Az van, hogy én többnyire szeretek problémákat megoldani. És értetlenül és bosszankodva szoktam nézni, amikor más meg nem.
Kezdjük az alapokkal. Van az embernek az úgynevezett megküzdési stílusa, ez azt jelenti, hogy ha nehézséggel szembesül, akkor jellemzően hogyan reagál. A megküzdési stílust sokan kutatták, többféle osztályozása van, de számunka most elegendő annyit tudni, hogy létezik problémacentrikus - amikor az erőfeszítéseink a probléma megoldására irányulnak - , valamint nem problémafókuszú - amikor az erőfeszítéseink arra irányulnak, hogy könnyebben elviseljük a probléma jelenlétét anélkül, hogy megoldódna az. Értelemszerűen azért mindegyiknek van létjogosultsága. az elsőt talán nem kell magyaráznom. Ugye, nem. A második meg akkor jön jól, ha olyan problémával szembesülünk, amit nem tudunk megoldani, például megdöglött a kutya vagy szakad az eső. Sem a kutyát nem tudjuk feltámasztani, sem az esőt elzárni a tudomány jelen állása szerint. A nem problémafókuszú megküzdési módok között is van adaptív (ilyen lehet a segítségkérés, társas támogatás kérése: az összes barátunk vállán sírunk egy sort az elvesztett Buksi miatt), és van kevésbé adaptív (jól berúgunk, addig is kevésbé fáj az esős, kegyetlen, kutyátlan Élet).
Ez eddig oké. Erősebb nemzeti érzelmekkel rendelkező olvasóim esetleg átugorhatják a következő pár bekezdést.
Nagyjából két hete annyira elegem volt már a.... magyarokból, hogy ha közel a lehetőség, esküszöm, disszidálok Kanadába. (Viszem a családot is, nyugi.) Az volt, hogy több fronton is, összesen három, egymástól teljesen különböző élethelyzetben szembesültem azzal a felállással, amikor én vagyok az optimista, hatékony hajtóerő, itt a probléma, oldjuk meg, és a Világ nem hajlandó velem lépést tartani. Vagyis nem a világ, hanem az abban szereplő emberek. Én itt hatékonykodom, megoldásokat keresek, ezek meg pesszimisták, nem akarják, sóhajtoznak, valamint egy ponton akár gyanakvóvá válnak irányomba is, hogy tudniillik egyáltalán mit ugrál ez itt, biztos az állásomra pályázik vagy a kormánynak kémkedik. (Elnézést, hogy nem fejtem ki a konkrét helyzeteket, sokkal izgibb lenne, dehát tudjátok, sokan olvasnak.) Egyszerűen nem csupán arról van szó, hogy a probléma megoldásával kapcsolatos optimizmus hiányzik, hanem még arról is, hogy az ilyen ember gyanús. Ja, és ezek közül egyik sem kapcsolatos a magánrendelésemmel, ezek nem páciensek - utóbbiak esetében persze, vannak hibás megküzdési módok, de azon nem szoktam meghökkenni.
Pár éve voltam egy konferencián, ahol a kognitív viselkedésterápia hazai nagyasszonya előadásában arról számolt be, hogy intézetükben problémamegoldó csoportokat szerveznek. A csoportok két hétig tartanak, asszem minden nap van foglalkozás, maga a módszer pedig eredetileg amerikai, de számos európai országban használják már. Tehát egy standardizált módszer, ők lefordították a munkafüzetet, és elkezdték itthon. A csoportterápia célja, hogy a résztvevők elsajátítsák a problémamegoldás hatékony módjait. Ez különben nagyon könnyű, leírom két mondatban és tudni fogjátok. Úgy kell csinálni, hogy először leül az ember és brainstorming: összeír annyi megoldási módot az adott helyzetre, amennyi csak eszébe jut, ezek lehetnek a valóságtól teljesen elrugaszkodottak is, és szerepelhet benne mindenféle, tehát pl. az is, hogy "megkérdezem anyámat, mit kell ilyenkor csinálni". Ezután a listából kiválasztjuk azt, amire a leginkább jellemző, hogy 1. a probléma megoldásához vezet, 2. az adott körülmények között kivitelezhető, 3. lehetőleg senki nem sérül meg. Ezt követően pedig megcsináljuk azt a dolgot, és kész is vagyunk. Mondok példát is, a szomszéd kutyája állandóan átjön a kertünkbe - akkor a listánkból majd valószínűleg ki kell húzni azokat a tételeket, hogy 1. jól berúgok, 2. veszek egy házat egy másik kerületben, 3. megölöm a szomszédot és a kutyáját is. Valószínűleg olyanok maradnak majd rajta, hogy beszélek vele még egyszer, illetve megerősítem a kerítést.
