Hosszú sorban jönnek, mennek, apró ördögök, de szentek

Elmondom, hol kaptam kultúrsokkot legutóbb, a Lány szülinapján. Itt az a szokás (= kötelező így csinálni), hogy az ember vagy meghívja a 3A-ból az összes lányt a házába és ott esznek virslit vagy pizzát, valamint csoki-vagy répatortát, meg játszanak valamit összesen 2 óra leforgása alatt, vagy pedig kiszervezi mindezt a helyi játszóházba / trambulinparkba / lézertaghelyre, és akkor ott esznek virslit vagy pizzát, csoki- vagy répatortát, és játszanak az adott helyen, szintén két óra. Mind a 12 lányt meg kell hívni, mert különben akit nem hívsz meg, az kiközösítve érzi magát, szóval ha nincs kedved mindet meghívni, akkor ne rendezz bulit. A gyerekeket a szülők odahozzák, majd két óra múlva értük jönnek, szülő nem vesz részt. 

A lakásunkban tuti nem fér el 12 db kilencéves két óra hosszat*, így mi kiszervezzük. A Lány azt választotta, hogy 1. lézertag, 2. virsli, 3. csokitorta (4. pluszban még popcornt is rendeltem, egyszer élünk!). Két óra, 12 fő, egy vagyon, pedig a trambulinpark még ennél is sokkal drágább. Mindenki eljött, kivéve a muszlim lány, aki nem ért rá családi ünnep miatt, de egyébként sem szokott jönni a szülinapokra, ami kár, mert a Lánnyal pont tök jóban van. Jött a férjem és a Fiú is, a kajálós részen részt vettek, a lézertag alatt meg a szomszédos, kisebbeknek való játszóházban töltötték az időt. Miután túltettem magam idegileg azon, hogy egy vagyont költök el egy kétórás programra, és a facebookcsoport visszajelzésekből kiderült, hogy sokan eljönnek, tehát nem egyedül fogunk ott ülni, már csak azon aggódtam, hogy jaj, majd csevegni kell a többi szülővel és a szociális fóbiám meg nincs kedvem meg mi van, ha nem értem a dialektusukat. 

Odaértünk, leültünk a számunkra kijelölt szobában, megjöttek a gyerekek, elmentek a szülők, egyik se csevegett többet egy "két óra múlva jövök"-nél. Jött a hely alkalmazottja, egy kb húszéves csaj, és mondta, hogy most akkor először 2x20 perc lézertag, megmutatja, hol van a pálya, csak a gyerekek jöjjenek, utána meg majd visszajövünk ugyanide enni. Elvitte a lányokat, én pedig leültem és felkészültem arra, hogy minimum negyven percig értelmetlenül telefonozzak. 

Épp csak megnyitottam az instagramot, jön a csaj, az alkalmazott, háta mögött Anitával**, hogy itt egy kislány nagyon megijedt és bepánikolt, esetleg menjek mégis fel velük, ő maga, mint alkalmazott, nem lehet bent (?), de én, mint szülő, igen. Anita sír és holtsápadtan reszket, hogy volt már itt, de akkor nem volt ilyen félelmetes. Mondom, oké, akarod, hogy bemenjek veled? Igen. Felmentünk egy emeletet, ahol egy előtérben mellények, fegyverek, monitoron pontszám, bent sötétben és üvöltő zenében kislányok lövöldöznek. Fél perc után Anita közölte, hogy már nem fél, mehetek. Ekkor már nem mentem messzire, hanem leültem az előtérben, és felkészültem, hogy akkor itt fogok 35 percig értelmetlenül telefonozni. 

Ekkor kijött Kristine és Karoline zokogva és egymással üvöltözve, Karoline egyből elkezdett a kijárat felé rohanni. Mondtam neki, hogy hé, innen te nem mész sehova, amíg én vigyázok rátok, ha haza akarsz menni, szívesen felhívom anyádat, de nincs kirohangálás. Erre rákezdtek, hogy az egyik csalt, nem, a másik csalt, az egyik káromkodott, de a másik bemutatott, és kinek az anyja. Egy ideig vártam, megoldják-e, de inkább csak romlott a helyzet, úgyhogy kitaláltam, hogy legyenek egy csapatban mostantól, oké, mindkettő felvette a kék mellényt, békében bementek. 

Ekkor kijött egy, hogy neki pisilni kell, meg egy másik, hogy neki azonnal kell egy pohár víz, de addigra már majdnem lejárt az első 20 perc, úgyhogy kibírták szünetig. 

A szünetben kitalálták, hogy mivel az előbb a kék csapat nyert, ezért mindenki kék akar lenni. Az alkalmazott csaj mondta, hogy nincs erre szabály, neki whatever bármi, szóljunk, ha indítsa az órát. 15 perc üvöltözés (mármint ők üvöltöztek egymással, nem én) után megmondtam, hogy ha nem tudunk megegyezni valamiben, akkor nincs második kör, erre 4 fő értelmesebb (beleértve az én Lányomat) az mondta, ők lesznek pirosak, nem zavarja őket a túlerő, mehetünk. Ekkor már nem gondoltam, hogy most 20 percig itt fogok az előtérbe értelmetlenül telefonozni, és ki is jött zokogva Mette, ketten támogatták, hogy szemen találták és nem lát semmit. Levezettem a padig pár lépcsőfokon, leültettem, megkérdeztem, mi van. Nem lát semmit, csak fehéret. Na, mondom, basszus, remélem, nem retinaleválása van, de oké, várunk egy kicsit, ha nem javul, felhívom az anyját. Azt mondja 3 perc után, ne hívjam fel az anyját, inkább már visszamegy játszani, mivel már lát. 

Pár perc múlva kijön Susanna zokogva, hogy hirtelen rettenetesen fájni kezdett a hasa, ül görnyedten, sír. Mondom, oké, felhívjam anyádat? Ne, már kicsit jobb. Közben kijön még kettő, hogy most szomjan hal, aztán még kettő rémülten, hogy valaki bent a földön fekszik sírva. Kitámogatják Veronikát, akinek fáj a könyöke, a másik kezével tartja. Tudja mozgatni, nem tört el, de zokog. Felhívjam anyádat? Nem kell, már jobb. Közben Susanna akut hasa meggyógyul, visszamegy. Közben vége a második körnek is, megdöbbentő módon a piros csapat nyert a kétszeres kék túlerő ellenére. Ingvild beközli mutogatva, hogy hirtelen elment a hangja a sok kiabálástól. 

Oké. Úgy tűnik, mindenki lát, járóképes, tudja mozgatni a karját, úgyhogy lemegyünk az asztalunkhoz. Felszolgálják az italokat, a kislányok hisztiznek szívószálért meg hogy mégis mást kérnek, szerzünk mindent. Megjön a férjem és a Fiú a játszóház-részből. A pultosfiú hoz virslit sült krumplival. Egy közli (nem a muszlim lány, mert ő nincs itt), hogy ő nem ehet disznóhúst, csakhogy én már eleve szárnyasvirslit rendeltem, mert előrelátó vagyok, meg a Lány azt jobban szereti. Mette szipogva közli, hogy ő utálja ezt a fajta virslit. A hasfájós vígan falatozik, a hangszálgyulladás azonban elterjedt és most már 3-nak is elment a hangja, erről nem veszek tudomást. Hoznak tortát (sima csokitorta), gyertyát nem szabad meggyújtani, mert akkor megszólal a tűzjelző. A kis szörnyetegcsorda egy pillanatra cuki kislányokká változik, elpantomimezik, hogy meggyújtják a 9-es alakú gyertyát és elénekelik fennhangon és nagy tapsviharral a norvég szülinapi dalt a Lánynak. Ezután Mette szipogva közli, hogy ezt a fajta tortát ő utálja. Van popcorn. A popcornt is utálja. Adok neki egy kis plusz szórócukrot, azt szereti. 

Kezdem elhinni, hogy mind túl fogjuk ezt élni, már csak húsz perc van hátra. A Lány elkezdi kibontani az ajándékokat, ami a helyi szokás szerint saját készítésű kivágott-rajzolt-ragasztott üdvözlőlapba rejtett 100 korona. Egy kislány könyvet ad, egy másik hajpántot és arcpakolást. Mette egy felfújt lufiban hozott 5 db fém húszkoronást, ezt rázogatja. Susanna rászól, hogy ne rázogassa, mert kidurran, mielőtt oda tudná adni. Kidurran. Susanna rászól, hogy én megmondtam. Mette sírva kirohan a szobából, az óriási épületkomplexum (lézertag, billiárd, söröző, minigolf, játszóház) parkolójába, és ott rohangál körbe. Az összes többi elindul utána. A kijáratnál utolérem a legtöbbet és a legszigorúbb hangnememben közlöm, hogy nincs parkolóban rohangálás, tűnés vissza az asztalunkhoz, majd ráállítom a férjemet, hogy kerítse elő Mettét. Közben elkezdenek megérkezni a szülők, a gyerekek mesélik nekik, hogy Mette épp elveszett, de amúgy minden szuper volt. Adok nekik az útra popcornt papírpohárban. Ír a férjem messengeren, hogy megvan Mette, a parkolóban hisztizik. Egy idő múlva bejön a férjem. Mondom, hol van Mette? Hát itt jött előtte, nincs itt? Kiderül, hogy elindult befelé a férjemmel (miután kb 5 percig semmibe vette, de itt nem lehet fizikai erőszakot alkalmazni és a férjem törvénytisztelő ember, így nem vonszolta be a karjánál fogva), de a bejáratnál mégis inkább beszaladt a lányvécébe és most bezárkózva sír. Közben megjön Mette anyja is, a gyerekek közlik vele, hogy Mette elveszett. Megmondom, hogy a vécében van, páran már győzködik, hogy jöjjön ki, az anyja is bemegy tárgyalni. 

Búcsúzkodom a többi gyerektől, mindenkit elvisz valaki, remélem, tényleg a szüleik. 

Kijön Mette az anyjával, utóbbi kicsit sápadt. Odatereli Susannához és annak az anyjához, hogy beszéljék meg. Kibékülnek. Mette anyja megkéri Mettét, hogy a Lányomtól is kérjen elnézést, amiért balhézott a szülinapján. A Lány mosolyogva biztosítja róla, hogy nincs harag és szuper, hogy eljött. Elnézést kérek Mette anyjától, amiért nem vigyáztam jobban a lányára, és megmondom, hogy nagyon aggódtam, amikor elrohant. Mette anyja utasítására tőlem is elnézést kér, amiért aggodalmat okozott. Mosolyogva megnyugtatom, hogy minden rendben. 

Mindenki elhúz végre a vérbe. Kifizetek kb. kilencvenezer forintnyi összeget a pultoscsávónak, mintha többre emlékeztem volna a foglalásnál, de oké. Veszek magamnak egy alkoholmentes sört és megiszom üvegből, amíg a gyerekeim az apjukkal (gyerekeknek való) nyerőgépekbe dobálják az aprót és meglepő módon nyernek is két plüsst. Utánam szalad a pultos csávó, hogy bocsi, de az előbb a tortát elfelejtette beütni. Fizetek még. 

Hazamegyünk. Eltervezem, hogy jövőre Új-Zélandra költözünk, vagy egy lakatlan szigetre, vagy Magyarországra. Tavaly nyáron buliztak nálunk magyar nyolcévesek, azoktól is leolvadt az agyam persze, de azért ez itt egy egészen más szint volt. Vagy ez már a kamaszkor? Reményemet fejezem ki, hogy jövőre lesz hetedik hullám áprilisban, és zoomon tartjuk a bulit. A Lány értetlenkedik, dehát miért, dehát szuperjól sikerült! Egyébként mindvégig szemlátomást nagyon élvezte, semelyik drámában nem vett részt, imádta a lövöldözést meg a kajálást is, és azt is, hogy kapott pénzt, amit majd elverhet plüssökre meg minecraft-legóra. Így is lesz. 

*Épp megint megtudtam, hogy ciki lakásban lakni, vagyis a kolléganőm férje azt mondta: "Osloban nem lehet normálisan lakni, iszonyat drága egy ház, ott egy csomó ember van, aki lakásban lakik!" 
**A neveket megváltoztattam, nyugi. 

 

 

 

 

It's fine, I'm fine, everything's fine*

Két éve lakunk itt. Különben mielőtt Norvégiába költöztünk, írtam ilyen listát, hogy előnyök-hátrányok, és akkor emlékszem, hogy nagy kedvem lett volna beleírni, hogy "nem szeretném végignézni, ahogy minden tönkremegy és elpusztul, amit valaha szerettem" (a Fertő-partra gondoltam akkor főleg, meg hogy vadaspark lesz a Muckon, és hogy ki tudja, mi követi majd még), aztán úgy döntöttem, hogy á, ezt mégsem írhatom bele, túlságosan fellengzős és hatásvadász, és kiröhögnétek csak. Ó, de kár, pedig most mondhatnám, hogy "én már akkor megmondtam!" Hát, mindegy. Persze, ez még mindig nevetséges és hatásvadász túlzás, bár a Fertő-partnak valószínűleg tényleg annyi. Ami a lista többi részét illeti, mindenben teljesen pontosan igazam volt. Tessék, mutatom: 

Norvégiába költözés ellen szól: 

- nagyon sokan szeretnek itthon, engem és a családomat is, barátok, rokonok, kollégák - igen, az jó volt és hiányzik, bár itt is szeretnek a kollégák, de az nem olyan 
- én is szeretek egy csomó embert itt - hiányoznak is, bár itt is vannak jó fejek, de az nem olyan 
- tudom, mi hol van, mikor kihez kell fordulni, kompetens vagyok az életünk megszervezésében - az konstans rettenetes, hogy semmit sem tudok és mindent előlről kell kitalálni, ne is beszéljünk róla, állítólag 8 év alatt múlik el 
- kompetens vagyok a munkámban, elismernek benne - végül is itt is, de nem vagyok olyan nagy név, mint otthon :) 
- nagyon szeretem a magyar nyelvet - igen, és hiányzik is 
- nagyon szeretem a lakásunkat - <végtelen számú síró smiley> ne is beszéljünk róla 
- nagyon szeretem a gyerekorvosunkat - ő közben nyugdíjba ment, szóval már úgysem nála lennénk, de örök hálával gondolok rá rendszeresen, itt meg nemlétező dolog a gyerek háziorvos, a felnőttháziorvoshoz jár a gyerek is. Tuti bekattantam volna, ha itt szülök gyereket. 
- szar a kávéjuk - szar
- itthon nem kell autó, ott vélhetően kellene - kellett
- a jó ég tudja, hogy viselnék a gyerekek - okén viselik, és hát nincs kontrollcsoportom, a jó ég tudja, hogy viselték volna a covidot Budapesten, ha maradunk 
- a jó ég tudja, hogyan alakulna át a családi dinamika - igen
- mi lesz a növényeimmel? - a(z ex)növényeim a norvégtanáromnál és Húgomnál remekül érzik magukat 
- sokkal messzebb van Sopron - igen, ez baj 
- a gyerekeink hazátlan, gyökértelen kozmopolitákká válnának - whatever
- lehet, hogy a férjem utálná és boldogtalan lenne, és nem akarom boldogtalanná tenni - nem tűnik annak 
- itt hősiesen harcolunk az egészségügynek / a férjem munkaterületének süllyedő hajóján, ott meg csak nyugisan éldegélnénk, nem lennénk szabadságharcosok, hol a dicső önfeláldozás - a férjem még dicső, én egy pohár Tuborgot szeretnék 
- cserben hagynám a táncterápiás egyesületet - meglepő módon ez még mindig rettenetesen zavar és rosszul érzem magam miatta és hiányzik 
- cserben hagynám az itteni munkahelyemen a jófej kollégákat és betegeket - megvannak azok nélkülem is 
- a gyerekeim kevesebbet találkoznának a nagymamáikkal és azok szomorúak lennének - szomorúak
- lehet, hogy szétunnám magam a munkahelyemen - hát khm valóban kisebb a szakmai pezsgés 
- lehet, hogy szétunnám magam a szabadidőmben is - igazából nem szoktam sosem unatkozni, de tény, hogy nincs Népi papa koncert 
- lehet, hogy sose tudnék megtanulni rendesen norvégul - ez még mindig lehet
- senki se fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem borozunk már többet a gangon, vagy hogy a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt, vagy hogy Dömdödöm -  de hogy a pszichológuscsaj életében nem hallott a Terminátor című filmről?????? 
- itt élned, halnod kell - a sírhelyem úgyis Sopronban van
- görögdinnye - konkrétan a görögdinnye különben meglepő módon nem gáz, a közértben kapható Dél-Afrikai görögdinnye a karbonlábnyomát leszámítva teljesen rendben van. Ellenben normális meggyet, őszibarackot és szilvát két éve nem ettem, és normális paprikát és paradicsomot is csak elvétve. Régebben is tudtam, hogy a Kárpát-medence maga a tejjel-mézzel folyó kánaán, főleg, ha két utcányira lakik az ember egy piactól, hát ez sajnos így van. Most mondta a főnököm, hogy sose tudja teljesíteni az ajánlott napi gyümölcsbevitelt a diétás appjában, mert nem szereti a gyümölcsöt. "Ó, drágám" - gondoltam együttérzően. "Mit tudod te, mi az a gyümölcs." 

