Jubal Early: You ever been shot?
Simon: No.
Jubal Early: You oughta be shot. Or stabbed, lose a leg. To be a surgeon, you know? Know what kind of pain you're dealing with. They make psychiatrists get psychoanalyzed before they can get certified, but they don't make a surgeon get cut on. That seem right to you?
Végignéztem a Firefly-t a 10. évforduló és a Comic Con-os nagyon megható megjelenésük kapcsán, mert true fan vagyok. Még mindig jó. Most megnézem a filmet is.
We all are. Even the captain. The only difference is, he likes it that way.
Vettem magamnak két szál napraforgót, egy pár karika-fülbevalót, két db hajba tűzhető vörös rózsát, egy üveg tequilát, egy fej jégsalátát, egy doboz hajfestéket, 5 db kisméretű dunsztosüveget és egy zacskó dzsemfixet. Készen állok a hétvégére.
Viszont egyeztettem találkozót a kórussal, meg kiderítettem, mikor lesz idén Bányásznap, és úgy tűnik, csodával határos módon pont rá fogok érni akkor.
Azon gondolkodom, hogy jelentősen segítené az ügyet, ha fenn lennék facebook-on, és hogy vajon az lesz a vége, hogy a könyvem érdekében regisztrálnom kell? Én azt nem fogom kibírni, az tutifix. Most írhatnék itt erről hosszasan, hogy én pontosan mennyire és hogyan szeretem az embereket és vagyok egyszerre távolságtartó, de higgyük el, az én szociometriai stílusomhoz egyszerűen nem passzolnak a közösségi oldalak. Hát, nem tudom, ez nehéz kérdés.
Tegnap meg azt álmodtam, hogy a munkahelyemen megvert egy beteg hozzátartozója, és a kollégák és nővérek tétlenül nézték, mert azt gondolták, nem kell segíteni, majd megoldom (meg is oldottam, megharaptam a kezét és így elszabadultam), de nem is ez a durva, hanem hogy akárhol elmesélem ezt az álmot egészségügyes körökben, egyből mindenki mesél két hasonlót.
Erre most kell megtudnom, hogy tavaly nyáron meghalt a Becher Nándor? Dehát most beszéltem vele telefonon (jó, 2008-ban). Nagyon szomorú vagyok. Kötelessége lett volna idén augusztusban engem kísérgetni Brennbergbánya utcáin és átadni a tudását és elmesélni a történeteit és örülni, hogy a fiatalokat (engem) érdekel a téma és összeismertetni a brennbergi és ex-brennbergi ismerőseivel. Dehát ez szörnyű.
Hát, erre igazán nem számítottam, és így azért sokkal nehezebb lesz.
Úgy tíz évvel ezelőtt még azt gondoltam, túl öreg vagyok egy virágmintás Martens bakancshoz, de már elmúlt.
Este fél hétkor elmegyek sétálni az esőben. Az a fajta, Sopronra általánosan jellemző szitáló eső van, ami nagyon friss, hűvös, picike cseppekben esik halkan és órák hosszat. Öt perc után átszalad előttem két őz. Lekanyarodom egy földútra, elég nagy a sár, de a bakancsom már úgyis elég sáros, mindegy. Megállok egy kis tisztáson. Innen egy ösvény vezet lefelé Brennberg felé, egy vissza a Muckra, egy a Béke-kilátóhoz (ahol még sohasem voltam!!! hogyan lehetséges ez?), a maradék két, nyílegyenes földút pedig "az egykori műszaki zár nyomvonala", mármint ezen a néven szerepel a térképen. A valóságban ugyanolyan út, mint bármelyik másik. Minden nagyon zöld és vizes, halk surrogással esik az eső a felhőkből és a falevelekről is. Lent a távolban a völgyben egy hatalmas ködpamacs és néhány brennbergi háztető látszik, felettük már tiszta az ég. Az egykori műszaki zár nyomvonalán néhány harangvirág szomszédságában egy nagy nyúl üldögél. Rendes városiként azonnal le akarom fényképezni, így "nyuszmuszmusz" suttogással, mobiltelefonomat ráirányítva lassan elindulok feléje. A nyúl szánakozó pillantást vet rám, majd tökéletesen rajzfilmbe illő nyúlugrásokkal balra eltűnik. Kicsit eláll az eső, nyugaton a völgy felett kibújik a nap, a fák teteje fénylik a vízcseppektől. Arra gondolok, hogy tényleg harapni lehet a levegőt, és arra, hogy vigyáznom kell, nehogy a könyvembe majd ilyen modorosságokat írjak, hogy "harapni lehet a levegőt". Ácsorgok egy magasles tövében, minden vizes, mindennek vizes fenyőtű-illata van, nagyon nehéz elképzelni, hogy létezik egy hétköznapi valóság BKV-val és panellakótelepekkel. A telefonom csak osztrák hálózatot talál, de azért felhívom a férjemet, hogy elállt az eső, jöjjön már ki sétálni.
isolde: - Ma délelőtt a villanyszerelővel cigarettáztam a gangon, és elmesélte, hogy hetvenkettőben nyolcágyas szobákban laktak a munkásszállón és Angyalföldön 8 forint volt egy fröccs.
