Történelmi pillanatok
Jaés, ma elmentem az önkormányzathoz és a soproni lakcímemet így 16 év után megváltoztattam budapestire. Mármint 16 éve élek Budapesten. És idén augusztusban rájöttem, hogy nem fogok mostanában Sopronba költözni, mert ott a családom él, ez van.
Tessék, itt egy taoista vers is.
Zárd el elméd, de ne a változást,
Az ember világában élsz.
Fa kell? Ültess csemetét.
Hegy hiányzik? Nézd képét.
A lármában sem nyugtalankodom;
Igazi értelmet ebben lelek.
(Csiao-jan 734-792)
Még mindig ugyanazon rinyálok
Különben sokat gondolkodtam azon, hogy a terhesség alatti hányingernek mi az előnye? Valami evolúciós előny esetleg? Nem hiszem, hogy kizárólag az ember kínzása céljából alakult ez így ki. Mert, oké, a fáradékonyságnak az, hogy ne rohangáljak meg ugrabugráljak összevissza, azt értem, meg is szoktam, ami azt illeti, súlyos személyiségváltozáson mentem keresztül és eluralkodott rajtam a lustaság és lusta vagyok mindenhez. Én régen egymillió dolgot csináltam és az volt a jelmondatom, hogy "add ide, majd én megcsinálom", most meg úgy állok nagyjából bármilyen munkához, hogy azért más is odaférjen. Még eddig nem rúgtak ki.
Aminek egyén szinten nincs aktuális vagy evolúciós előnye, annak gyakran csoportszinten van: például az evolúciós pszichológia szerint régen, amikor még törzsben éltünk, igen hasznos volt, hogy voltak ADHD-sok, akik nem bírtak egy helyben maradni és szedni szépen a bogyót a bokorról kiskosárba, hanem minden elterelte a figyelmüket és hasznos munka helyett elindultak követni a színes lepkét, aztán a kis mókusforma állatot, aztán felkergette őket a kardfogú menyét egy odvas fára, aminek az odvában, jé, méz volt, és így új táplálék-lelőhelyeket fedeztek fel, de ez csak akkor megy jól, ha van a törzsben pár kényszeres is, akik igen pontosan megmérik, milyen messze és hol van az új hely, és bejelölik a kis térképükön, és hisztiznek, hogy nem mehetünk tovább, amíg az összes bogyót itt le nem szedtük és az összes mézet ki nem szedtük. Nem beszélve arról, hogy a történelem nagy alakjai mai fogalmaink szerint mind pszichopaták voltak, mint például Dózsa György meg Dzsingisz kán, és egyes elrugaszkodott elméletek szerint a történelmet a pszichopaták viszik előre. Szerintem még a bipolárisok is sokat tudnak lendíteni egy-egy mániás időszakukban a dolgon, lásd Széchenyi István. De a terhesség alatti hányingernek csoportszinten sem látom az előnyét. Annak sem, hogy bizonyos ételeket megkívánj, amit aztán kihánysz, és olyan ételeket akarjál enni, amit amúgy utálsz, és amit meg szerettél eddig, arra egyszerre vágyakozzál és furcsán undorodj tőle, én például hirtelen nem szeretem a kávét, de iszonyúan irigykedem minden kiülős helyen tejeskávézgató emberre és könnybe lábad a szemem egy-egy Illy felirat láttán.
Talán simán az, hogy jobban jár az ember és könnyebben felkészül a gyermekneveléssel járó buktatókra, ha már a terhessége első néhány hetében jó alaposan a fejébe verik, hogy "itt mostantól senkit nem érdekel, hogy te mit szeretnél".
Always on duty
Mindenfélét hallani a védőnőkről, hogy ilyenek is meg olyanok is, de azért arra nem számítottam, hogy az enyém az OPNI bezárásáról és annak következményeiről akar majd velem beszélgetni.
Főleg nyafogás
Szóval van az az iskola, én eredetileg ahhoz akartam tartozni, akik a 12. hétig eltitkolják a terhességüket, mert egyrészt a vetélések jelentős része ez előtt történik és akkor ne kelljen már újból szétkürtölni, hogy "ja, mégse", másrészt meg szeretek titkolózni. Ezért csak most szólok. Persze, el kellett árulnom a munkahelyemen a 6. héten, mert ki akartak nevezni részlegvezetőnek, én meg inkább hányni akartam.
