Kiolvastam Ross Károly: Klausz mérnök kicsapongásai című könyvét. Ross Károly az angoltanárom volt középiskolás koromban, valamint egyik első reménysugár arra nézve, hogy a negyven feletti pasik nem mindannyian kizárólag idióták. (A reménysugár másik jeles képviselője a fogorvosom volt, aki jazz-zenekarban szaxofonozott, és Pink Floydot tett be nekem, miközben a fogamat húzta). Szóval semmiről nem szól a regény, leszámítva, hogy kissé paranoiás/lúzer mérnökünk miket gondol a fejében egy háromnapos szakmai jellegű program során, de nagyon jók a karakterek, és ettől valahogy izgalmas. Valamint Eszter személyében jól megkapja a magáét a volt feleség is (Eszter a mérnők exneje, aki bizonytalan, csapnivalóan öltözködik, és egyébként is évekkel ezelőtt kinyiffant agytumorban). Tetszik.
Voltam Sopronban, láttunk cikláment, meg egy felújított, eladó családi házat Soprontól 13 km-re, Hermész nevű településen, ami úgy öt házat jelent az erdőben, 3 km-re Brennbergbányától. Összközműves, van térerő, az uccsó 3 km-en elég rossz az út, de azért aszfaltos, és úgy 500 m-re van az osztrák zöldhatártól, amit jövő tavasszal nyitnak meg. Kilenc, azaz kilencmillió forintba kerül, ami hihetetlenül kevés, főleg, ha belegondolunk, hogy Sopron nem egy olcsó környék, és hogy tavaly hétmillióért vettem egy nyomorult 29 nm-es garzont a Dózsa György úton. Ez a ház meg hetven nm, plusz asszem hatszáz a kert. A szomszéd ház kertjében gyerekek játszottak, és hirtelen sajnálni kezdtem szerencsétlen pesti gyerekeket, akiknek félórákig kell metrózni vagy szenvedni a dugóban a negyven fokban, hogy akár egy koszos kis játszóteret találjanak.
És láttunk tavat, halakat, gombát, szitakötőt, pillangót, zöldhatárt, fenyveserdőt, meg ugye a vadon növő cikláment, úgy is, mint a város jelképe, G. haza akart vinni egy tövet, de megfenyegettem, hogy feljelentem.