Norvégiába költözés mellett szól:

- úgy tűnik, normálisabban bánnak egymással az emberek, kevesebb a hétköznapi gyűlölködés - ez teljesen így van, és fura is, és az is fura, hogy amikor hazamegyünk, beszól a pénztáros meg leüvölt a taxis meg a kutyasétáltató néni 
- sokkal szebb környezetben élhetnénk, erdő, tengerpart - igen 
- talán több pénzünk lenne, de ez nem biztos, ezt nem tudom jól kiszámolni - talán valamivel több, nem nagyságrendileg
- a gyerekeim rugalmasabbakká válnának, nyelvet tanulnának és nyitottabbá válna számukra a világ - ez igaz 
- lehet, hogy kevesebbszer szégyenítenék meg őket a tanárok, óvónők, edzők és egyebek, ha nem tudnak valamit - hű, hát ez teljesen így van, itt csak dicsérnek, így lesz egy csomó tudatlan, de legalább nem neurotikus ember, ami nagyon nagyon fura, és erről majd írnom kell egy saját bejegyzést, a híres norvég inkompetenciáról, elképesztő jelenség
- be lehet lélegezni a levegőt - omg csodálatos imádom 
- lehet, hogy a Fiú asztmás bronchitise is meggyógyulna, meg a pollenallergiánk - a pollenallergiám csak rosszabb lett, az asztmás bronchitise javult, de nem tűnt el teljesen
- a Lánynak jobb lenne egy nemi egyenjogúságban előbbre járó társadalomban élni (ahol akkor is lehetsz igazságügyminiszter, ha leszbi csaj vagy) - az tuti 
- nem lennénk hősök, de cserébe nem halnánk meg idejekorán stressz-okozta betegségekben - hát erre nem esküszöm meg, mert így is minden hülyeségen stresszelek folyton, mint például a szomszéd belement az autónkba, hol legyen a Lány szülinapja, világjárvány, háború, klímaváltozás 
- lehet, hogy a férjem élvezné és direkt jót tenne neki - erről őt kell megkérdeznetek, de nem könyörög, hogy menjünk már vissza 
- ugyanazok a növények vannak, mint itthon, beleértve a rózsaszín fákat - a rózsaszín fák a vadcseresznye (sakura), ami a Füvészkertben van, meg Sopronban a Mikoviny úton, itt meg a pláza előtti téren, de sajnos nem pont ugyanolyan 
- eperföld is van - az egyetlen valamirevaló gyümölcsük az eper, az viszont csodálatos! a hosszú nappalok és a hőség hiánya elképesztően finom epret eredményez (júliusban) 
- meggyőződésem, hogy bármilyen necces nemzetközi helyzet adódik, a magyar kormányzásban (nem pont ebben, bármelyikben) nem lehet bízni, és ha tanultál történelmet, akkor ezt te is tudod - khm
- ha nem megyünk és itt gáz lesz (klímaváltozás, háború, diktatúra, apokalipszis), akkor azt hogy magyarázom meg magamnak - khm khm 
- már úgyis elköltöztem a szülőhelyemről, most nem mindegy, honnan van honvágyam Sopronba? - hát, de, végülis ja, de azért messzebb van innen 
- oktatás - ez nagyon érdekes és nem tudom még, mit gondoljak róla 
- egészségügy - nem mondanám, hogy oda meg vissza vagyok a csillivilli egészégügyüktől, ugyanakkor saját konkrét rossz élményem még csak egy volt két év alatt és az sem volt rémes 
- működő demokrácia - az 
- túl meleg van itt, a légkondit meg utálom - tökéletesen elégedett vagyok az itteni időjárással, mi délen lakunk, ahol jó az idő. 
- ha szar, hazajövünk - igazából az jó érzés, hogy bármikor hazaköltözhetünk, tuti lenne munkánk és megszervezhető életünk, ugyanakkor most már mindig sírnék a jó kis norvég nyugi, erdő, friss levegő, tengerpart, kevés az ember és az is normális életérzés után 

Nem is erről akartam írni egyébként, hanem a posztcovid szívdobogásomról meg a diétámról akartam nyafogni, csak így eltérültem, bocs. Különben az is nagyon érdekes, hogy a norvégok nem panaszkodnak (az egyik norvég kollégám mondta, hogy szerinte a norvégok sokat panaszkodnak, hát ezt nem bírtam ki hangos nevetés nélkül), és ezért nem annyira lehúzó velük beszélgetni. Ugyanakkor kb. kivétel nélkül minden egyes páciensem előadja, hogy ő az egyetlen, aki boldogtalan, mert mindenki más szemlátomást jól van. Mert ha megkérdezik, hogy vagy, akkor azt szokás mondani, hogy jól. Nem tudom, ez norvég sajátosság-e, vagy csak itt nálunk a napfényes Vestfold megyében dívik, már többektől hallottam, hogy a mi megyénkben híresen sokat adnak a látszatra. Itt Sandefjordban mindenki jólápolt, szép házban lakik, grillez, mosolyog, jól van, és ha te véletlenül nem vagy jól, akkor tényleg érezheted joggal úgy, hogy ezzel egyedül vagy a világon. Magyarországon meg mindenki rosszul van, és emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt Thaiföldön voltunk és kb. cikinek éreztem mesélni róla a munkahelyemen, mert jól lenni az kicsit ilyen ízléstelen dicsekvésnek hatott. Rendes ember a "hogy vagy" kérdésre azt válaszolja, hogy "jaj, ne is kérdezd", nem? Ugyanakkor nem kell elcseszettnek vagy furának érezned magad, ha boldogtalan vagy, hiszen az egész háztömb / ország az. 

Nyilván egy ideális társadalomban van egy jó középút, de az nem tudom, létezik-e. Mindenesetre az, hogy Norvégia a világ legboldogabb országa (legutóbb lecsúszott pár helyet, de azért még eléggé előzi keleteurópát), az eléggé fura állítás, én úgy látom, hogy ezek itt rémesen boldogtalanok, csak nem szabad bevallaniuk maguknak, és ezért mindenki krónikus izomfájdalmaktól meg krónikus fáradtság szindrómától meg migréntől szenved. És igen, tudom, hogy pszichiátrián dolgozom, és ezért több boldogtalansággal találkozom, mint aki nem, de otthon is pszichiátrián dolgoztam. Szóval ha egyszer rendbejön a világ és nem lesz havonta valami küszöbön álló apokalipszis és rengeteg időm lesz, akkor majd írok egy leleplező könyvet arról, miért boldogtalanok a norvégok, nyilván kapok rá egy vagon állami támogatást, mert itt ezerrel támogatják a könyvkiadást, csodálatos lesz.  

*Azt akarja a Facebook mesterséges intelligencia, hogy rendeljek egy ilyen pólót, de komolyan hónapok óta rendületlenül tolja az arcomba, hát igazán örülök, hogy ilyen pontosan reflektál az érzelmi állapotomra, többé nem mondhatom, hogy senki nem ért meg.

We really did have everything, didn't we?

Főleg azzal töltöttük ezt az évet, hogy néztük az évszakok változását az utca túloldalán lévő mezőn. Csodálatos és imádom itt, hogy vannak évszakok és időjárás.

Azért elmondom, mi volt idén. 

Szakmailag befejeztem a nemzetközi sématerápiás akkreditációhoz szükséges szupervíziót, de még nem vizsgáztam le; elvégeztem egy tanfolyamot egy obskurus, egyalkalmas traumaterápiás módszerből, ami lehet, hogy szélhámosság, de lesz belőle kutatás, addig is egymáson gyakoroltuk és a pszichológuscsaj csodával határos módon kigyógyult az egérfóbiájából; pont félúton tartok egy kétéves képzésben a Basal Exposure Therapy nevű norvég találmányban, ami megöli a lelkemet, de jó a kaja. Nagyon hiányzik a táncterápia, ezért voltam egy négy alkalmas szomatikus mozgás-sorozaton, online volt, és még így is csodálatos. 

Eladtam a lakásomat Budapesten, vagyishát az ingatlanos meg Húgom intéztek mindent, én nem is találkoztam a vevővel. Ez az a lakás, amit a blogom elején vettem, itt, nyugi, nem lett végül linóleum benne, nem vagyok őrült. A belőle kapott pénz lett az önrészem a norvég lakáshitelhez, amivel megvettük ezt a lakást, amiben lakunk. 

Itt most az történt, hogy eltelt egy nap, mivel felütöttem a blogomban a 2004-es évet, hogy megkeressem ezt a linkelhető bejegyzést a lakásról, és azzal a lendülettel elolvastam 2004-2007-ig, amíg a férjem home office-olt, a gyerekek pedig minecrafteztek január elsején. Ha azzal tölti az ember az évet, amivel január elsejét töltötte, akkor az azért így elég fura lesz. 

Visszatérve az évre, tavasszal a kertészkedés volt a projektem, a februárban elvetett magokból lett egy tonna koktélparadicsom kb. augusztusra, paprika meg nulla. Továbbra sem hevertem ki, hogy teljes és fix munkaidőben dolgozom évi 25 nap szabival, amit meghatározott időpontokban lehet kivenni. A fennmaradó időben a környező homokos strandokon hömbölögtünk. Kedvenc strandom Ula, kedvenc sátorbanalvásom a vadkempingezés Nordre Trubervika beachen, ott az volt, hogy a közelünkben idegesítő hangerőn goát hallgattak valami fiatalok, ezen úgy este 11-ig puffogtam, majd rájöttem, hogy tulajdonképpen ki is mehetek a sátorból és táncolhatok goára a tengerparton a holdfényben. Cukrászati fejlődésemet tekintve idén megtanultam macaront sütni (bebepiskótától) és bejglit (piszkétől). Idei kedvenc ételem a gesztenyekrémleves a Dióban, kedvenc újonnan olvasott könyvem, hát, ez nehéz, mert a Veres Attila regényét (Odakint sötétebb) egészen az utolsó 30 oldalig imádtam, de akkor váratlan stílusbeli fordulatot vettek az események. Kedvenc többedszerre olvasott könyvem Marilyn French: Nők (ezúttal norvégul), kedvenc szakmai könyvem talán Scott Kellogg: Transformational chairwork, bár a könyvekről úgyis írok új bejegyzést. Kedvenc filmem idén... fogalmam sincs, nem emlékszem semmi kiemelkedőre, majd megkérdezem a férjemet, ő szokta tudni az ilyesmit. Kedvenc sorozatom a Witcher 1-2. (én kérek elnézést) (tényleg bocs) (persze igazából a Firefly, de azt idén pont nem néztem újra, viszont vettem az itteni vaterán egy nagyon menő serenity-s kulcstartót a munkahelyi kulcsomra, hogy munka közben se felejtsem el, ki vagyok valójában). Év végén megnéztük két nap leforgása alatt a Don't look up-ot, a South Park covidos részeit, és a Death to 2021-et, meg meghallgattam a Bödőcstől a Csodadisznót, és szomorúan konstatáltam, hogy úgy látszik, idén az a humor, ha keserű félmosollyal nyugtázod a valóságban valóban megtörténő rossz híreket, hol van az eszképizmus, amikor szükség lenne rá, még szerencse, hogy van Rick and Morty, különben tuti becsavarodtam volna a túlzott realizmustól. 

Kedvenc ruhám az itteni vaterán vásárolt Diane von Fürstenberg selyemruha, ami az a fajta teljesen hétköznapi ruha, amit munkába felvesz az ember és egyáltalán nem feltűnő, csak ki tudja miért valahogy tök jól néz ki ma. Sajnos híztam 5 kg-t idén, amiatt, hogy tavaly év végén vettünk autót és nem mozogtam eleget. De majd most! Meglátjuk. Nagyon durva volt olvasni a 2004-es blogomban, hogy állandóan a fitnessteremben lógok, azt a részt irigyeltem. Ugyanakkor a legjobb és legszeretetteljesebb élményeim a gyerekekkel voltak, az okos Lány és a majomkodó kis Fiú, amikor az egyforma karácsonyi pizsamájukban nézik a kanapéról a Reszkessetek betörőket (a Lány kicsit fél, a Fiú harsányan röhög). Igen, sütöttem bejglit és vettem a gyerekeknek egyforma karácsonyi pizsamát #perfectmoments. A beigli kirepedt, de én életem első 40 évében nem tudtam, hogy az baj, azt hittem, az normális, úgyhogy most már nem kezdenék el aggódni miatta. 

A legjobb nyaralásunkról nem tudok nyilatkozni, mert egyetlen helyen voltunk, amennyiben a nyaralás definíciója az, hogy mind állandó, mind ideiglenes lakcímedtől különböző helyre utazol és ott fizetsz a szállásért, egy éjszakát voltunk itt tavaly májusban, nevetségesen drága volt, és még annál is sokkal jobb, mint ahogy a képeken kinéz. Persze, Budapesten is jó volt nyaralni, jó, hát mindenki beszól meg nem lehet belélegezni a levegőt, de van könyvfesztivál meg sósmogyorós baracktorta, meg az a hely a Ráday utcában, ahol az Anikóval ettük a kacsamellet. Sopronban pedig tényleg jó volt. 

A fennmaradó időben a covid esetszámokat frissítgettem többé vagy kevésbé idegbetegen, meg a norvég egészségügyön mérgelődtem, tudom, minek ment oda. 

Az az otthonod, ahol kiveszel egy bögrét a mosogatóból*

Úgy látom, véget ért egy időre a hazautazgatós szezon, mivel gondolom, jön a covid újabb hullám is, de a nagyobb baj, hogy teljesen elfogyott idénre a szabim. Az elmúlt két évben egyébként természetesen fel kellett dolgozni a külföldre költözést és a világjárványt is, de amitől totál kultúrsokkot kaptam és folyamatosan ki vagyok készülve, az az, hogy 8-4-ig kell dolgoznom évi 25 nap szabival, ezt így hogy kell túlélni? És igen, tudom, hogy az emberek jelentős része így él, vagy mégtöbbet dolgozik, de én: 1. középiskolás és egyetemista koromban mindenféle alkalmi diákmunkákat végeztem, 2. ezután 12 évig olyan helyen dolgoztam, ahol mivel a gyógyítás mellett oktatás és kutatás is a feladatunk, ezért évi 45 nap szabink volt, ami alatt persze rengetegszer dolgoztam is (jellemzően a kutatást), de akkor is sokkal rugalmasabb volt így, 3. ezután gyesen voltam, ami alatt magánrendeltem, oktattam, újságírtam, táncterápiás csopit csináltam, könyveket szaklektoráltam, azaz én osztottam be a munkaidőmet. Hát ez, hogy az embernek évi 25 nap felett van részleges hatalma, ez nekem nem fér a fejembe. Ja, mert az a szabály, hogy egy hetet kell kivenni tavasszal, hármat nyáron, egyet ősszel-télen. Aarghh. 

Na mindegy, nem erről akartam hisztizni, hanem mesélni a Magyarországra utazásokról, mert úgy érzem, mint disszidensnek, ez feladatom. 

Voltunk októberben négy napot Sopronban, pont véletlenül ott volt Anikó is (aki 13 éves korom óta a barátnőm, Svájcban él és most hazaugrott fogorvoshoz), beugrottunk a Cédrusba, ahol bepakoltuk a teraszról az összes pokrócot meg székpárnát, mivelhogy jön az eső, aztán nem is jött, nyílt Sopronban Pagony könyvesbolt is, ahonnan a gyerekeim nem akartak kijönni, leszedtem a birset (és elhoztam Norvégiába kb. 7 kg-t feladott poggyászban és itt csináltam belőle birssajtot meg lekvárt), végigettük a Harrer cukrászda kínálatát meg bevásároltunk a díjnyertes csokikból, és ettünk a Dióban csodálatos gesztenyekrémlevest.

Mindenki örült nekem és szeretett és jó fej volt, az ötvösművész / ékszerjavító csaj az ebédszünetéből szánt rám időt, mert amúgy a férjem haverja, a Dió szakácsa pedig később cseten elárulta nekem a gesztenyeleves titkos összetevőit. Az optikában, amit amúgy Charles anyukája vezet, újracsináltattam a szemüvegemet, amit a norvég optikus korábban elmért és nem láttam vele, de most már igen. És majdnem találkoztam Kollégával is, de aztán végül csak skype-oltunk (áthidalhatatlannak tűnt a Sopron-Budapest távolság vonatpótló autóbusszal súlyosbítva), mondta, hogy jöjjek már vissza a régi munkahelyünkre dolgozni, és nagyon szomorú lettem, amiért nem fogok. Nem csak a nosztalgia meg a pár jó fej ember miatt, hanem valós érvek miatt is, mint például szakmai színvonal. Nem, én nem tudtam, hogy egy szakmailag ennyire színvonalas helyen dolgoztam, nem tudtam, hogy amennyi tudás ott összpontosul, az ennyire soknak számít, mivel nem volt összehasonlítási alapom. Nem tudtam, hogy egy norvég kisvárosban ez hiányozni fog. Pont mielőtt elvállaltam ezt a norvég melót, volt egy időszak, amikor a Kollégám osztályvezető volt, egy hangulatzavaros és jobb állapotú pszichotikus betegeket kezelő osztályon, na, az lett volna az álommunkám, hogy ott dolgozom osztályvezetőhelyettesként, mozgás- és táncterápiás csoportokat tartok, és ötletszerű kutatásokat találok ki az embodied mentalizáció és a pszichózis összefüggéséről, amikről majd a Kollégám meg Maminti megmondják, hogy hülyeség-e. 

Van az, hogy minden döntés gyilkosság, mert elveszed az élet lehetőségét attól az énedtől, aki a másik szálon lettél volna, hát, igen. Az az isolde, aki hosszas tépelődés után végül nem pszichiáter, hanem infektológus lett, az nincs életben. Az, amelyik magányos életet él két macskával, akiket gyűlöl**, szintén nincs. Nem is szoktam ezekre gondolni. Az, amelyik Budapesten marad, tovább építi addig épített karrierjét, és nyilván rettenetesen zilált, stresszes és nyúzott, és valószínűleg rövidebb ideig is fog élni (mármint statisztikailag, Magyarországon az orvosnők várható élettartama nevetségesen alacsony), ugyanakkor táncterápiás csoportokat tart Kolléga osztályán, tanít, amit szeret, és picit kutat is, bár túlságosan nem ért hozzá, de olyanokkal lóg együtt, akik értenek - az sem él túl sajnos. Vagy nem sajnos, ki tudja. Nem beszélve arról, hogy a Kollégám már rég nem is vezeti azt az osztályt, szóval az a leágazás eleve nem volt túl reális, de akkor is kár érte.

Erre múlt héten meg rám ír Valahavolt Kedvenc Főnököm és állást ajánl, ami szuperjól hangzik, kreativitást és elhivatottságot kíván, érdeklődési körömbe illik és csinálnám már holnaptól, máris remek ötleteim vannak, csak hát Budapesten van. Azt mondta, térjünk vissza rá jövő ősszel. Jó. 

Még az is van, hogy attól, hogy ilyen ritkán találkozom a barátaimmal, minden találkozás jóval nagyobb súllyal esik latba. Jó értelemben is, hogy sokkal jobban értékelem, és különleges nap egy-egy találkozás, amire utána hosszasan gondolok, és rossz értelemben is, hogy ha valamit elbénáztam vagy hülyeséget mondtam, akkor lehet rajta utólag rágódni, mint tizenhatéves szociálisfóbiás koromban. Nagyon érdekes. 

Szeptember elején (visszafelé haladunk időben) voltunk három napot Budapesten Húgom esküvője miatt, voltunk Könyvhéten, ahol mindenféle ismerőseink dedikáltak, Kislány körberángatott és könyveket vásároltatott velem (vannak dolgok, amik nem változnak), Húgom esküvője is jó volt, meg elmentem taxival az Aldiba kakaóscsigáért, mert Ryan Gosling. 

Augusztusban meg voltunk bő két hetet, részben Sopronban, részben Budapesten, az stresszes volt és idegesítő, Budapest stresszes és idegesítő, rengeteg ember van benne, gyűlölködött rám a kutyáját szarató néni a Zichy Jenő utcában, mindenkivel akartam találkozni és mindent letudni a listámról és az úgy valahogy inkább csak fárasztó volt, nem pihentető. Feladat volt. 

Úgy gondolom, hogy Magyarországon rengeteg csodálatos dolog van, amit az ott élők nem értékelnek egyáltalán, és én sem értékeltem, amíg ott éltem és nem tudtam, hogy mindez nem alap. Mindenki a túrórudit tolja, de én nem tudtam, hogy Skandináviában nem lehet kakaós csigát, császárzsömlét vagy nápolyit kapni és ismeretlen a birs és a gesztenye. Nem tudtam, hogy Budapest építészete a klasszicista meg art deco épületekkel ennyire egyedülálló. Nem tudtam, hogy ott ennyi tudás összpontosul és hogy ez egyáltalán nem evidencia. És ezeket nem nosztalgiából mondom, látom a hátrányokat és a hiányokat is, több szeretet, de több gyűlölet. Csak fura hallani, amikor a soproni ismerőseim panaszkodnak, hogy a városukban nincsenek jó helyek és nem történik semmi, én meg egy pont ugyanakkora norvég városban élek, és itt _tényleg_ nincsenek helyek és nem történik semmi. Szóval mostanában olyannak látom Magyarországot, hogy rengeteg szakmai tudásra és hozzáértésre finnyogunk és értékeljük le és keveselljük; gyönyörű épületeket és tereket hagyunk kosz és autósforgalom és hajléktalanok*** martalékául; remek ételeknek és sütiknek nem örülünk, mert alap, hogy vannak. 