Ezenfelül van még az is, a legtöbb magazinban, honlapon és könyvben ezt ajánlják, hogy tudniillik a kismama ne változtasson lényegesen addigi életmódján, nem kell feladnia a hobbijait, a terhesség nem betegség, ugyanúgy folytassa, ahogy azelőtt, én is pontosan így gondoltam. Jó, azért alkoholt ne igyál, meg ne dohányozz, meg napi max két kávét igyál, de úgyse fogsz inni egyet se, mert hirtelen undorodni kezdesz tőle és rossz lesz tőle a gyomrod, ja, szusit se ehetsz, és bizonyos tengeri halakat is csak mértékkel a higany miatt, a hajfestést kerüljük az első 12 hétben, ugyanígy az első 12 hétben különösebben sportolni se ajánlott, masszőrhöz ne menj, wellnessbe ne menj, szaunába se, egyáltalán ne ugrálj, mondjuk úgyse akarsz, mert alacsony a vérnyomásod és állandóan álmos vagy, ja, és hónapokig minden reggel hányni fogsz, és a nap többi részében is émelyegsz, és nagyjából semmi normális ételt nem tudsz megenni, de gyümölcsöt vagy salátát biztos nem. A stresszt persze kerülje. Úgy különben, ezeket leszámítva, folytassa eddigi életmódját.
A kedvenc elméletem a hányingerre, hogy ennek az a célja, hogy a babának ártalmas élelmiszereket ne egye meg az anya, aha, én elég sok táplálkozástudományi divatot ismerek a makrobiotikától a testkontrollon át a paleoig, de nem tudom, milyen irányzat szerint egészséges a fejlődő magzat számára a kizárólag szénsavas üdítőket (amiket amúgy utálok), sült krumplit és fornetti sajtos pogácsát tartalmazó diéta, és egészségtelen számára a gyümölcs, a jégsaláta, a zöldségek jelentős része, a húsfélék jelentős része, és nagyjából az összes fűszer, kivéve só. Szerencsére a vegetariánus szusit és újabban jobb napjain a fűszermentes rizottókat szereti a Lény, ha már a kávét és csokoládét nem. Rettenetes így élni, nekem mindig jelentős örömforrás volt az evés, most meg szomorúan nézegettem Vancouverben a jobbnál jobb halsütödék, mongol és koreai és thai éttermek és szusibárok bejáratát, ja, repülni se mindenki szerint lehet, de az orvosom szerencsére nem ezek közé tartozott.
Még arra is rájöttem, hogy a fenti kérdések jelentős részét, hogy ti. sportolhatsz-e az első 12 hétben meg lehet-e szaunázni meg halat enni meg hajat festeni meg repülni meg műkörmöt rakatni, senki sem tudja. Ha megkérdezel két orvost, az ellenkezőjét fogják mondani. Az alkoholban nagyjából egyetértenek, de még ott is van olyan orvos (és tanulmány), akik a heti egy pohár bort vagy sört vagy egy töményet engedik. A halak higanytartalmával kapcsolatban a "ne foglalkozz vele" és az "egy falatot sem" spektrumon bármilyen választ kaphatsz. Ha lehetne kommentelni, mindjárt bekommentelnétek mindent meg annak az ellenkezőjét is. Volt, aminek alaposabban utánanéztem, majd egy másik bejegyzésben elmondom.
Egyébként csodálatos érzés, amikor az embernek egy kis élet fejlődik a pocakjában, de azért az evés egy kicsit hiányzik.
So nice, life would be so nice
Hallgassunk Bebel Gilberto-t, mert most szereztem be a lemezét sok év után.
Addig elmesélem.