Nyilván az élet nem ilyen egyszerű, de maga a hozzáállás azért hasznos. A magyar csoportokon az előadó beszámolója szerint elképesztően nehéz volt egyáltalán felvetni azt a szemléletet, hogy "a probléma megoldása". Nem hajlottak rá az emberek. A csoportokon a fenti séma szerint dolgoznak: felvetnek egy problémát, és utána dolgoznak közösen azon, hogy hogyan lehetne ezt megoldani. A magyar résztvevőknek a "megoldani" szó gyakorlatilag értelmezhetetlen volt. Minden mást ügyesen csináltak. A munkafüzet egyik példájában Marika elmegy a postára, a bankba és a boltba, és amikor hazaér, látja, hogy nincs meg a pénztárcája. Mit tehetnénk? A magyar csoportot a vezetők elképesztő erőfeszítései ellenére is szinte alig sikerült problémafókuszú megoldások felé terelni, ugyanis ehelyett két dolgot csináltak: sajnálták szegény Marikát, mivel nyilván örökre elveszett a tárcája, hiszen a mai világban olyanok az emberek, hogy azt már valaki biztos hazavitte. A csoportba persze rendes népek jártak, ezért igen együttérzően sajnálták a fiktív szereplőt. A másik reakció az volt, hogy hasonló történeteket meséltek a saját életükből: igen, egyszer én is / a férjem is / a szomszéd is elvesztette a tárcáját, nem is lett meg. Ez mind szép, a társas támogatás. Csakhogy egész egyszerűen nem merült fel, hogy megpróbálkozzunk a megoldással.
És nem azt mondom, hogy tuti meglesz Marika tárcája, ne értsünk félre. Ugyanakkor mindig meg kell próbálni. Esetünkben olyasmiket, hogy Marika visszamegy a postára, bankba, boltba, és megkérdezi, nem hagyta-e ott. Dehát minek, azt úgyis hazavitte már valaki - hangozna most el a csoporton kórusban. Igen, ennek is van esélye. Mennyi, mondjuk 80%? Akkor 20% arra, hogy a pénztárban hagyta és a pénztárosnő a Sparban megőrizte neki. Egyszer otthagytam a vagyon térő rubinköves eljegyzési gyűrűmet a szoliban (igen, focistafeleség vagyok :), és amikor egy óra múlva visszamentem érte, megvolt és visszaadták. Emellett Marika felhívhatná az OTP-t, hogy tiltsák le a bankkártyáját, elmehetne a rendőrségre bejelenteni, hogy elveszett a személyije, nehogy visszaéljenek vele, vagy kiplakátolhatná a környéken, hogy ilyen és ilyen tárcája elveszett, a becsületes megtaláló hívja ezt a számot. Most bizonyára azt érezzük, hogy minden teljesen felesleges, és Marika jobban teszi, ha inkább zokog a viaszosvászonnal leterített konyhaasztal mellett, bevesz egy fél Rivotrilt, és felkészül rá, hogy este majd még meg is veri ezért a Sanyi.
És ezzel persze az a baj, hogy a problémákra rinyálással, meneküléssel, pesszimizmussal, de semmiképpen sem megoldási javaslatokkal való reagálás sajnos igen mélyen gyökerezik a kultúránkban, és tuti meg fogják tanítani a gyerekemnek is, ha nem disszidálunk azonnal Kanadába. Mert ne legyenek illúzióink, tele vannak vele a kötelező olvasmányok, az irodalmunk, a Himnuszunk (ami amúgy szép, nem akarom szidni), és ezt fogja látni a tanáraitól és a barátaitól és a barátai szüleitől és mindenhonnan. Mert ahol lúzerkedés van, ott lúzerkedés van, az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, ésatöbbi. A problémamegoldás mindent átható hiánya. És persze, tudom, hogy túlzok és nem kell egyből nemzethalált vizionálnom, sem általánosítanom, hiszen itthon is vannak remek problémamegoldók és voltak is a történelem során. Mondjuk többnyire életük második felét depressziósan elvonulva töltötték vidéki birtokukon vagy fejbelőtték magukat Döblingben vagy ilyesmi, de ebbe most már tényleg ne menjünk bele.
Jó, befejeztem, erősebb nemzeti érzelmű olvasóink ismét csatlakozhatnak. Tényleg, bocs, senki érzését sem akarom megsérteni.
Még csak annyi, hogy valójában fogalmam sincs, honnan ered nálam ez a dolog, mármint a problémafókuszú megküzdés. A szüleim nem ilyenek. Tizenéves koromban, amikor nem tudtam megoldani az aktuális életproblémáimat (tudjátok, szülők, iskola, kortárscsoport, pattanások), akkor nagyon szerettem például az algebrát - ott tuti kijött valami megoldás a végén. Vagy a biológia OKTV tesztkönyvet, ott is. És egyébként nem vagyok egy profi, mert hisztizek, rinyálok, szorongok és dühösködöm, ha problémával szembesülök, mélységesen felháborít és pánikba ejt, amikor nem mennek olajozottan a dolgok, de közben, párhuzamosan, egy másik ablakban csinálom a problémafókuszút. És egészen sokáig, és még egy kicsit most is meg voltam / vagyok győződve arról, hogy nem vagyok túl jó problémamegoldó, mindig eszembe jut az összes elképzelhető kudarcos végkifejlet, szorongok és nyafogok is rengeteget, és az annyira szomorú, hogy még ezzel is hatékonyabb és optimistább vagyok időnként az átlagnál.