*Az idézet Psyclonejack-től való, még a freeblogos időkből, nem tudom belinkelni, mert nem tudom, ír-e mostanában valahol. 

**Sosem gyűlölnék macskákat, ez egy klasszikus szófordulat, amit Hajnalka talált ki, és ő tényleg inkább kutyás. 

***Természetesen erről nem a hajléktalanok tehetnek, hanem a rendszer, amiben emberek az utcán kényszerülnek aludni. 

 

 

 

Mostan színes szőnyegekről álmodom

Csak iszonyú drágák, mert olyat akarok, ami gyapjú, és szép. Ezek a kedvenceim, puhák és szépek és természetes anyagúak, és ez például remekül passzolna a szobánkba is, egyetlen probléma az árával van:

Mert az történik, hogy megveszem a lakást, amiben lakunk Norvégiában, mert a főbérlő Néni eladja, vagy a fejünk fölül, vagy nekünk, és akkor inkább nekünk. Nem, nincs pénzem csak úgy norvég ingatlanokra, nagyrészt bankhitelből megy, kb. ugyanannyit vagy kicsit kevesebbet fogunk fizetni hiteltörlesztőbe, mint amennyi eddig volt az albérlet, szóval nagy változás nem lesz a mindennapi életünkben, leszámítva, hogy többet nem mondhatom a gyerekeknek, ha matricákat akarnak ragasztani a tapétára, hogy nem szabad, mert az a Nénié. 

Mindenki gratulál a lakásvásárláshoz, hát nem tudom, tavaly mindenki az autóhoz gratulált, szerintem meg ez stressz és nyűg, eladósodni egy vagon pénzre külföldön, norvég nyelvű szerződéseket próbálni felfogni, a magát kétnaponta meggondoló Nénivel és a jóég tudja milyen dialektussal beszélő banki ügyintézővel egyeztetni, én ezt nem élvezem. Majd ha hivatalosan tulajdonba vesszük a lakást és meglátom, mennyi pénzünk van végül is, és elkezdhetek lakberendezési tárgyakat rendelni online, akkor jön meg szerintem a kedvem. Utálok autót meg lakást venni, szőnyeget meg függönyt viszont szeretek, ennyi, biológia. 

Ezek is csodálatos szőnyegek, de ezek nem illenek a sarokgarnitúrához, ami használt és amit szerencsére elad nekünk a Néni, mert pont jó ide és már megszoktuk.  

Most épp abban a szürke zónában vagyunk, amikor még nem a miénk a lakás, de már nem nemamiénk, vagyis aláírtuk az adásvételit, de a bankkal még nem írtuk alá a hitelszerződést, mert múlt szerdán megbeszéltük alaposan, hogy mi lesz benne, mondta az ügyintéző, hogy akkor pénteken átküldi aláírásra, aztán nem küldte pénteken. Vajon megbetegedett krónikus fáradtság szindrómában és most három évig betegállományban lesz és csak két hónap múlva találnak neki egy helyettest, akit további három hónap lesz betanítani, vagy csak nagyon elfoglalt volt és tudja, hogy november 1-én vesszük birtokba a lakást, szóval van még két hete a papírmunkára, minek siessen? 

A lakást, amit megveszünk, eddig bútorozottan béreltük, és most bútorokkal együtt vettük meg, kivéve étkezőasztal és székek, azokat a Néni elvitte a hétvégén, úgyhogy most a földről eszünk. Na jó, igazából a tévé előtt a kanapén. Már rendeltem étkezőasztalt a jysktől, csak még nem ért ide. Székeket nem rendeltem, mert egyik se tetszett és drágállottam is, és nem volt kedvem több olyan dolgot venni, ami nem okoz örömet, szóval majd ööö körbeálljuk? Gondolom, két nap után majd jobb belátásra térek és elmegyek székért. Addig nézegetek használtakat, hátha szembejön valami jó. 

Különben meg depressziós vagyok, mert ugyan logikusan nézve nem köt ide a lakásvásárlás, bármikor eladhatjuk úgy is, hogy rajta a hitel, vagy kiadhatjuk és elköltözhetünk Osloba vagy Új-Zélandra vagy Brennbergbányára, nem korlátozottabbak a lehetőségeink, mint két héttel ezelőtt, but still. Érzésre véglegesebb. Hogy viszem el Új-Zélandra a képzeletbeli méregdrága gyapjúszőnyegeimet? Mondjuk, még mindig könnyebb, mint a beépített könyvespolc. 

Hagyományostól eltérő tartalom

Vannak ezek a vélemények, heti több is jön a facebookon cikk vagy vicces karikatúra formájában, amik arról szólnak, hogy Magyarországon az emberek a homokba dugják a fejüket és nem tesznek semmit és hagyják, hogy a szemük láttára lopják szét / térkövezzék le / ugrasszák egymás torkának az országot. Tegnap is pont jött egy ilyen véleménycikk. Hogy mi ezt hagyjuk, és nem állunk a sarkunkra és nem emeljük fel a szavunkat. Erre ma meg a tumblr-en kell olvasnom a nyomorult békát, amit fokozatosan főznek meg és azért nem ugrik ki. 

Én ezektől totál idegbe jövök, hogy itt lebirkanépeznek, anélkül, hogy bármi támpontot kapnék arra nézve, hogy de mégis, MIT kellene csinálni? Hogyan kell a sarkunkra állni meg szót emelni meg nemhagyni? Mire gondolnak ezek az emberek? Vonuljunk az utcára vasvillával? Ezerszer az utcára vonultunk, nem lett semmi (kapcsolódó szakirodalom). Írja meg az újság? Megírta. Küldjek egy kis pénzt civilszervezetnek? Küldök. Módosítsam a facebookkeretemet? Sokáig ellenálltam, de legutóbb még azt is megtettem! De most komolyan. Valahol olvastam, hogy Hollandiában tanulják a gyerekek az iskolában, mit kell tenni, ha elégedetlen vagy a kormánnyal, mik a lehetőségeid. Szívesen vennék egy gyorstalpalót a mai magyar viszonyokra alkalmazva, ha adott kormányzati intézkedéssel elégedetlen vagyok, mik a lehetőségeim? (Oké, leszámítva, hogy cikláment tetováltatok a bokámra és Norvégiába költözöm.) Mert konkrét javaslatok nélkül ez színtiszta áldozathibáztatás. Dehát ha nem akarta, akkor miért nem szólt? Miért nem csinált valamit? Miért nem ütött vissza, kiabált, futott el? Minek ment oda? 

Mindenesetre most felbasztam magam azon, hogy itt engem (nem konkrétan engem, mindenkit) felelősségre von egy újabb véleményblog, hogy hagyjuk magunkat és nem emelünk szót, úgyhogy amíg nem derül ki, hol kell szót emelni, addig emelek itt. 

A melegekről lesz szó. 

Tegnap beszélgettem a nyolcéves Lányommal arról, hogy Magyarországon mostanában mi újság. Mivel kihallgat dolgokat a férjemmel való beszélgetésből és utána rákérdez és minden témát élveboncol (alvásidő után fél órával jellemzően), így releváns kérdéseket tesz fel. Úgyhogy elmagyaráztam neki a következőt.

isolde: - Tudod, van az, hogy néha fiú fiúba, lány lányba szerelmes. 
Lány: - Tudom, mint az izéék meg az izéék <meleg ismerőseink>, és? 
isolde: - Magyarországon most olyan szabály lett, hogy gyerekeknek nem lehet az iskolában elmondani, hogy ilyesmi létezik, meg olyan könyvet árulni, amiből megtudják, hogy ilyen van. Meg is büntettek egy könyvesboltot, mert ilyet árult. 
Lány: - De ezek hülyék? Ha szerelmes leszek véletlenül pont egy lányba, akkor abból fogom megtudni, hogy megtörtént, nem úgy, hogy megtanulom egy könyvből vagy valaki megmondja. 

1. Hogy a vérbe lehetnek felnőtt emberek sokkal hülyébbek, mint egy nyolcéves? Hogyan gondolhatja azt bárki, hogy ha a gyerekeknek elmondják, hogy létezik homoszexualitás, vagy elolvassák ezt egy könyvben, akkor ahhoz kedvet kapnak és bebuzulnak?
2. És egyébként, ha neadjisten így lenne (de nincs), és több ember lenne meleg, akkor mi van? Akkor több ember lenne meleg. És??? Itt vagyunk a kibaszott világvége kellős közepén, hőhullám, erdőtüzek, olvadnak a gleccserek, világméretű járvány pusztít, mikroműanyagot eszünk nap mint nap, és most halál komolyan azzal vagyunk elfoglalva, hogy a szomszéd kivel szexel? Komolyan? Szégyen. 

Egyébként olvastam róla, hogy nem úgy kell meggyőzni az embereket, hogy elküldöd őket az anyjukba, mert attól nem térnek jobb belátásra, szóval valószínűleg nem a fenti a helyes út, de akkor mi? És aztán azon gondolkodtam, hogy én miért így gondolkodom, hogy történt ez? Hátha abból kiderül, hogy kell csinálni. Mármint, egyáltalán nem vagyok minden tekintetben liberális, de ebben a tekintetben teljesen értelmetlennek tartom magát a problémafelvetést is, egyszerűen nem értem, miért kellene engem zavarnia annak, hogy ki kit szeret és kivel akar szexelni vagy együtt élni. Miért gondolkodom így? A szüleimmel sose beszélgettem erről, valszeg alapvetően ellenzik a homoszexualitást (ezt csak onnan tudom, ahogy pl. filmeket kommentálnak néha). Az én időmben tuti nem volt civilszervezet, ami jött volna ismeretterjeszteni az iskolába. Az iskolában volt vajon erről szó osztályfőnöki órán? Nem emlékszem ilyesmire (de nem zárhatjuk ki, lehet, hogy épp beteg voltam aznap). Honnan van egyáltalán véleményem a kérdésről? Hogyan alakul ki az ember véleménye? Nyilván nem úgy születtem, hogy véleményem volt. 

Ezen gondolkodtam több napig, visszaemlékeztem nosztalgikusan a fiatalkoromra (awww), és fogalmam sincs. Az első ismerősöm, akiről kiderült, hogy meleg, egy lány volt, akit akkor már 5-6 éve ismertem, és biztos, hogy a későbbiekben formálta a témáról alkotott nézeteimet (mármint a puszta létezésével, szerintem sose beszélgettünk direktben erről, erre mindjárt kitérek még), de én akkor már kész véleménnyel voltam. Nem kellett egyáltalán  elgondolkodnom 19 évesen, hogy mit gondoljak erről, már tudtam, mit gondolok. Nem tudom, honnan. Lehet, eleve értelmesnek születtem :) De komolyan, van biológiai alapja az ember gondolkodásmódjának a liberális-konzervatív skálán, tessék.   

A "puszta létezésével"-re visszatérve, nyilván, hogy klasszikust idézzek, embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél. Nagyjából mindegy, hány szociológiai tanulmányt olvastál el, úgyis az általad ismert romákból általánosítasz. Ti már tudjátok, milyen jó arc egy pszichiáter, mert ismertek engem, kisebb eséllyel akarjátok majd falhoz állítani az összes pszichiátert, ha kitör a forradalom (reméljük!). A személyes élmények azok. Biztosan van a tudatosságnak az a magasabb szintje, ahol az ember már el tud vonatkoztatni ettől, és a személyes élményeit félretéve a nagyobb képet látni, én nem vagyok ezen a szinten. A norvégokról alkotott véleményem az általam ismert norvégokon alapul. A melegekről alkotott véleményem nyilván a baráti körömbe tartozó néhány emberre alapszik: az, hogy nincs véleményem róluk, mert komolyan mondom, hogy a világon semmi közös nincs bennük. Semmi. De komolyan nem tudok olyan dolgot mondani, a nárcisztikus tüdőgyógyásztól az introvertált irodalmárasszonyig mindenfélék. Ez nem egy csoport. Nincs olyan, hogy ők. Mindenféle emberek vannak. Még csak azt sem mondhatom, hogy lazábbak vagy kreatívabbak vagy művészlelkebbek, mint a hetero ismerőseim, a tüdőgyógyász csávót kizárólag a gyors autók és a menő telefonok érdeklik, mint minden normális férfit. Nincs az, hogy ők mások, mint mi. Nincs ők meg mi. 

Megkérdeztem a férjemet is, hogy az ő véleménye hogyan alakult ki, azt mondta, fiatalkorában enyhe idegenkedéssel viszonyult, aztán lett egyre több ember a baráti körében meg a munkahelyén, és rájött, hogy semmi extra. 

Most még úgy érzem, ki kell térnem arra, hogy olvastam-e a jogszabályt. Igen, olvastam. Az van benne, hogy "tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja*, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”. Ebből a káros rész az, hogy "a homoszexualitást jeleníti meg", ugyanis ez azt jelenti, hogy ha tényleg komolyan vesszük ezt a baromságot, akkor 18 éves kor alatt nem nézheted meg a Jóbarátokat (Carol miatt), és ha egy országban a kormány betiltja a Jóbarátokat, akkor szerintem azért lehet tudni, hogy elég nagy a baj. 18 éves kor alatt nem nézheted meg a Modern család-ot sem, mert benne vannak a teljesen hétköznapi meleg apukák, meg a Mythic quest-et sem, mert benne vannak a játéktesztelő kiscsajok, és ha ezt mind megnézed, akkor a végén még rájössz, hogy a melegekben nincs semmi különös és amúgy totál hétköznapi emberek, és hová vezetne az. 

Ez egy baromság. Semmitől sem védi meg az interneteléréssel rendelkező tizenötéveseket, akik több pornográf tartalmat láttak már, mint te valaha, és heti két online ajánlatot kapnak pedofiloktól snapchaten. Egyetlen dologra jó, hogy újabb ellenségképeket kreáljunk, és ostoba és felesleges gyűlölködéssel töltsük az életünket. 

Fú, semmi kedvem értelmetlen kommentvitákba bonyolódnom, ne kelljen már légyszi. De ha van építő ötletek, hogyan kell hatékonyan kiállni meg szót emelni meg elzavarni, szóljatok nyugodtan. Nem csak ebben az ügyben, jöhet más, nekem fontos ügy** is. Írtam már alá mindenféle petíciót, egyikből se lett semmi, írtam levelet a soproni jegyzőnek vagy kinek kellett, amikor lefújták a játszóteret a szúnyoggyérítő repülővel, egy hónapon belül kötelesen válaszolni, ez volt 4 éve. Szóval? Mit tegyek, ha nem akarom, hogy lebetonozzák a Fertő-partot? Nem hiszem, hogy ha egy fához láncolnám magam, az lényeges változáshoz vezetne. 

*Csak azt nem értem, így hogyan fogunk mostantól jégkrémet reklámozni???
** A teljesség igénye nélkül: környezetvédelem (kicsiben és nagyban is, városi parkok, tömegközlekedés, klímavédelem), családon belüli erőszak, az egészségügy helyzete, az oktatás helyzete, női egyenjogúság (amennyiben a világot ne kizárólag idős férfiak vezessék, mert láthatjuk, az hová vezet, már bocs). Stadionok, gyűlöletkeltő kommunikáció, alkoholizmus, poloska, margarin használata a cukrászatban, kémiai szúnyoggyérítés. 

People are strange when you're a stranger

A szociális fóbiámnak amúgy semennyire nem tett jót a Norvégiába költözés plusz covid, nem tudom, melyik inkább. Most épp elég jó a covidhelyzet és be is vagyunk oltva, úgyhogy elkezdtem emberekkel találkozni, hát ööö elszoktam én már ettől teljesen. Valamelyik nap mesélte a páciensem sírva, hogy egy év homeoffice után bement múlt héten az irodába, és kb. két óra alatt halálosan kimerült a sok embertől (ami kb. 8) és attól, hogy reagálni kell meg beszélgetni és ő már elfelejtette, hogy kell ezt és hogy lehet ekkora hülye, hát végtelen önuralommal nem azt válaszoltam, hogy "jaj, Marikám, ne is mondd, velem is pont ez volt!", pedig. És emlékszem, régebben is volt már ilyenem, amikor gyesen voltam otthon, és már épp akkora volt a Fiú, hogy két szoptatás között ki lehetett mozdulni este és Kolléga elhívott a szülinapi bulijába, ott ültem egy fake aperolspritzzel és azon gondolkodtam, hogy is kell ezt? Emberekkel beszélgetni a kocsmában? Fogalmam sincs. Az is fura, hogy itt nem annyira szokás "csak úgy" étterembe meg kocsmába járni, akkor sem, amikor nincs covid, mert ahhoz iszonyat drága, szóval egyszer-egyszer beülhet az ember valahova, de nem a hétköznapi ember heti akár többször. Hanem az emberek otthon, egymásnál grilleznek, meg úgy mennek a kocsmába, mint 16 éves korunkban, hogy előtte gyorsan isznak otthon, meg utána is isznak otthon. Nekem ez egyáltalán nem tetszik, mert ugyan néha szeretek háziasszonykodni, de nem mindig, és mi az, hogy csak akkor találkozhatok a haverjaimmal, ha rendet rakok, takarítok, főzök, mosogatok (vagy a férjem), én kérem ahhoz vagyok szokva, hogy elém teszik a pad thait és annyi a feladatom, hogy hülyeségeken röhögjek. És szeretek vendégséget rendezni, de akkor azért mindig kicsit parázom, hogy jól sikerül-e a kaja, meg elfogadható-e a lakás állapota. Régebbi ismerősöknél kevésbé, ott már úgyis reménytelen, tudják, hogy a rendrakás nem tartozik a top 10 képességembe és 43 évesen sem jut eszembe, hogy a lámpabúráról is le szokás törölni a port, de legalább a sütik jók. De újaknál még nyomaszt. 

A másik meg a kulturális különbségekből adódó eltérő ismeretlen, íratlan szabályok. Múlt hétvégén két vendégség is volt, szombaton a nyugdíjba vonuló vicces svéd kolléganő meglepetés búcsúbulija volt a norvég pszichológusnál, vasárnap meg én hívtam ide keleteurópai orvosokat. Mindkettő jól sikerült és ezek helyes emberek, de azért, na. Szombaton, a céges vacsin úgy volt, hogy mindenki hoz valami kaját, én a sütit, és mindenki hoz magának innivalót. Ez úgy nézett ki, hogy a kaját kitették a konyhaszigetre és mint svédasztal, mindenki vehetett, az italt pedig: mindenki hozott egy üveg bort vagy proseccot, amit érkezéskor önkezével betett a hűtőbe, vacsi előtt kivett, kinyitotta magának és a tányérja mellé tette és azt este folyamán iszogatta, mindenki a sajátját. Nagyon fura volt! Láthatólag fel sem merült, hogy máshogy is lehetne. Nyilván nem vet ki magából a társadalom, ha töltök magamnak a mellettem ülő vörösboros palackjából, de mi van, ha mégis másnap küldi az UDI az országból kiutasító levelet?  

