Szóval úgy kezdődött a hétvége, hogy Nikével, cuki gyerekével, valamint Szöszivel (aki a Kollégám felesége és szintén gyermeket vár) sétáltunk a Lövőház utcában, ezalatt felmértem a kismamaboltok kínálatát, és két független orvos (a fentiek) is megerősített abban, hogy ésszerű mennyiségű forralt bort a második trimeszterben már bátran elfogyaszthat a kismama, majd kaptam egy csomó klassz ruhát. Aztán hazajöttem és megnéztük a Terápia első 5 részét, meglepően jó volt, de erről már beszéltem.
Másnap az előző napi kávézáson felbátorodva vettem egy elviteles Illy lattét a plázában, ahol évek óta minden szombaton és/vagy vasárnap a hétvégi bevásárláskor ittam egy Illy lattét, leszámítva az elmúlt kb. három hónapot, de azért arra nem számítottam, hogy a pultos csaj nem csupán felismer, hanem számon is kér, hogy hol voltam hónapokig. Klassz. Este meg megnéztük a Metropolist, ami jó volt, és megvertem a férjemet a mozis játékban (Noizt és É-t is, de az kisebb diadal, mert ők a férjemmel ellentétben nem aláztak le szinte minden egyes előző alkalommal több száz ponttal ebben a játékban), és elfogyasztottam ésszerű mennyiségű forralt bort (= egy pohár). Reméljük, a barátaink is jól érezték magukat és Noiz nem sértődött meg örökre, amiért legutóbbi blogbejegyzését bíráltam.
Aztán kiderült, hogy kapok kölcsönbe egy hordozót váratlan helyről, ami klassz. Egyúttal kicsit elmerültem az interneten a hordozók és közvetve az ősanyák világába, és rájöttem, hogy kifejezetten örülhetek, amiért különösebben nincsenek a csecsemőgondozást illetően elveim, pl. hogy csak hordozni szabad, vagy csak babakocsiban szabad, vagy csak az ágyunkban alhat, különben felnőttkorában súlyos személyiségzavara lesz, vagy csak a saját ágyában alhat, különben súlyos személyiségzavara lesz (a legtöbb általam ismert személyiségzavarost gyermekkorában megerőszakolták vagy verték, nulla olyanról tudok, ahol a hordozás/babakocsi probléma váltotta ki a pszichopatológiát), úgyhogy egyelőre elfogulatlan érdeklődéssel tudom olvasgatni a különféle iskolák tanait, aztán majd meglátjuk, mikor kattanok be.
Aztán jött a legjobb rész, amikor átállítottuk az órát.
Amúgy meg vagyok lepődve az emberek jóindulatán, még senki nem szólt be sem emailben, sem élőben, amiért Lénynek* nevezem a szívem alatt hordott pocaklakót, terhességnek nevezem a várandósságot (ami pedig nem teher, hanem öröm, de amúgy azt is szoktam mondani, hogy "úgy maradtam"), azzal viccelődöm, hogy Palya Beának öltözzek-e Halloweenre, egyfolytában rinyálok, transzatlanti repülőutakkal veszélyeztetem a magzatot, most már kávét is iszom, a tegnapi forralt borról nem is beszélve (mondjuk nem tettem bele utólag egy kis jamaicai rumot, pedig volt itthon, ennyire fegyelmezett vagyok), ehelyett mindenki tök kedves és gratulál meg dolgokat ad kölcsön, és a munkahelyemen is engedik, hogy igen keveset dolgozzak (mondjuk nem tudom, mit beszélnek a hátam mögött, de az engem nem zavar, csak nekem ne mondják).
*Dehát tényleg egy kis Lény, most láttuk ultrahangon.