A barátaim:
- Ez egy Cseh Tamás-dal!
(gitározást és Cseh Tamást imitálva, felváltva énekelnek)
- ... ma délelőtt / a villanyszerelővel / egy cigit / szívtunk el a gangon...
- ... Angyalföldön / hetvenkettőben / nyolcforint / volt a fröccs...
- ... s a munkásszállón / a nyolcágyas szobában...
Még azt is mesélte a villanyszerelő, hogy akkoriban a Dózsa Mozi hátsó soraiban lehetett jól nőknek udvarolni, mert csak 22 Ft volt egy mozijegy, és azzal több, egymást követő filmre is benn lehetett maradni, nem nézték, úgyhogy előtte a szemközti kisboltban vettek valami innivalót meg rágcsálnivalót, és aztán beültek és ott udvarolt. Angyalföldnek akkor megvolt a hangulata, bár tény, hogy volt egy vagy két olyan kocsma, ami előtt óvatosan kellett elmenni, mert esetleg pont kirepült az ajtón egy szék vagy a kirakatüvegen az üveggel együtt valami vagány. Azt is mondta, hogy alkoholt lehet inni, csak tudni kell a mértéket, és ezt régen azért jobban tudták az emberek, és hogy egy elázott nő az undorító. A metrójegy pedig egy forint volt, és egyforintosokat kellett bedobálni a beengedőkapukba, és aztán gyorsan átmenni, mert különben simán odacsapta az embert a kar, de azért ha ügyes volt az ember és ketten szorosan egymás mögé álltak, akkor be tudtak lógni egy jeggyel.
Elmondom, idén miket főztem be eddig.
Először is volt kétféle gyömbérszörp, a citromos, meg a borsos-kardamomos, mindkettő elég jó lett szerintem. A citromos kicsit emlékeztetett a gyömbér nevű üdítőitalra, a másik meg inkább édesebb, fűszeresebb volt. Legalábbis úgy emlékszem, mert csupán néhány hétig tartottak, ráadásul az utóbbit kávéízesítésre is használtam. A maradék gyömbérből készítettem kandírozott gyömbért (azt úgy kell, hogy adsz még hozzá egy csomó cukrot, jó sokáig főzöd lassan, majd kiterítgeted száradni, nagyon finom).
Pár hónap kihagyást követően jött az eperszörp, elég egyszerű volt megcsinálni, viszont az a fajta szörp lett, ami ülepszik, és ha nem iszod elég gyorsan, akkor fel kell keverni, mert lemegy az aljára a cucc. Gondolom, legközelebb át kell majd szűrni vagy valami. Vagy csak meg kell szokni, gyermekkoromban az összes szörp ilyen volt. Az íze nagyon finom lett. Az eperszörpöt azért főztem be, mert a szemműtétem után betegszabin voltam 3 napig, és a végén már nem voltam annyira beteg és kellett valami hasznosat is csinálnom, amihez azért nem kell erőltetni a szemet.
Ezután jött a fenyőszörp. A fenyőszörpöt két okból készítettem, egyrészt egyszer ittam a Ráspiban fenyőszörpöt és nagyon finom volt, másrészt meg romantikus-nosztalgikus okokból, hogy amikor honvágyam van Sopronba, akkor mindig érezhessek egy kis fenyőtű-ízt a budapesti panelban. Ezt nem én találtam ki, hanem Szilvási Lajos Bujkál a Hold című regényében a Sopronból Kanadába disszidált fiatalemberek mindig elrágcsálnak egy fenyőtűt, amikor honvágyuk van*, és egy időben egyetemista koromban az akkori fiúmmal mi is mindig rágcsáltunk. Itt Pesten viszonylag kevés a rágcsálásra alkalmas fenyőtű, úgyhogy kénytelen az ember befőzni. Ezt a receptet csináltam, és nem olyan lett, amilyet szerettem volna, mert nem elég fanyar, nem elég erőteljes, nem elég durván fenyőízű. Finom, finom, de, értitek. Jövőre vagy tovább kell áztatni, vagy kipróbálom ezt a receptet is, ahol tovább főzik.
