Még egy kicsit kampányolok: mindig pénzszűkében vannak, és ha akarjátok, hogy tovább is legyen hely, ahol önkénteskedhetek és vicces, szórakoztató vag yérdekes történeteket írjak róla, akkor adjátok az adó 1%-át idén a Bányászati Múzeum Alapítványnak. Adószám ez: 19638634-2-08, vagy adataik itt. Naaa, légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi!!!44!!!
Na, most meggyógyultam én és a Lány, és csak a férjem beteg, remélem, ugyanazt kapta el, ami nekünk volt, és nem indul újra a kör, mert két hét múlva elutazom Bruges-be egy napra, éljen! Utazás! Egyébként lett internet, bár csak a férjem íróasztaláig ér a vezeték és wifi még nincs, megbeépítették a beépített szekrényt, és el is fogyott az összes pénzünk, de legalább így (ti. pénz híján) nem kell ebben a hónapban többet ikeába menni.
Jaj, rohannom kell. Amióta gyerekem van, mindig rohannom kell valahova, ez normális?
Hát akkor maradjunk annyiban, hogy ez egy nehéz időszak.
Azzal kezdődött, hogy a költözés előtti héten lebetegedtünk, először a férjem, majd a Lány és én, így eleve sokkal lassabban és nehézkesebben csomagoltuk az egyébként elképesztő mennyiségű cuccunkat dobozokba. Különben röhej, mennyi holmink van, egy csomó mindent elajándékoztam, megszámlálhatatlan zsákot dobtam le a szemétledobón vagy vittem le a szelektívbe, és még így is három rakodó négy órán keresztül hordta le a cuccainkat a teherautóba. Amibe végül nem fértek be. Mindez úgy, hogy negyven dobozt és tizenöt sitteszsákot már előzőleg mi áthoztunk az autómmal, mert már nem fértünk el a dobozoktól.
A költözés hetén szerencsére a Lány épp nem volt beteg, tudott bölcsibe menni, így a végén belehúztunk, a költöztetők röpke hét óra leforgása alatt átcuccolták a holmit (három percre lakunk a régi helytől, és szinte alig tartottak szünetet, szóval ez hét óra nettó pakolás). Aztán kipakoltunk, amit volt hova, mivel beépített szekrény még nincs, azt jövő héten építik. Ezután pedig azonnal megbetegedtünk, először a Lány lett lázas hörghurutos, amiből azóta is alig akar gyógyulni az antibiotikum ellenére, aztán pedig én lettem torokfájós-taknyos-köhögős. Szóval a múlt héten és ezen a héten a kipakolás és ikeába rohangálás helyett itthon fetrengünk főként. Persze, amikro beteg, akkor még rosszabbul alszik, szóval egy kialvatlan, beteg és idegbeteg anyukát képzeljünk egy köhögő, nyűgös gyerekkel, aki egyfolytában kézben akar lenni és 13 kg. Van két olyan munkám, amihez el kell járni itthonról, azokat azért megcsináltam, a Lányt addig a férjemre, majd az anyukámra hagyva. Eleinte még bosszankodtam, hogy basszus, nem tud bölcsibe menni, és így nem tudok takarítani-redőnyt rendelni-függönyt nézni, de mostanra már ott tartok, hogy tökéletesen jól lehet világítani a mennyezetről lelógó csupasz villanykörtékkel is, redőny meg minek, úgysem lát ide senki, és inkább a kis Lány egészsége miatt aggódom. Jaj, mikor gyógyul már meg.
A lakást egyébként imádom, a konyhámat imádom, és azon gondolkodtam, hogy ha most nyernénk a lottón, akkor lehet, hogy nem is akarnék elköltözni. Szóval egy is türelmet kell még tanulnom, jó, akkor nem most veszünk függönyt, hanem lehet, hogy mittudomén. Három hét múlva. Itt fogunk lakni most sok évig, ahhoz képest mi az a pár hét kényelmetlenség. Semmi létfontosságú nem hiányzik. Ja, de, az internet, mert hiába könyörgünk a szolgáltatónak mintegy másfél hete, még mindig nem jutottak odáig, hogy egyáltalán időpontot egyeztessünk. Tehát egy forgalomkorlátozott, céges mobilnet-sticken marakodunk, este meg Jóbarátokat nézünk dvd-n. Hát így.
Beköltöztünk, imádom, minden szanaszét meg dobozokban, szóval többnyire pakolunk.
A költözéssel meg úgy állunk, hogy a Lány beteg lett, mellesleg én is, de az ő betegsége borította fel eredeti terveinket kissé, mivel nem tudott menni a családi napközibe. Így dobozolás és konyhabútor-rendelés helyett otthon nyűglődtünk és nem aludtunk éjszaka, ő, mert fájt a torka vagy köhögött vagy nem kapott levegőt az orrán, én meg, mert én sem, meg mert fel kellett kelni hozzá is. Pár nap után felhívtuk anyukámat, aki eljött Sopronból és másfél napig vigyázott rá, mi meg addig elmentünk konyhabútorért, meg átvittük az addig elkészült dobozokat a lakásba.
Ez a konyhabútor-választás különben borzasztó stresszes, mert fogalmam sincs, mire van igényem, világéletemben készen kaptam a konyhákat a szülőházamban és az albérleteimben, mittudomén, mi kell bele, hány ajtó, hány fiók. Éltem már egy fiókkal és hárommal is, nem volt lényeges különbség az életminőségemben. Nem beszélve a sütőkről, eddig többnyire klasszikus, régi típusú gázsütőkben sütöttem, ahol nem csupán nem tudod beállítani, hány fok legyen, de még megmérni sem tudod, szóval úgy saccra sütök, nekem ehhez képest minden villanysütő előrelépés, és nem, az élet túl rövid ahhoz, hogy nyolcvanfélének utánaolvassak az interneten. Egyszerűen egy ponton megelégeltem a konyhával való foglalkozást, és ez nem a feminizmus, én szeretek főzni, sütni, befőzni is, semmi kifogásom a konyhák ellen nincsen, de véges számú órát bírok eltölteni főzőlapok, csaptelepek, szagelszívók és mosogatómedencék felett a konyhaszekrényen való gondolkodással, és egy ponton már úgy voltam vele, hogy mittudomén, tökmindegy, legyen ez a jobboldali. Úgyhogy reméljük, használható lesz, amit vettünk. Holnap szerelik be, úgyhogy már nehogy írjatok szempontokat kommentbe, a kocka el van vetve.
Egyúttal kiderült, hogy az eredeti tervünk, miszerint a meglévő Billy könyvespolchoz veszünk még elemet, nem kivitelezhető, mert az ikea megszüntette a bükk színű Billy-t,és nekünk olyan van, és bár bútor terén némiképp igénytelenek vagyunk, azért mégsem vehetünk a bükk furnér könyvespolc mellé egy nyír furnért. Így viszont legalább kezdhetek gyűjteni új könyvespolcra, ami majd méretre készül diófából, az álmaimban, mert gondolom, az ilyesmi többe kerül, mint amennyit én valaha bútorra költeni szeretnék. Úgy értem, gondolom, összegyűlne az ára pár év alatt, ha keményen dolgozunk, csakhogy akkor majd azt utazásra fogjuk elkölteni. Szóval mittudomén, miben lesznek a könyveink.
További dolgok, amik nincsenek az új lakásban és venni kell vagy rendelni, fontossági sorrendben: internet, beépített ruhásszekrény, redőny, lámpák, függöny. Ehhez képest kinéztünk egy tök jó kanapét és azt akarjuk inkább megvenni. Mindenesetre ha holnap valóban beszerelődik egy működőképes konyha, akkor csütörtökön átköltözünk, és majd ott pár nap alatt felállítódik úgyis a prioritáslista, azaz rá fogunk jönni, könyvespolc, függönykarnis vagy új kanapé nélkül nem tudunk élni inkább. Ja, meg a fürdőszobában sincs szekrény, majd az is kell. Szerencsére én nem vagyok különösebben rendszerető, így nem nagyon izgat, ha minden szanaszét van és nincs meg a dolgoknak a helye, mivel most sincs meg egy csomó dolognak a helye. Majd idővel kialakul, vagy amikor már rettenetesen idegesíteni fog, akkor teszek ellene.