Aztán hazamenetelkor elbúcsúztam mindenkitől a nappaliban, házigazdákat is beleértve, és utána egyedül kimentem az előszobába, felvettem a cipőmet, kimentem és hazamentem. Annyira fura volt, hogy nem kísérnek ki! De már korábban is észrevettem, hogy a főbérlő néni pl. mindig furán néz, amikor kikísérem, lehet, ez itt nem szokás? De ha nem kíséred ki a vendéget, honnan tudod, hogy biztosan elment és már el lehet kezdeni kibeszélni a háta mögött?? 

És hát én eleve nem mindig értem az ilyen íratlan társasági szabályokat, otthon is biztos sokszor megszegem ostobán, itt meg végképp. Vagy lehet, hogy nem, de ki tudja. Én már totál elfelejtettem a sok karantén miatt alapból is, hogy hogyan kell viselkedni, például most, hogy nem kell tartani a két métert, milyen közel ül az ember az ebédlőben a többiekhez? Mivel szabad viccelni, mivel nem, egyáltalán, mi vicces? Akkor jöttem rá, hogy milyen súlyos a problémám, amikor a Móniékkal találkoztunk Osloban és egész nap dumáltunk úgy, hogy egyszer sem gondolkodtam, miről és hogyan kell beszélni és ez egy üdítő kivételnek számított. Ja, hogy alapból egy kötetlen beszélgetés az ennyire könnyed és megerőltetés nélküli? Hát én totál elszoktam attól, hogy emberekkel kötetlen módon kapcsolódjak. Dolgozni teljesen más, mert ott szabályok vannak, és a gyerekeimmel üvöltözni a családon belüli kötetlen kommunikáció is teljesen más, mert ott adottak a viszonyok. 

Hallottam egy tök jó előadást a fóbiákról nemrég, arról szólt, hogy az expozíciós terápiák hogyan működnek. Az az expozíció, hogy valaki fél a póktól, és a terápián a kezébe tesznek pókot, ami cuki és nem eszi meg és akkor eleinte fél, utána már nem fél. Régen azt hitték, hogy a biztonságos helyzet emléke (cuki pók, nem fél) kitörli a régebbi, parázós emléket (jaj, pók, fél), és így múlik el a fóbia, a szorongós emlék behelyettesítődik a nemszorongóssal. Ma meg úgy gondolják, hogy a szorongós emlék reprezentációja sose múlik el, mindig ott marad, csak verseng az új, nemszorongóssal, és bizonyos események hatására előfordulhat, hogy a versenyben  megint a "veszély" reprezentáció kerekedik felül. Ilyen például, ha a pókfóbiást expozícióval kigyógyítjuk, de utána mondjuk sokáig nem találkozik pókkal, aztán ismeretlen, még sosem látott, félelmetes külsejű pókokkal találkozik. Vagy ha a szociális fóbiás már elég jól funkcionál, de aztán sokáig nem találkozik emberekkel, vagy csak nagyon kevéssel, és közben még el is költözik egy másik országba, ahol nem ismeri a normákat. Akkor előoson a régi, "veszély"-reprezentáció, és elfelejtődik a nemszorongós emlékek sora és megint félelmetes lesz a pók / a társas helyzet. 

Hát, köszi. 

A megoldás erre persze az, hogy sokat kell inni sokat kell találkozni megint mindenféle emberekkel és akkor rájön az agyam egy idő után, hogy a norvégokkal kb bármivel lehet viccelni, a társasági illemszabályok tekintetében azért valljuk be, nem egy viktoriánus Anglia, aki meg nem bírja ki, hogy poros a lámpaernyő, az max nem jön többet (kivéve anyósom, mert ő inkább letörli). 

Sajnos ez csak az egyik része a dolognak, újratanulhatom, hogy az emberek és véleményük nem veszélyes rám, de attól még hiányoznak a barátaim. Vajon ha hazautazunk nyáron, és találkozom ilyen-olyan barátaimmal sok idő után, mit fogok csinálni? Tartom a két métert és zavartan nem tudom, miről beszélgessek? Vagy rám nem jellemző módon mindenkinek a nyakába borulok? Reméljük, augusztusban kiderül!

Jó, hát akkor itt fogunk élni.

Most csak így csapongani fogok, de fél év kihagyás után mit vártunk. Először is megmutatom a teraszon a hortenziát meg a magról nevelt paradicsomokat. 

Múlt szombaton meg emberek voltak nálunk vendégségben, egy újonnan megismert meg egy régebbről ismert magyar doktornő meg egy baba, erre beállít a nagyon kedves parkinzonos északnorvég főbérlő néni, hogy bocs, hogy zavar, de látta, hogy itt az autó, akkor biztos itthon vagyunk, és már egy jó ideje el akarja ezt mondani, de hogy ő el fogja adni a lakást, és akkor három hónapunk van kiköltözni, vagy esetleg vegyük meg. Mondtam neki, ööö, jó, akkor üljön le és egyen egy kis sütit, úgyhogy elbeszélgettek a bőrgyógyász csajjal a norvég politikáról, aztán hazament. A régóta itt élő másik két magyar szerint ez nem normális, mármint beállítani 1. hétvégén, 2. bejelentés nélkül, 3. amikor vendégeid vannak, és úgy bejelenteni ilyesmit, én bevallom, nekem még mindig nincs fogalmam arról, mi illik itt és mi nem, szóval gondoltam, whatever. 

Úgyhogy még aznap este igényeltem online a bankomtól egy úgynevezett finanseringsbevist, ami egy papír arról, hogy mennyi lakáshitelt adnak. Itt úgy szokás, hogy az ember ezzel a papírral a kezében indul el lakást keresni, és akkor tudod, hogy meddig nyújtózhatsz, annyit tuti ad a bank, többet tuti nem. Úgy gondoltam, simán megvehetnénk ezt a lakást, kevesebb lenne a havi törlesztő, mint most a lakbér, és a sajátunkat fizetnénk, miért is ne. 

Másnap, vasárnap felhív a Főbérlő néni, hogy nyáron mikor utazunk Magyarországra, mert akkor amíg távol vagyunk, kitapétáztatná meg kifestetné a lakást, majd addig a cuccainkat bezárjuk a kisszobába vagy valami. Mondtam neki, hogy augusztusban, meg hogy amúgy vsz megvennénk, és akkor nem muszáj kifesteni, de mondta, hogy de, mert muszáj meghirdetni, mutogatni és árverésre bocsátani. Mert itt úgy szokás, hogy eladás előtt az ember kipuccolja az ingatlanját, meghirdeti, és aztán nem lefelé alkudnak a vevők, mint otthon, hanem felfelé, és aki záros időn belül a legtöbbet adja, azé. Ezt a kört a Néni nem akarta kihagyni, nyilván a legmagasabb árat szeretné kapni az ingatlanáért. Ez már nem annyira tetszett, de mit van mit tenni. 

Erre másnap küld egy sms-t, hgy mégse adják el. Később felhívtam, mondta, hogy ezer bocs, de most, hogy valósággá vált az eladás, mégis megijedt és meggondolta magát, mert <whatever családi történet, a néni dialektusának a felét értem, de kb a lánya el akarta adatni vele, a fia meg nem, vagy mittudomén> és lakjunk nyugodtan tovább itt ugyanúgy, ahogy eddig. 

Jó. 

Közben felhívtak a banktól, hogy küldjem be a férjem tavalyi adóbevallását és fizetési papírját is, mert amúgy minden szuper és ennyi és ennyi hitelt kaphatok, de a norvég szabályok szerint a férjemet is tudniuk kell, hiába én veszem fel a hitelt. A férjem Magyarországon dolgozik és ott is adózik, szóval feltöltöttem nekik az online felületükre a papírokat magyarul. Azóta nem hallottam róluk. Rájuk írtam kétszer, hogy mi van, kell-e még valami, semmit se válaszoltak. Mivel július van és Norvégiában vagyunk, biztosak lehetünk benne, hogy az ügyintézőm szabadságra ment és majd három-négy hét múlva fog válaszolni, ha hazajött a hüttéből / kijózanodott, de végül is nem sürgős. 

De persze azóta lakáshirdetéseket nézegetek. Nem tudom, akarok-e lakást venni itt. Anyagilag valóban több értelme van, mint albérletet fizetni. Nagyon szuper lakást nem tudnánk venni, csak valamilyet, vagy pedig a külvárosban. A kollégáim persze azzal nyomasztanak, hogy mikor veszünk már házat, mert itt gyerekkel az ember házban lakik, aminek van kertje, a kertben trambulin, szépen gondozott gyep, két autó, egy hajó, egy szépen gondozott, benti macska. De komolyan, lakásban családostul csak az arab és afrikai menekültek laknak, rendes ember házat vesz. Akarok hitelből venni egy házat egy sznob norvég kisváros külvárosában, hogy aztán venni kelljen még egy autót, mert a tömegközlekedés persze siralom? Akarunk takarítani egy házat, amikor a férjem is és én is utálunk takarítani? Egyáltalán, meddig akarunk itt lakni? Meddig akarunk Norvégiában lakni, és azon belül akkor meddig akarunk a kisvárosunkban? Mert annak mondjuk nincs sok értelme, hogy veszünk itt egy házat hitelre, csináltatok bele beépített könyvespolcot, aztán továbbköltözünk. 

Két hete voltunk a Lánnyal Osloban a Móniéknál, azóta mi egyhangúlag oda akarunk költözni előbb-utóbb. De vajon kapnék-e ott állást, meg egyáltalán nincs kedvem ennyit költözködni. Osloban állítólag extra drága az élet, főleg a lakhatás, és egy csomóan vidékről járnak fel dolgozni, mert sokkal jobban megéri ingázni, mint ott lakni. Na, hát ingázni tuti nem fogok. Bocs. Amúgy azért akartunk egyből odaköltözni, mert csodálatos élmény volt a kisvárosunk egyhangúsága után, itt nálunk mindenki pontosan ugyanúgy néz ki, mindenki jól ápolt, szépen sminkelt negyvennek kinéző ötvenéves szőke, vállig érő hajú nő talpig H und M-ben, vagy őszesszőke, kikötőben a kishajóján hatos sörösdobozokat pakoló férfi. Minden ház fehér faház, a kertjében trambulinnal, a háttérben gyönyörű sziklák vagy erdő vagy ha sok pénzed van, tengerpart, hétvégén mindenki túrázik vagy hajózik, télen síel vagy köt (komolyan volt egy pont, amikor úgy gondoltam, nem bírom tovább a csoportnyomást és legalább kötni megtanulok). Osloban az emberek különfélék voltak az utcán, és nem mindegyiken ugyanaz a halványzöld, térdig érő, buggyos ujjú lenvászon ruha volt sportcipővel, ami érthetetlen módon most itt a fast fashion-trend 12-92 éves kor között. 

Meg tök szívesen beiratnám a Lányt valami rajz-képzőművészet különórára, amit imád, vagy matek tehetséggondozásra, amiben ügyes, de tehetséggondozás nem létezik az országban, de rajz talán igen. Kisvárosunkban nem tudok ilyesmiről. Hogy én azt hittem, hogy azzal, hogy Sopronban nőttem fel, én egy kisvárosban nőttem fel, mert nem jött koncertezni a Rolling Stones, most meg egy pontosan ugyanannyi lakossal rendelkező, gyönyörű délnorvég kisvárosban kell megtudnom, mit jelent az, hogy vidék. 

Szóval amikor a szomszéd szakrendelő főnöke, a román csaj megkérdezte, hol látom magam öt év múlva, akkor harsány röhögésben törtem ki. Honnét a jó életből tudhatnám? Dude, I just want to make it to friday. 

Meg Magyarországon amúgy mi történik? Nyilván torz képet kap az ember, ha a hírekből meg a Fb-ról tájékozódik, dehát ez a mostani emotikkonos plakátkampány már tényleg WTF. Ha ezt történelemórán tanulom, hogy ilyen volt, tuti azt hiszem, hogy szívatnak, nem, hát ekkora kreténség nem létezhet és az lehetetlen, hogy az emberek ezt beveszik. A Fertő-tóról ne is beszéljünk. Szóval hogy az volt a terv, hogy három évre jövünk, és utána meglátjuk, maradunk-e még vagy hazamegyünk. A budapesti lakásunk továbbra is ott áll, a könyveimmel a könyvespolcon, és nagyon hiányzik, az a lakás, a barátaink, a magyar nyelv, a normális péksütemény, a kocsma és a cukrászda létezése, a színes keleteurópai káosz. Ha hazaköltözünk egy ponton, még ha jó is lesz, azon fogok sírni, hogy hiányzik a norvég kisvárosi nyugalom, mutatom még egyszer:

a végtelen ég, a tiszta levegő, a hétköznapi gyűlölködés teljes hiánya, a tíz percre lévő tengerpart, és hogy mókusokat lássak a munkahelyem ablakából. A közeli tóban van egy teknősbéka is. mozdulatlanul szokott napozni, ezért a kórházi szoftverről neveztük el, amivel szintén előfordul, hogy lefagy és nem reagál semmire. És akkor a családom többi tagjáról még nem is beszéltünk, a norvég óvodában egész nap a sárban fetrengenek, az óvónő pedig még bátorítja is őket, ha épp nem slaggal locsolja. Nagyon más itt gyereknek lenni. 

Szóval én még csak hozzávetőlegesen sem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy hol szeretnék élni. Mindenesetre, ha visszajön szabiról a bankos ügyintéző és kapok a banktól papírt a hitelképességemről, akkor tuti lakásbemutatókra fogok járni (it's a thing). Aztán meglátjuk. 

There are two types of people. Avoid them both.

Szóval úgy látom, már megint kétféle ember van, aki azt gondolja, hogy kétféle ember van és aki nem aki beadatja az oltást és aki nem, aki szerint ez egy rémesszörnyű év volt és aki szerint meg kell látni benne a pozitívumokat, aki szerint szájmaszk és aki szerint nemszájmaszk, aki szerint a bevándorlók hozzák be a vírust és akik szerint nem. Aki hisz az orvostudmányban, és aki nem hisz, és mindegyik szerint a másik tábor az hülye, és mindegyik tábor büszke arra, hogy ő az adott táborhoz tartozik és Facebook-profilját adott kerettel módosítja. Nincs középút, vagy oltás van, vagy mikrocsip-gyíkember-összeesküvéselmélet. 

Ezt úgy hívják, hogy hasítás, és éppen csináljuk társadalmi szinten, ami teljesen érthető, de azért nem árt észrevenni magunkon, ezért most el fogom magyarázni, ha akarjátok, ha nem.

Itt a definíció: Splitting is a psychological mechanism which allows the person to tolerate difficult and overwhelming emotions by seeing someone as either good or bad. Magyarul a hasítás egy pszichológiai mechanizmus, segítségével képesebbek vagyunk tolerálni a nehéz és nehezen kontrollálható érzelmeinket úgy, hogy valakit (vagy valamit) vagy jónak, vagy rossznak látunk. 

Gyerekkorban ez tök normális, a gyerek úgy rak rendet a világban, hogy vannak jók és rosszak, az összes népmese full színtiszta hasítás, aztán későbbi életkorban árnyaljuk. Árnyalni nagyon fárasztó és sokszor elszomorító dolog. A borderline személyiséggel élők (utálom az összes hülye elnevezését ennek a szindrómának, szóljatok, ha tudtok jobbat) is gyakran használják, vsz azért, mert ők jellemzően sokkal erősebben élik meg és nehezebben kontrollálják az érzelmeket, mint az átlagnép, és ezért többször van rá szükségük, hogy hasítással próbáljanak rendet teremteni a káoszban. Sem a gyerekek, sem a felnőttek nem direkt csinálják ezt, hanem az agyunk csinálja, azért, mert tök jó érzés. A hasítás nagyon megnyugtató. A Világ kaotikus és kiszámíthatatlan, a védőoltások szerintem szuperek, de nem 100% veszélytelenek, a D-vitamin szuper, de minden ellen nem véd és túl lehet adagolni, az immunrendszerünk jó esetben le tudja győzni a koronavírust, rossz esetben nem, az orvosok jó esetben segítenek, rossz esetben bénák, ügyetlenek vagy érdektelenek, a kórházban többnyire meggyógyulunk, de van, hogy rosszabbul leszünk, kórházban szülni biztonságosabb, de néha annyira rosszul sül el, hogy otthon szülni lett volna biztonságosabb, a budapestiekbe több kultúra szorul, mint a vidékiekbe, kivéve, amikor nem.

Káosz van, jobb és rosszabb irányok vannak a káoszban és nincs egy alapvető igazság. 

Az agyunk azt nem szereti, hogy káosz van és nem lehet tudni dolgokat, úgyhogy ha túl para az élet / a világ, akkor úgy dönt, hogy gyerekek, ezt már nem lehet bírni, rendezzük ezt egyszer s mindenkorra egy jó hasítással. Otthonszülés jó, kórházbanszülés rossz (vagy fordítva) és pont. Aki nem adatja be az oltást, az hülye és gonosz, aki beadatja, az jó és bátor és elnyeri a királykisasszony kezét (vagy fordítva). Mindez a fajta gondolkodásmód ahhoz vezet, hogy megnyugszunk, hiszen rend van a világban, átlátható, lehet tudni, melyik a helyes irány és lehet tudni, kik a jók és kik a rosszak. Ez nem baj és sokszor teljesen adaptív, hát nem lehet folyamatos kétségek között vergődni az ember egész életében, néha állást kell foglalni valami mellett. Vagy ellen. Nem is azt akarom mondani, hogy ne hasítsunk, hanem hogy vegyük észre, amikor csináljuk. Onnan lehet észrevenni, amikor azt gondoljuk, hogy kétféle ember van és mi az egyikféle vagyunk, a jóféle, és a másikféle a rosszféle.

Amikor egyéni szinten csináljuk, az max idegesítő (a "vesszen minden húsevő - a vegánok csak imidzsből azok" skálán), amikor társadalmi szinten csináljuk, akkor az azért lehet nagyon maladaptív. Azért maladaptív, mert tárdasalmi szinten jellemzően akkor csináljuk, amikor valami baj van, és általában előnyösebb ilyenkor összefogni, mintsem egymásnak ugrani. Halkan jegyzem meg, hogy diktatórikus rezsimek szeretik direkt előmozdítani a nép között a hasítást, mert akkor jól egymásnak ugranak ahelyett, hogy összefognának a regnáló hatalom ellen (= oszd meg és uralkodj). 

Szóval csak módjával és tudatosan hasítson Ön, ha már muszáj. Hiszen kétféle ember van, aki hasít, és aki... oh wait. 

De ha már így belejöttem az észosztásba, folytatom. 