Életem főműve ezidáig a rumos-vaníliás meggylekvár, amit mások is megdicsértek, de bevallom, nekem nagyon ízlik, elképesztően finom szerintem, pedig nem vagyok annyira lekváros. Igazi gasztrosznob cucc, néniktől piacon vett meggyből, madagaszkári vaníliaeszenciával és jamaikai rummal. Ha lett volna időm, készítek még egy adagot, de majd jövőre.
Tegnap pedig főztem ribizliszörpöt, elég sokat keresgéltem hozzá receptet, végül egy klasszikus főzőset készítettem el, mert ez hangzott a legmegbízhatóbbnak. A ribizliszörpöt ugyanis sok recept szerint nem főzik, ennek az az előnye, hogy megmarad a C-vitamintartalma és télen is ehetsz C-vitamint. Nekem furán hangzik a nem-főzés, a nagymamám is főzte, és majd akkor hiszem el, ha egy ismerősöm már kipróbálta, nem beszélve arról, hogy manapság úgyis tabletta formájában visszük be a C-vitamint, valamint 2 kg ribizliből lett 3 üveg, amiből nem fog maradni télire. Mindegyik recept javasol bele valamilyen tartósítószert, mert különben ribizliborrá változik a cucc. Amúgy 800 Ft egy kg valamirevaló ribizli, az nem kicsit durva?
A befőzés divatos dolog, ez nem vitás, biztosan én is részben azért főzök be, mert az menő. Másrészt meg azért főzök be, hogy megőrizzem a józan eszemet és valóságérzékelésemet mai modern világunkban, ahol egész nap olyanokkal vagyok elfoglalva, hogy a szelfszabályozó affektusmag meg a korai maladaptív sémák meg az implicit mentalizáció meg a szülői érzelemtükrözés biofeedback szerepe meg az interszubjektív térben formálódó szelférzet. Ugye, értjük, ezek után mennyire üdítő azt mondani, hogy "meggy".
*(Nem is ebben a könyvben van ez, hanem a folytatásában.)
Felmentem a Széchenyi-könyvtárba mikrofilmeken régi újságokat nézegetni, mert ott van légkondi.
Valamelyik másik számban meg az volt a főcím, hogy "A szigorló orvosnő rémtettei" - természetesen arról a Tóth Ilonáról van szó, akit ma hősként tisztelünk, szobra is van meg minden. A kedvenc főcímem 1959-ből való, amikor az oroszok épp fellőttek valamit az űrbe: "Tanklabor a Holdon!". Merthogy valami lánctalpas holdjáró is volt a tervben, aztán az már egyből tank. Az eszem megáll.
Szóval betegállományban vagyok és napszaktól függően 32-35 fok van nálunk, ami sem fizikai, sem szellemi munkára sajnos nem ad lehetőséget - mentegetőzött. Így Suits-ot nézek, ami meglepően klassz sorozat, nézzétek, és rájöttem, hogy mi a problémám. Az, hogy én ilyen helyen akarok dolgozni. Nem menő ügyvéd akarok lenni NY-ban (bár az se lehet rossz), hanem pontosan ezt a fajta munkahelyi hangulatot hiányolom, ami a sorozatban van. Ami nagyjából az, hogy mindenki teszi a dolgát és próbálja magából a legtöbbet kihozni és a legjobbat nyújtani egy közös célért, ami vagy az aktuális Ügy, amit éppen megoldanak, vagy a Cég, aminek az egyik alapítóját ismerjük és jó fej (Gina Torres játssza). A főnökök kiállnak a beosztottjaikért, és az ő főnökeik kiállnak értük. Természetesen van egy csomó versengés, fúrás meg intrika is, de ennek ellenére az egész hangulatot meghatározza a lojalitás, egymáshoz és a céghez. Nekem ez hiányzik. Én pontosan így szeretek dolgozni, amikor nem baj, ha sokat kell dolgozni, de van valami közös cél, és nem baj, ha a főnököm sokat követel tőlem, de ő is megteszi, ami az ő dolga, és megvéd, ha kel, és cserébe én meg lojális vagyok (fő tulajdonságom).