Szóval eddig bepakoltunk negyven dobozt és 15 sitteszsákot (ezt így kell írni?), és ezeket átvittük az új lakásba mi, mert már nem fértünk el tőlük, aztán kértem az állatboltból, meg kaptunk még Luciától üres dobozokat, azokat fél perc alatt teleraktuk, aztán átmentem ismét a DM-be és az állatboltba, ahol kaptam még elképesztő mennyiségű dobozt, kihívás volt hazavinni (egy nagy köszi innen is az Állatboltos Fiúknak!), meg a munkahelyemről nagy veszélyeshulladékos zsákokat, de már ezek is fogynak. Ez tulajdonképpen örömteli, hogy ennyire sok mindenünk van és tárgyakban nem szenvedünk hiányt, nem igaz? Ruhakollekciók, magánkönyvtár, edénykészlet. A cuccaink egy részét le is selejteztük, az is egy csomó munka és szervezés volt, megszabadulni tőlük, pár ruhát és könyvet elvittek blogger és nemblogger barátnőim, másokat bevittem a munkahelyemre a rászorulóknak, még másokért más rászorulók eljöttek, és még mindig van pár könyv meg kazetta (kazetta! nem dobtuk ki mindet, egy dobozzal megtartottunk az utókornak). A konyhát még nem kezdtük el selejtezni, ott nem tudom, mik vannak és mit csinálunk majd velük. Én nem igazán viselem el az ép, használható tárgyak szemétbe kidobását, inkább megkeresem a módját annak, hogy gazdára találjanak, de azért mindennek van határa.
Az ágyunk jelent még némi nehézséget, mert azt a cég, akiktől vettük, rakta össze itt helyben, és nem lehet egyben kivinni, de szétszedni és újra összerakni nem egyértelmű, viszont ők (a gyártók) vállalják, hogy it szétszedik, ott összerakják, csak ez is még plusz logisztika.
Mindeközben mindhárman antibiotikumot szedünk, és rajtunk lóg egy nyűgös, taknyos Lány, aki amióta beteg, egyfolytában kézben akar lenni vagy mesélni kell neki, de különben extrém cuki és imádom, mindenféle dalocskákat énekel kívülről, a Süss fel, napot meg a Boci, boci tarkát, csak hát azért lassítja a munkafolyamatokat. Úgyhogy persze minden munkámmal el vagyok maradva mindenhol, pénzeseket és hobbikat beleértve, de amúgy optimista vagyok, már több mint a fele elmúlt a télnek, tavasz lesz, mindenki meggyógyul, lesz nagy teraszunk, majd elmegyek a frissen műszakizott* autómmal a kertészetbe és megveszek mindenfélét, amire azt mondják, hogy való egy szeles, NY-i, városi teraszra, és ott fogok kávézni meg az otthon végezhető elképesztően hatékony hasizom-gyakorlatsoromat csinálni a teraszon a törpefenyő meg a paradicsompalánták tövében, amíg sül a sütőben a spenótos lepény, és karcsú és kiegyensúlyozott modern urbánus anyuka leszek, figyeljetek csak.
*Ez egy 28 éves nagy Ford, és amikor odavittem, gyanakodva méregettek az autószerelőnél, majd miután átnézték,hitetlenkedve közölték, hogy semmit sem kell rajta javítani, elképesztően kedvesek lettek, tisztelettel beszéltek velem és könyörögtek, hogy hozzájuk hordjam szervizre ezentúl. Mindez persze nem az én érdemem, hanem az előző tulajoké, akik vigyáztak rá és dédelgették, nálam sajnos nincs valami jó sora, öregkorára egy panellakótelep parkolójában kell állnia, alig használom és még kevésbé dédelgetem, de most például iszonyú jól jött, amikor dolgokat kellett ide-oda szállítgatni. Igazán nem tudom eldönteni, hogy kínos vagy nagyon menő ilyennel járni, mondjuk szerintem akkor lenne menő, ha lazán be tudnék vele parkolni kis helyekre, de ez nincs így.
Tehát van az a jelenség, hogy én itt írom a blogomat, és az olvasók ezért mindenféle kérésekkel fordulnak hozzám emailben. Ezeknek egy része arról szól, hogy Sopronban mit érdemes megnézni és hol érdemes lakni, enni vagy fagylaltozni. Másik, jóval nagyobb része valamilyen pszichiátriai kérdés, többnyire a mivel hova érdemes fordulni kategóriából, ajánljak helyet, terapeutát stb. Ezekre a kérdésekre többnyire lelkesen válaszolok, bár néha hosszabb késéssel, dehát imádom Sopront, szeretem a pszichiátriát is (asszem), mindenesetre okoskodni meg az észt osztani külön imádok, szóval kifejezetten nekem való az ilyesmi. Sohasem jutott eszembe, hogy ezért bármiféle köszönetet várjak cserébe, amíg IKL el nem kezdte mondogatni, hogy havi hány embernek ad orvosszakmai tanácsot emailben és meg sem köszönik. (Ő ilyen illemtanár típus, nem az a baja, hogy hálátlanok a népek, hanem hogy nem tudnak viselkedni, és dicső, bár reménytelen feladatának érzi, hogy udvariasságra neveljen minket.)
Nekem igazából fogalmam sincs, meg szokták-e köszönni az olvasók, mivel ezidáig tökéletesen hidegen hagyott a kérdés. Asszem néha igen, néha nem. Nem érzem faragatlanságnak, ha nem, és hálátlanságnak sem, mivel bár volt már rá példa, hogy egy-egy válasz érdekében komolyabban utána kellett néznem valaminek (jellemzően pszichiátriai témában), ezektől is végső soron én lettem okosabb. Másrészt meg egy csomó mindent kapok ingyen másoktól én is, nem feltétlenül pont ugyanazoktól a személyektől, akiknek én segítek, de karmikusan bőven kiegyenlítődik. És simán lehet, hogy volt olyan, akinek elfelejtettem válaszolni vagy aki elégedetlen volt a válasszal (esetleg azért nem köszönte meg, mert úgy gondolta, egy hülyeség, amit írtam neki.)
De a lényegre térek. Megígérem, hogy továbbra is legjobb tudásom szerint mindig fogok válaszolni a szakmai és/vagy egyéb tanácsért folyamodó emailekre, bár a 24 órán belül-t IKL kollégától eltérően nem tudom megígérni. Ha nem tudok valamit, még utána is nézek majd. Ezért cserébe azt kell tennetek, hogy azok, akik idén értelmes választ kaptak tőlem, és azok, akik a jövőben szeretnének ilyet kapni, meg azok, akik szimplán csak jó fejek, az adójuk 1%-át idén a Központi Bányászati Múzeum Alapítványnak ajánlják. Na, milyen deal? Nektek nem kerül semmibe, nekik hátha jól jön, win-win. Természetesen nem tudom ellenőrizni, hogy tényleg odautaltátok-e vagy az utolsó pillanatban elcsábított valami szomorú szemű állatmenhelyes cica, tehát kénytelen vagyok az emberek becsületességére apellálni. És nem kérem, hogy mostantól mindig ide utaljátok, jövőre már mehet a cicáknak.
Az adószámuk itt van, email címet begépelve küld a rendszer kis kitöltött papírkát is. A Gyermekrák Alapítvánnyal szemben, legalábbis amennyire én látom, nem vásárolnak belőle floridai ingatlanokat saját maguknak.
Kaptunk kulcsokat az új lakáshoz, teleraktunk százezer dobozt a cuccainkkal, így mindenhol dobozok vannak, még mindig elképesztően sok holmi nincs bedobozolva, belázasodott a Lány és taknyos, és én is taknyos vagyok és rettenetesen fáj a torkom. Ezért a Lány nem tudott bölcsibe menni, mi meg nem tudtunk elmenni megrendelni a konyhaszekrényt, szóval pár nap csúszás, illetve, remélem, csak pár nap és mindjárt meggyógyulunk csodával határos módon.