Körülbelül másod vagy harmadéves voltam egyetemen, azaz 1999 (esetleg 1998) volt. Charles, akinek kalandor természete korán kiütközött, kitalálta, hogy új helyeket, mármint vendéglátóhelyeket akar felfedezni, és ne üljünk be a szokásos törzshelyeinkre kávézni, hanem ezt meg azt a helyet találta a Pesti Estben (tudjátok, az egy ilyen füzet), és szimpatikus a leírása. Az első hely valami futurisztikusan berendezett hodály volt az Alagúttól nem messze, onnan hamar eljöttünk, és elmentünk a másik kiszemelt helyre, a Tabán mozi környékére, ahol egy néhány négyzetméteres kis kávézót/bárt találtunk piros műbőr fotelokkal. Ez annyira régen volt, hogy akkoriban még (és már) nem volt menő a piros műbőr fotel, szóval érdekes, újszerű és fantáziadús berendezésnek számított. Rajtunk kívül egy kedves pultoslány volt még a helyen. Ott eldumálgattunk egy darabig Charlessal, nem tudom, miről. Végig ugyanaz a CD szólt, egy nő énekelt, és nekem végig nagyon tetszett, ezért megkérdeztük a kedves pultoslányt, mi ez. Mondta, hogy Bebel Gilberto, de nálunk nem volt sem papír, sem ceruza (biztos kérhettünk volna, de ez valamiért nem merült fel), és mobiltelefonom sem volt még akkoriban, így nem tudtam felírni sehová, ezért megtanultam. Nem megjegyeztem, mert nincs olyan jó memóriám, hanem megtanultam, úgy, hogy valamihez kötöttem a kezdőbetűket gondolatban, sokszor, hangosan elismételgettem, és az este folyamán később, amikor még sétáltunk Charlessal, gyakran felidéztem és hangosan elismételtem még párszor. Úgy megtanultam, hogy már otthon sem kellett leírnom, hanem mindörökre megjegyeztem, hogy Bebel Gilberto.
Ezután persze megpróbáltam beszerezni tőle egy CD-t, főként használt CD boltokra kell gondolni. Volt például egy kedvenc használtcédéboltom, egy kis pince a Bródy Sándor utcában, egy barátságtalan muksó vezette, aki minden zenét ismert, akármit kérdeztem, fejből tudta, hogy megvan-e neki és melyik polcon van, és gyakran ajánlott is zenéket, "ha ez tetszett, akkor ez is tetszeni fog"-alapon. Kicsit a Pop, csajok, satöbbi-s pasas idősebb, nyolcadik kerületi megfelelője volt, én nagyon bírtam. Tőle is mindig kérdezgettem Bebel Gilberto-t, de sose volt, aztán szépen megfeledkeztem róla egy pár év alatt. Azalatt vettem tőle egy pár Yes, Pink Floyd, Morcheeba, és egy Patsy Cline CD-t (utóbbit kizárólag a Pop, csajok, satöbbi-párhuzam miatt).
Aztán megláttam az idei Sziget-programban. Nagyon szerettem a koncertet, Bebel Gilberto egy csodálatos, vörös ruhás, vicces, szexi nő volt, akitől minden nyamvadék kis jazzdíva-wannabe (hadd ne soroljam a neveket) sokat tanulhatna, bár nem tudom, ez mennyire tanulható. Ez a természetes dívaság, mármint. Aztán rájöttem, hogy ja, hogy azóta lezajlott az információs forradalom, és gyakorlatilag bármihez hozzá lehet jutni (most rendeltem Eno-t az amazonon), így Bebel Gilberto lemezhez is. Ma ugyanabban a kávézóban kb. helyben letölthetném az iphone-omra, megjegyzés és használt CD-boltban keresgélés helyett, sőt, meg se kellene kérdezni a pultos csajt, van az klassz kis zenefelismerő app. És ezzel semmi olyasmit nem akartam mondani, hogy régen minden jobb volt, vagy hogy ma minden jobb, vagy hogy öreg vagyok, inkább csak nekem ez izgalmas és lenyűgöző, hogy ennyire változó időkben élek, tudjátok, robotokat küldünk a Marsra meg minden.
We save the world so you don't have to
Levágattam a hajamat, és az Istu valami tengeri sósvizes spray-vel kicsit hullámossá szárította, és most mondhatnám, hogy úgy nézek ki, mint Wendy Watson, de valójában inkább úgy nézek ki, mint Wendy Watson nyúzott, fegyvertelen, keleteurópai harmadunokatestvére.
És a csodálatos cipőről, amit kinéztem magamnak, és nem is annyira drága, kiderült, hogy az férficipő és ennek megfelelően 40-es a legkisebb létező méret (39-es a lábam). Nincsenek 39-es lábú férfiak? Nem is tudtam. Azon gondolkodom, írjak-e levelet a gyártó cégnek, hogy basszus, pontosan ilyen cipőt keresek évek óta, ne vicceljenek már. Nem perelhetném be őket nemi megkülönböztetésért? Vagy nem alapvető emberi jogunk a fűzős, barna bőr félcipőhöz való jog?