Még tavasszal meghívtak egy online kerekasztalbeszélgetésbe (whatever that is), ahol arról volt szó, miként változik a pszichoterápia az első hullám során, beleértve az online térbe kényszerülést. Uncsi volt, viszont előtte, felkészülésképpen elolvastam egy cikket a katasztrófákra adott pszichológiai válaszokról, meg beszélgettem csodálatosan gondolatébresztően a pszichodinamikus mozgás- és táncterápia Anyjával, arról, hogy milyen végletek között tartjuk sérülékenynek / sérthetetlennek / javításra való tárgynak / élő, önjavító rendszernek a testünket és ez utóbbi számomra nagyon érdekes volt, de nem erről akarok beszélni. 

A cikkben, amit kb. áprilisban olvastam és most az istennek sem találom, az volt, hogy a katasztrófákra való reagálásnak van egy szabályszerűsége és szakaszai, és a szerző szerint épp a heroic - honeymoonban vagyunk. WTF, gondoltam, elment az eszed, ember, a honeymoont azt azért nem pont úgy képzelem el, hogy karanténban home office-ban a betegségtől és/vagy az állásod elvesztésétől rettegve, a szeretteidtől elzárva számolgatod a vécépapírgurigákat. Szóval, hogy ez most itt tavasszal a jó rész, és majd még csak ezután jön a disillusionment (kiábrándulás) és még több szívás és egymás torkának ugrás?? Nemár. Emlékeztek, hogy tavasszal még tapsoltunk az egészségügyi dolgozóknak, meg mindenki mindenfélét felajánlott egymásnak, és úgy éreztük, hogy az otthonmaradással most épp megmentjük a világot? Heroic - honeymoon. 

Itt egy kép a szakaszokról, kép innen. 

A disillusionment-ben rájövünk, hogy tök hiába hősködtünk, semmi se lett jobb, és különben is mindenki hülye. Nagyjából ebben tartunk épp. 

A jó hír az, hogy katasztrófák után a disillusionment-tel bezárólag az első pár szakasz kb. egy évig tart, és utána jön a rekonstrukció (újjáépítés) szakasza. A rossz hír, hogy ezt a modellt ilyen rendes, egyszeri katasztrófákra dolgozták ki, hogy mondjuk elviszi a szökőár a várost, a koronavírusjárvány meg tökre nem ilyen, mármint az időbeli lefolyását illetően. Amennyiben nem egy db nagy esemény, nem mondhatjuk azt, hogy lezajlott, hanem épp zajlik még, és ki tudja, meddig és merre (kétféle ember van, aki szerint mindjárt vége, és aki szerint mostantól ezzel és hasonló járványokkal kell majd együttélnünk). Ennek megfelelően rendes pesszimistaként nem borítékolnám, hogy februárban letelik az egy év és máris megyünk a rekonstrukcióba és New Beginning.

Mégis jó érzés tudni, hogy most épp egy nehéz rész van, ami teljesen normális és megjósolható volt és nem romlott el végleg az emberiség, hanem mindez - a kiábrándultság, az ellenségeskedés, a hasítás, a reménytelenség - része a görbének. És ugyan abban nem vagyok biztos, hogy akkor mindjárt jön az újjáépítés és minden jó lesz, de abban biztos vagyok, hogy változás van és nem leszünk örökké a kiábrándulás-szakaszban. Most pedig muszáj idetennem Alanis Morrissette-et, aki szerint thank you, disillusionment, bármit is ért ezalatt.

 

In headaches and in worry vaguely life leaks away / And Time will have his fancy tomorrow or today.

Hát én gondoltam, hogy írok évértékelőt, de aztán eltelt pár nap, elolvastam a neten hatezer évértékelőt cikk, publicisztika, blogbejegyzés, tumblrposzt formájában, és úgy érzem, nekem már nem kell évértékelőt írnom, meg van ez eléggé értékelve. A szörnyű év volt, jó hogy vége / vegyük észre a jót is / mit tanultam magamról és másokról tematika mentén szokás értékelni az évet. Ami engem illet, Norvégiába költöztünk március elején, a vírushelyzet annyiban érintett, hogy nem talákoztunk egész évben kb. senkivel, és végig alapvetően jól voltunk, de azért én jellemzően szétparáztam magam a híreken, és annyi mindent tanultam a norvég ügyintézésről, társadalomról, nyelvről, pszichiátriáról, elektromosautózásról, gyermekruhákról, bevásárlásról, hogy én már tutifix, hogy semmi több dolgot nem bírok megtanulni a közeljövőben. 

Mondjuk vesztemre most beszéltem meg a norvégtanárommal, hogy ha már itt finomítjuk a nyelvtudásomat (elvileg most B2 vagyok és februárban leszek C1), akkor készítsen már fel valami hivatalos nyelvvizsgára is, meg jelentkeztem még régebben egy izgi traumaterápiás technika online kurzusára, január végén indul, de csak 10 alkalom, meg a munkahelyem beiratott még tavaly a BET (basal eksponeringsterapi, egy nagyon norvég pszichoterápiás módszer) kétéves tanfolyamára, ami szintén január végén indul. Ja, meg gondoltam, most már megcsinálom a sématerápiás nemzetközi akkreditációhoz szükséges szupervíziót online magyar szupervizorral norvég páciensekkel. Maminti-szindrómám van. (Reméljük, a szindróma névadója nem veszi sértésnek, hogy róla neveztem el, ha igen, szóljon és kitalálok mást.) 

További terveim az új évre, hogy egészségesebben eszem, bár szerintem eddig sem volt rémes, de rosszabb, mint otthon. A norvég sajtó szerint erről a covid tehet, mert az emberek ritkábban vásárolnak be, ezért tele a hűtő és sokat vannak otthon, ezért többet esznek, ráadásul az is megtanult sütni, aki eddig nem sütött, és sokkal több liszt, vaj, cukor és csokoládé fogyott a boltokból, mint más években. Szerintem ezenfelül még a norvég étkezési hagyomány is befolyásol, hogy itt sokkal kevesebb zöldséget és gyümölcsöt eszik a nép, mert itt nem igazán terem (jó, egy kis bogyósgyümölcs, alma meg krumpli), és bár már importálnak mindent és az ellenkezőjét is, most is lehet dinnyét meg mangót kapni, azért az más, mint amikor hetente húzgáltam haza ezer tonna szezonális mindent az óbudai piacról a babakocsi aljában. Még fagyasztott zöldségkeverékből is sokkal kisebb a kínálat, a nagy boltban is ugyanaz a háromféle van. Persze, ettől még megoldható lenne, hogy több zöldséget egyek, csak közben elkezdtem hat év gyes után teljes munkaidőben dolgozni, és így kevesebb időm van főzni meg kaján gondolkodni, és így hamarabb lesz a vacsora a norvég nemzeti ételként számontartott fagyasztott Pizza Grandiosa, pedig utálom. De majd most. 

És akkor még van a mozgás is, márciustól novemberig gyalog jártam dolgozni szép erdőn és tengerparton keresztül, ami havonta 160-170 km gyaloglás, dombra fel-le, aztán vettünk autót, most havi 30 km-t gyalogolok. Ez így logisztikailag sokkal könnyebb, az ovi a munkahelyem mellett van, és vaksötétben hajnali reggel hétkor szakadó havasesőben nem annyira vicces gyalogolni, szóval izé. Előnyök-hátrányok. Edzőterembe járni szerintem most túlzott járványügyi kockázat, szóval újfent megkísérelem majd az itthontornázást. Ez nekem csodálatosan jól ment, amíg nem volt gyerekem, beállítottam agyilag magamat fix időpontokra, és képes voltam azt mondani, hogy bocs, sietnem kell haza, mert fél hatkor kezdődik az edzésem, ami Béres Alexandra dvd volt. A gyerekek óta is ment néha, nem tudom, mitől függött, dehát sokkal nehezebb, mindig újrakezdtem aztán abbahagytam, most megint újrakezdem. De szerintem a "két hónapig tornázom, három hónapig nem" is sokkal jobb, mint a soha, szóval nem kívánok emiatt önkritikus lenni. A látvány miatt nem kell aggódnotok, húsz éve 40-es L-es méretet hordok, de nagyon máshogy érzem magam, amikor sportos vagyok, mint amikor nem. 

A hírolvasással nem tudom, mit kellene kezdeni, mert szemlátomást nem tesz jót nekem, hogy naponta sokszor értesülök a járvány állásáról, a maszkvitáról, a védőoltásvitáról, a bosnyák földrengésről, a norvég földcsuszamlásról (most parázhatok, hogy mi vajon milyen geológiai terepen lakunk), ugyanakkor azért valamennyire kell tudni, mi zajlik a világban, nem? Az iskolában a másodikosok környezetismeret órán beszélgettek a titokzatos fémoszlopokról, akkor azért illene annyira képben lennem, mint egy norvég másodikas? Mindegy, ez egy elméleti kérdés, mivel úgyis olvasni fogom a híreket, de igazából simán kiszignálhatnám a férjemnek ezt a feladatot, mint anno a társasház levelezőlistáját, szóljon, ha van valami, én meg nézném csak az időjárásjelentést. 

Egész novemberben szakadt az eső, de most épp egy karácsonyi képeslapban lakunk. 

Aren't you supposed to be practicing for your dance recital?

Nem volt olyan rossz visszajönni különben, két hét volt még hátra a szabimból és nem kellett végül karanténba mennünk, úgyhogy főként strandoltunk (kb 25 fok volt, a tenger meg 17-18 fokos). Igazából akkor lettem szomorú, amikor elolvastam a Nature cikkét az előrejelzésekről, miszerint 2021 még pont úgy fog kinézni, mint 2020, és 2025-ig simán itt lesz a vírus, meg amúgy mindig is. Szóval enyhén szólva nem az lett, hogy két hétre bezárkózunk és aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Minket ez ott érint, hogy továbbra sem utazgathatunk Sopronba meg Budapestre hétvégenként, se őszi szünetben (pedig 7000 Ft a repjegy épp), és az sem lesz, hogy minden hétvégén másik barátaink látogatnak meg minket. Ennyi erővel költözhettünk volna Kanadába is. 

De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy elkezdődött az iskola, szóval a gyerekeim elindultak a multikultivá válás útján. A Lány a második osztályt kezdte egy nyelvi felzárkóztató osztályban, ahová a norvégul nem tudó bevándorlógyerekek járnak. A cél, hogy egy év alatt megtanuljanak annyira norvégul, meg egy kis matekot, hogy jövőre harmadikba mehessenek a kerületi normál norvég iskolájukban. Nyolcan vannak az osztályban, de simán jöhetnek év közben is bármikor ideköltözők, a tanárjuk pedig egy nagyon norvég nevű és nagyon norvég külsejű, szimpatikus, nyugis fickó. Értelemszerűen az osztályban két egyforma színű kislányt leszámítva mindenki máshonnan származik és senki se norvég. 

A Fiú is hétfőn kezdte a beszoktatást az oviban, ez egy sima, kertvárosi norvég óvoda, de ugyanúgy mindenféle bőrszínű és származású gyerek van a tizenegyfős csoportjában. Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, hogy a világ sokféleségéről nem negyvenévesen fognak értesülni. Egyébként mindenki nagyon kedves és szívesen fogadtak, szóval nincs rossz érzésem a kezdéssel kapcsolatban. Egyetlen kultúrsokkot kaptam csak, az iskolában, már múlt héten írtam a titkárnőnek, hogy mit kell bevásárolni iskolakezdésre, írta, hogy iskolatáska, tolltartó, benticipő. Ezeket vettünk. Megkérdeztem első nap is, hogy és kell-e még valamit venni, behozni? Így nem értették a kérdést, hát esetleg hozzak egy váltás ruhát, ha vizes lenne a gyerek vagy valami. Namost én azon szocializálódtam, hogy holnap reggelre legyen itt a számrácsok-vonalhálók alsós verzió 2018-as javított kiadás, három darab HB-s grafitceruza, két doboz aranyszínű 16-os miltonkapocs, egy méter lila szalag, színtelen gyurma meg két házi pogácsa és egy fürt szőlő és a gyerek felirat nélküli zöld pólóban jöjjön, anyuka, ha nincs otthon, lehet kölcsönkérni, miközben apa otthon ragasztja a matekdobozt és vágja méretre a betűzsákot és a többi kétségbeesett szülővel facebookcsoportozik hajnali kettőig a helyes méretre vágásról és sorrendről, mert senki nem érti, pedig el lett mondva a szülőin. 

Hát itt végül is arra jutottam, hogy akkor rendelek az internetről ruhára ragasztható és vasalható előnyomtatott névcímkéket a gyerek nevével és a telefonszámommal ellátva egy vagyonért, hogy meglegyen az iskolakezdés feeling. 

A tanulást egyelőre nem viszik túlzásba, a Lány iskolájában szavakat tanultak, matekórán meg a számok neveit norvégul és azzal kicsit számoltak is a munkahelyi tabletjük segítségével, ami mindenkinek saját, saját jelszóval, csak a feladatot lehet vele csinálni és nem lehet hazahozni, viszont piros. 

A munkahelyemre visszamenni kb. ugyanakkora sokk volt, mint az iskolakezdés, az eddigi káosz csak fokozódott, a csapatunkba jött két új csaj, akik még semmit sem tanultak a Módszerről, ezért amíg meg nem tanuljuk, addig ők a másik két teamhez tartozó pácienseket kezelnek, szóval a jó ég tudja most már, ki kivel van és ki melyik teambe tartozik. Mindegy, feladom, engem a munkavégzésben végül is ez nem zavar, inkább abban zavar, hogy kikkel ebédeljek, szóval a mukahelyi szociális kapcsolatokban. Régi hagyomány ugyanis itt, hogy nem a kantinban eszünk, hanem a team-ek a saját tárgyalójukban együtt ülnek és eszik az uszonnásdobozt, csak a mi teamünknek nincs tárgyalója, meg nincs csoporttudata, meg így nem is lesz. Hát mindegy, néha eszem a személyiségzavarosokkal (mármint azzal a teammel), van köztük, aki kedves és beszélget velem, van, aki mufurc és keresztülnéz rajtam, néha eszem a titkárnőkkel, többnyire jó fejek. Szeptembertől lesz új csoportvezetőnk és új ambulanciavezetőnk, úgyhogy azzal is változni fog a dinamika. De nem panaszkodom. Egyszer azt olvastam valami életmódguru-blogban, hogy az ember akkor imádja a munkahelyét, ha csak max. 30%-át utálja. Magyarul, nincs olyan munkahely, ahol minden csodálatos. Itt az a csodálatos, hogy szép helyen van, pontban 4-kor el lehet jönni, és jól fizetnek. Valamelyik reggel összefutottam az átmeneti közvetlen főnökömmel, aki amúgy egy másik telephelyen dolgozik és onnan felügyel ránk, amíg az új főnök vissza nem jön betegszabiról, és megkérdeztem, mi a helyzet most velem, akinek szeptember elején jár le a próbaideje. Van-e valami elbeszélgetés a főnökkel vagy ilyesmi? Azt mondta, akkor ez az, nagyon elégedettek velem és örülnek, hogy itt vagyok, end of story. 

Eközben kaptam egy nagyon kedves emailt a magyar munkahelyemtől, hogy lejár mindjárt a fizetés nélküli szabim, úgyhogy akkor kiléptessenek-e. Ez az első munkahelyem, 2002-ben végeztem az egyetemen és akkor kezdtem el ott dolgozni, szóval minden Stockholm-szindrómájával együtt nagyonis fontos volt nekem. Megette az életemet és fiatal éveimet igába hajtotta, cserébe egy csomót röhögtünk és persze mindet ott tanultam. Vagy majdnem mindent. De most nem mesélek többet, mert mennem kell altatni. Majd egyszer írok egy pszichiátrián játszódó vicces-tragikus regényt, amiben csak a valóság lesz és senki nem fogja elhinni, hogy nem én találtam ki. 

Ma meg hazasétáltam a szakadó esőben, jó, hát beázott a vízhatlan cipőm és a bugyim is vizes lett az esőkabát alatt is, de 20 fok volt, nem fáztam, és inkább élveztem, mint nem, erre olvasom itthon a hírekben, hogy pont abban az órában kisvárosunkban megdőlt az egy óra alatt Norvégiában valaha leeső csapadék rekordja, én meg vígan sétálgatok, szóval nagyon menőnek érzem magam most. 

Little soul, big world

Magyarország végül is pénteken zöld lett (Norvégia felől nézve), az meg nekünk nem baj, hogy Norvégia Magyarország felől még nem zöld, mert úgyis Bécsbe repültünk, úgyhogy jöttünk.

Főleg Sopronba. A férjem mondta, hogy vajon majd milyen lesz megérkezni Sopronba, hát semmi extra. Jó. Olvasom Tompa Andrea: Haza c. regényét, ami az emigrációról szól, hazalátogat benne a csaj és az bonyolult és ellentmondásos érzés neki. Sopron nekem az égvilágon semennyire sem bonyolult, Sopron az Sopron. Most lehet ilyeneket mondani, hogy biztos azért nem bonyolult és ellentmondásos érzés visszatérni, mert nem 25 év után tér vissza a hősnő, hanem idén februárban is ugyanitt kávézgattam, vagy hogy biztos azért, mert igazából nem is most költöztem el, hanem 25 évvel ezelőtt, és ez mind így van, csak nem számít, mert Sopronban lenni olyan, mint amikor az ilyen ritkán látott, régi barátaival találkozik az ember, akikkel ugyanott folytatjátok a beszélgetést. Persze, megváltoznak az emberek is az évek során, idegesítővé válnak meg politikai nézeteik lesznek, meghíznak, mindenféle hülyeséget csinálnak a hajukkal, amit nem kéne, és bosszant is. A város is állandóan megváltozik, állandóan útburkolatot újítanak és mindenhol összevissza ásnak meg térköveznek, mondjuk itt már a kelták is összevissza ástak, a rómaiak is összevissza térköveztek, a Várkerületen a jóég tudja, éppen mi a haladási irány, a kocsma helyén ökoturisztikai látogatóközpont van (de nyugalom, árulnak benne fröccsöt), az uszoda meg hogy néz már ki. Mégis az az igazság, hogy Sopron mindig is ott volt, mindig is ott lesz, minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban, miről beszélünk, nincs itt semmi bonyodalom. 

Azon mondjuk meglepődtem, hogy így Norvégia után mi ez a délolasz tempó itt, türelmetlenül dudáló autósok, érett gyümölcsöktől roskadozó fügefák, szökőkútban rohangáló félpucér gyermekek (az enyémek), normális kávé, csillagos éjszaka, aperolspritz. Volt az a rész, amikor a sógorom házában voltunk Ágfalván, a Fiú rendes vadászkutya módjára egyből elkezdte a tyúkokat kergetni, de mindig csak a barnát tudta elkapni, kopasznyakút vagy kendermagosat nem sikerült, így végül sógorom is beszállt egy horgászhálóval, a Fiú meg a Lány visongva próbálták bekeríteni a tyúkokat, azok fejvesztve rohangáltak a leánderek között, anyósom közben a nyárikonyhán forgatta a rántottcsirkét (ez történik azzal, akit elkapnak), a sógorom két óriás, zöld papagája pedig kinti kifutójukban fülyülték a Híd a Kwai folyón-t. Ez azért eléggé délolasz volt. Nem tudom, miért pont a Kwai folyót választották, csomó minden mást is tudnak fütyülni, gondolom, úgy érezték, valami háborús illik a hangulathoz. 