És még:
isolde: - Egyszerűen nincs ötletem, hova férne el az új lakásban az íróasztalom, de valahova muszáj, de sehova sem fér, de én nem akarok olyan nő lenni, akinek nincs íróasztala, értsd meg, nekem az fontos, meg egyébként is rengeteget használom, és hatéves korom óta van íróasztalom, most az nem lehet, hogy ne legyen íróasztalom.
Férj: - És ha kapnál helyette egy szép vasalódeszkát?
A 2014-es volt az az év, amelyben egyetlen éjszakát sem aludtam végig.
Én az a típus vagyok, aki nem stresszel a karácsonyon, kaja megrendelve, takarítani ebben a lakásban már nem óhajtok különösebben, de azért lassan mondjuk nem ártana eldönteni, mit mondunk a gyereknek, ki hozza a karácsonyfát és/vagy az ajándékokat.
Eddig azt gondoltam, hogy a jézuska meg az angyalkák fogják hozni, mert szerintem az egy baromság, hogy az Igazságot meg a Valóságot kell mondani, úristen, emberek. Evolúciós fejlődésünk kulcsfontosságú eleme, hogy képesek vagyunk olyan dologra gondolni, ami nincs. Zombikra, szirénekre, Henry DeTamble-re, űrhajókra. Ja, az van. Az isten szerelmére, a komplett világirodalom fikció, alapvető, hogy létezzen fikció, nem tespedhetünk a valóságban örökké, hová vezetne az. Tehát nem kell ezen görcsölni, hogy jaj, hazudunk a gyereknek, hiszen az tök jó, amikor egyszer csak megtalálja a feldíszített fát meg az ajándékokat és misztikum és ragyogás. Ráadásul nekem semmi traumatikus emlékem nincs arról, amikor rájöttem, hogy nincs is jézuska, nem volt egy konkrét rádöbbenés, hanem évről évre fokozatosan egyre több feladatot vettünk át tőle, a végén már a fát is mi díszítettük, ő meg semmit sem csinált.
Meg hát jelenleg itt élünk a keresztény kultúrkörben, gondolom, minden ovistársának is majd a jézuska hozza (habár a bölcsiben van a csoportban egy muszlim fiúcska). Dehát a Jézuska mégiscsak elég gáz, nem? Nekem mindig fura volt, hogy egy csecsemő hogyan hozna ajándékot? Pláne, ha az ő születésnapját ünnepeljük? A későbbi, felnőtt Jézus meg már nem olyannak tűnik, mint aki szaloncukorkötözésben meg ajándékcsomagolásban élné ki kreativitását (komplett katolikus neveltetést kaptam, nem olyannak tűnt). De mondjuk az angyalkákkal nincs problémám, azok hozhatják a fát.
Az ajándékokkal kapcsolatban viszont ideges vagyok, az rémes, amikor elmegyünk a nagymamához, és ott azt kell nyomatni, hogy a nagymamához vitte az ajándékodat véletlenül a Jézuska (angyalka, télapó, satöbbi). Most nem jobb az mindenkinek, ha a Lány is tudja, hogy a nagymama adott neki egy doboz klassz duplo-t, amiben kedvenc állata, nyúl is van, és a nagymama meg örül, hogy a Lány örül? És majd játszik vele, és tudni fogja, hogy a mama hozta a nyulas duplót? Jó, csomó cuccáról nem tudja, de például a félméteres plüss nyílméregbékával kapcsolatban szokta emlegetni a Húgomat, aki repülővel hozta. Vagyis valójában akkor szokta emlegetni a Húgomat meg a Békát, ha lát egy repülőt, szerintem érti az összefüggést.
Én meg szeretek ajándékokat venni, a karácsony a kedvenc időszakom, végre nyugodtan vásárolgathatok. Sajnálatos módon kb. december 5-e délutánra mindenkiét meg szoktam venni és utána irigykedem a vásárolgató tömegre. Semmi bajom azzal a koncepcióval, hogy karácsonykor ajándékot adunk annak, akiket szeretünk. Mi több, azzal sincs, hogy karácsonykor ajándékokat vásárolunk azoknak, akiket szeretünk. Én értem, hogy ezen valamiért ki szokás borulni, dehát én nem tudok, bocs. És tök szívesen mondanám a Lánynak, hogy gyere, megvesszük az ajándékot az apának, meg a mamának, melyiket válasszuk, ezt vagy azt? Melyiknek örülne szerinted? Szóval szívesen bevonnám őt ebbe. De ha a Jézuska hozza, akkor vagy mindent titkolni kell, vagy ki kell találni valami bonyolult sztorit, elküldjük a Jézuskának, ő meg becsomagolja és visszahozza, rémlik, hogy volt ilyen a családban. Rendes hívő keresztények amúgy hogyhogy nem borulnak ki ezen, Isten fia, mint ajándékcsomagoló- és futárszolgálat?
De akkor már a fadíszítés is tök jó, szóval abból is miért hagynánk ki szegényt? Annak mi értelme, hogy valamelyikünk elviszi itthonról, míg a másik feldíszíti egyedül a fát? Amikor díszíthetnénk együtt is? De ha az ajándékokat mi vesszük egymásnak, a fát meg mi díszítjük, akkor mit csinálnak a természetfeletti lények? Ők hozzák a kaját? Az se jó, mert általában főzök valamit, csak idén nincs kedvem, ráadásul a Lány szerintem rti már a házhozszállítás koncepcióját is, nem gyakran, de előfordul, hogy egy bácsi hozza nekünk az ebédet, mi meg adunk érte pénzt, semmi természetfeletti nincs benne.
Szóval elméletben természetfeletti lényekre akartam bízni a dolgot, de most, hogy a valóságban is eljött a karácsony, tökre nincs kedvem ehhez, hanem szívesebben bevonnám a készülődésbe, mint hogy eltávolítom innen a misztikum végett. Mert ha misztikum, akkor nem lehet együtt csinálni, ez gáz.
Visszatérve a fára, basszus. A fentiek egyébként nem problémák, majd valamit mondunk, aztán kialakul az évek során a számunkra megfelelő menetrend, magunkat ismerve túl sokáig úgysem leszünk képesek fenntartani a látszatot és idő kérdése csupán, hogy mikor vásárolunk, főzünk és díszítünk már együtt. Holnap például külön díszítünk, mert a Lány életkorából és gömbérzékéből adódóan kizárólag üveggömbökkel kosarazna, az tutifix. De a fa. Az utóbbi években mindig ágakat vettem ugyanis, nagy fenyőágakat padlóvázába, és szépen rájuk raktam az égősort meg a díszeket. De idén, gondoltam, már van gyerekünk, kell a fa, úgyhogy vettem fát (nyugi, a férjem fogja elhozni meg befaragni, én csak kifizettem és otthagytam, nem török a domináns férfiszerepre, a talpat is neki kellett megkeresnie.) Hát kifejezetten rosszul érzem magam amiatt, hogy most ezért kivágtak egy fát. Szegény. De jó, hát egy fa most ide vagy oda, én is ültettem már életemben legalább kettőt. De akkor mostantól minden évben ki kell vágni nekünk egy fát? És ha még ötven évig élek? Az már egy komplett liget. Szerintem nagyon szép tud lenni egy feldíszített fenyő, és gyerekkoromban különösen imádtam a földtől plafonig érő karácsonyfát, de még a legrondább, legalja fenyőerdő is szebb nála. Én értem, hogy már maga ez a problémafelvetés is közhely, dehát mit csináljak, most merült fel az életemben először komolyabban. A műfenyőt utálom. Esetleg vehetek egyet dézsában a teraszra és minden évben behúzzuk a nappaliba két napra, csakhogy az ismeretségi körömben ezek a gyökeres, visszaültethető fák sosem húzták pár hónapnál tovább, a fenyő nem szoba- és nem balkonnövény. A műfenyőt utálom sajnos.
