hét is remeknek ígérkezik.

"Kedves Isolde! Elolvastam novelláját, és attól tartok, ez a mű még nem érett meg a közlésre. A felvázolt társadalmi berendezkedés nem lett igazán logikusan végiggondolva, és a szövegen belül annak ellentmondó momentumok is vannak. Ezek miatt a hibák miatt leközlésétől el kell tekintenem. Viszont a stílus, ahogy ír, nem rossz, tehát további kísérletezésre biztatnám."

Lehet, hogy egyáltalán nem kellett volna melltartót felvennem? Akkor talán még azt is kifejti, hogy mely momentumok voltak az ellentmondóak. Azért vagyok lehangolt, mert tudom, hogy az enyémnél sokkal rosszabb (esetleg: csapnivaló) novellákat is megjelentetnek.

Segítség, már csak egy nap van a szabimból és még egy csomó mindent akartam csinálni. Most itt ülök lemerevedve a kávémmal, és nem tudom, mihez kezdjek.
Hétfő óta:
- konzekvensen fogyókúráztam, amiből a legnagyobb kihágást a tegnap esti fél adag cézár saláta jelentette
- tíz év után először kozmetikusnál voltam (az Yves Rocherban, nem drága, de semmi extra)
- eddig hat és fél órát edzettem
- tanfolyam keretében megtanultam kezelni pár internetes egészségügyi adatbázist
- bevittem a novellámat a szerkesztőségbe, a siker egyelőre még várat magára
- írtam egy gagyi, ám az adott közönséget legalább biztosan meglepő novellát házi feladat keretében (mert ha nem írok semmit, végül ki fognak rúgni a körből)
- egyszer voltam szaunázni
- felváltva olvasom Bartis Attila: Lázár-apokrifek és China Miéville: Rat king c. könyveit, mindkettő másképpen nyomasztó és mindkettő nagyon jó
- megnéztem a Batman beginst, ami leszámítva a súlyos életbölcsességekkel teletűzdelt első háromnegyed és utolsó fél órát, műfajában akár nézhető is lett volna, bár részemről a gothami részeknél hiányoltam a jó kis Tim Burton-ös hangulatot
- vettem a húgomnak egy íróasztalt a kikában, magamnak meg egy klassz sárga ruhát (holnap esküvőre megyünk és kellett elegáns ruha) a kiárusítás alatt álló skálametróban
- megtartottam (másodmagammal) életem első tréningjét, ami jól sikerült, bár fura visszajelzésekkel, de egy halom pénzért
- további személyiségfejlődésem érdekében voltam a pszichológusomnál is, elmeséltem neki az álmomat, aminek nagyon örült, lévén analitikusan orientált

Szóval el tudnék képzelni még pár ilyen hetet, esetleg némi plusz strandolással. Lehet, hogy a végén kiolvasnám a retikülömben hetek óta hordott Az ADHD és a skizofrénia genetikai aspektusai c. könyvet is. De lehet, hogy nem.

Mindig sejtettem, hogy az ember értékrendje élete során folyamatosan alakul, változik. A régi, velünk született, vagy otthonról hozott értékek mellé tapasztalataink árán építünk be újakat, vagy változtatunk a szemléletünkön. Ezért nem vetem meg a zenei újrafeldolgozásokat sem: van az úgy, hogy egy régi, klasszikus érték modern korunkban, új köntösben ugyan, de megállja a helyét. De azt azért soha nem hittem volna, hogy valaha a Yes: Owner of a lonely heart című számára fogok ugrálni Baucsek Norbi stepaerobik-óráján...!