Voltunk a kedvenc helyeinken, összefutottunk emberekkel véletlenül meg direkt, és túl kevés dolog fért bele az időbe, de ez mindig így van. Voltam egy napot meg egy másik fél napot Budapesten, ügyintézni meg találkozni két emberrel, csomó másikkal meg nem találkoztam, mert nem úgy jött ki a lépés. Az első alkalom olyan volt, mint Párizs, a Keleti-pályaudvarról az okmányiroda felé menet pont útbaesett (nem) a Gerbeaud, úgyhogy ettem sósmogyorós baracktortát, az aluljáróban egy széphangú utcazenész csaj a "ha én rózsa volnék"-ot énekelte, a Tompa Andrea: Haza c. regényét betettem a gerbeaud-os papírszatyorba az elviteles somlói mellé, így vártam a Fiú útlevelére a központi okmányirodában, és azon gondolkodtam, vajon Tompa Andrea értékelné-e mindezt, vagy az írókat már úgysem érdekli, hova megy a könyvük, mi mellett utazik a táskában, vagy a határon túli magyaroknak úgysem mond semmit a sóskaramell meg az art deco, mert arrafelé ilyen fenyveserdők meg székelykapuk jelentik az otthont és nem a macskakő. A Fiú az útlevélképén sír, mert az ügyintéző hölgy kedvesen arra kérte, hogy csukja be a száját és nyissa ki a szemét, és ezen megsértődött. 

A legszomorúbb a lakásunkban voltam, mert az Óbudán van, és míg Sopron mindig is ott volt és ott is lesz, ezt a lakást meg a benne zajló életet mi találtuk ki és mi építettük fel, és az egy nyilvánvaló gyász és veszteség. Mert nem tudom magammal vinni az általam tervezett beépített könyvespolcot, a Lány által babakorában összefickált falat, se a férjem karrierjét vagy az én egyetemi teljes- és részállásaimat. Azok a mi teremtményeink (jó, a könyvespolc igazából az asztalosé) és ott maradtak, és lehet, hogy egyszer visszajövünk hozzájuk, de lehet, hogy nem. Olyannak építettük őket, amilyennek szerettük volna, amilyenek mi vagyunk, és nem gondoltuk, hogy ilyen kevés időt fogunk itt tölteni. Hát, így jár, aki túlzott optimizmusában beépített szekrényt vesz. 

A második alkalommal Nikével találkozni mentem, a régi munkahelyemen dolgozik, az nem annyira Párizs, mint inkább Kalkutta, járdán fetrengő koldusok, az utcazenész hegedülés közben folytat parázs vitát egy másik cigánnyal, hőség, kosz, zaj, tök egzotikus, inkább ne költözzünk ide, hol a kézfertőtlenítőm. 

Egyébként sokkal többet is lehettünk volna Magyarországon, ha elég bátor lennék, de én már nem bírom idegekkel ezt a koronavírus miatti térképszínezgetést, a norvég munkahelyemtől is kapom az sms-eket, hogy mivel eü dolgozó vagyok, akkor is tesztelni fognak, ha zöld országban voltam, de inkább legyek felelősségteljes és ne utazzak sehova. Ha piros országból megyek vissza, akkor 10 nap karantén, aminek bele kell férnie a szabiba / iskolakezdés előtt, Ausztriában mennek felfele a számok, bármikor piros lehet és az szívás, és ezért végül holnap megyünk vissza. Jó, kibírjuk, de azért a koronavírus miatti utazási korlátozások alaposan betettek az egész norvég projektünknek, ami azon alapult, hogy majd rendszeresen hazajárunk meg minden hétvégén más jön ki minket meglátogatni, aha. Amúgy nem megmondtam 2017-ben, hogy majd visszahúzzák a vasfüggönyt és nem lehet csak úgy utazgatni? Ugyanitt azt is megmondtam, hogy majd tetováltatok egy cikláment a bokámra és Norvégiába költözöm, szóval jobb, ha mindent elhisztek nekem ezentúl.
 

A munkahelyem "ajánlása" alapján csak akkor utazz külföldre, ha feltétlenül szükséges. Ha zöld országba utazol, magad is eldöntheted (persze, inkább ne, de oké, te tudod), ha piros országba, akkor meg kell vitatni a legközelebbi főnököddel az utazás feltétlen szükségességét. Mivel pont zöldek lettünk, így nem kellett megvitatnom, de mit mondtam volna? Értsd meg, Torhild, muszáj volt megbizonyosodnunk róla, léteznek-e még ezek a helyek a fizikai valóságban, vagy csak úgy gondoljuk a Fő teret meg a Károly-magaslatot. Meg hát be kellett főzni a fügét. 

A captain's goal was simple. Find a crew, find a job, keep flying.

Most két hétig nem a saját munkahelyemen dolgozunk fizikailag, hanem az bezárt három hétre a nyár miatt, mi meg addig a szomszéd nagyvárosba járunk az ottani rendelőbe (most láttam az itteni időjárásjelentésben, hogy nagyváros, amúgy 23 ezren lakják, szóval kb. Dunaharaszti). Én előre utáltam az egészet, mert én már nem bírok több újdonságot elviselni, és akkor most megint meg kell tanulni ott is, hogy hol a szobám meg hol a meeting room meg a mosdó meg az ebédlő (amiben amúgy milliméter pontosan ugyanazok a helyben készült szendvicsek vannak, mint az eredeti helyünkön, úgy képzelem, hogy van a kórháznak egy nagyon szigorú és részletes protokollja arra, hogy a magos zsömlébe csak sonkát lehet tenni, és nem alá, hanem fölé megy a pontosan 2 cm-re kilógó salátalevél, és minden lépést külön jóvá kell hagynia a konyhafőnöknek és ezt iktatni a megfelelő szoftverben). És akkor még ott csomó új ember, meg a főnökünk szabin van, a helyettese a harmadik telephelyen dolgozik és csak telefonon elérhető és még sose láttam, és mindegyiknek megjegyezhetetlen norvég neve van és valamilyen dialektust beszél. 

Erre kiderült, hogy sokkal jobb ott dolgozni, egészen meg vagyok lepve. Semmilyen kézzel fogható okot nem tudok felmutatni, egyszerűen más az alaphangulat, és ebből jöttem rá, hogy az eddigi helyemen mennyire nem jó hangulat uralkodott. Mert eddig azt hittem, "csak" az a bajom, hogy nem tudok tökéletesen norvégul, nem ismerek még mindenkit, új és igen lassan épülő csapatban dolgozom nehéz betegekkel meg ilyenek. De itt is ugyanazt csináljuk, és a nemjófej rezidens is ugyanúgy velem dolgozik, mégis sokkal jobb. Amikor lemegyek ebédelni, a régi helyen nekem az egy para, hogy kikhez üljek oda, azt hittem, azért, mert félénk vagyok, ami igaz, de ezen a helyen egyáltalán semennyire sem para, simán leülök ismeretlenekhez vagy ismerősökhöz gond nélkül. 

A régi helyemen az ambulancián amúgy több éves probléma van a váltakozó vezetőséggel, és két régi csapat, a trauma és a személyiségzavar, akik nem igazán keverednek egymással. Ezek közé épültünk be harmadik csapatnak, vagyis ékelt be minket a vezetőség, ami bizonyos körökben nem túl népszerű. Most itt a szomszéd városban itt vannak azok is, akik alapból itt dolgoznak, az akut team, az addiktológusok meg az ADHD és szorongás-csapat, és ettől más a dinamika és tök jó. Ettől még éjt nappallá téve dolgozom és valamelyik nap végig csörgött mindkét telefonom, amíg pisilni voltam, de ellenálltam és nem vettem fel közben. Én nem tudom, ez hogy van, hogy az én naptáram mindig full tele van, a többieké meg nincs, de úgy döntöttem, amíg próbaidőn vagyok, nem kezdek el rinyálni emiatt. A túlórákat nem fizetik ki, de le lehet csúsztatni (előre eltervezetten, miután regisztráltad az erre kifejlesztett szoftverbe és a főnök jóváhagyta a túlórát, aztán regisztráltad a csúsztatáskérelmet és jóváhagyta azt is, szóval gondolom, jövő májusban), amivel tökéletesen elégedett vagyok. 

A nemjófej rezidenssel kapcsolatban az van, hogy a Facebook hirtelen úgy gondolta, hogy szükséges elolvasnom a Wall Street Journalnak azt a cikkét, amiben a túsztárgyaló ad tanácsokat ún. nehéz beszélgetésekhez, úgyhogy elolvastam, és úgy döntöttem, meghalsz kisköcsög challenge accepted. Azóta kivétel nélkül minden alkalommal, amikor beszélünk, a túsztárgyaló irányelveit követve járok el, ami nem könnyű, mert nem szabad pl. elküldeni az anyjába, se röhögni, és amikor a kéthónapos szakmai tapasztalatával elmagyarázza nekem, hogy a diagnóziskódoknál ne felejtsek el pontot tenni a számok közé, és közben filctollal fel is írja a szobámban lévő flipchartra, hogy nem F438, hanem F43.8, "látod, itt a pont, csak egy tipp", akkor a spontán reakcióm nem feltétlenül lenne, khm, előremutató. 

Szóval nem feltétlenül a legjobb munkahelyre kerültem a kórházunkon belül (4 különböző környékbeli kisvárosban vannak rendelőik vagy fekvőosztály), de lehetne rosszabb is, és egyébként ha nagyon akarom, lehet mozogni helyszínek között. 

De nem akarok, mert a mostani helyem így néz ki. A sárga ház ott a fák között. 

A hazafeleút meg így néz ki, meg így. Mondjuk az nagyon csodálatos, hogy gyalog járok dolgozni, 2,5 km, oda-vissza 5, de eléggé aggódom, hogy novemberben, sötétben és szakadó esőben majd mekkora élvezetet fog ez okozni.  

Otthon meg, amikor kilépek az ajtón, ez van: 

Távolabbi terveim: minden nehéz beteget profin meggyógyítok, közben egymilliárd pontot termelek a kórháznak (az itt fontos), lassan mindenki megtanulja, hogy szuper vagyok és cost-effective, a nemjófej rezidens közben sokszor elkésik és nagyon keveset dolgozik, de még az alól is kibújik, szeptember elején letelik a próbaidőm, és már beírattak egy képzésre, ami 2021 januárban kezdődik. A rezidenst nem íratták be. Mindez azt jelenti, hogy lassan, de biztosan meg fognak változni köztünk az erőviszonyok az én javamra --> világuralom. 

Rövid távú terveim: túlélem a következő 5 napot, megírom a megírandó dokumentumok mappában egyre csak gyűlő dokumentumokat készre, csütörtökön elmegyek az itteni háziorvosomhoz, akihez két hete kaptam időpontot fülfájásom és füldugulásom miatt (de elmondta a nagyon kedves recepcióscsaj a telefonban, hogy ha addig sürgőssé válnának a panaszaim, menjek bátran az ügyeletre), (majd elmesélem, mi lett), jövő szombatra pedig van repjegyünk haza, vagyis Bécsbe. Olyat jegyet vettem, amit át lehet tenni más dátumra, és nézegetjük a számokat meg a szabályokat addig. Fogalmam sincs, mi lenne a jobb, egyrészt semmi kedvem a hercehurcához pluszmínusz adott esetben karantén (Ausztria-Norvégia és Magyarország-Ausztria egymáshoz képest jelenleg karanténmentes, Magyarország-Norvégia pedig oda-vissza karanténos), meg parázok is, hogy közelebb megyünk a fertőzöttebb régióhoz, másrészt viszont nagyon vágyom rá, hogy ismert helyen legyek kicsit, ismert emberekkel, dehát hol van még a jövő szombat. 

天晓得

Múlt héten meg azzal kezdődött a hétfőm, hogy jött hozzám egy ilyen kábítószerproblémákkal, súlyproblémákkal és érzelmileg labilis személyiségzavarral küzdő, ebből eredően impulzív leány kivizsgálásra. A háziorvosi szolgálat által biztosított "kontaktja" (akik általában pszichiátriában lenyűgözően képzett ápolónők) kíséretében jött. Azért kísérték, mert már többször volt időpontja hozzánk kivizsgálásra, amikre nem jött el, illetve múlt héten a pszichológuscsajtól 10 perc után kirohant, de közben meg elvileg motivált lenne a traumaterápiára. Mert történt vele egy traumatikus életesemény (nyilván rengeteg történt vele, nem magától lett ilyen, de a beutaló a legutóbbit emelte ki) és arra van nálunk pszichoterápia TB-re. Csak a pszichoterápiát megelőzi az úgynevezett halvdagsutredning, ami azt jelenti, hogy beszélsz minimum két órát egy pszichológussal és 45 percet egy orvossal, és akkor diagnosztizálunk a MINI diagnosztikus interjú és más kérdőívek segítségével. Akkor is, ha két hete jártál mondjuk az evészavar ambulancián, ahol már felvettek veled egy MINI-t és amúgy életedben már felvettek veled ötven MINI-t, mert a helyes diagnózis mindenek felett, mondjuk a pszichiátriai diagnózisokkal csak egy baj van, hogy igazából _nem léteznek_. Mármint úgy értem, hogy természetesen léteznek az általuk leírt problémák, emberek szenvednek attól, hogy traumatikus életeseményeket éltek át és ráadásul még a rosszabbik szerotonintranszporter génnel születtek és ezért nem bírnak szabadulni a traumatikus emléktől. De a valóságban az úgy van, hogy ettől aztán sokszor eszükbe jut az az emlék meg nem tudnak aludni, szomorúak és nem esznek rendesen, így aztán három betegségük is lesz hirtelen, a poszttraumás stressz zavar, a depresszió meg az evészavar, és máris küldözgethetjük őket a trauma-, a depresszió- meg az evészavarambulancia között körbe. De _igazából_ nincs három különböző betegségük. Szóval én kicsit értem, mi a bajuk a pácienseknek az itteni rendszerrel, az indokolatlan diagnosztikus precizitás olykor a valódi segítség rovására tud menni. 

Szóval bejön a csaj, leül, a másik székbe meg leül az ápolónő. Mondom nekik, hogy hello, isolde vagyok, én vagyok itt az orvos, és úgy fog kinézni a mai nap, hogy most lesz egy 45 perces beszélgetés velem, főleg az orvosi részről, testi tünetek, gyógyszerek, és utána egy hosszabb, kb. két órás beszélgetés a pszichológussal a pszichés tünetekről, amelyek alapján majd eldöntjük, milyen kezelést javasolunk számodra. 

Csaj azt mondja, "én ezt nem csinálom", feláll, fogja az energiaitalát meg a telefonját, kimegy és ránk bassza az ajtót. Nekem az ilyesmire mondjuk a szemem se rebben, kérdően az ápolónőre pillantok, hogy lemaradtam-e valamiről vagy mi van. 
Ápolónő: - Ó, hát szerintem az lehetett a baj, hogy nem vagy norvég, de gondolom, ezt rendszeresen megkapod. 
isolde: - Hát igen, nekem is fáj, hogy nem vagyok norvég. De legalább nem vagyok néger! 
isolde (udvariasan): - Jé, nahát, nem, ez volt az első eset. Mindenesetre akkor szerintem tegyük azt, hogy beszélsz a csajjal, és ha szeretné és motivált rá, akkor megcsinálja ma a pszichológusnál az időpontját és egy későbbi időpontban az orvosi beszélgetést. 
Mosolygás, viszlát. 

Csajszink nem kívánja a pszichológussal sem a beszélgetést, mint kiderült, eleve az volt a baja, hogy az két óra és ez így együtt túl sok idő, meg amúgy nem annyira nagyon akart hozzánk járni már eleve sem, múlt héten hagyta ott az ekte szőke norvég pszichológust is, szóval a páciens egyáltalán nem rasszista, csak borderline. De én amúgy ezeknél már nem tudom, most beszólt nekem ez az ápolónő vagy sem? Tök együttérzően mondta. Ugyanakkor már maga a gondolatmenet is, hogy nyilván az a baj, hogy nem vagyok norvég. Még csak félre sem értettük egymást a beteggel, nem volt rá idő. Mióta merül fel, hogy ajtócsapkodva kirohansz az orvostól, mert az külföldi? Én amúgy tök rasszista és előítéletes tudok lenni, észreveszem magamon és küzdök is ellene, de például esküszöm, nem merült fel bennem problémaként, amikor otthon ránézésre és a neve alapján arab volt a gyermekradiológus (amúgy a város talán legjobb gyermekradiológusa és kiváló ember). Nem jutott eszembe, hogy az baj. 

És akkor közben van néhány állandó páciensem, az egyiket pont azért vállaltam el, mert kiakadtam, amikor elolvastam, hogy 10 hónapja bolyong a rendszerben különféle diagnózisokkal érdemi segítség nélkül, és megkérdeztem a csoportvezetőnket, hogy mit gondol, aki azt mondta, hogy vállaljam el bátran és ne parázzak azon, hogy töröm a norvégot, a pszichoterápia jelentős része a nonverbális térben zajlik. Úgyhogy csináljuk a csajjal most asszem 8. hete a sématerápiát önegyüttérzéssel, belső kritikussal, és a Scott Kelloggtól tanult székes módszerrel, én töröm a norvégot, rosszul ragozok és néha nem jut eszembe egy szó, ő meg szépen gyógyul. 

Amúgy tiszta ideg vagyok már attól, hogy idegen nyelvi környezetben vagyok és ez a kettősség, hogy jó vagyok valamiben, de mégsem vagyok jó. Nem lehet rendesen pszichoterápiát csinálni középfokú nyelvtudással, én akarom használni a szavak árnyalatait is. Én egyáltalán nem sejtettem, hogy itt majd két hónap után pszichoterápiákat fogok csinálni, azt hittem, most tíz évig húzgálom tovább a Xanaxokat a lázlapon, aztán majd talán egyszer pszichoterápiázok. És az is megdöbbentő, hogy nem csinálok rossz pszichoterápiát a kb. középfokú nyelvtudásommal, mert azt azért le tudom mérni a betegeken, hogy használ-e nekik vagy sem, amit művelünk. Igazából sokkal nehezebbnek érzem, amikor a rendszerben kell eligazodni, most volt pl. egy meeting, ahol az akut osztály, a krónikus osztály, meg mi, az ambulancia személyzete vitatott meg egy pácienst, az akut osztályosok ráadásul skype-on csatlakoztak, rettenetesen frusztráló volt, a felét értettem. Meg van egy másik, összetett testi és lelki bajokkal megáldott betegem, akivel kapcsolatban telefonálgatnom kell általam ismeretlen osztályok általam ismeretlen orvosainak norvégul, ez is nagyon para. 