Valamint rájöttem, még augusztusban, hogy nem fogok Sopronba költözni mostanában. Be is jelentkeztem az önkormányzathoz, hogy a soproni állandó lakcímemet budapestire változtassam így 16 év után. Imádom Sopront, a helyet, midnig is a vigasztalást jelentette nekem és azt is fogja, de: két dolog.
Először is, ott laknak a családomnak azok a tagjai is, akikkel állandóan foglalkozni kell. Nem bántanak, csak végtelenül önző, rinyáló pesszimisták, és állandóan akarnak tőled valamit. Hallgasd meg, vidd oda, vegyél hazafelé a boltban, fordítsd le azt. Nem direkt ilyenek, nem is értik, ha mondod nekik, de nincs mit tenni, ilyenek. Nem szoktam nehéz gyermekkorom miatt rinyálni a blogomban, mert mégis, hogy néz az ki, és most sem szeretnék, de... kell egy kis fizikai távolság az ember bizonyos családtagjai között. Jó az. Nem két utcányi kell. Nagyon szomorú voltam, amikor erre rájöttem.
Másodszor, én ott furcsa vagyok. Egy nagyvárosban van egy csomó ember is kiválogathatod azokat, akik hozzád hasonlóan furcsák, én is így tettem, pszichiáterekkel és bloggerekkel lógok, és ezért már fel sem tűnik, hogy nem vagyok normális. De például most volt szeptemberben általános iskolai osztálytalálkozónk (ahová nem tudtam menni, mert Kanadában voltam), és erről eszembe jutott, hogy azok az osztálytársaim ugyan többnyire rendes emberek voltak, de én furcsa, magányos kislány voltam, ki is voltam közösítve gyakran, és egyáltalán nem jutott eszembe (és senki nem mondta) az ott töltött hat év során, hogy ez legalábbis részben amiatt van, mert okos vagyok. Túl sok könyvet olvastam, nem érdekeltek a fiúk, nagy orrom volt, tudjátok, hogy van ez. A soproni barátnőim, akikkel együtt nőttünk fel és a barátaim, már megszokták és elnézik nekem, hogy furcsa sorozatokat nézek, furcsa könyveket olvasok és furcsa filmekért rajongok. Meg olyanokat magyarázok, hogy a Várhelyen kelta halomsírok vannak (ebben nincs semmi furcsa, tényleg azok vannak, de nem is akarták először elhinni). Én félnék, hogy Sopronban megint furcsa leszek. És többnyire nagyon kedvesek és segítőkészek arrafelé a népek, átjönne a szomszéd segíteni, ha a férjem egyedül nem bírná el a ruhásszekrényt, és a volt osztálytársaim is szeretnek, nem lennék magányos, csak furcsa. Ezen mondjuk túltenném magam, erdőkért és macskaköves terekért cserébe, de a két dolog együtt már sok.
Úgyhogy ott kell feltalálnom magam, ahol vagyok. Tessék, itt egy taoista vers is. Én hajlamos vagyok a verseket szó szerint értelmezni, vagyis szerintem azt akarta mondani a költő, hogy ha fa kell, ültess csemetét. Hát csemetét éppen nem tudok ültetni a panelba, a maximum, amit fel tudok mutatni, az egy cserép, magról ültetett snidling.
Zárd el elméd, de ne a változást,
Az ember világában élsz.
Fa kell? Ültess csemetét.
Hegy hiányzik? Nézd képét.
A lármában sem nyugtalankodom;
Igazi értelmet ebben lelek.