A férjem ateista, ugyanakkor valamennyire kompromisszumkész, szóval ő asszem a leginkább a téli napforduló megünneplését támogatná a komplett szent család ás háromkirályok kihagyásával, de ha nagyon lobbizok, belemegy az angyalkák-sztoriba is. A fenyők kivágásával kapcsolatos álláspontját nem ismerem. A Lánynak azt mondtam ma lefekvéskor, hogy holnap karácsony lesz, úgyhogy nekünk is lesz majd egy karácsonyfánk a másik szobában.
És persze, forraltbor meg mézeskalács, oké, de a legjobb karácsonyunk azért mégiscsak ez volt.
Ja, hogy egy olyan országban élek, ahol a nép majdnem tízszer annyit költ piára, mint kávéra. Mindent értek.
A második legizgalmasabb dolog a Mozgás- és Táncterápiás Egyesület szakmai napján a párterápiáról szóló rész volt: egy terapeuta-páros, férfi és nő tartanak pároknak tíz alkalmas csoportot, valamint egy-egy párnak öt alkalmas egyéni terápiát is. Nagyon érdekes volt. Ezenkívül még egy előadást hallottam, a délelőtti részen nem voltunk ott, mert dolgoztunk, a délután további részéről pedig meglógtam, mivel úgy éreztem, jelen lelkiállapotomban, tudniillik kialvatlanul, mérgesen és fáradtan jobban megsegítené a folyamatomat* az, ha vennék magamnak egy klassz táskát a közeli a Duna Plázában. És így is lett. Hónapok óta keresek egy sötét színű, ideális esetben fekete táskát, mivel a régi elrongyolódott, és mindeddig nem találtam, most pedig bementem és ott volt.
Mérges meg azért voltam, mert sok napot töltöttem egy mérges Lánnyal, aki fogzik, taknyos és dackorszakos, és anya jelenlétében nem fogja vissza magát, tehát nyafog, hőbörög, és ha nem úgy viselkedik a kiskanál vagy a plüssnyúl, ahogy szeretné, akkor dührohamot kap, földön fetrengve hisztizik és dolgokba harap bele. Én néha kiabálok vele, leginkább akkor, ha emberbe harap (pl. belém), ha embert rugdal meg (pl. engem), illetve amikor mozgó járművön földön fetrengős hisztit rendez. És egyáltalán nincs bűntudatom, amiért néha kiabálok, mi több, továbbra is elég jó anyának gondolom magamat, pedig ilyen esetekben kötelező magad szaranyának érezni. Lehet, pszichopata vagyok? Szerintem egyrészt teljesen normális, ha az ember (én) állandóan dühös, amikor egy dühös gyerekkel van összezárva - tudjátok, anyának az a feladata, hogy tartalmazza a gyermek haragját, és ha én napi rendszerességgel haragot tartalmazok, akkor magam is mérges leszek időnként. Konkrétan érzem, hogy magasabb az alap haragszintem, kifejezetten örülök, ha valaki belém köt és van okom mérgelődni. Utoljára akkor voltam ilyen, amikor borderline-oknak (ők is hajlamosak megharagudni) vezettem pszichoterápiás csoportokat egy kicsit terhelt szakmai légkörben. És ez bizonyára önigazolásnak hangzik, de engem hihetetlenül bosszantanak a passzív-agresszív nők: amikor szétvet a düh, mert a Lány épp ledobálja az ételt (előtte rám néz, hogy biztosan látom-e), és már hússzor felszedtem és rászóltam szépen, és igencsak haragszom, akkor én nem fogom mesterségesen mézesmázos hangon azt mondani, hogy "kicsikém, anya most ennek nem örül". Én így nem tudok hiteles lenni. Nyilván nem ütöm meg mérgemben, de azt akarom, hogy tudja, hogy most haragszom, és ezért haragosan szólok rá (jó, hát kivéve azokat az eseteket, amikor hangosan röhögök azon, amit rendez, hát ezt majd elmondhatja a pszichoterápiájában, anyám kiröhögött, amikor dühöngtem). Esetleg emelt hangon. Minősíteni nem minősítem (hogy "te hülye" meg ezek), mert az sem passzol az elveimhez - többnyire azt kiabálom, hogy "Elég legyen már ebből!". Van a játszótéren egy anyuka, aki olyanokat mond a nagydarab, mindenki szemébe homokot szóró fiának halk, bűbájkedves hangon, hogy "Andriskám, szerintem ez nem annyira jó ötlet..." - hát ez nem én leszek, na.
Másrészt pedig azért vagyok mérges, mert egy éve nem aludtam át egy éjszakát, és én ebben nem vagyok jó. Van, aki ezt bírja, én rosszul. De optimista vagyok, mert már az utolsó foga jön (a nagyőrlők állítólag ovis korban szoktak, a többi pár héten belül meglesz), és szerintem akkor jobban fog aludni. Az új lakásban. Ahová januárban költözünk.
Az első legizgalmasabb dolog a szakmai napon Judit néni új hajszíne volt.
*Mozgásterápiás szleng, nemrég építettem be a szókincsembe.
Tettem ki idén is számlálót oldalra. Még 88 nap van tavaszig. Semmiség.
Nos, a terhesség és szülés utáni nyugis és világtól elzárt időszak asszem már hivatalosan is elmúlt, amennyiben sikerült pontosan ugyanannyira túlvállalni magam, mint amennyire szoktam. A dolgok egy részét szeretem csinálni és érdekel és izgalmas és fizetnek érte valamennyit, más része érdekel és nem fizetnek, harmadik része semennyire nem érdekel, de fizetnek. Januárban költözünk elvileg, szóval kell a pénz függönykarnisra utazásra, mert a férjem szerint nem lesz pénzünk soha többé.
Voltam a Múzeumban, klassz volt, persze sokkal kevesebbszer tudok menni, mint ahogy terveztem, dehát ez van, pont levittünk pár makettet a portához, amikor jött két holland és azokat körbevezettem, eleinte még a főmuzeológus kíséretében, aztán neki más dolga akadt és hagyott érvényesülni. Nagyon élveztem, a hollandok remekül beszéltek angolul, rendesen én is beszélem a nyelvet, de rá kellett jönnöm, hogy a szókincsem ez esetben rémesen hiányos, szerencsére a kiállított tárgyak három nyelven vannak feliratozva, így volt honnan lenéznem az ék, agancskapa, kova, szerszámkő, nyéllyukas kőbalta szavakat, és ez még csak az őskor. Szerintem tetszett nekik, mondtam nekik a végén, hogy írjanak a Tripadvisorra, de még nem írtak. Két ünnep között is leszek valamikor, gyertek.
Túl sokat voltam ezen a héten a Lány nélkül, és hiányzik. Heti három napot jár bölcsibe, oda úgy fut be, hogy alig tudom reggel levetkőztetni, mert már szaladni akar játszani meg reggelizni, és napközben is vidám, leszámítva a délutáni alvását, dehát abban itthon sem jeleskedik. Ezt csak azért kell ennyire bizonygatnom, mert itt volt anyósom, aki soha semmi negatívat nem mond, ezért sosem tudod, hányadán állsz vele, a családi napközire sem szólt soha egy szót sem, de amikor látta a komolyan néző Lányt egy fotón, akkor azt mondta "biztos azért olyan szomorú, mert bölcsibe kell járnia", és a Lány halandzsaszövegéből meg azt vélte kihallani, hogy "kis hülyegyerek", biztos a bölcsiben mondták neki. Ezért legutóbb elvittem magammal, amikor mentem a Lányért, hadd lássa, hogy nem szörnyű helyen van, a Lány, mint minden délután, vígan tologatott odabent egy játékbabakocsit két plüssnyúllal, és amikor meglátott minket, hangosan nevetve szaladt oda hozzánk, anyósom azóta is azt mondogatja, hogy "hogy örült, hogy érte mentünk". Gondolom, van olyan gyerek, amelyiknek nem való a közösség még másfél évesen, de értsétek meg, a Lány nem ilyen, a Lány mindig, mindenhol oda akar menni, ahol a többi gyerek van, és nagyon talpraesett. Plusz imádja ott a kaját, a nagymama főz nekik, és akármikor megkérdezem, mi volt a bölcsiben, azt mondja, ebéd.