Álmos hétfő délután, vigasztalanul zuhogó eső, a Szerkesztő pedig még mindig nem heverte ki teljesen a szombati bulit és a vasárnapi másnaposságot. De a fogadóórát muszáj megtartani, mert egy valamirevaló magazinnak legyen szerkesztőségi fogadóórája, ugye. Az más kérdés, gondolja a Szerkesztő, hogy mért éppen neki kell ezt csinálni. Két órán keresztül most majd megint egymásnak adják a kilincset a magukat science-fiction-írónak képzelő lúzerek meg kiskamaszok. Hátha ezúttal az eső elriasztja őket... Még a múlt héttel ezelőtti novella-és-egyéb-köteget sem olvasta el, és amilyen hideg van itt... ha lenne itt egy kályha, be is gyújtana velük, az egyszer biztos.
Csöngetnek. A Szerkesztő héhány szokványos káromkodást morzsol el a fogai közt, és a lehető legbarátságtalanabb arccal nyit ajtót - azonban a küszöbön a szokásos pattanásos ifjonc vagy szemüveges geek helyett egy jó csaj áll.
Istenem, ezt nemtom, mivel érdemeltem ki, de köszi - rebeg egy egyszerű fohászt a Szerkesztő, miközben szemügyre veszi a csajt. Olyan 25 és 30 közöttinek tűnik, a vagány naci törékeny, nőies formákat sejtet, azt pedig nagyon jó lenne látni, hol végződik a fekete felső alól dévajul kikandikáló rózsaszín melltartópánt. Vörös haja van, göndör, és olyan kócos, mint aki éppen most kelt ki az ágyból egy egész napos...
- Jónapot! - köszön a jó csaj illedelmesen, bűbájos, kicsit huncut mosollyal.
- Fáradjon beljebb, foglaljon helyet, miben segíthetek? - tolja a Szerkesztő a csaj formás feneke alá az egyetlen kényelmes széket.
- Hát... - mondja a lány, majd némi szünetet tart, és csak mosolyog, szégyenlősen, de mégis sokat sejtetően. - Szeretném megjelentetni ezt a novellámat.

Úgy tűnik, azok az egykor szingli lányok, akiket a főnökömhöz küldtem pszichoterápiába, végül mind bepasiztak. Eddig is felnéztem a Főnökre, de most már valami félelemmel vegyes misztikus tiszteletet érzek...

Csak szólok, hogy végkiárusítják a Skála Metrót, minden le van árazva, azaz illatszer, ruhanemű, táska, cipő, ilyesmi. A könyveket és a sínadrágokat persze elő sem vették vagy gyorsan eldugták, bár lehet, hogy jelen anyagi helyzetemben ennek inkább örülnöm kellene. Cserébe egy kedves varrónőjük ingyen felhajtja a ruhát, amit vettem. Mellesleg szerintem siralmas, hogy még a Skála Metró is áldozatul esett, kíváncsi vagyok, mi lesz a helyén, remélem, nem kínai ruhaüzlet.*

* Nem, nyugi, a kínaiakkal nincs bajom, csak nem túl jó minőségű ruhaneműt szoktak árulni, meg hát a kajájuk is... :-)

Jesszusatyaég, mi lett volna, ha mindent leírok, amit gondolok; és itt fel is hívnám a kedves utasok figyelmét, hogy ez itt egy napló, amelynek tartalma továbbra is szubjektív és személyes uralmam alatt áll, bizony. Majd egy másik postban, ha lenyugodtak a kedélyek, kifejtem, hogy miért érzem tőlem rendkívül távol állónak a közel-keleti kultúrát. Addig is, nehogy valaki túlstresszelje magát, térjünk vissza a ruhák, könyvek, bulik békés mezejére. Sikerült a Volt-fesztivált teljes egészében kihagynom, köszönhetően az esőnek; annak, hogy nem volt kedvem menni; meg annak, hogy szombaton rendkívül másnapos voltam. Cserébe péntek este egy egészen érdekes házibuliba csöppentem, hívhatnám valószerűtlennek is. Képzeljük el, ahogy egy medencés, szaunás, jacuzzis, kb kétszáz millát érő rózsadombi ház alagsorában táncolunk Kolléga, Szöszi, Niké meg én, utóbbi három bikiniben, miközben a körbeadott üvegből vedeljük a tokaji szamorodnit és az szól, hogy "you and me were meant to be / walkin' free in harmony" - eközben a társaság többi tagja odafent a konyhában telefonálgat különféle tudatmódosítók beszerzése érdekében. A későbbiekben valaki elmegy a tescoba legális szerekért, többféle alkoholt iszom, mint amennyit másnap megfelelőnek tartok majd. Olyan hajnal öt körül megkérdezem a házigazdától a pontos címet, hogy hova is hívjam a taxit, amire ő megkérdezi, hogy szerintem hol rontja el az életét, én pedig elég ittas vagyok ahhoz, hogy részletesen el is magyarázzam, mit sem zavartatva magam attól, hogy életemben először látom. Sopronban zuhog az eső, és még ahhoz is túl nyomik vagyunk, hogy együnk egy süteményt a helyi cukrászdában, ami szombat este elég öregesnek hangzik. Kifejtem, hogy noiz azért bírja ilyen jól a fesztiválokkal járó strapát, mert még fiatal, és abban a korban én is kimentem a Voltra esőben. Később kiderül, hogy idősebb nálam, úgyhogy most már azt gyanítom, bizonyára nem természetes úton-módon, hanem valamiféle ördögi praktikának köszönhetően maradt ilyen fiatal. Öreganyám másodszorra is megemlíti, hogy milyen dagadt vagyok, szerintem nem szép dolog ez, végre jól érzem magam a bőrömben a 3-4 plusz kiló ellenére, erre kiderül, hogy a külvilág nem nézi jó szemmel. Amikor viszaindulunk Sopronból, persze süt a nap, én meg igyekszem megszabadulni a bűntudattól, hogy ti. azért esett, mert idén nem volt kedvem a Volthoz.