Bár a múltkor felhívott egy háziorvos, hogy itt van nála egy hozzánk járó beteg és szerinte beállítana neki mirtazapint, mit szólok és egyáltalán hogy kell, elmagyaráztam neki, közben nem jutott eszembe egy szó és mondtam, hogy bocs, nem beszélem tökéletesen a norvégot, mire röhögött és mondta, hogy ne aggódjak, ő sem. 

You ought to see to your girl. She made you a dress looks like you bought it in a store

Ruhákról lesz szó. Belefutottam egy kapszularuhatár-kihívásba, úgyhogy kíváncsi lettem és megszámoltam a rendelkezésemre álló ruháimat és úgy érzem, máris teljesítettem. Persze, vannak még ruháim Budapesten és Sopronban is, de azokhoz éppenséggel nincs hozzáférésem, gondolom, akkor nem számítanak? A kihívás az, hogy 33 ruhadarabot hord a csaj egy szezonban, 3 hónapig, nyáron. Nekem 40 db ruhám van és azokat hordom március 6 óta, ami kb. három hónapja volt, de ezalatt itt Norvégiában volt tél (konkrétan hóembert építettünk márciusban), tavasz, és a múlt héten nyár is, amikor rövidujjúban már megdöglesz, kenni kell az 50 faktort és a bátrabbak fürödtek a tengerben. (Mármint a bátrabb norvégok. Mivel 15 fokos.) És napoztam bikiniben a teraszon. Tehát hóemberépítéstől bikinibennapozásig nem beszélhetünk szerintem egy szezonról. 

A ruháim felsorolása nyilván a világon senki számára nem érdekes vagy tanulságos rajtam kívül, de én kedvet kaptam hozzá, úgyhogy ez következik. Valamelyest rendszerben, de nem teljesen. Pár darabot már itt vettem vagy kaptam, többi otthonról jött, ezeket is jelzem.  

Otthoni és pizsi

1. szürke melegítőnadrág, h&m, Norvégia
2. kék itthoni póló, h&m, Norvégia
3. barackszínű itthoni póló, turi, Norvégia
4. szürke hosszú ujjú nyúlott modál felső, turi, Bp. 
5. szürke sopronos (1277) póló, Kultúrpresszó, Sopron
6. fekete bélelt leggings, turi, Bp. 
7. kockás pizsamanadrág, Womens Secret asszem, Bp. 
8. kék 3/4-es fitnessnadrág, turi, Bp. 
9. moominos pizsamanadrág, Mónitól kaptam itt, amikor sírtam, hogy nincs elég ruhám

Utcai, beleértve sportos, dolgozós, kirándulós, minden évszak

    10. fehér 3/4 ujjú pulcsi, Mónitól
    11. piros merinó kötött kardigán, turi, Bp. 
    12. hosszú szürke kötött kapucnis pulóver, 2 éve vettem Bergenben
    13. zöld pamut 3/4 ujjú felső, anyukám barátnője, Berni adta ingyen
     14. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     15. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     16. fekete rövidujjú pamut póló, Orsay, Bp. 
     17. fekete rövidujjú kávébabból készült ökotudatos póló, Stormberg, Norvégia
     18. piros rövidujjú hosszú pulóver, turi, Bp. 
     19. zöld Paul & Joe merinó 3/4 ujjú felső, turi, Bp. 
     20. Serenity póló, Redbubble
     21. rövid fekete kasmír pulóver, turi, Bp. 
     22. hosszú, barna, nyulas kasmír pulóver, turi, Bp. 
     23. világoskék 3/4 ujjú kasmír felső, turi, Bp. 
     24. piros-szürke csíkos M&S hosszú pulóver, turi, Bp., annyit hordtam itt, hogy már rá sem bírok nézni
     25. piros futófelső, Stormberg, Norvégia, nem futok, de kiránduláshoz remek
     26. sötétzöld Burberry kardigán, turi, Bp. 
     27. téglapiros len blúz, H&M, Norvégia, tegnapelőtt vettem
     28. kék hosszú ujjú felső kávébabból, öko, Stormberg, Norvégia
     29. Nevertheless she persisted - feliratú póló, Redbubble
     30. fehér blúz, itt vettem a plázában leárazva, mert volt rajta egy folt, szerencsére kijött, Norvégia
     31. kék-fehér virágmintás pamut nyári felső, turi, Norvégia
     32. sötétkék V-nyakú pulóver, Mónitól
     33. fekete-rózsaszín virágmintás szoknya, turi, Bp. 
     34. Icebreaker merino leggings, húgomtól kaptam szülinapomra
     35. piros bársony nadrág, turi, Bp. 
     36. szürke rózsamintás legging, Mónitól kaptam
     37. klasszikus kék farmer, amit kb. 6 éve vettem leárazva Sopronban 1400 Ft-ért, legjobb befektetés volt ever

Úgynevezett melegruha

     38. türkizkék szélálló-vízálló technikai dzseki, turi (remixshop), Bp. 
     39. szürke kicipzározható bélésű télikabát, North Face, Bp. 
     40. nagyonmeleg cipzáros-kapucnis Geographical Norway pulóver, Bp-en vettem tavaly nyáron leárazva

Ruhák, amiket nem számoltam bele a 40-be, mert ugyan itt vannak, de nem hordtam őket az elmúlt 3 hónapban. Némelyikre még adódhat alkalom, másokat vissza-vagy továbbadok majd. 

1. terrakottaszínű ún. "állásinterjús" egyberuha, ruhacserén kaptam, szeretem, de nem volt rá alkalom
2. szürke-fehér virágmintás egyberuha, turi, Bp., nem volt hozzá kedvem
3. fekete itthoni nadrág, Mónitól kaptam, nem kényelmes anyag
4. barna gyapjú felső Mónitól kaptam, nem kényelmes anyag
5. szürke itthoni felső Mónitól, mégis kicsi rám
6. szürke Levis farmer, turi, Bp., sajnos kihíztam  
7. fekete-kék téli szoknya, Bp., turi, első itt töltött napon elszakadt és nem volt kedvem megvarrni

Cipők, mert akkor már csináljuk rendesen: 

     1. fekete Ugg csizma, az utolsó téli napok egyikén elromlott a cipzárja, ajánljatok susztert Sandefjordban
     2. fekete North Face túracipő, minden nap az van rajtam
     3. fekete Josef Seibel szép bőrcipő, egyszer sem volt rajtam
     4. türkiz benti papucs, ezt se nagyon hordom

Fehérnemű, fürdőruha, sapka, sál, táska: 

- 3 db melltartó
- 3 db szürke harisnya, ebből egy kasmírblend, egy pedig a Viviree robotos harisnyám, amihez nem hoztam passzoló ruhát és megőrülök már, hogy nincs mivel felvennem
- kb. 5 db pántos alsótrikó
- remek fekete bikini, ruhacserén örököltem Zsuzsi húgától, miután neki megváltozott a mellmérete
- zoknik
- bugyik
- egy pár fekete kötött kesztyű
- szürke kötött sapka, H&M, Norvégia, mert eljöttem sapka nélkül
- merinó csősál, Mountex, Bp.
- kasmír kockás Burberry sál, Bp., Mónitól turiból
- piros vízálló Fjallraven hátizsák, de nem az a kocka alakú, ami mindenkinek van, hanem jobb

Dolgok, amiket biztosan fogok vásárolni pár héten belül:

- sötétszürke Stormberg egyberuha, mert durván le van árazva, tök jó anyagból van és végre felvehetném hozzá a robotos Viviree harisnyámat!!!
- valami semmi extra nyári nadrág, amiben lehet járni dolgozni melegben és lehetőleg nem kell vasalni, mivel vasalóm nincs
- szandál. Itt a Josef Seibel zárt orrú, de nyitott sarkú bőrcipő és a valamilyen sportmárkás túraszandál között ingadozom, mert előbbi szebb, de drága, és mivel gyalog járok dolgozni terepen (erdőben is), hamar elrongyolódna, és a túraszandál sok gyaloglásnál kényelmesebb is. És akkor vissza is jutottunk az eredeti problémához, mert van Budapesten egy ilyen Josef Seibel cipőm (kicsit mondjuk kopottas már), és egy remek secondhand Karrimor túraszandálom is a Csórából. Csak olyan hülyeségnek tűnik elküldetni egy vagyonért postán a 2000 Ft-ért vásárolt túraszandált 5x annyiért, úgy, hogy 4-6 hét alatt ér ide bármi Magyarországról, addigra vége is a nyárnak.   

További dilemmák

Érdekes lenne tudni, mennyi ruhám van a Magyarországon hagyottakkal együtt, mert egyébként úgy sincs sok, de számot nem tudnék mondani. Általában jó minőségű secondhandet vásárolok, és olyan ruháim vannak, amiket szeretek, személyesen ismerek és van történetük. ("Ez volt rajtam, amikor"). Amiket valamiért nem szeretek, azokat elcserélem ruhacserén, az ottani maradékokat meg Zsuzsi továbbadja a különféle rászorulóknak. A komplett nyári ruhatáram jelen pillanatban Bp-en dekkol, és sokat dilemmáztam azon, hogy postán utánam küldessem-e vagy se, de nem jutok dűlőre. Ott van például a cicás táskám, imádom, szuper nyári táska, a stílusom és elpusztíthatatlan, 1500 Ft-ért vettem secondhandben, szóval értéke csupán eszmei. Elküldessem 10 ezer Ft-ért azzal, hogy rengeteg idő, mire ideér, és mi van, ha elveszik a postán? Elküldessem 60 ezer Ft-ért DHL-lel, akkor nem veszik el és jövő héten itt lesz? Váljak képessé a cicás táskám nélkül élni? És persze, nem lehet tudni, hogy tudunk-e hazamenni a szabim alatt, július-augusztusban, vagy éppen hogy áll majd akkor az apokalipszis. 

A ruhavásárlással is bajom van itt, úgy is, mint: nem tetszik semmi. Vettem eddig asszem 3 db-ot H&M-ben, ebből kettő itthoni, meg 2 db-ot Stormbergben, azok jók, de az egy sportmárka. Most én ahhoz vagyok szokva, hogy selymet, kasmírt, Guccit és Burberry-t vásárolok a turkálóban (= Háda, Cream, ritkán Remixshop vagy Vatera) 1-2 ezer Ft-okért, nem pedig műszálas fast fashiont, szóval egyszerre vagyok sznob és spúr is. Otthon kb. tíz éve nem vettem semmit H&M-ben, itt rákényszerültem sajnos, mert arra volt pénzem és csak az volt nyitva a karantén alatt. Az én ruhavásárlási szokásaimnak a norvég piac nem igazán felel meg, mert itt van a fast fashion meg a sportcuccok, és az itteni second handben is fast fashion van meg sportcuccok. Persze, ökotudatosság és pénztárca szempontjából az is remek, ha az új H&M helyett használt H&M-et vásárolok, de annak nem az az eredménye, hogy kevés, jó minőségű ruhám lesz, amiket személyesen ismerek és szeretek. Tegyük hozzá, hogy egy kisvárosban lakom, lehet, hogy Osloban jobb turkálók vannak, sőt, elvileg még az is lehet, hogy a kisvárosunkban is van jó, mert kettő is van, amibe még sosem jutottam el, mivel csak munkaidőben vannak nyitva. De túl nagy reményeket nem fűznék hozzájuk. Mondjuk túraszandált biztos lehet találni. 

These are better than the Cambersons' berries

Mostanra már kicsit megelégeltem, hogy semmi más nincs az interneten, csak a koronavírus, hol hányan haltak meg, viselj-e maszkot, mivel töltsd az időt a karanténban, kovász, gazdasági összeomlás jön, idegesítő álvidám lánclevelek. Úgy, hogy én tényleg szeretném követni a híreket, de két hírkövetés között jó lenne néha valami másról is olvasni. Régebben mi szokott történni a világban? Egyáltalán, én mivel töltöttem az időmet régebben? Különben Norvégiáról meg kajákról fogok írni ebben a bejegyzésben, ez csak egy kis kitérő. 

Szóval van egy csaj az osztályon, ahol dolgozom, aki félállásban pszichológus gyakornok, norvég, idevalósi, de azon a magyar egyetemen tanult, ahol én is tanítottam, és ezért szeret velem Budapestről meg az ottani kedvenc helyeiről beszélgetni. Ő lelkesedik (fürdők! Palatinus!), én finnyogok (annyian vannak, mint a hetes buszon, basszus). A múltkor kérdezte, milyen magyar kaja hiányzik nekem, mert neki hiányzott Budapesten pár norvég étel, pl. a "rendes" húsgolyó (marhahúsból, mint az ikeás), meg a kenyér (ezt nem részletezte). Mondtam, hogy nekem a kávé, mert én a presszókávét szeretem meleg tejjel, itt meg filterkávét isznak hosszú kávé formájában üresen. Igen, tehetnék bele tejet a munkahelyemen is a hűtőből, de az americano hideg tejjel még rosszabb, mint anélkül. Itthon, a lakásunkban is filteres kávéfőző van, úgyhogy azt iszunk. Azt mondta a Móni, hogy meg lehet szokni és megszeretni a filterkávét, különösen, ha jó fajta kávéból van, úgyhogy eleinte úgy gondoltam, erre játszom és megszokom majd. Végül is megszoktam a tejallergiás Lány szoptatása alatt a növényi tejeket is, és pár hónap után már hittel állítottam, hogy a rizstejes-mandulatejes latte valós alternatívája a rendesnek, és a vegán sajtok se rosszak meg a rizstejszín, mígnem két év után megkóstoltam valami tehéntej-terméket, és rádöbbentem, hogy az elmúlt két évemet hazugságban éltem le. 

Szóval lehet, hogy a kávét megszokom, de valószínűbb, hogy veszek egy rendes kávéfőzőt itthonra. El kellett volna hozni legalább a Szarvasit. 

Ezen a héten elkezdtek hiányozni további dolgok, mint például a torma, állítólag lehet itt kapni valami tubusost, de nem találtam meg, a rendes üveges, neadjisten friss reszelt torma azonban nincs. Van viszont medvehagyma, most van szezonja, csak nem volt kedvem 25 km-t gyalogolni a lelőhelyhez. Nincs tojásfesték, nem baj, befestettem sima dr. Oetker ételfestékkel a főtt tojást. Nincs levesgyöngy meg betűtészta meg semmilyen levestészta, sem zacskós grízgombócleves, ezeket mondjuk én nem hiányolom, de a gyerekek nagyon, úgyhogy grízgombócot készítek itthon. Betűtésztának inkább nem állok neki, ha nem gond. A férjemnek a "rendes" szárazkolbász és szalonna hiányzik. Nekem hiányzik a császárzsömle, és természetesen összességében hiányzik Józsi A Pék, kakaóscsigástól, túrósbatyustól, rozskenyerestől. Nem, még nem szeretnék kovászt nevelni, elolvastam a neten, hogy kell, és én még nem jutottam a tudatosság megfelelően magas szintjére ehhez. Hiányzik, hogy nem lehet darált diót-mandulát kapni és nincs darálóm, és az is, hogy nem lehet rendes süteményt kapni, csak, ha megsütöm magamnak. Mondjuk nem próbáltam még ki a városi cukrászdát, mert koronavírus, de eddig az a benyomásom alakult ki a norvégokról, hogy a gumicukor és a táblacsoki megy édességfronton. Mondjuk a Kvikklunsj-t kedvelem (egyik nemzeti csokijuk, olyan, mint a KitKat.) Hiányoznak továbbá a Silicomart sütőformáim, amik már nem fértek be, és a keksz- és pogácsaszaggatóink, tegnapelőtt egy széles szájú PET-palackkal szaggattam a pogácsát. 

Az is hiányzik, hogy itt mi főzünk itthon, az ebéd a kórházban szendvics (délben esznek szendvicset és este, otthon meleg ételt) (de azt sem cifrázzák túl sztem), és bár létezik étterem meg kajarendelés, de lényegesen kevesebb fajta és sokkal drágább. Nincs az, mint otthon, hogy sokféle étterem átlagember számára elérhető áron. Jó, mondjuk itt egy kisvárosban lakunk. Mindenki tanácsolja, hogy török vagy lengyel boltban vásároljak, de a net szerint az itt nincs, szerencsére Ázsia Bolt mondjuk van, és van benne ugyanaz a kimchi-s fagyasztott húsostáska, mint a Nagycsarnok melletti Ázsia Boltban, meg amúgy is kedvelem, mert nem jellemző rá a norvég élelmiszerboltokban tapasztalható rendezett ingerszegénység, hanem egymás hegyén-hátán hömbölögnek összevissza az egzotikus mindenfélék. 

Ami a norvég ételeket illeti, sajnos a pizzát eleve sem nagyon szeretem, a fagyasztott pizzát meg egyáltalán nem; a fiskekake-t, ami nagy haltartalmú halfasírt, szeretem, a lefsét (burgonyás tésztából készült palacsinta, készen lehet venni) nem szeretem és meglepetésemre a gyerekek sincsenek oda érte, a kardamomos meg fahéjas édes zsömlét szeretem, a gumicukrot utálom, a májkrémet szeretem, a barnasajtot kibírom. Az áfonya a boltban finom és arányaiban nem olyan drága, mint otthon. Amit nagyon szeretek még, hogy túrót kivéve van minden tejtermék (tejföl, kefir, joghurtok meg ezek), és az olcsó sajt sokkal finomabb, mint otthon az olcsó sajt, szóval hiányzik a kínálatból a sajt néven árult guminyesedék pálmazsírral. Valamelyik nap meg vettem dobozos fagyit, a puccosabbnak kinézőekből, és a pisztáciának annyira semmilyen íze nem volt, hogy egy pillanatra megijedtem, hogy elkaptam a koronavírust és elvesztettem az ízérzékelésemet, de nem. 

Szóval nem hiányzik "a magyar kaja", vagy különösebben valamelyik konkrét magyar kaja, de hiányzik a kínálat gazdagsága és az étkezéshez kötődő sok örömforrás és élvezkedés. Hiányzik a piac, a pékség, a luxuscukrászda, a kerti gyümölcs, a szusi házhozszállítás, a specialty kávézó. Eddig nem hiányzott a túrós rétes, de most, hogy eszembe jutott a Harrerban a túrós papucs, most elkezdett hiányozni. De szerencsére sütöttem répatortát, jobb, mint a semmi. 

What you gonna do in that rig? Flounce around the engine room?

Amikor még Budapesten csomagoltunk (plusz orvoshoz hurcoltuk a lázas Lányt, próbáltuk lefoglalni a felpörgött Fiút, meg védjem még meg a szakdogámat is), az úgy ment, hogy 4 darab, 20 kg-os bőröndöt vittünk, és mindegyikbe tettünk ruhákat is és más dolgokat is. Az első bőröndbe kerültek a konyhaeszközök és a Lány ruhái, nagyjából az összes. A másodikba a fürdőszobai holmik és a Fiú ruhái, nagyjából az összes. A férjem a sajátjába bepakolt ilyen-olyan kütyüket meg a saját ruháit. Végül pedig jöttem én, beraktam a bőröndömbe, amit még szükségesnek ítéltem a háztartásból, gyógyszerek, valamelyik gyereknek az esőruhája, ami most került elő, megmégez, megmégaz, míg végül betettem két nadrágot, négy pulóvert meg három pólót és nagyjából be is telt a bőrönd és elértük a súlyhatárt. (És csak ezután találtuk ki, hogy hozzuk a szalonnát és a birssajtot is!)