Engem mindig idegesített, amikor szoptatott, de beszédképes gyerekek kiabálják, hogy cici, meg szopizni, meg cicizni, és én sem használom ezeket a szavakat, viszont a szoptatáson rajta maradtunk - a Lány ragaszkodik hozzá, nekem meg nincs igazán ellenérvem, reggel és este belefér. Így aztán reggel és este, ha valamiért késlekednék, akkor kiabál a kis Lány, hogy "anyatej, anyatej!!". Nagyon cuki.
A mozgásterápiás szupervíziót is szeretem, azt hittem, utálni fogom, mert pénzbe kerül, az isten háta mögött van, és én már úgyis mindent tudok, ehhez képest jól érzem magam ott, izgalmas, és nagyon hasznos. Ki hitte volna. Most is egy olyan érdekes történetet hallottam egy terapeuta-lánytól, minden nap eszembe jut, dehát nem írhatok róla, mert nem az én történetem.
Ja, és még az is volt, amikor eszembe jutott a munkahelyem és az okos emberek ott, és elhívtam őket a kocsmába, és nagyon jól sikerült. Ez csupán azért problematikus, mert ha ezek ilyen jó fejek, akkor majd vissza fogok menni, és az egy kicsit hasonlítani fog arra, amikor a bántalmazott nő visszamegy a Pistához, de állítólag már nem iszik, hátha már megjavult.
Nos, nem nyertem pénzt a magyar államtól a Brennberg-könyvemre, mondjuk egy kissé megkönnyebbültem, mert nevetségesen rövid idő alatt kellett volna összehozni. Így viszont foglalkozhatom vele lassan, és persze megpályázom mostantól évente.
Itt egy tök érdekes írás arról, hogy a tudományos életben a munkaerőpiac a drogkartellekéhez hasonló. Most teljesen őszintén azt hittem, hogy a drogkartellekben azért ennél jobb a helyzet :)
A dühkezelésről annyit szeretnék mondani, hogy még egyszer valaki kibaszott homeopatákkal és kineziológusokkal vesz egy kalap alá, mert pszichoterápiával foglalkozom, azt esküszöm, pofán csapom. Nem igaz, hogy ennyire lassú a közvélemény, de az egy dolog, a szakmai közvélemény is. Először is, emberek, az isten szerelmére, Descartes a középkorban élt, több száz évvel ezelőtt, akkor volt értelme azt mondani, hogy testünk és lelkünk két külön entitás, de nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk. Nem tűnt fel, hogy ha félsz vagy feldühítenek (lelki izé), akkor gyorsul a szívverésed, leizzadsz, megfeszülnek az izmaid (testi izék)? Nem tűnt fel, hogy ha hasmenésed van (testi izé), akkor a hangulatod is rosszabb (lelki izé)? Úgynevezett lelki és úgynevezett testi dolgok között nem lehet éles határt vonni, többek között azért sem, mert - ha nem tudnánk róla esetleg - van az agy nevű szervünk, ami a testünkhöz tartozik, és a lelki dolgaink (hangulat, szerelem, idegbaj) mégis a benne áramló ingerületátvivő anyagok révén történnek. Józan ész 1.0.
Aztán. Szerencsére a tudomány már kicsit előbbre tart ennél, ott vannak például a klasszikus londoni taxisok, minél tovább taxizik valaki, annál nagyobb lesz (méretben, vonalzóval lemérhetően) a hippocampusának a térbeli memóriáért felelős területe. Ezt már annyiszor elmondtam és leírtam, hogy részemről rettentően unom, dehát valóban szép és szemléletes példája annak, hogy életeseményeink (jelen esetben a taxizás) hatnak agyunk fizikai felépítésére (is).
Térjünk vissza a stresszhez, mert az könnyű. Stressz ér minket, erre válaszul felszabadulnak az agyunkban hormonok, ezek más hormonokat szabadítanak fel, az adrenalin és a kortizol neve lehet ismerős. Ezek hatnak a szívműködésre, a nemi hormonrendszerre, az érfal feszességére, befolyásolva ezáltal olyan betegségek megjelenését, mint infarktus, magas vérnyomás. Mi több, hatnak az immunrendszerre is, hadd ne fejtsem ki, melyik interleukin szint hogyan változik, mindenesetre az immunrendszer működésének megváltoztatása révén hat a stressz az autoimmun betegségek, a tumorok, vagy épp a nátha gyógyhajlamára. Nem, nem leszel aids-es lelki izék miatt, ugyanakkor a további lelki izék befolyásolják, hogy hogyan gyógyulsz.
Pszichoterápia. A pszichoterápia befolyásolja az agyműködésünket, a nyolcvanas évek elején (harminc évvel ezelőtt. harminc. évvel. ezelőtt.) jelentek meg azok a vizsgálatok, amikben kiderült, hogy ha kényszerbetegeket kognitív viselkedésterápiáznak, akkor adott agyterületük működése PET-vizsgálattal kimutathatóan módosul. Megváltoztatja az agyműködésedet az, hogy ha egy terapeutával dumálsz heti egy órát, igen. Mondjuk ha a taxizás megváltoztatja, akkor ez már annyira nem meglepő. De ez nem minden. A pszichoterápiák egyes formái HIV-pozitív betegekben javították a vérképet, csökkentették a vírusszámot (konkrétan a mindfulness-terápiára van egy jó study). Ez úgy lehetséges, hogy a pszichoterápia, a stresszhez hasonlóan szintén befolyásolhatta az immunrendszer működését, a kutatók azt feltételezik, hogy szimplán a stressz csökkentése révén.
Menjünk tovább. Legjobb gyógyszer a nevetés. A nevetés (lelki izé) a kutatások szerint bizonyos gének kifejeződését csökkenti, másokét növeli (leegyszerűsítve ki-be kapcsolja azokat). Ezek között vannak az immunrendszer, vannak a cukorbetegség területén fontos gének többek között. Így lehetséges olyan tudományos eredmény, hogy ha a beültetés után lombikos nőket röhögtetnek, akkor nagyobb eséllyel tapad meg az embrió. Meg volt valami hasonló cukorbetegséggel is, arra most nem emlékszem pontosan, japánok csinálták és konkrétan egy bohóc röhögtette a népet egy előadóteremben.
Szóval ha történik velünk valami - felbasszák az agyunkat, mint most nekem; megnevettetnek; átölelnek; pszichoterápiáznak - akkor az agyunkban változnak az ingerületátvivő anyagok szintjei, a stresszhormonok szintjei, ezek hatnak a vérkeringésünkre, ezáltal az összes többi szervünk vérellátására. Hatnak az immunrendszerünk működésére, és a nemi hormonrendszerünk működésére. Ezt onnan tudjuk, hogy megmértük. Nem én, hanem az okos kutatók a Harvardon meg a többi okos helyen.
Sebésznek kellett volna mennem, basszus, a vakbélműtétről meg a méheltávolításról bezzeg senki se gondolja, hogy kuruzslás. Mondjuk az infúzióról se, pedig ott van például a remek keringésjavító infúzió, amit memóriazavaros időseknek szokás adni, elárulom, hogy a hatékonysága nem bizonyított. De az infúzió, az használ, mert az tű, meg egy barátságtalan fehérköpenyes arc rendeli el, hát akkor tuti jó. A pszichoterápia meg ezotéria. Egész életemben ezt kell majd ellenbizonygatnom, igaz? Anyátok.
Köszönöm, hogy elmondhattam.
