Hallgassunk Bebel Gilberto-t, mert most szereztem be a lemezét sok év után.
Addig elmesélem.
Körülbelül másod vagy harmadéves voltam egyetemen, azaz 1999 (esetleg 1998) volt. Charles, akinek kalandor természete korán kiütközött, kitalálta, hogy új helyeket, mármint vendéglátóhelyeket akar felfedezni, és ne üljünk be a szokásos törzshelyeinkre kávézni, hanem ezt meg azt a helyet találta a Pesti Estben (tudjátok, az egy ilyen füzet), és szimpatikus a leírása. Az első hely valami futurisztikusan berendezett hodály volt az Alagúttól nem messze, onnan hamar eljöttünk, és elmentünk a másik kiszemelt helyre, a Tabán mozi környékére, ahol egy néhány négyzetméteres kis kávézót/bárt találtunk piros műbőr fotelokkal. Ez annyira régen volt, hogy akkoriban még (és már) nem volt menő a piros műbőr fotel, szóval érdekes, újszerű és fantáziadús berendezésnek számított. Rajtunk kívül egy kedves pultoslány volt még a helyen. Ott eldumálgattunk egy darabig Charlessal, nem tudom, miről. Végig ugyanaz a CD szólt, egy nő énekelt, és nekem végig nagyon tetszett, ezért megkérdeztük a kedves pultoslányt, mi ez. Mondta, hogy Bebel Gilberto, de nálunk nem volt sem papír, sem ceruza (biztos kérhettünk volna, de ez valamiért nem merült fel), és mobiltelefonom sem volt még akkoriban, így nem tudtam felírni sehová, ezért megtanultam. Nem megjegyeztem, mert nincs olyan jó memóriám, hanem megtanultam, úgy, hogy valamihez kötöttem a kezdőbetűket gondolatban, sokszor, hangosan elismételgettem, és az este folyamán később, amikor még sétáltunk Charlessal, gyakran felidéztem és hangosan elismételtem még párszor. Úgy megtanultam, hogy már otthon sem kellett leírnom, hanem mindörökre megjegyeztem, hogy Bebel Gilberto.
Ezután persze megpróbáltam beszerezni tőle egy CD-t, főként használt CD boltokra kell gondolni. Volt például egy kedvenc használtcédéboltom, egy kis pince a Bródy Sándor utcában, egy barátságtalan muksó vezette, aki minden zenét ismert, akármit kérdeztem, fejből tudta, hogy megvan-e neki és melyik polcon van, és gyakran ajánlott is zenéket, "ha ez tetszett, akkor ez is tetszeni fog"-alapon. Kicsit a Pop, csajok, satöbbi-s pasas idősebb, nyolcadik kerületi megfelelője volt, én nagyon bírtam. Tőle is mindig kérdezgettem Bebel Gilberto-t, de sose volt, aztán szépen megfeledkeztem róla egy pár év alatt. Azalatt vettem tőle egy pár Yes, Pink Floyd, Morcheeba, és egy Patsy Cline CD-t (utóbbit kizárólag a Pop, csajok, satöbbi-párhuzam miatt).
Aztán megláttam az idei Sziget-programban. Nagyon szerettem a koncertet, Bebel Gilberto egy csodálatos, vörös ruhás, vicces, szexi nő volt, akitől minden nyamvadék kis jazzdíva-wannabe (hadd ne soroljam a neveket) sokat tanulhatna, bár nem tudom, ez mennyire tanulható. Ez a természetes dívaság, mármint. Aztán rájöttem, hogy ja, hogy azóta lezajlott az információs forradalom, és gyakorlatilag bármihez hozzá lehet jutni (most rendeltem Eno-t az amazonon), így Bebel Gilberto lemezhez is. Ma ugyanabban a kávézóban kb. helyben letölthetném az iphone-omra, megjegyzés és használt CD-boltban keresgélés helyett, sőt, meg se kellene kérdezni a pultos csajt, van az klassz kis zenefelismerő app. És ezzel semmi olyasmit nem akartam mondani, hogy régen minden jobb volt, vagy hogy ma minden jobb, vagy hogy öreg vagyok, inkább csak nekem ez izgalmas és lenyűgöző, hogy ennyire változó időkben élek, tudjátok, robotokat küldünk a Marsra meg minden.