Vajon van ilyen Magyarországon, vagy hagyjak fel az álmodozással egyszer s mindenkorra? Sajnos a saját munkahelyemen is volt egy időszak, amikor ugyan nem minden szinten, de bizonyos fokig mégiscsak jelen volt ez a légkör, úgyhogy van élményem róla. Részben ezért is nincs kedvem elmenni csak magánrendelni, én közös célért szeretek dolgozni közösen. Egy Aaron Sorkin-sorozatban akarok dolgozni (csak ne a Newsroom-ban, mert megőrülök attól a csajtól). És ha már vállaljuk az idealizmust, akár azt is mondhatnánk, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük, és viselkedjek mostantól lelkesen és a munkahelyem felé lojálisan és a beosztottjaim felé igazságosan, de védelmezően, ugyanakkor ne vicceljünk már. Én nem vagyok olyan erős sajnos, nem az történik, hogy én megváltoztatom a rendszert, hanem inkább küzdök, hogy ne változtasson meg az engem, és mondjuk annak ellenére, hogy nem mindenki dolgozik rendesen, én még dolgozzak rendesen és a saját dolgomat csináljam meg és a saját elveimet ne adjam fel. Komolyan mondom, hogy nagyon nehéz ez. Nincsenek is beosztottjaim, kivel viselkedjek normálisan, minden beosztott orvos max három hónapot tölt nálunk átmenetileg és azt is kiszámíthatatlan időpontokban.
És gondolhatnánk azt is, hogy csapatmunkát, lojalitást és efféle értékeket nem a magyar egészségügyben kellene keresnem, ami a morális végromlás különféle stádiumaiban létezik az elmúlt években, de ez nem igaz. Pont hogy az egészségügyben látni néhol ezt az összetartást és hősiességet (más helyeken meg a teljes szétesést persze), gondolom, a nehéz körülmények van, ahol ezt hozzák ki az emberekből, máshol meg, hát, nem ezt. Belőlem se mindig ezt. Sóhaj.
Szóval a hatásvadász bejelentést követően magyarázattal is szolgálok. A Brennbergről szóló riportkönyvet akarom megírni.
A könyv megírása anyaggyűjtéssel fog kezdődni, ami tekintve, hogy mennyire vagyok elfoglalt, nagyjából irreális feladatnak tűnik, de akkor is elkezdjük, és meglátjuk, hogy haladunk. Most szólok, hogy évekbe fog telni ez az egész. A titka nem abban fog rejleni, hogy mikorra lesz kész, hanem hogy amikor majd hónapok telnek el úgy, hogy nem volt időm vele foglalkozni, akkor is mindig újra elővegyem; és amikor már rohadtul unom, és érthetetlennek tartom majd, miért vágtam bele ekkora hülyeségbe, akkor tegyem egy kicsit félre, aztán vegyem elő újra.
Könyvet írni nagyon nehéz, ezt abból gondolom, hogy mondták, meg abból, hogy életemben írtam novellát, két tankönyvfejezetet meg egy doktori értekezést, és mindegyik nehezebb volt és több munkát és fáradtságot és utánajárást igényelt, mint amilyennek elsőre látszott. Több alázatot is igényelt, ha szabad ilyen pátoszosan fogalmaznom. Ez is nehezebb lesz, mint amilyennek most így elsőre látszik. Nem baj, akkor is megpróbálom.
Ja, lehet, hogy nem találok majd jó szerkesztőt, kiadót, aki hajlandó kiadni, illetve embereket, akik el akarják olvasni, de egyrészt ez a problémakör végtelenül messze van, másrészt nem baj, akkor is megírom. Majd akkor szomorkodom, vagy valami.
Legnehezebb része lesz emberekhez odamenni és beszélgetni velük, mert én félénk és távolságtartó vagyok a valóságban; másik legnehezebb része lesz, hogy nem lesz kész gyorsan, és én türelmetlen vagyok és azt szeretem, ha készen vannak a dolgok; és még az is nehéz lesz, hogy nem lesz rá időm és sokkal fontosabb dolgokat kell majd csinálnom helyette, és akkor hogyan fogom a prioritásokat kezelni, amikor takarítani se lesz időm és a puszta életbenmaradásért küzdök (ahogy ez szokott lenni ősszel, télen és tavasszal). Nem tudom, majd meglátjuk. Ja, még az is lesz, amikor majd rájövök, hogy who am I kidding, sohasem leszek képes én ezt megírni, mert buta és kicsi vagyok hozzá vagy mert inkább pénzt kéne keresnem ehelyett (mondjuk, a főállásom mellett két mellékállásom van, az azért legyen már elég), meg amikor rájövök, hogy ez a téma nem tesz ki egy könyvet (de mondjuk, amilyen könyvek vannak, komolyan, most írt egy egész könyvet a Szendi a napsütésről, szóval nehogymár).