Meg azon röhögtem, most, hogy szóba jött, amikor 2003 novemberében voltam a rádióban. Idézném.

Drogprevenciós alapítványunknak drogprevenciós rádióműsora is létezik, Lilla meg Tigris vezetik kéthetente, egyszer én is voltam benne vendég. Múlt héten derült ki, hogy a tegnapi adás idejében Tigris és Lilla különböző vidéki városokban tartózkodik, a betervezett vendég nőgyógyász (drogok&terhesség) viszont nem tud jönni, mert ügyel.
Kézenfekvő volt, hogy én vezetem a műsort Melcsivel, mert ő is már kétszer volt adásban, én meg egyszer, és hogy gyorsan be kell szerezni egy vendéget. Meg is kértem Kollégát az Anima koncert alkalmával, hogy legyen oly kedves, és legyen a vendégszakértő, úgy is, mint pszichiáter. Azt mondta, ok, fél hétkor ott lesz a Batthyány téren, és megbeszéljük az adás előtt, hogy miről fogunk beszélni.
Kolléga nem híres természetfeletti memóriájáról, különösen ittas állapotban, ezért figyelmeztettem egyszer kedden, egyszer meg csütörtök délután, hogy félhétbatthyány. Háromnegyed hétkor felhívtam, kiderült, hogy azt hitte, fél nyolc, kicsit beparázott, mondtam neki, sebaj, szálljon metróra, jöjjön, nem lesz gáz. Hét óra nyolc perckor a Batthyányn már nagyon ideges voltam, tekintve, hogy hétkor kezdődik az adás és fél órás.
Berohantam a stúdióba, elkezdtük ketten Melcsivel, aztán a szó legszorosabb értelmében beesett Kolléga, kissé szétcsúszva és lihegve. Csak azért, de tényleg csak azért tanultam meg hirtelen műsort vezetni profin és mosolyogva, mert nem akartam, hogy neki rossz legyen, hogy ne tegyek fel olyan kérdést, amire nem tud válaszolni, vagy ha igen, akkor tudjam én a választ, hogy ne legyenek csöndek...hálistennek a következő műsor vendége is késett, csúszhattunk, és végül leadtuk a félórás műsort, ami tökjól sikerült ahhoz képest, hogy nem beszéltünk meg előtte az égvilágon semmit; sem Melcsi, sem én nem vezettünk műsort még soha; és Kolléga negyedórás késéssel zuhant be. Aztán kaptam egy meki meggyes shake-et kárpótlásilag, és elbeszélgettünk az élet dolgairól.

Istenem, milyen fiatal voltam :-)

Most pedig isolde ujjatlan topban és flitteres papucsban megkezdi egyhetes szabadságát. Az eső mondjuk zuhog, hétfőre beszerveztem egy hogyan-kutassunk-szakirodalmat-a-neten-tanfolyamot, csütörtökre meg egy melót. Siralmasan gyorsan el fog menni ez az egy hét, azt már látom. Ami a legviccesebb, gyógyszercégnek fogok tréninget tartani. Én, tréninget! De biztos jó lesz.