Szóval én most már értem, hogy jut el az ember odáig, hogy közterületen szoptasson. Én nem szoptattam közterületen, bár vonaton igen, de igyekeztem elbújni és kendővel takarni. Nem azért, mert annyira szégyenlős vagyok, vagy mert annyira tartanék utastársaim véleményétől, hanem mert úgy gondolom, azt, hogy valakinek megmutassam a mellemet, azt ki kell érdemelni. Nem, nincsenek világraszóló melleim, világéletemben inkább a lábam, a seggem és a sziporkázó intellektusom volt az erősségem, de akkor is: nem mutatom meg csak úgy bárkinek, aki véletlenül épp arra sétál és még csak vacsorázni sem vitt el. És ne áltassuk magunkat, szoptatáskor látszik a mell, hacsak nem vagy zsonglőr, minimum akkor, amikor rárakod a gyereket meg leveszed, én legalábbis sok szoptató nő mellét láttam, pedig nem lestem direkt. Ne értsünk félre, egyáltalán nem zavar, ha valaki az utcán szoptat, de hogy őt sem zavarja, az fura. Az egyik barátnőm azt mondta, szerinte teljesen normális vonaton szoptatni: mindenki előveszi a szendvicsét, akkor a babának is jár a kaja, és ezzel egyet is értek, csakhogy az én mellem nem valakinek a szendvicse. Ja, hogy de.
Régebben ijesztőnek és értelmetlennek találtam azt is, amikor a barátnőim gyerekei bementek utánuk a vécébe, mondjuk meglátogatott minket a kolléganőm másfél éves kislányával, és bement nálunk tampont cserélni, a kislány meg halálra rémült az idegen helyen és berohant anya után. Milyen már. Ma már a szemem sem rebben, ha úgy kell pisilnem, hogy egy gyerek ül az ölemben közben. A szeparációs szorongás tankönyvi korszakában van, igen, betehetném addig a kiságyába, hogy ott üvöltsön kétségbeesetten, de utána egy évezred megvigasztalni, plusz félek, hogy megutálná az ágyát, ha börtönnek használnám, ja, és sajnálom is. Alapesetben a vécével szemben, az előszobában a hűtőmágnesekkel játszik ilyenkor és én kicsit nyitva hagyom az ajtót, de néha rátör, hogy tíz centire sem távolodhat el tőlem.
Van még az, hogy a szoptatás sok hónapja alatt amit megeszel, az átmegy az anyatejbe - vagyis én vagyok az, aki nem ehetek tejterméket, holott a Lány a tejfehérje-allergiás. Én nem ihatom számolatlanul a kávékat, mert aztán ő nem fog tudni aludni. Én nem ehetek csilisbabot, mert az ő hasa fájdul meg.
Lassan, de biztosan kialakul az emberben az a tudat, hogy a teste nem az övé többé, hanem nagyjából köztulajdon. Az intimitás határvonala is máshová kerül, normális ember nem beszélget kakiról, a játszótéri anyukák viszont simán megtárgyalják, a baba hányszor és mennyit és milyen színben. Ha több mint egy évig naponta hat-nyolcszor pelenkát cserélsz, plusz időnként magad sem lehetsz magányos a klotyón, egy idő után elfelejtődik, hogy az ürítés intim, csak az adott személyre tartozik. Van egy kis dobozom a vécében, amiben a női higiéniát tartom, a Lány egy időben rendszeresen kiszedte a helyéről és kidobálta és szétszórta belőle a tamponokat, naponta sokszor - pár hónap után már teljesen természetesnek hatott, hogy itt-ott tamponokat találok a lakásban.
Szóval érdekes. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez és hol a határ. Mert szerintem például a mellem alapvetően az enyém, és az csak átmeneti állapot, hogy éppenséggel valakinek a kajája. Kölcsönadtam őket a Lánynak egy kis időre. Még egy pár hónap és visszakerül hozzám és ismét mell lesz, nem pedig szendvics, amit bárhol nyugodtan kicsomagolhatsz, ha éhes vagy. És akkor majd szülök még egy gyereket és kezdődik elölről az egész, és ha huszonéves lennék és lenne kedvem, akkor szülhetnék még ötöt, és ha mindegyiket két évig szoptatnám, hordoznám és pelenkáznám, akkor legjobb esetben is tíz évig lenne másvalakié a testem, ennyi idő után vajon még visszakerül a végén az ember saját tulajdonába, vagy végképp közkincs?
Ma például, az orvosi váróban fültanúja voltam, ahogy egy minden bizonnyal jószándékú, de ostoba és kártékony nagymama legalább egy óra hosszat folyamatosan alázta a vele lévő tizenkétéves-forma kövér kisfiút. Merthogy nem tudtak tőle vért venni, mert kövér és mert félt, és ha valaki kövér, akkor nehezebb eltalálni a vénáját, ha meg még fél is, akkor még nehezebb. És így majd sohasem fognak tudni rajta segíteni az orvosok, mert ilyen hülye, hogy itt fél meg stresszel, amikor az köztudottan káros az egészségre, de különben is az a baj, hogy állandóan a számítógép előtt ül és nem a valósággal van elfoglalva, és ettől be fog csavarodni és a pszichiátrián fog kikötni. A kisfiú többnyire ült maga elé meredve, néha elkezdett könnyezni, akkor a nagymama jól lebaszta, hogy mit sír, amikor ők, a család mellette állnak és nagyon szeretik. Később a nagymama újságkivágásokat vett elő a táskájából a stresszről meg a tévénézésről és ezeket lobogtatta a kisfiúnak, majd felolvasott neki egy komplett Csernus Imre-interjút.
Szegény kisfiú. Így utólag mindig sajnálom ezeket a helyzeteket, hogy nem szóltam bele, csak hát konfliktuskerülő vagyok, nincs kedvem vitába bocsátkozni ostoba nagymamákkal, és igen, nyilván jót akart annak a kisfiúnak, de több, mint egy órán keresztül konstans ócsárolni valakit: általában nem segít sem a kövér kisfiúk szorongásán, sem más betegségen, bármit is állít erről Csernus Imre. Nyilván ijesztő, ha az ember nagymama és a kisfia nem egy fakarddal a mezőn a többi kisfiút kergető bajnok, hanem szorongó, elhízott geek. Nyilván nem ilyen unokát szeretett volna ez a nagymama. Ugyanakkor első körben két ismerősöm ugrik be, aki néhány évtizeddel ezelőtt kissé túlsúlyos, szociálisan ügyetlen, számítógépbuzi kisfiú volt, az egyik ma Ausztriában dolgozik programozóként és már tíz éve is forintban hét számjegyű összeget vitt haza, mindehhez van felesége, gyereke is, a másik is választott szakmájában sikeres, mondhatni, közismert név, sajnálatos módon nem visz haza hét számjegyű összeget, ugyanakkor beutazta a világot, rengeteg barátja van, gyönyörű és okos felesége, és gyönyörű és okos kislánya. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden kövér kisfiúból sikeres férfi lesz, mert nyugodtan lehet belőle egyedülálló alkoholista munkanélküli lúzer is, de ez nem törvényszerű. És a folyamatos, levegővétel nélküli kritizálás nem a siker irányába visz. Olyan rossz volt nézni, hogy szegény kisfiút senki nem védte meg.
Egyébként is elképesztő, hogy beszélnek az emberek a gyerekeikkel például a játszótéren, én eddig nem tudtam, hogy rosszul is lehet csúszdázni, de a múltkor egy nagymama hosszasan osztotta a vele lévő kb. négyéves unokáját, hogy nem így kell, számtalanszor elmondtam már, Petike, már megint rosszul csúszol! Egy darabig figyeltem és próbáltam megérteni, mit csinálhat rosszul Petike, végülis arra jutottam, talán az lehet a baj, hogy a csúszdán ülve nem zárja össze a lábait, hanem terpeszben csúszik le, így a cipője orra súrlódik a csúszda szélén, kissé lefékezve a tempót, és gondolom, a cipőorrnak sem tesz jót az ilyesmi. De lehet, hogy nem ez volt a baj, hanem valamilyen más, számomra észrevehetetlen tartási rendellenesség.
