Valamint rájöttem, még augusztusban, hogy nem fogok Sopronba költözni mostanában. Be is jelentkeztem az önkormányzathoz, hogy a soproni állandó lakcímemet budapestire változtassam így 16 év után. Imádom Sopront, a helyet, midnig is a vigasztalást jelentette nekem és azt is fogja, de: két dolog.

Először is, ott laknak a családomnak azok a tagjai is, akikkel állandóan foglalkozni kell. Nem bántanak, csak végtelenül önző, rinyáló pesszimisták, és állandóan akarnak tőled valamit. Hallgasd meg, vidd oda, vegyél hazafelé a boltban, fordítsd le azt. Nem direkt ilyenek, nem is értik, ha mondod nekik, de nincs mit tenni, ilyenek. Nem szoktam nehéz gyermekkorom miatt rinyálni a blogomban, mert mégis, hogy néz az ki, és most sem szeretnék, de... kell egy kis fizikai távolság az ember bizonyos családtagjai között. Jó az. Nem két utcányi kell. Nagyon szomorú voltam, amikor erre rájöttem.

Másodszor, én ott furcsa vagyok. Egy nagyvárosban van egy csomó ember is kiválogathatod azokat, akik hozzád hasonlóan furcsák, én is így tettem, pszichiáterekkel és bloggerekkel lógok, és ezért már fel sem tűnik, hogy nem vagyok normális. De például most volt szeptemberben általános iskolai osztálytalálkozónk (ahová nem tudtam menni, mert Kanadában voltam), és erről eszembe jutott, hogy azok az osztálytársaim ugyan többnyire rendes emberek voltak, de én furcsa, magányos kislány voltam, ki is voltam közösítve gyakran, és egyáltalán nem jutott eszembe (és senki nem mondta) az ott töltött hat év során, hogy ez legalábbis részben amiatt van, mert okos vagyok. Túl sok könyvet olvastam, nem érdekeltek a fiúk, nagy orrom volt, tudjátok, hogy van ez. A soproni barátnőim, akikkel együtt nőttünk fel és a barátaim, már megszokták és elnézik nekem, hogy furcsa sorozatokat nézek, furcsa könyveket olvasok és furcsa filmekért rajongok. Meg olyanokat magyarázok, hogy a Várhelyen kelta halomsírok vannak (ebben nincs semmi furcsa, tényleg azok vannak, de nem is akarták először elhinni). Én félnék, hogy Sopronban megint furcsa leszek. És többnyire nagyon kedvesek és segítőkészek arrafelé a népek, átjönne a szomszéd segíteni, ha a férjem egyedül nem bírná el a ruhásszekrényt, és a volt osztálytársaim is szeretnek, nem lennék magányos, csak furcsa. Ezen mondjuk túltenném magam, erdőkért és macskaköves terekért cserébe, de a két dolog együtt már sok.

Úgyhogy ott kell feltalálnom magam, ahol vagyok. Tessék, itt egy taoista vers is. Én hajlamos vagyok a verseket szó szerint értelmezni, vagyis szerintem azt akarta mondani a költő, hogy ha fa kell, ültess csemetét. Hát csemetét éppen nem tudok ültetni a panelba, a maximum, amit fel tudok mutatni, az egy cserép, magról ültetett snidling.

Zárd el elméd, de ne a változást,
Az ember világában élsz.
Fa kell? Ültess csemetét.
Hegy hiányzik? Nézd képét.
A lármában sem nyugtalankodom;
Igazi értelmet ebben lelek.

(Csiao-jan 734-792)