Itt két lehetőség merült fel. Kipakoljuk és újrapakoljuk a már bepakolt bőröndöket. Ez logisztikailag lehetetlennek tűnt. A másik, hogy jó, akkor nem hozom magammal ikonikus rókás polármackónadrágomat, sem a cicástáskát, sem a Wellensteyn széldzsekit, hiszen ahhoz itt még úgyis hideg van, és májusban a férjem majd szépen hazaugrik érte. És Norvégiában is lehet venni ruhákat, majd ha valami nagyon kell, veszek itt. 

Normális körülmények között utcai ruhában dolgozunk a kórházban, de most a koronavírus miatt fehér kórházi nadrágot és felsőt kaptunk, ezekbe kell átöltözni reggelente. Így aztán simán tudok egy hónapja ugyanabban a Húgomtól kapott Icebreaker merinó leggingsben és ugyanabban a csíkos pulcsiban járni, alatta váltogatom a 3 db fekete rövid ujjú pólómat. Utóbbiak sajnos egyik sem merinó, úgyhogy mindig ki kell őket mosni. Kapszularuhatár level 1000. Ráadásul csak egy db pizsamanadrágot hoztam, és azt itt utálom, mert túl tág a szára és éjjel felcsúszik és pont fázik a lábszáram, és a dereka is nyúlott. Ezt a mai napon elégeltem meg és arra jutottam, hogy alapvető szükségletem egy normális pzsamanadrág, illetve az is, hogy ne kelljen az egyetlen meglévőt reggel mosni és a radiátoron szárogatni, hogy estére felvehessem, valamint nagyon szépen laposodik itt Norvégiában a Görbe, épp ma délután jelentette be a miniszterelnökasszony, hogy két hét múlva fokozatosan kezdik feloldani a korlátozásokat, és ezért bementem a H und M-be, ajtóban kézfertőtlenítés, szépen távolságot tartottam mindenkitől, nem tapiztam össze ezer dolgot, és gyorsan vettem egy pizsamanadrágot. (És egy felsőt.) 

Itt szeretném elmondani, hogy biztosan a fizikai valóságban történő emberi kontaktusok is nagyon fontosak, és egy ponton bizonyára nekem is hiányozni kezd majd, hogy nem borozunk már többet a gangon nem cseveghetek a többi játszótéri anyukával nem békávézhatok nincs szülői értekezlet nem beszélhetem meg a Luciával személyesen a kocsmában, hogy mit írunk majd a blogunkba, egyelőre azonban rettenetesen nagyon nagyon hiányzik, hogy ruhákat próbálgathassak fel, amiket aztán nem veszek meg. 

Jó, nem feltétlenül a H und M-ben, de csak az volt nyitva. 

Végtelen önfegyelemmel azonban érintésmentesen fizettem a kártyámmal és kifelé is kentem egy kis fertőtlenítő trutyit a kezemre. Ha ennek vége lesz, napokat fogok ruhapróbálgatással tölteni.

A másik problémám a növény. Eleve a kertészet 5 km-re van innen, bár jár busz, de ugye indokolatlanul nem tömegközlekedünk, és a szobanövény / terasznövény feltehetően nem létszükséglet. Csak az a baj, hogy akarok egy citromfát. És a kertészet 3500 nm, csak lehet tartani a 2 métert? Eleve külön idősávban mehetnek a rizikócsoportba tartozók. A növényeket pedig úgysem tapizzuk össze, nem? Ha veszek kesztyűt meg szájmaszkot? Dehát hogyan lakhatnék olyan lakásban, ahol nincsenek növények? Jó, kint van mindjárt a ház előtt egy szántóföld meg kétszázezer fa, és a teraszra is vettem kicsike nárciszt az élelmiszerboltban, amikor tejért voltam. De citromfa nem volt a kisboltban. Itt imádna a citromfa, és mutogathatnám a szociális médiában, hogy milyen szép citromfát nevelek Norvégiában. Gyalogolok-e napokon belül 10 km-t egy citromfáért, vagy kibírom még egy-két hétig? Meglátjuk. 

És hiányzik a robotporszívóm is. 

Visszatérve a ruhákra, a tumblr-n láttam egy videót (vagy gif volt?), amin Naomi Campbell végigmegy a kifutón egy hát nélküli fekete selyemruhában, szóval olyasmire gondolok. Jól mutatna a piros hátizsákommal és a fekete túracipőmmel. Most miért, lehet, hogy tényleg. 

You can't take the sky from me

Mindenki, akivel beszélek, megdicsér, hogy milyen jól viselem ezt a nagyon nehéz helyzetet, hogy tudniillik az apokalipszis kellős közepén költöztem családostól egy idegen országba, és milyen jó, hogy ilyen optimista vagyok és tudom úgy látni, hogy félig tele a pohár. De igazából nem ez van, mármint nem kitartok a nehéz helyzetben is, hanem jól vagyok. Jobban vagyok, mint mondjuk tavaly novemberben Budapesten. 

Ennek szerintem legnagyobb részben az az oka, hogy a nappaliban a kanapéról egy hatalmas mezőt, plusz az eget látom látványos felhőkkel és naplementével, a munkahelyen a szobám ablaka egy erdőre néz, a nővérszoba ablaka egy tóra, valamint hogy amikor kinézek a meetingek soran az ablakon, cinkék ugralnak fenyőágakon.

Kb. 2 km-re lakunk a munkahelyemtől, gyalog jövök, mert tömegközlekedés nincs, autónk meg nincs, általában huvös, de szélcsendes és napsutéses idő van (mondjuk tegnap esett ilyen hódara tiz percig, szivbajt is kaptam, hogy ez meg mi), lejövök egy dombról, gyönyöruek a fények es 1 db kukásautót es 1 db kutyasétáltató nőt kivéve senki sem járkál az utcán, elmegyek a tenger (kikötő) mellett, majd felcaplatok egy másik, jó meredek és részben erdővel boritott dombra, ahol dolgozom. Amugy hogyan birtam elviselni évtizedekig a reggelente 45 perc BKV-t? Ki tudja.

Több pszichiátertől is hallottam, hogy míg az ún. normálisak rosszabbul, addig a betegeink ugyanúgy vagy jobban vannak most így a katasztrófában. Ezt elég könnyű megmagyarázni, gyakorló szorongóként sajátélményből adom egyből. Világéletemben többnyire megvolt az az érzésem, hogy Valami Nagy Baj Van, nem tudom, mi az és honnan jön, de rossz és veszélyes. Az rossz érzés, hogy Valami Nagy Baj van, de nem tudod, mi, és mikor és honnan fog lecsapni és mit tehetsz. Most meg tudom, mi, és amit tehetek, azt úgyis tudjátok már a Győrffy Páltól. Itt a norvég kisvárosunkban mindenki csinálja is, gumikesztyű, kézfertőtlenítő kitéve a kisboltban, szépen kerülgetjük egymást azzal a két emberrel, aki esetleg rajtam kívül pont ott van, a munkahelyen az egy métert tartjuk, régebben utcaiban dolgoztak az osztályon, most kaptunk kórházi ruhát, hordjuk, más emberekkel nem találkozunk. 

A norvégok, akikkel beszélgettem, vagy aggódnak, vagy nem, de akik aggódnak sem beszélnek erről egyfolytában. Az egyik adminisztrátor csak a gazdaságért aggódik nagyon, a másik a szívbeteg anyósáért. Az osztályon, ahol dolgozom, kettőből két orvos karanténban van, mert együtt voltak egy megbeszélésen egy másikkal, aki koronavírus pozitív lett, plusz az amúgy krónikus osztály most akuttá változott, így aztán van egy kis káosz, dehát azért láttam én már ennél nagyobb káoszt odahaza. 

Ami engem illet, egy krónikus pszichoterápiás osztályra jöttem, ahol 4 hónapig vannak a páciensek, és Frida, a másik orvos fog betanítani. Mire ideértem, Frida otthoni karanténba került, meg a rezidens csaj is, a pácienseket hazaküldték, de bevállalta az osztály, hogy cserébe hasonló diagnózisú, szubakut betegeket lát el, így a jól bevált kis rendszer most nem létezik, a másik épületben lévő járóbetegellátásból jönnek át kölcsönbe orvosok, meg vagyok én, aki félig értem a nyelvet, nem ismerem a számítógépes rendszert, sem a norvég pszichiátriai ellátást úgy általában. Hát nem mondom, hogy jó érzés az inkompetens, ügyefogyott külföldi asszonynak lenni a káosz közepén, de tudom, hogy csak idő kérdése, hogy megint én legyek az, aki mindent jobban tud. Most Tibi bá' tanácsát követem a tavalyi sífutó tanfolyamról, aki azt mondta: "gyűjtsd a kilométereket", vagyis tegyél bele sok órát az akármibe, és akkor egy idő után menni fog. Úgyhogy amit lehet, elmagyaráztatok magamnak, egyébként pedig napi 8 órában norvégul beszélnek körülöttem. A többi a neuroplaszticitás dolga. 

Psychic, though? That sounds like something out of science fiction.*

Szóval volt az, amikor 2005-ben voltunk Thaiföldön, és egy templomban meg lehetett csináltatni a horoszkópodat őszhajú thai asztrológusokkal. Azt mondta nekem a bácsi, hogy a mostani (akkori) időszak a munkámról szól, specifikált egy pár éves időintervallumot, amikor ideális lenne férjhez mennem (sikerült akkor), aztán 34-36 éves koromtól a család válik fontossá (35 voltam, amikor született a Lány), nagyjából 83-88 évig fogok élni attól függően, hogy leszokom-e a dohányzásról, szerencsés számom a 3, ne viseljek rózsaszínt, valamint hogy 44-46 éves korom körül messzire fogok költözni, másik országba, és ezt nehézségek, szomorú dolgok övezik / segítik elő. Ezt a költözést a férjemnek is elmondta kb. ugyanígy. Így aztán 15 éve folyamatosan azon aggódom üres óráimban, hogy miféle nehézségek, szomorú dolgok közepette költözöm messzire hazámtól, és hogy az vajon valami személyes dolog lesz vagy az egész országot / világot érintő dolog, hát most talán választ kaptunk. 

Nem, nem gondolom, hogy a thai asztrológusbácsi jóslataira bármilyen természettudományos vagy másmilyen  magyarázat lenne, és azt sem gondolom, hogy a jóslás az egy valid dolog, csupán szeretek szimbólumokkal eljátszani. Szerintem nem kell teljesen kizárnunk a világképünkből a mágikus gondolkodást, hiszen évezredekig mágikusan gondolkodott az emberiség, hanem a helyén kell kezelni, a természettudományokkal nem szembeállítva és nem azok helyett, hanem külön entitásként. Megfér. Én simán jártam a meddőségi ambulanciára, adtam magamnak a szurikat és közben elmentem volna a sámánhoz, csak a férjem nem akart sámánhoz jönni. 

Egyébként kicsit rosszul érzem magam attól, hogy itt a saját személyes kis életemmel vagyok elfoglalva és a fő problémám, hogy pénteken megint átküldtek a nagy kórházba a másik városba ügyintézni, aminek a felét sikerült csak elintézni, mert az a néni máshogy tudta, miközben járványkrízis van és a magyar egészségügyben dolgozók személyes biztonságukat kockáztatva küzdenek. Azt hiszem, ha nem lennének gyerekeim, akkor komolyabban elgondolkodnék rajta, hogy hol a helyem, de így egészen más (ott vagyok a legjobb helyen, ahol a gyerekeim a legnagyobb biztonságban vannak, ennyi). Így is gondolkodom azon, hogyan segíthetnék az otthoniakon, egyelőre pénzzel nem nagyon, mert még nincs fizetésem itt, oké, tudok online tortát rendelni a nagypapám születésnapjára, de kb. ennyi jut eszembe. 

Egyébként meg én is szeretném tudni, meddig fogunk még így élni, és hogyan fogunk utána? Sajnos erről egyáltalán nem mondott részleteket a jós. 

*- We live in a spaceship, dear. 
- So? 

I'm a leaf on the wind

Egészen fel voltam villanyozva egyébként a házi karanténünk miatt, kezdjük ott, hogy még sose voltam karanténban, cool. Másrészt esküszöm, hogy soha az életben, na jó, felnőtt életemben nem töltöttem el egy hetet úgy, hogy egyáltalán semmit de semmit se semmit sem vásároltam, és mekkora kihívás már ez! Csak hát 4 nap után már látszott, hogy kevés lesz a tej, és most vagy tej nélkül iszom a kávét, vagy kakaó nélkül marad a gyerek, és közben a norvég híroldalakon elmagyarázták, hogy ha házi karanténban vagy, akkor semmi szín alatt nem mehetsz kávézóba vagy cukrászdába, és lehetőleg ne menj boltba se, de ha elfogynak az alapvető élelmiszerek és nincs senki, aki bevásárolhatna neked, akkor, de csakis akkor elmehetsz a boltba olyankor, amikor nincsenek sokan, és minimum 1 méterre állsz mindenki mástól, de inkább kettő. Úgyhogy a férjem elment a kisboltba tejért, így nem tudunk felmutatni egy vásárlásmentes hetet. 

Közben hétfő reggel lemondta az adóhivatal a pénteki időpontomat, amikor ideiglenes számot kellett volna kérnem, bár már kértem állandót, mivel a hivatalban szünetel a személyes ügyintézés a vírus miatt. Mostantól senki nem megy sehova, állandó számot nem lehet kérni, ideiglenes számot pedig a munkáltatód tud neked igényelni. Ezt megírtam hétfő reggel a munkáltatómnak, konkrétan a kórház összes pszichiátriáit összefogó főnéninek, a közvetlen főnökömnek, és a HR-esnek, aki még soha sehogyan nem kommunikált velem, csak benne szokott lenni a címzettek között a levelezésekben. 

Erre nem válaszoltak kedd délutánig, addigra lezárták a norvégok a határokat is, és minden hivatalos honlapra kiírták, hogy aki nem norvég, az húzzon haza az országába, na jó, ha EU-országbeli és itt dolgozik, akkor ő meg a családja maradhat, így megúsztuk, hogy hazaküldjenek, de ekkor volt az, hogy irracionálisan és minden ok nélkül megijedtem, hogy hazaküldenek. A közvetlen főnököm még pénteken azt mondta, hétfőn felhív és megbeszéljük a továbbiakat, ő se hívott kedd délutánig. Jó, értem, hogy más dolguk is van, mint velem foglalkozni, de eleve az egész fogadtatás a kórházamba az adminisztratív félreértések miatt elég rosszul sikerült, plusz koronavírus-okozta határlezárások, amúgy is próbaidőn vagyok, bármikor elküldhetnek, esik az olaj ára, a norvég gazdaság összeomlik, mehetünk vissza a balettba ugrálni. 

Úgyhogy írtam egy teljesen normális emailt most csak a két, kisebb és nagyobb főnökömnek címezve, hogy kicsit így információhiányban érzem magam, és légyszi írják meg, mi a következő lépés, kérnek-e nekem ők számot vagy megvárjuk az állandó számot, van-e nekem teendőm vagy nincs. Visszaírt a főnököm, hogy nyugodjak le, az ügyemmel foglalkozva van, csütürtökön majd megírja, hova menjek pénteken, és mindjárt küld egy könyvet az osztályon alkalmazott pszichoterápiás módszerről, ami egy harmadik generációs kognitív viselkedésterápia, csakhogy sose hallottam róla, pedig ezt tanítom egyetemen. Lett is hamarosan a postaládánkban egy könyv (mármint igazi, fizikailag könyv), hát le vagyok nyűgözve, ez egy olyan harmadik generációs kognitív viselkedésterápia, ami az egzisztenciális analízis (Yalom és mtsai) alapelvein nyugszik és olyan pácienseknek találták ki, akiknek ezer diagnózisuk van és egy tonna gyógyszert szednek már hatástalanul és ezidáig terápiarezisztensnek hívtuk őket, de majd most. Megnéztem a módszerről a neten egy angol nyelvű diasort is, mutatom a kedvencemet. 

BET = basal eksponering terapi (basal exposure therapy)

Hát nem én is mindig ezt mondom? Most én ettől viccen kívül nagyon boldog vagyok, mert azt hittem, majd unalmas sima CBT-t (klasszikus kognitív viselkedésterápia) kell majd itt csinálnom és maximum a tengerpart, az erdő, a magas fizetés, a friss lazac és a működő demokrácia fog kompenzálni azért, hogy szétunom magam, nade ez izgalmas és tetszik és passzol a világnézetembe. És semmi kifogásom nincs az ellen, hogy súlyos borderline-okkal és/vagy pszichotikusokkal és/vagy hangulatzavarosokkal és/vagy poszttraumás stressz zavarosokkal foglalkozzak, bírom a súlyost. A demenciát meg az addiktológiát nem szeretem, a többi jöhet. 

Egy pszichoterápiás szakkönyvet olvasok norvég nyelven, basszus. Annyira hálás vagyok a norvégtanárunknak (és természetesen a macskáinak). 

Ma meg kaptam egy emailt egy ismeretlen névtől a kórházamból, hogy a személyi számokkal való bénázás miatt, bár 12-én van fizetés, én nem kaptam március 12-én fizetést, de még március során fognak küldeni, mivel nincs norvég bankszámlám, így a magyar számlámra. Március 9-től dolgozom amúgy, szóval 3 napi fizetésről van szó, amiről már eredetileg megbeszéltük múlt hónapban, hogy csak akkor tudnak fizetni, ha lesz norvég bankszámlám, de április 12-ig úgyis lesz, úgyhogy eleve úgy jöttünk, hogy április 12-ig tuti nem kapok itt pénzt, és ha addigra se lesz norvég bankszámlám, akkor lehet, hogy csak még később. Szóval nem nagyon értem, hányan dolgozhatnak itt a HR-en és miért nem kommunikálnak egymással és miért kapok sorra új és a korábbinak ellentmondó információkat, ugyanakkor szuper hír, hogy akarnak nekem fizetést adni, máris nagyobb kedvvel sütöm a kakaóscsigát a karanténban. (A végén _sokkal_ vékonyabbra kell knyújtani, mint az ember gondolná, mert különben a tészta-kakaó arány nem lesz megfelelő). 

Ami a norvég koronavírus-helyzetet illeti, csodálatos átláthatósággal kommunikálnak, online követheti bárki az új eseteket, a tesztelési protokollt meg mindent, fegyelmezetten viselkednek, szóval ahogy az ember egy skandináv országtól ezt várná. Egyedül akkor kaptam csak (pozitív) kultúrsokkot, amikor a norvég miniszterelnökasszony, aki úgy néz ki, mint Sopronban a szomszéd Erzsi néni, aki mindig szokott adni cseresznyét, tartott egy külön sajtótájékoztatót a gyerekeknek és elmagyarázta az egész koronavírus-szituációt gyereknyelven is.