A másik hasonló eset ugyanúgy kb. 4 éves kisfiú és nagymama-páros, csak a másik játszótéren: a kisfiú feszt hason csúszott le a csúszdán, de lábbal előre, és ez egy elég kicsi, nem nagy lejtésű csúszda, semennyire sem volt balesetveszélyes. A nagymama végig kiabált vele, hogy azonnal hagyja abba, mert így nem szabad csúszdázni, ugyanis mindjárt jön a biztonsági őr és meglátja és nagyon mérges lesz, lám, már meg is látta, ott jön, és mindjárt ideér és a rossz kisfiút elviszi és bezárja. Érted, bazmeg, nem szabályszerűen csúszol a csúszdán, akkor meglátnak, elvisznek és bezárnak. Ezért tart itt ez az ország.
De nem csak a nagymamák őrültek, a múltkor egy anyuka hintáztatta a kislányát a mellettünk lévő hintán, betette a hintába, 3 éves, kiscsoportos-forma kislány volt, elkezdte lökni, majd utasította, hogy akkor most énekeljen, mert ha nem énekel, akkor nem hintázhat. A kislány hallgatott, anyuka fenyegetőzött, hogy akkor már veszi is ki a hintából. Végül aztán megenyhült és elkezdett ő énekelni, mire a kislány is bekapcsolódott, így végül nem kellett kivenni a hintából. A "Hinta-palinta, hintázik a Zsuzsika" dalocskáról volt szó, a Lány is bekapcsolódott és a maga kis nyelvén énekelt, nagyon cuki volt. Úgyhogy megengedtem neki, hogy hintázzon.
Az már igazán említésre sem érdemes, hogy vannak ugye azok a gyerekek, akik csak a homokozó szélén ülhetnek, vannak, akik bemehetnek, de nem lehet homokos a ruhájuk (ma is volt egy, a nagymamája magyarázta neki, hogy anya nagyon mérges lesz, pedig melegítőnadrág volt rajta és csak száraz homok borította, egy sima leporolás megoldja az ilyesmit), és vannak, akik bemehetnek, de vizes homokhoz már nem nyúlhatnak (nyáron sem).
És ne értsünk félre, nem azt akarom mondani, hogy tilos korlátozni, illetve kritizálni a gyereket, szerintem mindkettőt muszáj, nem akarok elkényeztetett kis köcsögöket nevelni, és nem hiszek a határok nélküli szabadságban. De én eddig azt hittem, hogy rettentő kritikus vagyok, erre most kell rádöbbennem, hogy sehol sem tartok, basszus, azt se tudom, hogyan kell szabályosan csúszdázni.
Egy külön bejegyzést kell szentelnem a kis Lánynak, aki nem akar babáról olvasni, az nyugodtan kihagyhatja (de meg ne tudjam, mert megsértődöm). Nem tervezem, hogy már csak babablogot írjak, ugyanakkor a babás bejegyzéseimet olvassák és kommentelik a népek, ha bármi másról írok, azt meg alig olvassák és kb. nulla komment jön rá, szóval lehet, hogy már úgyis csak kismamák olvasnak, és az én privát életem senkit sem érdekel, akkor meg minek mentegetőzöm.
Szóval a kis Lány. Most olyan korszakban van, hogy általában tök jó vele lenni. Csecsemőnek se volt rémes, cuki volt meg minden, de azért egy csecsemővel korlátozott, hogy mit lehet kezdeni. Most viszont már lehet vele rendesen kommunikálni, érti a szavakat és a maga kis nyelvén és gesztusaival kiválóan az ember tudtára tudja adni, amit szeretne. Néha váratlanul utánozza, amit mondunk, leejtek valamit vagy beütöm a könyököm és azt mondom, hoppá, vagy aúúú, és akkor egy kis hangocska azt mondja lentről "oppá" vagy "aú". Minden szónak van egy külön hangszíne, az "apá"-t mindig kedvesen, vékony hangon és némi áhítattal mondja, az "anyaaa" meg mélyebb hangú, nyafogóbb. Mostanában a laptopját nyomogatja, és utánozza, a "négyzet" szó például két ggyiii!!!gggye!!! kiáltáshoz hasonló hangsor, ilyen japán karatekiáltásra emlékeztet. Ha telefonálok, mindig megkérdezi, hogy "apa?" vagy hogy "ma?" - az a mama, vagyis anyukám, őket ismeri azok közül, akikkel gyakran beszélek. Fotókat is szeret nézegetni, saját magáról a fényképalbumot, bizonyos képeken mindig nevet; van egy, amin a férjem megsimogatja a kezében lévő kisbaba fejét, ennél a Lány mindig megsimogatja a saját fejét, és van, amin a csecsemő apát itatja bögréből, erre valamiért mérges. Szeretek vele játszani meg olvasni neki, meg a játszótéren nézni, miket művel. Jó, hát van az a hangulata, amikor kizárólag kézben hajlandó lenni és az elég idegesítő, választhatok, hogy úgy pisilek, hogy a kezemben van egy Lány, vagy leteszem és ott a lábamba kapaszkodva zokog és húzgál. És még azt is szeretem, ahogy emlékszik dolgokra, nem is tud beszélni, de napokkal ezelőtt látott toppantgatva szaladgálni egy kislányt a játszótéren, tökre tetszett neki, és ma megkérdeztem, hogyan szaladgált a kislány a játszótéren? És nevet és utánozza. Mert olyan okos.
A bölcsi, az úgy ment, hogy megvannak a fokozatok és akkor lépsz tovább a következőre, ha az előző nagyjából rendben ment, elég gyors, legalábbis az ismeretségi körömben jobban elhúzzák a beszoktatást, de nekem igazából tetszik. Tavasszal már voltunk ott megnézni és kb. egy órát ott töltöttünk, vagyis számomra már nem volt ismeretlen a hely.
Hétfőn délután mentünk először, egy órát voltunk ott úgy, hogy a Lány eljátszott, én meg a sarokban ültem, néha odajött, de leginkább egy fa kisvonattal volt elfoglalva, amire fel is lehetett ülni, és egy kisfiúval rendre elszedték egymástól. Később meg akarta ölelni a kisfiút, de az elszaladt, egyébként joggal, mert a közeledő Lány az esetek felében ölelni vagy megsimogatni szeretne, máskor meg beléd markol, nem fáj, de azért picit kellemetlen.
Másnap otthagytam, vagyis odaadtam az egyik csaj kezébe és mondtam, hogy picit játszani fognak, aztán jövök, ekkor épp kinn voltak az udvaron, öt perc múlva kaptam az sms-t, hogy "megnyugodott, épp motort választ". Ja, mert mindig írnak sms-t, amikor abbahagyta a sírást, tök jó, asszem enélkül nem is vittem volna többet. Amikor visszamentem érte, elég szomorúan ült az egyik csaj ölében, de hazafelé már vidáman dumált. Olyan ügyes, olyan gyönyörű, úgy szeretem.
Harmadik napon másfél órát volt egyedül, délelőtt vittem, és amikor az öltözőben cseréltem a cipőjét, odajött az első napi kisfiú, Gergő, és odahozott nekünk egy cipőt és megpróbálta ráadni a lábára.
A negyedik napon már ott ebédelt volna, de ekkor vittem szemészhez, ezért ez kicsit bekavart (hét elején még nem tudtam), így csak délután egy órára vittem el, hogy ne szakadjon meg a sorozat. Gergő rögtön odajött, amint megérkeztünk, és ott sündörgött. Amikor érte mentem, egy darabig nem szóltam, hogy ott vagyok, csak meglestem, a homokozóban mutogatta egy nagy, állatos kockán a bocit az egyik gondozó csajnak.