Eddig annyit csináltam, hogy írtam egy vázlatot, vagyis nevezzük tartalomjegyzéknek, azokról a dolgokról, amikről szeretnék írni, összeírtam a lehetséges kontakt személyeket, amely lista reményeim szerint azért jelentősen bővül majd, és egyeztettem egy időpontot egy interjúvolandó személlyel. Most július van, a főnököm megy először szabira és csak utána én, úgyhogy igazán augusztusban lesz több időm rá. Ja, igen, az is nehéz lesz, hogy én Pesten élek, a témám meg kb 230 km-re van innen és autóm sincs, küldjetek autót teletankolva. Hát, egyelőre ezek jutnak eszembe. Én nem vagyok jó nehézségekben és kudarctűrésben, azonnal elbizonytalanodom, szóval gondoltam, jobb előre átgondolni őket, hátha az segít.
És persze, azt is gondolom, hogy az ember itt nagyképűsködik a blogjában, aztán mekkora arcvesztés lesz, ha mégsem írom meg, dehát, mekkora. Alapból ismerek egy csomó embert, aki nem írja a könyvét, szóval ha kivet magából a társadalom, akkor majd barátkozom csak velük.
Na, jól van, emberek, akkor úgy döntöttem, írok egy könyvet.
Az mondjuk milyen jó már, hogy nem kell órákat várni, hogy kenhető legyen a vaj, miután kiveszed a hűtőből.
Hát be kell látnunk, hogy nem vagyok igazi true blogger, mert kórházban voltam és megműtöttek és nem blogoltam végig, mint a vonatkozó House-részben a bloggerlány, bűntudatom is van.
Mindegy, azért elmesélem, hogy nagyon féltem tőle, mivel emberek elaltatnak és utána késekkel a kezükben ki tudja, miket művelnek velem, amíg alszom, de most komolyan, előtte adtam nekik egy beleegyező nyilatkozatot, amin aláírtam, hogy úgy nagyjából bármely szervemet kivághatják, összevarrhatják, kilyukaszthatják és összecsomózhatják belátásuk szerint, amennyiben úgy látják helyesnek, és a magamfajta kontrollfreak-nek ez ijesztő. Másrészt viszont két olyan ember operált, akikben megbízom, az egyikben azért, mert ismerem, a másikban meg azért, mert felettébb jóképű és valahavolt kedvenc Főnökömre emlékeztet. És hát egészen nyilvánvalóan az agyamra ment a Praxisblog, mert halál komolyan arra voltam felkészülve, hogy tizenkét ágyas szobákban leszünk, az egyik ágyszomszédom pont haldokolni fog vagy meg is hal, a másiknál meg bent lesz látogatóban mind a tizenkét bátyja/húga, akik majd ellopják a pénzemet és a telefonomat, amíg katéteremet szorongatva elvánszorgok az épület másik végében lévő nővérszobáig fájdalomcsillapítóért, amit nem adnak, mert gonoszak vagy lusták felállni a farmville mellől vagy mert nincs a kórháznak pénze, és csak fél év múlva derül ki, hogy azért fáj a hasam, mert a műtősnő benne felejtette az ipodját, de addigra már be sem perelhetem őket, mert az összes szereplő Skandináviába disszidált.
Persze kivétel nélkül mindenki nagyon kedves volt, a nővérek maguktól hozták az ágyamhoz a fájdalomcsillapítót, a betegtársak csendesek voltak, a szoba klassz (és bár ezúttal protekciósként jó szobát kaptam, benézegettem a többibe és azok is tök normálisan néztek ki), az operáló orvos megdicsérte a hasizmaimat és gratulált az edzésprogramomhoz, a másik operáló orvos hozott be gyümölcslét és csokit, a büfében jó kávét főztek, különben meg már itthon vagyok és megnéztem az Expendables-t, ami sajnos elszomorítóan rossz film. De legalább jó meleg van.
Villamoson.
Bácsi: - Ugyan, dehát maga a lányom lehetne.
Néni: - Miért, maga hány éves?
Bácsi: - 87.
Néni: - Én meg hetven.
Bácsi: - Na látja, mondom én, pont kijön.
Akkor kihirdetném az eredményt: emberi lény számára elviselhető hőmérséklet kategóriában az elmúlt héten Budapesten viszonylag jól teljesített az intézetvezetőnk légkondicionált irodája, az interspar tejtermékhűtőjének közvetlen környéke és a Margit-sziget keleti vízpartja is, de az abszolút győztes a Perc utcai Culinarisban az a helyiség, ahol a csokoládékat tartják.
Nos, le(záró)vizsgáztam a mozgásterapeuta-képzésből, ami azt jelenti, hogy mostantól, hat éves korom óta először, semmilyen szervezett, vizsgával végződő képzésben nem veszek részt. Egy korszak zárult le, uraim.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem tanulok semmit, hiszen, holtig.