(Csiao-jan 734-792)
War is not the answer, only love can conquer hate
Még az volt (csak akkor nem írtam róla, mert Kanadában voltunk meg mindenféle más dolgok történtek), hogy büszke voltam rá, amiért anno én is gyűjtöttem aláírást, hogy a családon belüli erőszakról saját törvény készüljön, mondjuk nem sokat, ilyen 30-at kb., valamint a törvény nem fogja megoldani a helyzetet (nagyon régóta törvény tiltja Magyarországon, hogy verd a gyerekedet, aztán tessék), de akkor is klassz, hogy egy civil, népi, és ráadásul értelmes kezdeményezés eljuthat odáig, hogy az országgyűlés komolyan tárgyalja. Nem gondoltam volna, amikor szaladgáltam körbe a papírral, hogy ebből lesz valami. Mondjuk engem még meg se kellett verni, engem már az totál kikészített, hogy a munkahelyemen a kiskorukban vagy felnőttkorukban vert és megerőszakolt nők és férfiak sztorijait hallgatom négy éve lassan. (Felnőttként a nőket verik csak, de volt olyan felnőtt férfi betegem, akinek az anyukája eltörte a kezét - vagy a lábát? már nem emlékszem - mert rossz helyre rakott le valami poharat.) A következő, ami ellen szívesen harcolnék, ha lenne bennem szemernyi civil öntudat és polgári kezdeményezőkészség és bármiféle remény, az az alkoholizmus, de azt már 21 éves koromban feladtam, amikor magyar politikusokkal együtt vettem részt a Fiatalok és alkohol c. nemzetközi WHO-konferencián. (A magyar politikusok miatt adtam fel, a WHO-sok jó fejek voltak.) Az ember vegye észre, mi a veszett ügy. Szóval, esetleg olvassátok el tényeket és tévhiteket a családon belüli erőszakról itt a NaNe oldalán. Nekem mondjuk jobban feküdne valami underground igazságosztó akció, ahol a nőket és gyermekeket verő férfiakat jól megvernénk, de tudomtudom, az erőszak erőszakot szül.
Öregszem
Öt napja jöttünk haza és még mindig jetlagem van, basszus.
Igen, tudom, hogy senki sem sajnál.
Meg még ez
Tudom, vegyek már egy normális fényképezőgépet.
Állatok is vannak
A beluga nagyon furcsán néz ki élőben, mintha nem is igazi lenne, hanem valami furcsa alakzat gumiból.
Itt vagyunk
Az 1. ábrán macska helyett kutya van
És képzeljétek! Úgy hat évvel ezelőtt jegyeztem elő magamnak az antikvárium.hu-n, és tegnap végre tárgyi valójában hazavihettem ezt a könyvet. Imádom.
Főleg székek
Hol is tartottam.
Még szabi előtt elkezdtem írni egy bejegyzést a burnoutról, lásd alább, de nem fejeztem be, aztán elmentem szabira és így aktualitását vesztette. Ami kár, mert annyira rettenetes volt már a szabi előtti utolsó hetem a kórházban. Volt csótány is, és kétszer küldtek el betegek (indokolatlanul) a geci kurva anyámba, és minden ügyeletemben reggel arra ébredek, hogy fél hatkor az ablakom előtt dohányoznak és üvöltve és káromkodva társalognak, földszinti szoba, tehát annyi erővel kb. a szobában is lehetnének, és egyszer megkértem tök kedvesen az ablakon kiszólva az egyik hölgyet, hogy üljön már át két méterrel odébb a másik oldalra legyen olyan kedves, mert nagyon behallatszik, ahogy beszélgetnek, akkor nem volt hajlandó és tovább beszélgettek emelt hangon és káromkodva úgy fél hétig. És a betegek a parkolóba, ahol dohányoznak, mindig kiviszik a folyosóról a három benti széket, amik tök szép fehér műbőr benti székek voltak, amin lehetett várakozni az orvosod ajtaja előtt, most már szanaszét vannak szakadva, törve és ótvar koszosak, és az utolsó héten mindig rájuk szóltam, hogy vigyék vissza, és basztak rám, hanem azt mondták, jó, ezt elszívják, aztán majd beviszik. Egyszer én bevittem, fél óra múlva visszavitték, majd az ablakom alatt mesélték egymásnak a sztorit, csak abban már én voltam a gonosz boszorka, aki megint kivitte a széket, az meg a hős. Amúgy annyi jóérzés lehetne az emberekben, hogy ne a földszinti orvosi szoba ablaka alatt szidják az orvost.