Az ötödik napon délelőtt vittem és a férjem ment érte ebéd után, valamennyit evett ott, de itthon aztán még betolt majdnem egy egész zsömlét sonkával, szóval asszem ezen még dolgozni kell majd. A férjem azt mesélte, hogy amikor megérkezett, a Lány megmutogatta neki a többi gyereket, és amikor öltöztette, végig ott állt mellettük és nézte egy kisfiú, a Gergő. Hát mekkora cukik, komolyan. Szóval összességében nem fájdalommentes, nagyon rossz otthagyni a síró Lányt, elváláskor mindig sírt, de jó tudni, hogy max öt percig sír és utána jól elvan. Azt nem tudom, hogy fog ott aludni, de a Bölcsisnénik (mind fiatalabb nálam) nyugtatnak, hogy sok rossz alvó gyerekük volt már, és általában tudnak aludni, mert délelőtt nagyon elfáradnak. Mondjuk megértem, én is elfáradtam, amikor ott kellett töltenem egy órát, hiába nincs annyira sok gyerek (10-12, 3-4 felnőttre), de azok összevissza rohangálnak, fel-le kéredzkednek, játékokon összevesznek, és kb. ötvennek tűnnek, én fel nem foghatom, hogy lehet, hogy valaki önszántából ezt a munkát válassza. Mármint kétségkívül nagyon aranyos, amikor öt cuki kislány fel-le motorozik az udvaron, de minden nap nyolc órában, én tuti megőrülnék, és akkor az etetés meg altatás, meg a kritikátlan mennyiségű pelenkázásról nem is beszélve. Szerencsére ezek a lányok, úgy tűnik, mintha élveznék a munkájukat, vagy csak ügyesen színészkedtek, amíg ott voltam.
Egyébként mostanában néha jól alszik, vagyis nem tudom, mert nem vezetek naplót, csak felidegesítettem magam, amikor egyszer egy hónapig írtam az ébredéseit, de összességében gyakrabban van jobb éjszakája, és a rosszabb is jobb, mint régen a rosszabb. Szóval van remény így 17 hónaposan, hogy valaha még kialszom magam egyszer. Ami érdekes, hogy nagyon sokáig nem volt hajlandó az ágyában elaludni, viszont nappal egy kis ideig szívesen játszott benne, ezért valamikor pár hónapja bevezettem, hogy esti szoptatás után beteszem a kiságyba, játszunk (az kb. azt jelenti, hogy kidobálja a plüssöket, én meg visszaadom), és amikor feláll és sírni kezd, hogy kivegyem, akkor kiveszem és kézben, a hintaszékben (amiért örökre hálás leszek, imádom!) elaltatom és utána beteszem. Míg egy napon lefeküdt a ágyában és nem sírt, hogy vegyem ki, hanem forgolódott, és elaludt ott benne. És azóta az ágyában alszik el. Megérett rá, vagy ne tudom. Persze, az első ébredéskor (éjfél és reggel 5 között bármi) általában átkerül a mi ágyunkba, de aki szerint ez kényeztetés, annak még nem volt rosszul alvó gyereke és bekaphatja. A fal mellett van a 180 cm széles ágyunk, a fal és köztem a Lány, mindenki elfér. Szóval igen, könnyebb és élvezetesebb most a gyereknevelés, mint mondjuk fél évvel ezelőtt.
Ja, a dobáláson elbuktam, azóta is rendületlenül dobál, én rendületlenül mondom neki, hogy nem szabad, de már látom a szemén, hogy na, kezdi. Tudja, hogy nem szabad, és dobja. Kíváncsi leszek, a bölcsiben mit fog művelni ezen a téren, mondjuk őt ismerve az eddig nem dobáló gyerekeknek is meg fogja tanítani, hát, az élet kemény. És még a szoptatásról akartam írni, bár magánügy, de aki idáig eljutott az olvasásban, annak elárulom, hogy reggel és este szoptatom és a reggelit majd el akarom már hagyni, mert nem szeretem, az esti meg tőlem aztán maradhat akármeddig. Fura, mert megütközöm, amikor járóképes gyerekeket szoptatnak az anyáik a játszótéren (egyébként is elővenni a mellemet a játszótéren, hát ez egy másik bejegyzés témája asszem), de esti fürdetés után, lefekvés előtt egy szoptatás meg simán belefér, a kis álmos, pizsamás Lány cseppet sem tűnik túlkorosnak hozzá.
Úristen, mennyi minden történik. Elkezdődött a bölcsis beszoktatás, szerintem jól megy, elváláskor sír egy kicsit a Lány, de utána már jól elvan, játszik egyedül vagy a többiekkel, mondjuk ott még nem aludt, arra nagyon kíváncsi leszek, hogy fog menni. Végül heti két nap mellett döntöttem, ennyit lesz bölcsis egyelőre. Beindult a kis Projektem, amiről nem beszélhetek inkognitóm megőrzése végett, de munka, én találtam ki, és lassan elkezdődik, remélem, menni fog, szeretni fogja a célcsoport és én is, és dőlni fog a pénz. A kolléganőm, akinek átveszem a magánrendelését, átadta az infókat, hamarosan rendelek nála. Meghirdettük a lakásunkat és egy hét alatt találtunk vevőt, és mi is megtaláltuk a leendő lakást, ami meglepő módon nem annyira kompromisszumos megoldás, hanem basszus tényleg nagyon jó, de ezeket még nem merem elkiabálni, mivel mindkét fronton csak ajánlattételnél tartunk és még szerződést sem kötöttünk, mindegyik több hónapig fog tartani és addig bármi közbejöhet, izguljunk, hogy ne jöjjön. Voltam kontrollon a szemésznél, aki a retinaleválásomat műtötte, és kiderült, hogy a másik szemem is egy kissé rozoga, ugyan még nem kell vele semmit sem csinálni, csak rendszeresen kontrollálni, de jaj. Nagyon ijesztő hír, asszem azért nem vagyok konstans pánikban, mert már régóta tudtam, mert azzal is láttam a fényeket és mert a statisztika is ezt mondja, szóval nem lepődtem meg, inkább örülök, hogy még nem kell vele semmit csinálni, hátha sose kell, másrészt az előzőnek a műtétje is tök jól sikerült, jól látok vele. Elvállaltam egy negyedik munkát is, ismeretterjesztés, kisírtam, hogy csak októbertől kelljen csinálni, mert most el vagyunk havazva. Bár esélyem nagyon nincs, de mégiscsak beadtam egy pályázatot a Nemzeti Kulturális Alaphoz, amennyiben adjanak tíz hónapig havi bruttó százezer forint alkotói támogatást Brennbergbányáról szóló könyvem megírására, úgyhogy ha véletlenül megnyerem, akkor az elég nagy para lesz, egyúttal kiváló motiváció (le kell adni nekik az időszak végén egy kész anyagot, vagy vissza a lóvét). Ha a Nemzeti Kulturális Alap pályázati bíráló bizottságának tagja Ön, kedves Olvasó, kérem, gondoljon rám sokat és szeretettel. Fogok járni mozgás- és táncterápiás szupervízióba is októbertől, a módszer Anyjához, remélem, nem lesz teljesen haszontalan (bevallom, most épp semmi kedvem hozzá, de már ciki lenne lemondani). A Lány meg mindig becsukja a bal szemét és ezért elküldtek minket szemészhez, ahol semmi baja, meg neurológushoz, aki talán vizsgálná tovább, jövő hét elején megyünk vissza hozzá a szemészeti lelettel, és akkor eldönti. Egyébként teljesen egészséges, okos, csodálatosan cuki, már tud kisautózni (az olyan, mint a kismotor, csak alacsonyabb és négykerék-meghajtású) és mindent megért, szóval rettenetesen aggódom, egyúttal igazából azt gondolom, hogy nincs semmi baja. A sok teendő miatt persze nem tudunk Sopronba menni, pedig ez az időjárás a leggyönyörűbb Sopronban, a hűvös, párás, napfényes őszi idő, hogy minek kell nekem ennyi hülyeséget csinálnom, ahelyett, hogy sétálgatnánk ott az erdőben a kis Lánnyal, rejtély.