Mielőtt szeptemberben elkezdtem magánrendelni, csoportokat tartani, szupervízióra járni, és heti kettő-négy cikket írni különböző helyekre, a férjem felvetette, hogy nem lesz-e ez sok. Mármint túl sok elfoglaltság. Akkor még úgy volt, hogy a Lány heti két napot fog bölcsibe járni, és én azt gondoltam, hogy a kettőből egy napot dolgozom a fentiek közül valahol, egyet meg házimunkára meg magamra fordítok. Vagyis minden nap csinálom például a hasizomtornát, vagy esetleg eljárok valahova sportolni, plusz megírom a Brennbergről szóló könyvemet, önkénteskedem a múzeumban, és interjúzok B. könyvéhez. Ugye, milyen hülye vagyok? Hát ez van, hiába vagyok ennyi éves (37), nem tudom felmérni a pénzem, az időm és a képességeim végességét. Mindegyikről azt hiszem, hogy úgyis pont annyi van belőle, amennyi még épp elég.
És egyébként sajnos azt kell mondanom, hogy ez így is van. Soha nincs felesleges időm, soha nincs felesleges pénzem, de sose éhezem és csak ritkán volt olyan, hogy nem fejeztem be egy munkát időre vagy sehogy.
Végül heti három napot jár bölcsibe a Lány, mert többek szerint is ez sokkal jobb lélektanilag és a heti két naposak sose szoknak be igazán és minden héten újra sokkolja őket a dolog, a háromnaposak meg valahogy már pont igen. Úgyhogy tök jó, akkor biztos van egy csomó időd magadra! - ezt mondta a szimpatikus hippilány a jógastúdióban, ja, mert most épp azt vettem a fejembe, hogy jógázni fogok. Egyrészt fáj a hátam, másrészt nyílt egy jógastúdió az utcánkban, harmadrészt meg kellene már tanulnom egy kicsit lelassítani, mind testben, mind lélekben. Hát de nem? De.
Meg hát valamit abba is lehetne hagyni, mondhatnám, hogy ezt vagy azt vagy amazt inkább nem csinálom mégse. Mert egyébként most pont minden belefér, bár a múzeumba ritkábban megyek és B. könyvéhez is ritkábban interjúzom, mint ahogy eredetileg terveztem, de azért havonta egyszer mindegyikre sor kerül nagyjából. Fodrászhoz meg amúgy is félévente járok (otthon befestem a hajamat, nyugi). Főzni rendszeresen szoktam, takarítani kevésbé rendszeresen, de azért időnként ráveszem magam arra is. Mindemellett meglepően sok filmet láttam az utóbbi időben és egy csomó könyvet is kiolvastam, előbbieket a Lány lefekvése utáni egy órában, többnyire két részletben, utóbbit BKV-n, illetve tegnap rengeteget olvastam az okmányirodában, a főgáznál és az otp-ben is. A Whiplash jó, a Birdman gagyi, a Grand Hotel Budapestet húsz perc után meguntam, úgyhogy nem tudom, milyen, az Interstellar csalódás volt, az Edge of tomorrow klassz, a Coherence szuper ötlet, de mély nyomot nem hagyott, a Snowpiercer bizarr remekmű, az Európa riport jobban tetszett a Gravitynél (mindkettőt most pótoltam), sorozatfronton The Knick volt nagyon ütős, könyvben a Álmatlanok klassz, de ijesztő, a Nos4a2 szórakoztató, A kauzalitás angyala meg pont olyan, amilyenre az ember számít.
Viszont amikor bármi hiba csúszik a gépezetbe, akkor dől az egész, nincs a rendszerben mozgástér olyasminek, hogy mondjuk költözünk és egyszerre beteg lesz mindenki. Jó, ez extremitás, de olyasminek sincs, hogy a Lány beteg lesz és nem tud bölcsibe menni, már attól egy kissé meginog a rendszer, és akkor nem tudom megcsinálni a dolgaimat és idegeskedem. Ami meg nem jó, mert akkor próbálom a Lány mellett, de mondjuk ő meg nyilván azt preferálja, hogy cicákat rajzoljak mosogatás helyett, a porszívótól kifejezetten fél, a laptopommal pedig kiabál, hogy "anya becsuk! anya idejön játszik!". És van, amikor tényleg sokkal több kedvem van cicákat rajzolni egyébként is.
Meg egyáltalán minek dolgozom, amikor még GYED-en vagyok és havi százezret kapok az államtól azért, hogy cicákat rajzoljak? Ez máris jó kérdés, részben hiányzott a felnőtt tevékenység, de leginkább a pénz hiányzott, én sajnos nem tudtam hozzászokni ahhoz, hogy a férjem tartson el, sajnálom, az én hibám, a feminizmus kimosta az agyamat, én nem tudok a férjem pénzéből venni magamnak leárazott csizmát, egyszerűen nem vagyok rá képes.
Szóval így állunk, nem tudom, mi az orvosság erre, mármint arra, hogy túlvállalom magam, mert mindent akarok. Mindenfélét akarok dolgozni is, és minden elolvasni meg megnézni meg utánanézni, meg az összes emberrel találkozni és az ő életükbe is beledumálni. Túl mélyen gyökeredzik mindez az életfilozófiámban, amely a címben szerepel és amelyet a sajnálatosan megszűnt Chokito nevű csokoládészelet reklámjából tanultam. Miközben pedig a legeslegeslegjobban egyedül szeretek sétálni az erdőben. Tudjátok, mikor sétáltam utoljára egyedül az erdőben? Én nem tudom.