A geci kurva anyámba nem a szék miatt küldtek el, a székek az csak az aktuális hisztim volt, amely megtestesítette a tehetetlenségemet és kiszolgáltatottságomat ebben a kegyetlen világban. Nem is az én székeim, nem tudom, mit törődöm velük. Az anyámat egy hajléktalan pszichotikus lány emlegette, de egy kicsit mentálisan retardált is volt, plusz szerintem félt tőlem, szóval fogalma sem volt, mit beszél nyilván, a másik meg egy személyiségzavaros fiú volt, akik szintén olyanok, hogy sokat és igazságtalanul szidják az embert a hasítás nevű énvédő mechanizmusuk miatt, de ez nekik se jó. Na és én arra jöttem rá azon a héten, hogy én nem akarom, hogy velem így bánjanak, nekem ebből elegem van. Én azt értem, hogy a mentálisan retardált hajléktalan pszichotikus kislányok és a borderline-antiszociális fiatalemberek így kommunikálnak és nem velem van a baj, hanem a betegségükből adódik. Értem is és tudom is kezelni, nem tudnak kihozni a sodromból sosem, szépen kezelem a helyzetet és indokolatlanul nem is veszem magamra. Azt is értem, hogy a betegeink egy része ugyan az ablakom alatt káromkodó alkoholista, akik kiviszik a székeket, de a betegeink másik, sokkal nagyobb része jó fej, értelmes, okos, és nagyon sok mindent kapok tőlük.
Ja, ezt csak azért mondom, mert a pszichológusunk szerint a kiégés részben abból ered, hogy a segítők nárcisztikusak és a segítésért hálát és csodálatot várnak, és azt nem kapják meg és akkor keserűek és kiégettek lesznek. Én egyrészt ezen totál felháborodtam, mert szerintem meg bazmeg azért égünk ki, mert túl nagy terhelés alatt túl sokat dolgozunk túl kevés pénzért túl kevés szabadidő mellett, ráadásul a pszichológusunk konkrétan az ápolószemélyzetről beszélt, hát basszus ha nekem kéne ugyanazt csinálni, mint egy nővérnek havi nyolcvanezerért, akkor nem tíz év után kezdenék a kiégéssel kacérkodni, hanem tíz óra után. Valamint segítségért hálát, de legalábbis nem kurvaanyázást várni, az szerintem azért nem maradéktalanul patológiás gondolat. Nem szeretem, amikor a reális, valós nehézségeket pszichologizálják. Na mindegy, lényeg, hogy én persze lehet, hogy nárcisztikus vagyok, és a segítésért hálát és csodálatot várok, de én azt meg is kapom megfelelő mértékben. A szobámban van több festmény, amit betegem festett nekem, egy terítő, amit horgoltak nekem, egy díszpárna, amit nekem varrtak, egy könyv, amit nekem dedikáltak, és egy csomó virág. A csokikat megettem vagy nekiadtam a nővéreknek. De nem csak a tárgyak, én azt is szeretem, ha jó fejek velem, és sokszor azok. Egyáltalán nincs hiányom hálából és szeretetből, sokat kapok.
Szóval arra jöttem rá, hogy én szépen, okosan tudom, hogy 1. többnyire betegségük miatt szidnak, nem nekem szól, 2. a másik oldalon ott van ugyanannyi vagy több jóság. És mégis azt kell mondanom, hogy van egy részem, ami már a józan észre nem hallgat és ami csak azt jegyzi meg, hogy "bántottak, bántottak, bántottak". Teljesen nem mulasztja el sem az indulatáttétel és viszontindulatáttétel okos elemzése, sem a hála és szeretet. Ha rugdosnak, megsérülök. Mindegy, miért rugdostak. Ha utána valaki más megsimogatja a hátamat, attól még ugyanúgy fájni fog ott, ahol megrúgtak.
Különben régen, meg máskor, amikor nem vagyok ilyen fáradt és rossz passzban, akkor még akár direkt szeretem is az ilyesmit, mármint a balhét, mert büszke vagyok rá, hogy tudom kezelni a helyzeteket, és kihívás kezelni. Kihívás rábeszélni a visító pszichotikus lányt, hogy nyugodjon meg vagy jöjjön velem, vagy vegye be a gyógyszert. Büszke vagyok rá, hogy szemem se rebben, amikor kiabálnak velem, és hogy nem kiabálok vissza, hanem a helyzetet a megoldás felé irányítom. Amúgy rendes körülmények között ez izgalmas. Nem, nem tudom, mik a rendes körülmények.
Hát szóval ezen gondolkodtam így augusztus utolsó hetében, de aztán elmentem Szigetre meg szabira, és a szabim alatt voltunk a Fuji étteremben és végigettük a nyolcfogásos kóstoló-vacsijukat, meg voltunk Koppenhágában, ahol bicikliztünk egy csomót, és voltunk a tengerparton is, ahol hatalmas szélerőművek vannak a tengerben, és Malmöből repültünk, úgyhogy vonatoztunk a hídon is, és voltunk Sopronban, meg a Tómalmon, amit nagyon szépen felújítottak, meg a Béke-kilátóban, meg Brennbergbányán, és a bányásznapon a kórusba tartozó kilencven év átlagéletkorú nénikkel polkáztam az utcán, és utána röpke időre visszamentem dolgozni, de mindjárt elutazom megint, és ezektől teljesen elfelejtettem, hogy mi is volt a bajom még augusztusban. Azért idéztem csak fel, mert akkor nagyon meg akartam írni és azt akartam, hogy legyen meg.
Much more simply burnout than otherwise
Sziget, egy húzósabb ügyelet utáni napon az egyik lelkisegély-sátorban dolgozom, és arra vágyom, hogy legyen már öt óra. A vezető beszélgetni próbál velem.
Nő (gondterhelt elhivatottsággal): - És te hogyan látod a magyar pszichiátria jövőjét?
isolde (leküzdi a harsány nevetést, illetve hogy azt válaszolja, ez egy értelmetlen szókapcsolat): - Nem tudom.
Nő: - Mit gondolsz, amilyen beteg most ez a társadalom, amerre tart, abból ki tudja húzni a magyar pszichiátria???
isolde (hogy mivan??): - Nem tudom, nem szoktam ilyeneken gondolkodni.
Nő: - És a magyar pszichiátriai társaság szerinted képes lesz jó irányba fordítani a dolgokat?
isolde (vállvonogat).
Nő: - És azon sem szoktál gondolkodni, ami történik ebben az országban, ahogyan fokozatosan elveszik a szabadságunkat??!
isolde: - Nem.
Különben kedves, segítőkész emberek vagyunk
Szóval miután röpke soproni tartózkodásunk során a szokásos szívességeket tettük a családnak (el kell olvasni rokonok zárójelentését, le kell fordítani nekik dolgokat, beállítani a számítógépet, stb.), azon gondolkodtunk, milyen szakmát kellett volna választanunk a jelenlegiek helyett, illetve, hogy ha majd egyszer lesz gyerekünk, olyan pályára fogjuk bátorítani, ahol nem kell arra számítania, hogy segítségére váró rokonok ugrálnak a fején. Melyek ezek a szakmák? Nem az orvos és nem a programozó, az biztos. Semmilyen mesterember sem, és nagyon nyelveket sem tudhat. Valami olyan szakma kell, amelynek a képviselője nem rendelkezik olyasfajta hasznos tudással, amit szívességek formájában reálisan kérhet tőle a szomszéd vagy a rokon.
Ezeket tudtuk kitalálni:
1. Kaszkadőr.
2. Pornószínész.
3. Hárfaművész.
A férjem felvetette még a fagotthangolót, de szerintem egyrészt olyan nincs, másrészt sose lehet tudni, nem nősül-e be az ember egy fagottozó családba, akik utálnak hangolni, és akkor onnantól neked kell.
Életjel
Ja, azért nem írok semmit, mert összevissza nyaralok, nem azért, mert végül megbetegedtem volna vagy valami. Voltunk Koppenhágában meg Brennbergbányán, az idő szép, sokat nevetünk.
Életjel
Ja, azért nem írok semmit, mert összevissza nyaralok, nem azért, mert végül megbetegedtem volna vagy valami. Voltunk Koppenhágában meg Brennbergbányán, az idő szép, sokat nevetünk.
A Goldenblognak meg idén az a fejléce, hogy "blogs not dead", ilyen punks not dead-es betűtípussal. Mit is mondhatnék.
That seem right to you?
Szóval a férjem már köhög és taknyos és Algopyrinen van, és én sem érzem túl jól magam, és ha idén is, mint minden <kínai> évben, elkapjuk a szokásos <kínai> betegséget a szabim elején, akkor nem leszek boldog.
Listen to the wind of change
Ja, és még az volt, hogy véletlenül befestettem a hajamat feketére. Szokjunk hozzá.